Nincs mit tenni, az újabb ébredés is a rekonstruált házban ért. A Beowulfban volt ilyesmi. Fa építmény, döngölt földpadló, gerendák, oszlopok, sárral tapasztott vesszőfalak. Egy vaskori hosszúház? Ez azért kezd sok lenni. Inkább nem érdekel. Mint az Anyrok alkonyának egyik örökbecsű mondata: „Ne akard megérteni, fogadd el!”. Elfogadom. Kicsit lassú vagyok még, de az az érzésem volt itt valaki. Felültem, hogy körülnézzek. A ház sarkában fekszem a bejárattal szemben. Sehol senki. Önellenőrzés: pólóm mellettem, cipőm szintén karnyújtásnyira, farmer rajtam. A zsebeim üresek. Hát jó. Egy kicsit mintha össze lennék firkálva, fekete, számomra nonfiguratív vonalak kígyóznak a szívemtől egészen a jobb halántékomig. Apropó, fej. A kötés még megvan, kicsit büdös is. Viszont, úgy tűnik tisztes arcszőrzetet növesztettem. Elég lusta vagyok borotválkozni így jól meg tudom tippelni, mióta nem tettem. Kábé két hete. Szóval durván másfél hetet feküdtem itt és ebből az égvilágon semmire sem emlékszem. Valaki jön.

Egyből többen is. A menetet egy szakállas, ősz, fehér ruhás férfi vezette. Ennél jobban már nehezen felelhetett volna meg az általam a druidákról alkotott képnek. Mögötte közvetlenül az az alak, akit fellöktem, őt pedig egy igen riasztó külsejű férfi követte. Az utóbbi lehetett olyan magas mint én, de ehhez széles válla, ráncos és sebhelyes arca volt. És csuklótól lefelé hiányzott a bal keze… Ugye biztos, ami biztos. Kösz.

Pár lépés távolságra megálltak. Valahogy az volt az érzésem, hogy ezt előre megbeszélték. A druida rám mosolygott, jó szélesen. Tőlem csak egy enyhe rándulásra futotta. Közelebb lépett, lassan, színpadiasan. Akkor ezzel kezdődne a mutogatós kommunikáció? Bólintottam. Erre tett még két lépést majd leguggolt mellém. Lassan a fejem felé nyújtotta a kezét. Rá mosolyogtam, haladjunk már. Pillanatok alatt leszedte a kötést én meg felé fordultam, hogy megnézhesse a sebet. A homlokát ráncolta és hümmögött. Próbáltam kitalálni, mire gondol, mit láthat, de istenem én nem egy regényhős vagyok, aki egy elkapott pillantásból mélylélektani elemzésre képes… Pedig jó lenne. Végül bólintott és felállt. Úgy döntöttem én is inkább állok. Lassan, nyugodtan kezdtem hozzá a művelethez. Egyikük se akart segíteni. Végül egészen könnyen és stabilan egyenesedtem fel. Alaposat nyújtóztam, kicsit megkapaszkodtam az egyik keresztgerendában majd álltam és vártam, mi lesz. Jól tippeltem, a marcona félkarú durván akkora, mint én. Ők csak néztek rám én meg rájuk. Fogalmam sincs meddig álltunk így, ők láthatóan nem siettek, én pedig egyértelmű hátrányban voltam bármiféle hirtelenkedéshez. Akkor várok. Nem telt bele pár másodpercbe és az öreg már játszotta is a filmekből olyan jól ismert jelenetet. A mellkasára mutatott majd mondott egy szót. Ezt elismételte még kétszer-háromszor, amíg utána tudtam mondani: Gobvinu. Ezután a marcona szólalt meg:

- Desmond.

- Desmond. – Ez nem volt túl nehéz. Hümmentett valamit, aztán a fiatalabb jött:

- Donagh.

- Donagh. – Asszem most én jövök. Ha nekem beletört a nyelvem a druidáéba, akkor vajon mit kezdenek az enyémmel? Hehe.

- Gergő.

- Gierrhö.

- Gergő. Ger-gő.

- Gierrhö. – Nem megy ez nekik. Elmosolyodtam, legyintettem. Egyszerűsítek.

- Geri.

- Gerrí. – Kétlem, hogy ennél jobb lenne. Egy halvány mosoly kíséretében bólintottam.

Az öreg a cipőmre és a pólómra mutatott, aztán rám. Öltözz! Bólintottam. Felkaptam a pólóm, jóféle, vastagabb anyagú, sötétkék póló. Majd amikor áthúztam a fejem a nyakán azt hittem, valaki durva smirglivel simogatja a sebem. Óvatosan megtapogattam. Duzzadt, tuti, hogy sokszínű és fáj. Nem voltam benne teljesen biztos, de mintha valami varratot is találtam volna benne. Jó lesz, ha attól a napokban megszabadulok. Utána jött a cipő. A zoknimat elegánsan beletuszkolták, így előbb leültem és azt vettem fel. Eddig csak álltak. Aztán a cipőm valamiért megfogta őket. Jó, néha a metrón és a vonaton is megnézték. Vastag, gördülő talpú cipő, ugyanakkor nem túl nagy, hiszen a cirka száznyolcvanöt centimhez egy cirka 42-es lábat kaptam. Látták volna az öcsémét… De ami igazán lekötötte őket, az a cipőkötés rejtélyes művészete volt. Éljen, olcsón szórakoztattam őket. Hát még ha egyszer fogat mosok! A druida intett: Gyere! Próbáltam memorizálni és magamban ismételgetni a szót, de végül feladtam. Vagy rengeteg időm lesz megtanulni a nyelvüket, vagy tök fölösleges vesződnöm vele…

Kivezettek a hosszúházból. Szépen felépített jelenet volt, kétoldalt a két harcos, középen én és a druida. Velünk szemben meg az egész falu vagy tábor, vagy város, tudom is én. Utoljára a Nagyelőadóban láttam ennyi embert egy helyre figyelni, szóval lehettek olyan százan. Demográfiailag tipikus méhkas szerkezet. Kevés öreg, sok munkaképes férfi és nő, körülöttük valamivel több gyerek, mint öreg. Híresség lennék? A druida előlépett és rám mutatott:

- Gerrí! – Majd kezet fogott velem. Majd sorban jött az egész falu. Nem akartam elhinni. A férfiak és a kamasz fiúk jó keményen ráztak kezet (az első néhány még meglepett, de aztán felvettem a kesztyűt), az öregek, a nők és a gyerekek pedig aztán teljesen véletlenszerűen. Mindenki bemutatkozott, én pedig egyetlen új nevet se jegyeztem meg. Néha egy-két kisgyerek a fejemre mutogatott. Otthon ezért, ha nem is durván, de hamar lepisszegték volna, de itt keltáéknál csupán valami nyugtázó szó hangzott el, majd bemutatkoztunk egymásnak. Nem viccelek, már nagyon vártam a végét, nem szoktam én ennyit ismerkedni. Miután ezzel végeztünk a sokaság nagyobbik fele szétszéledt, én pedig kicsit körülnézhettem.

A település egy kisebb dombon és körülötte terült el, amit némi tarvágással bővítettek. A hosszúház állt a domb tetején, előtte egy nagyobb máglya várt begyújtásra, körülötte pedig vagy két tucat kör alakú, vesszőből és sárból álló kunyhó állt. Bizonyára valamilyen rendszer szerint, nem kell nekem mindent egyből tudni… Továbbá lézengett erre még pár birka, kecske és láttam két lovat is. A fogadóbizottságom nyilván látta, hogy épp a látvánnyal próbálok dűlőre jutni, így Donagh szólt és hívott magával. Desmond és a druida pedig mintha vitatkoztak volna. Tényleg vitatkozna egy druidával? Ezen nem sokat töprengtem, Donagh lelkesen kalauzolni kezdett a faluban. Mindenhol megálltunk egy kicsit, hagyta, hogy nézelődjek, aztán magyarázni kezdett, amiből persze egy büdös szót nem értettem. Előfordult, hogy benéztünk egy-egy családhoz is, akik bátorítóan nézegettek felém. Láttam vadászhajlékokat, pásztorokét, favágókét, fazekasokét és a ruhakészítés egyes fázisait is volt szerencsém megtekinteni. Sehol egy kovács, egy kereskedő, egy tölgy gyökerei közé épített erdei druida kuckó… Nesze neked fantasy! A körút órákig tarthatott, ugyanis mire visszafordultunk a hosszúház felé már javában lobogott a máglya és gyülekezett a nép. Ezek után már egészen biztos voltam benne, hogy nem én leszek megsütve. Legalábbis egyelőre.

Háttal a dombtetőnek kaptam helyet, balomon a druidával, jobbomon Donagh-gal, de úgy egyébként körbe voltam véve keltákkal. Amíg leégett a tűz annyira, hogy a parázson süthessünk is, addig a druida, Donagh és mások is meséltek valamiről, néha pedig jelentőségteljesen rám néztek közben. Én kínosan éreztem magam, a hallgatóság pedig jól láthatóan leste minden szavukat. Aztán eljött a vacsi ideje. Bizonyos hatások alatt, mindenki képes megfeledkezni a gyomráról, hogy aztán a kaja legcsekélyebb látható jelére tripla akkora erővel kezdje mardosni az éhség. Nem tudom, mennyire vagyok kiváltságos, de én kedvemre válogathattam az elém tett ételekből. Többnyire sült hús volt, amitől összefutott a számban a nyál, de volt még mellette lepény, túró, sajt, tojás, aludttej, erdei gyümölcsök… Vagy valami isteni küldött vagyok, vagy alaposan jól akarnak lakatni mielőtt az istenek elé küldenek. Vettem valami combot és némi mellhúst, túrót és lepényt. Bölcsen tettem, ugyanis a húsnak semmi íze és nedvesség tartalma nem volt. A lényeg, hogy alaposan jól laktam. Aztán némi mutogatással inni kértem. Vizet kaptam. Körülöttem sorban végeztek az evéssel majd jókat böffentettek aztán engem figyeltek. Mit várnak, mondjak ítéletet? Végül én is éreztem, hogy jön, így csatlakoztam hozzájuk: böff!

- Jó volt! – mondtam hangosan, de azért kedvesen. Aztán bólogattam hozzá, erre mindenki felderült. Aztán a druida elsétált, majd úgy egy perc múlva visszatért egy kis zsákkal. Azt hiszem, már akkor tudtam, mi következik. Mindenki közelebb húzódott, előkerült pár fáklya is, hogy mindenki láthassa a jövevény különös tárgyait. Gobvinu egyenként kiemelte, felmutatta, majd átadta minden ingóságomat: a döglött mobilt, az mp4 lejátszómat és a tárcámat. Aztán én következtem. A mobilt felmutattam, majd lemondóan megcsóváltam a fejem. Aztán ledobtam. Az mp4-et gondoltam a műsor fő attrakciójának, úgyhogy előbb a tárcámat vettem elő. Megmutattam, hogy mi van benne, mire jó. Bár a műanyag vackokkal, mint diák, személyi, bankkártya nem vesződtem. Úgy döntöttem nem égetek el semmit, meg a bankjegyek is tele vannak szép rajzokkal, amik később még jól jöhetnek. Aztán kézbevettem az mp4-et is. Látszólag sértetlen. Bekapcsoltam. Üdvözölt aztán elkezdett kéken világítani. Egyszeriben minden lélegzet bent rekedt. Kerek szemek, tátott szájak. Rájuk mosolyogtam, - úgy látszik, ma vidám napom van – aztán kerestem egy könnyed ír nótát. Az egyik füles az én fülembe került, a másikat a druidának ajánlottam, de ő is döbbent volt.

- Gobvinu! – szóltam rá és mutattam, hogy fogja ezt az apró, kerek fekete valamit és tegye a fülébe. Picit sápadt volt és mintha a keze is megremegett volna, de megtette. A vállára tettem a bal kezemet, a jobban tartottam az isteni fényt és az ujjam a play gombon volt. - Nyugalom! – igyekeztem bíztató hangsúllyal mondani. Egyenesen a szemembe nézett. Valószínűleg valami regényhős, mert azonnal higgadt vénember lett. Megnyomtam a play-t.

Jól esett hallani a lágy fuvolát, a halk dobokat, majd sorra belépett a hegedű és a gitár végül az énekes kellemes basszusa is. Picit feljebb tekertem a hangot, erre meglepődött, de szerintem ezt csak mi ketten tudtuk. Fura volt így állni. Egy vén druidával hallgatok egy szerbek által írt és előadott angol nyelvű ír számot, miközben egy sereg kelta vesz körül a pattogó parázs fényében. Felnéztem. Az ég sűrű fekete volt és annyi csillag volt rajta… És amint véget ért a szám elkezdődött egy kisebbfajta csillaghullás is. Ennél jobbat talán írni se tudnék...

A druida hangosan kiáltott valamit, mire a többség térdre borult, de legalábbis fejet hajtott. Azután egyenként elköszöntek vagy mi (este volt és mind ugyanazt mondta, szóval lehetett "jó éjszakát" is) és megnézték a világító izét a kezemben, azzal a lendülettel ment is a maga kunyhója felé. Végül kikapcsoltam a hasznos kis kütyüt - talán kitart még egy hétig, ha nem sűrűn kapcsolgatom – majd Donagh kissé bizonytalanul bekísért a hosszúházba és rám csukta az ajtót. Egy darabig virrasztottam a fekhelyemen, hátha valaki megijedt és inkább rám gyújtja az egész kócerájt, de aztán inkább elaludtam. Holnaptól jön csak a neheze.