Az Á.u. 50-es szkíta felkelés döntő csatája, melynek során egy Rácz százados vezette ómagyar megtörő század nagy veszteséget okozva szétverte a Karvalyorrú nevű szkíta vezér seregét az Átkerülés előtti Újszentmargitához tartozó térségben.
Előzmények
Az Á.u. 50-es szkíta felkelés a szokásos menetet követte: a szkíta portyázók még békeidőben is zaklatták az ómagyar telepeket, igaz ezek inkább bűnözés semmint hadviselés kategóriájába tartoztak (pl. állatok eltulajdonítása, adott esetben tanyák kifosztása). Mivel az ómagyar tárgyak, különösen a fegyverek birtoklása a felemelkedés egyik legbiztosabb módja volt, így ezek a kisléptékű rablóportyák rendszeres időközönként nagyobb léptékű hadjáratokká teljesedtek ki. Ennek során a fiatal, vagyontalan, és hírnév nélküli szkíta harcosok nagyobb bandákba állnak össze és összehangolt támadásokat intéznek a védettebb ómagyar objektumok ellen.
Bár a Tiszavidéki Emancipációs Körzet határzónának számított és így relatíve erős ómagyar haderővel (közte megtörő egységekkel is) rendelkezett, ezek leginkább egyfajta stratégiai tartalékként működtek Szolnoknál illetve Tokajnál, a konkrét jelenlétet pedig a Tisza folyón járőröző Perbáltok illetve a megerősített folyamőrházak adták. Ennek köszönhetően a felkelés kezdeti szakaszában a szkíták jelentős sikereket értek el (ld. pl. a tiszaroffi mészárlás). A szkíták az ómagyar légifelderítés illetve a harci repülőgépek miatt jellemzően kisebb csapatokban mozogtak és a rajtaütéseket éjszaka hajtották végre. Ez egyben az ómagyar szárazföldi erők tűzerőfölényét is kompenzálta, mivel lehetővé tette, hogy a szkíta portyázók közelharcba bocsátkozzanak az ómagyar erőkkel.
Bár az Ómagyar Honvédség jelentős erősítéseket küldött a térségbe, a csapatok harcértéke több mint kérdéses volt, ezért Petréssy István ezredes a csapaterősítéseket leginkább statikus védekezésben használta, és a körzetet jól ismerő megtörő erőkből mobil tartalékot képzett. Ennek köszönhetően az ómagyar védelmi vonal június közepére stabilizálódott a Tisza mentén, és Rácz százados megtörői több alkalommal betörtek a Tiszántúlra, melynek során több kisebb szkíta csapattestet felszámoltak.
A Karvalyorrú vezette fősereg azonban sikeresen kitért a megtörő csapatok elől egészen augusztus elejéig, amikor is egy ómagyar repülőgép jelentette a helyzetüket Kisköre térségében. Miután a szkíta felderítők sikertelenül próbáltak átkelni a Tiszán Tiszacsegénél, a fősereg vélhetően folytatta az észak felé vonulást.
A csata előtt az ómagyar vezetés megosztott volt a további akciókat illetően. Az emancipációs körzet parancsnoka, Petréssy ezredes véleménye szerint a sikeres védekező hadműveletek elvették a szkíták harci kedvét és a felkelés hamarosan magától elhal. A megtörőket vezető Rácz százados ellenben amellett kardoskodott, hogy döntő vereséget kell mérni a szkíta főseregre, és enélkül a felkelés nem fog megszűnni. A tiszacsegei ütközet megmutatta, hogy a szkíták harci szelleme ép, és így Rácz százados engedélyt kapott a Tiszán való átkelésre és a felderített fősereg megsemmisítésére.
A szemben álló erők
Ómagyarok
Rácz százados, az erdélyi hadjárat veteránja az egyik legtapasztaltabb ómagyar harctéri parancsnoknak számított, és egy jól feltöltött, a korábbi győzelmek által megerősített harci szellemű megtörő századot vezethetett harcba. Az összecsapás elől eddig sikeresen kitérő szkíta fősereg megtalálása is jól hatott a morálra. Tekintettel a terepre, az ómagyar erők gyalogosan, illetve teherhordó öszvérek támogatásával vonultak harcba.
Szkíták
A szkíta seregről csak a kevés fogoly beszámolója, illetve ómagyar jelentések maradtak fent. Ez alapján Karvalyorrú a felkelés csúcsán mintegy négy-hétszáz embert (nyolc szente) vezethetett. A sereg magja ugyan még harcra és zsákmányra szomjazott, azonban az elmúlt hetek kevés sikert hozó harcai és a folyamatos éjszakai menet miatt a harci szellem érezhetően megcsappant. A korábbi portyákon gazdag zsákmányt ejtő fiatalok egy része hazatért a táboraiba. A megmaradtak is legfeljebb egy sikeres akcióban reménykedhettek, melyhez összevonták a maradék erőiket. Ez azonban sebezhetővé tette őket az ómagyar válaszcsapással szemben.
A csata lefolyása
A korábbi szakaszerejű akciók kudarca után Rácz századosnak szigorú parancsa volt, hogy a saját csapatait tartsa egyben, így mindenképpen túlnyomó tűzerővel operáljon. A kiindulási körzetnek Hejőkürt-Tiszatarjánt jelölték ki. A megtörőket a folyami flotta Cadifor-osztályú naszádjai szállították a helyszínre. A Tiszán való átkelés után az ómagyar erők délkelet felé nyomultak előre a szkíta fősereg vélhető tábora felé.
Rácz százados a kapott utasítást szabadon értelmezve egy rajnyi megtörőt csalétekként dobott a szkíták elé, akik ráharaptak a gazdag zsákmányt jelentő, legyőzhetőnek gondolt csapatra. Az ómagyar főerők mintegy tíz perccel a harcérintkezés felvétele után kezdték meg az előrenyomulást és huszonöt perccel később kapcsolódtak be a harcba. A főerők megjelenése után a szkíták feladták a küzdelmet és menekülni próbáltak.
Mivel a megtörők nem rendelkeztek gépkocsikkal, így az üldözés elmaradt, azonban így is százötven szkíta harcost, a szkíta fősereg mintegy harmadát megölték, közte fővezérüket, Karvalyorrút is.
Következmények
A csata után a vezér nélkül maradt szkíta fősereg szétszóródott, és a szkíta felkelés lényegében véget ért. Petréssy ezredes előléptetésre terjesztette fel Rácz századost, mindemellett megtiltotta neki az ellenség üldözését, elkerülendő egy általános szkíta felkelés kirobbantását. Az Ómagyar Honvédség szeptember közepén megkezdte az erősítésül küldött csapatok kivonását, első körben az emancipátor kiképző alakulatokat. Október 15-re a Tiszavidéki Emancipációs Körzet hadereje a normál erőkre olvadt.
A következő hónapok során a Felderítő Parancsnokság vette át a szkíták kezére jutott fegyverkészletek felderítését és megsemmisítését.
Kommentek