- És miért nem mondta el neked Eszter, hogy terhes a nőd?
Az áprilisi nap erősen tűzött, Levente nem is variált sokat, ledobta az ingét, megmutatva a hosszú téltől kifehéredett, szőrös, izmos felsőtestét a tavaszi napfénynek. Karján megdagadtak az izmok, ahogy nagyot húzott az evezővel, ellent kellett tartanom, hogy ne forduljunk el.
- Gondolom, nem akarta, hogy még emiatt is pluszban aggódjak – feleltem. - Le fogsz égni.
A családban mindenki kórosan fehér bőrűnek számított, barnulni nem tudtunk, csak leégni és hámlani, Levente öcsém sem volt ez alól kivétel. Nevetett, majd megvonta a vállát.
- Ettől ugyan még nem. - Újra egy nagyot húzott a lapáttal, a tompa orrú ladik érezhetően meglódult. Próbáltam ellesni a technikáját, arra hamar rájöttem, hogy ezekben az otromba halászcsónakokban másként kell evezni, mint a könnyű kenukban, amiket a felderítőknél használtunk. - A francba, hát még szép, hogy futni hagytad.
- Te is így tettél volna?
- Naná. Milyen az már, börtönben megszületni meg felnőni?
- Ha egyáltalán eljutottak volna odáig – húztam én is egy embereset a lapáttal. Levente megérezte a lökést, felém fordult és teli szájjal rám vigyorgott.
- Ez az, csak keményen!
- Azért tartotok, nem? - mosolyogtam vissza. - Hogy kemény legyek.
- Naná! - sütötte el újra a kedvenc szavát. - Külön szétküldtem a legpletykásabb embereimet a környékre, hogy elterjesszék, hogy egy olyan megtörő tiszt lett a gazdaság őrparancsnoka, akit külön végzéssel tiltottak ki az Átkerült területekről. Ha csibész lennék, ötször is meggondolnám, hogy próbálkozzam-e errefelé.
Próbáltam felfedezni a poént a kijelentésében.
- Ja.
- Nehogy mellre szívd! - nézett rám szigorúan. - Ha már így alakult, akkor használjuk ki, nem? Te sem bánod, ha nem lesz sok dolgod. Én meg örülök, hogy itt vagy. Szerintem nem is baj, ha megállapodsz végre. Anyánk is kezd megbékélni a dologgal.
- Ja – mondtam újra.
Egy darabig némán eveztünk, Levente széles hátán patakokban csorgott az izzadtság, a tavaszi áradásban felduzzasztott fok felett egy szellő sem rezdült, csak a halászladik keltett hullámokat a zöldes víztükör fölött. A magasban egy sólyom körözött, a hátunk mögött a körgáttal védett tanya fölött vidáman bodorodott a füst. Irénke és a lányok már átöltöztek, több locsolót nem vártak, nekiláthattak, hogy elkészítsék az ebédet. Mire visszaérünk a halőr családjától, már terített asztal vár minket.
- Tegnap este beszéltem rádión egy járőrhajóval – szólalt meg Levente. - Kedd este kikötnek majd nálunk, kicsit üzleteltem is velük, jutányos áron adunk nekik pár dolgot. Tiszacsege a hajó neve. Nem ismered őket?
- Nem – ráztam meg a fejem. - Majd ha léghajósok jönnek, akkor kérdezz ilyeneket.
- Gondolkoztam a faszenes dolgon is, amiről beszéltünk. De az egyik szaki azt mondta, ezek az ártéri fák nem olyan jók hozzá.
- Nyilván nem olyan jók, de azért a semminél jobbak. - Az evező kezdte törni a tenyerem, elszoktam már az ilyesmitől. - Meg kellene próbálni, rakunk pár boglyát, abba még nem bukunk bele. A hajók errefelé már elég kevés tartalékkal rendelkeznek, szerintem örömmel kiegészítenék egy kicsit a készleteiket. Ha meg jók a tapasztalataik, akkor meg lehetne próbálkozni azzal, hogy pályázz az állami beszállító címre. Előbb-utóbb a Tisza környéke is elkezd rendesen benépesülni, és akkor te leszel itt a király, minden rajtad keresztül fog átfolyni.
- Naná – nevetett a vízre. - Csak nem tudom, akarok-e király lenni. Igazából rohadtul nem tetszik, amit a barátaid összehoztak a választások apropóján. Nem mintha én is elkent szájú egalista lennék, az is egy geci, korrupt banda, de mi lenne, ha szabályosan játszanánk, ha már vannak szabályok?
Megvontam a vállam. Egyikünk se szeretett politizálni, nem értettem, miért hozta ezt most fel.
- Ez nem politika, ez üzlet – próbáltam visszakanyarodni az eredeti vonalra. - A faszénhez tudsz kapcsolni egy csomó mindent. Nem csak a halas cuccokat, arra annyira nincsenek rászorulva a hajósok, de ha már úgyis lesz faszened, berendezhetsz egy kovácsműhelyt, szerzel pár mesterembert, ha nyugis a környék, szívesen idejönnek majd. Vas nem kell sok hozzá, azt meg hajón idehozatod. Meg mindenféle hasonlót. Kaja van bőven, tízszer ennyi embert is tudnál etetni csak a mostani fokokból. Aztán mikor Hunornak átadod a családfőséget, már nem egy tanyája meg pár halőre lesz, hanem egy egész városa. Leventevár, vagy ilyesmi.
- Úgyis ráhúznak valami Átkerülés előtti nevet. Mi is volt errefelé?
Megvontam a vállam.
- A fene tudja, majd megnézem. Talán Tiszafüred. Ki lehet azt is kerülni, hivatalosan Tiszavalami leszel, azt az egyik részt meg elnevezed azon belül Leventevárnak, azt annyi. A nyugis környékről meg majd én gondoskodom.
- Remélem is – bólintott Levente. A halőr mólója felbukkant az utolsó nádsziget mögött, egy apró gyerek ült rajta, majd mikor észrevett minket, felpattant és elrohant.
- A kis Tomika – mosolygott az öcsém. - A szeme sem áll jól. Puszta kézzel fogott csíkot a múltkor, nem semmi.
- Ja – nyomtam a vízbe a repedezett szárú evezőt.
- Szerinted fiú lett vagy lány? - kérdezte hirtelen.
- Ki?
- Hát a... tied. Mostanra már megvan, nem? Van három-négy hónapos is.
A hajó mellett elcsámpázó hullámokat néztem.
- Fiú – mondtam. - Szerintem fiú.
- Bocs, nem akartalak megbántani, csak... - Keresztbe fektette maga előtt az evezőt, nyújtózott egy nagyot, csak úgy ropogott a háta. - Szóval csak hirtelen eszembe jutott és elfelejtettem a számra csapni.
- Semmi gond – mondtam. - Nekem is sokszor eszembe jut mostanában.
- Hogy a számra kellene csapni?
- Ja. Naná.
- De nem azért vagy ideges, mert kidobtam azokat a hülye bogyókat, amiket szedettek veled.
- Á, azért hálás vagyok.
Egymásra nevettünk, ő némileg harsányabban.
- A francba, Zsombor – csóválta meg a fejét. - Neked egy szakajtó gyerek kellene. Semmi más dolgod nincs, csak hogy ülj a seggeden, zabáld a halat és növeszd a pocakod. Sürgősen kell neked szerezni egy rendes nőt, aztán mielőtt feldobod a bakancsot, egy hat-nyolc gyerek még össze is jöhet. Imádnád. A srácokkal is hogy elvagy...
- Az más.
- Frászt – legyintett mérgesen. - Nézd majd meg a halőr nagyobbik lányát. Emma. Tizenhét éves, egész csinoska. Azt mondják, már öt éve rendesen megvan neki, órát lehet igazítani hozzá. Persze szűz, le is törné a derekát a Robi tata, ha másképp lenne. Csak nézd meg!
- Öreg, majdnem egy negyedszázad van köztünk – emlékeztettem.
- Rajtad kívül ki a francot érdekel? - Újra megragadta az evezőt. - Na, haladjunk. Már sikálják a piros tojást, hogy szép fényes legyen. Gondolj arra, hogy a te tojásaidat sikálja...
- Ha a szádra csapok, nem fogsz sírni, ugye?
Felröhögött, majd evezni kezdtünk. Mikor ráfordultunk a mólóra és a mezítlábas, frissen mosott hajú kölök már nyújtogatta a kezét, hogy dobjuk oda neki a kötelet, Levente csak hagyta lassan siklani a ladikot. Megköszörülte a torkát, bizonytalanul megfogta a locsolás végett magunkkal hozott kisebb favödröt, majd elengedte.
- Akkor is futni hagytad volna, ha nem terhes? - kérdezte halkan.
A csónakkal párhuzamosan a vízbe nyomtam az evező tollát, figyeltem, ahogy széthasítja a napfényben csillogó zöldes folyadékot.
- Nem – feleltem végül. - Azt hiszem, nem.
Már leszereltek, majd vitatkoztak egy kört azon, hogy megbilincseljenek-e, de mivel inkább tűntem egy összeesett viaszbábúnak, mint ön- és közveszélyes őrültnek, nem tették. Leültettek az egyik szikla mellé, amit szabályos időközönként kékre festett a rendőrfurgon villogója és egy riadt arcú emancipátor gyereket állítottak mellém, hogy vigyázzon rám. Valami kiképzést már kaphatott, mert elég messze állt ahhoz, hogy legyen ideje rám lőni, ha valamivel próbálkoznék, a rövid csövű sörétesével meg nagyon céloznia sem kellett volna.
De hiába félt, csak némán gubbasztottam a nedves szikla tövében és bámultam a szemem előtt kavargó semmit.
- Semmi gond, tizedes – hallottam egy ismerős hangot. Mikor felnéztem, Bajótit láttam fölém magasodni, üres málhaövet viselt, a combjára szíjazott pisztolynak sem kapcsolta ki a tokját. Az emi gyanakodva méregetett, majd megvonta a vállát és kicsit lentebb engedte a puskája csövét.
- Hogy van, főhadnagy? - kérdezte Bajóti.
Megvontam a vállam.
- Találkozott vele, ugye? - folytatta kis idő múlva az öreg ex-akármi, akinek a kedvéért nem voltam hajlandó kinyitni a számat. Bólintottam. Ő is. - Tudtam, hogy el fogja engedni.
Erre nem reagáltam semmit.
- Hasonlósági mágia – mormolta halkan Bajóti, bár az őr biztos hallotta, ha odafigyelt. - Ő volt a tökéletes áldozat. A duzzadó nőiség, termékenységének teljében, akárcsak Ómagyarország, tele energiával, amit bármikor a világra zúdíthat. Anti hősök és ómagyar névtelenek vérével az ereiben, felvértezve a világ ismerőinek titkos tudásával és ómagyar főiskolák okosságaival. És egy olyan embernek a gyermekét hordva a szíve alatt, aki nem ebben a világban született, de ebben a világban lett az, aki. Lenyűgözően csodálatos, és mégis mennyire célt tévesztett.
Lehajtottam a fejem. A belül mardosó üresség teljesen eltompított.
Bajóti nem zavartatta magát.
- De a gyermekek nem azért fogannak, hogy feláldozzák őket – mondta kicsit hangosabban. - Főleg egy ilyen gyermek. Annak a jelképe, ami az Átkerülés nyomán fog születni Ómagyarország méhéből. És erre ő is rájött, először csak érezte, majd mikor a föld nem fogadta el a vérét, már tudta is. Ez a maga érdeme is, főhadnagy.
Felkaptam a fejem és végre megtaláltam a szavakat, amiket a felbukkanása óta kerestem.
- Húzzon el a francba!
A vacsorához készülődtünk, amikor befutott az egyik kölök, hogy megérkezett a cigánykaraván. Leventével már két hete egyeztettek, hogy jönnének, körülbelül egy év alatt teszik meg a szokásos körüket a keleti országrészben, amióta vettek egy rádiót, azóta még egyeztetnek is, az a biztos. Pár nappal későbbre vártuk őket, de Szolnok felé nemrég átadtak egy új útszakaszt, ezek szerint jól lehet rajta haladni.
- Megmutatod magad nekik? - nézett rám huncutul Levente. - Ritka szószátyár népség, ha elég keménynek találnak, akkor az egész ország tudni fog róla.
- És ha nem vagyok elég raj?
- Az vagy – csapott a hátamra. Visszafelé én is levettem az ingemet, de már egyre jobban éreztem, hogy ez hiba volt. - Irénke, tíz perc és jövünk, addig tartsd melegen a levest!
Felesége, a tenyeres-talpas sváb asszonyság morgott valamit, majd elzavarta a kölköket újra kezet mosni, azzal is megy az idő. Az előszobában felhúztam rangjelzésétől megfosztott zubbonyomat, majd a vállamra akasztottam a sörétest. Fogalmam sem volt, mitől fogom lenyűgözni ezeket a félnomád vándorokat, akik családostól kelnek át olyan országrészeken, ahova az emancipátorok is csak támogatóhajókkal és állig felfegyverkezve merészkednek. A belső kisugárzásommal, nyilván.
- Még csatold fel azt a töltényövet is – bökött Levente a nagyobbik fia revolveréhez tartozó alkalmatosságra.
- Ha bohócot akarsz magaddal vinni, keress valaki mást – kértem. Az apámtól örökölt szuronyt azért a szíjamra akasztottam.
- Tíz percet mondtál és abból már öt eltelt – zsörtölődött Irénke. - Az étel meg kihűl. Pazaroljam arra a fát, hogy kétszer melegítsem!?
- Pazarold – vonta meg a vállát Levente. - Na, lépjünk ki.
Levente emberei már előre elkészítették azt a hátat, amit a cigánytábornak kijelöltek. Lekaszálták a dús, ártéri füvet, kupacokba gyűjtötték, amik mostanra már meg is szikkadtak, így a szekereket húzó girhes lovak már neki is láthattak. Pár fa közé kötelet feszítettek ki, amin halak száradtak, egy kisebb farakás is várt a tűzrakókra. A tábor szélén a tanya szekere állt, rajta sorakoztak a kilukadt edények és egyéb javítanivalók, két sukár, hetyke bajszot hordó legény már szakértő szemmel méregette is őket, az öregjük, egy nagy hasú, ráncos nyakú férfi pedig Levente számtartójával alkudozott. Amikor közelebb értünk, mindketten elcsendesedtek, az öreg lekapta a kalapját és meghajolt.
- A Jóisten áldja meg a gazdát! - köszönt. Levente mosolyogva viszonozta, majd az asszonyról, gyerekekről kérdezősködtek. Nem először találkoztak már, a számtartó szemén is láttam, hogy az átkozódásokkal és esküdözésekkel tarkított alku is inkább szórakoztatja, mint bosszantja.
Én is biccentettem a vendégek felé, mormoltam valami köszönésfélét, majd jobb híján felmértem a tábort. Körbe állított szekerek, középen pár kisebb tábortűz, meztelenül rohangáló poros purdék, színes ruhát viselő asszonyok edényekkel, a Tisza partján csendben pipázgató férfiak, páran mogyoróbotokkal horgásznak, életteli nyüzsgés, kavargás. Néhány fegyverest is láttam, az egyik fent állt egy bedeszkázott tetejű kocsin, ránézésre egy régi golyós vadászpuskával, a többi látszólag céltalanul sétálgatott, beszélgetett. Az öreg vajda épp egy éjszakáról mesélt, amikor egy anti csoport rajtuk ütött és elragadott egy egész családot.
- Te hallottál valamit erről? - fordult felém Levente.
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Ő a bátyám – húzott közelebb a vajdához. - Megtörő főhadnagy volt, de mikor leszerelt, kitiltották az Átkerült területekről.
- Az igen – bólintott elismerően az öreg. - Az igen.
Az egyik legény odaszólt neki valamit, gyorsan beszéltek és amúgy se tudok túl sok szót a nyelvükön. Az öreg hirtelen a fejéhez kapott, majd a szekerek felé fordult és ordított valamit. Nagy mozgolódás támadt. Mikor úgy tűnt, hogy az egész tábor megindul felénk, ösztönösen megmarkoltam a puskámat és Leventére néztem.
- Most mi van? - kérdeztem. A számtartó is közelebb húzódott, észrevettem, hogy neki is gyanúsan domborodik a mellénye.
- Nem tudom – felelte Levente. Az öreg vajda felemelte a kezét, mire abbamaradt a zsibongás. Észrevettem, hogy főleg a lányok és asszonyok húzódtak felénk, ha valami rosszban sántikálnának, akkor nem őket küldenék előre.
De persze ilyen könnyen nem oldódik ki az emberből az, ami hosszú évek alatt rakódott a csontjai legmélyére.
- A Megtörő Úr – mutatott rám az öreg. - A Megtörő Úrnak van valamije nálunk.
- Hogy mondja?
- A Megtörő Úrnak van valamije nálunk.
Levente csodálkozva nézett rám.
- Mikor futottatok már össze?
- Semikor – feleltem mogorván. Reméltem, hogy nem valami otromba tréfát akarnak elsütni a káromra, mert akkor tényleg nagyon raj leszek, ők meg bevert orruak, mármint a szerencsésebbje.
De a körénk gyűlt arcokon inkább valami csendes ünnepélyesség látszott, ami elég szokatlannak tűnt. Az asszonyokon keresztül két nagyobb darab férfiember tolakodott előre, az egyiknek két ujjperce is hiányzott a bal kezén, nem szólt senkihez semmit, de már a nézésétől is odébb léptek a társai.
- Az Erdő Asszonya bízta ránk – mondta halkan a vajda. - Tudta, hogy ide fogunk jönni. Azt mondta, az életünknél is legyen a drágább a számunkra. Gondját viseltük, magunktól vontuk meg, ha valamire szüksége volt...
Éreztem, hogy megremeg a lábam. Támaszt keresve a puska szíjába kapaszkodtam, ujjaim elfehéredtek a szorítástól.
A két férfi mögött pedig felbukkant egy kövér, cserzett arcú cigányasszony, a szokásosnál is színesebb, tarkabarkább ruhákban, kezében egy hófehér anyagba tekert kis valamivel.
Elém állt, óvatosan rám mosolygott, majd lassú mozdulattal átnyújtotta a gyermeket.
- Gyönyörű kisfiú – mondta, csak a száját láttam, ritkás, sárgás fogait. - Szép, mint az édesanyja, erős és bátor, mint az édesapja.
- Úristen – suttogta mellettem Levente, majd oldalba bökött. - Vedd már el!
Engedelmeskedtem. A fehér anyagba burkolt csecsemőnek szinte nem is éreztem a súlyát, ahogy a zubbonyom ujjára feküdt, miből rendesen ki sem sikáltam az antik vérét.
Nem mertem magamhoz szorítani, féltem, hogy összetöröm. Akárcsak a kis Esztert azokban az ősrégi, ritka pillanatokban, mikor a karomba vettem és szégyelltem magam, hogy nem tudok mit kezdeni vele.
Túl sokan voltak körülöttem. Tétován elindultam valamerre, amerre mintha kevesebben álltak volna, mindenki ellépett előlem, pár cigány szót hallottam csak, ahogy egymásra rászóltak. A hátam mögött Levente hazaszalajtotta a hírrel a számtartót, majd a gyerekről és az anyjáról kezdett kérdezősködni. Igen, az Erdő Asszonya. Nem, csak a szóbeszédekből. Odaát, a Tiszán túlon. Igen, szoptatták, erős lett az asszonyok tejétől. Igen, pontosan tudták, kinek kell adniuk.
A szőke folyó partján álltam csak meg. Friss, nedves szél kapott a hajamba, kicsit magamhoz térített. Észrevettem, hogy a gyerek engem figyel, bizalmatlanul, tágra nyílt, mélybarna szemekkel. Suttogtam neki pár biztató szót, majd le kellett térdelnem, nem bírtam megállni a lábamon. Ennyit a zord megtörő legendájáról.
Nem érdekelt.
A lemenő nap aranyhidat festett a kanyargó Tiszára és tudtam, hogy kaptam egy utolsó esélyt.
Vége
Kommentek