Az öreg Hiram a szájához emelte a söröskorsót hogy egy nagyot húzzon belőle, de a herceg rosszalló tekintétől kísérve végül megelégedett egy apró korttyal. Furcsa nyomott hangulat volt az erődszerű folyamőr házban.

- Valahol meg kell állnunk készleteket vételezni – a herceg hangja ellentmondást nem tűrő volt.

Igaz, a szén a herceg parancsa nélkül is kifogyott volna. Huszonnégy órája voltak ébren, éjszaka vezették a hajót egy ismeretlen folyón, kétes értékű térképekkel. Valahol meg kellett állniuk és Szigeti Kévin depója éppen annyira volt veszélyes, mint bármelyik másik.

Az ómagyarok azt mondják, hogy az antiknak embert ölni olyan, mint lecsapni egy szúnyogot. Nem olyan, legalábbis nem mindnek. Hiram… Hiram Hamilkár katonája volt, végigverekedte vele az ibériai háborút és az áruló Hanno elleni harcokat. Neki talán tényleg annyi volt, mint lecsapni egy szúnyogot. De Balmirkárt egy Atikba való kereskedő harmadik fia, hol tanulta volna ezt meg? Az asztalközösség vacsoráin? Kossuth tanácsos leckéi közben? Vagy az ómagyar Fiuméban? A Szent Miklós kápolnával szemben működő csehóban látott először vért. Egy kereskedelmi tengerész belekötött valakibe, akibe nem kellett volna. Amennyire Balmirkárt tudta, túlélte. Meg tudta magát védeni az ómagyarokhoz képest kis termete ellenére, de ma reggelig nem ölt.

Mi van, ha ez az ősöregnek kinéző, de legfeljebb ötvenéves kelta sem ölt még? Valószínűtlen, de a folyó már régóta az ómagyarok ellenőrzése alatt áll. Az ártéri erdőn túl az persze szkíta vidék, de egy szkíta portyázó csak nem olyan marha, hogy megtámad egy ehhez hasonló erődöt. A frontvonalban álló ómagyar őrposztoknak volt rádiója, ennek az őrháznak meg nem. Faszenet és élelmet adtak el a hajósoknak, meg tudták védeni magukat, de nem gyilkosok. Olyanok, mint ő.

Büdös, iszapízű folyami hal volt az ebéd, de Szeged óta először meleg étel. És huszonnégy órája először étel. Ha a kelta meg akar ölni minket, akkor meg fog. Egyelőre nem akart, hacsak nem a rossz langyos sörével, amelyik nagyjából úgy viszonyult a Fiumei Vasmacskához, mint az utóbbi egy normális sörhöz. Legalább hideg lenne, de még a folyó sem volt az, más hűtési lehetőség itt nem volt.

A herceg elnevette magát, az egyik szurtos kelta kölyök mesélt valami horgászkalandot. Erős akcentussal, de érthetően beszélték az ómagyart. És nem volt rádiójuk. Drága holmi lett volna ide, meg hát rendszeres volt a hajóforgalom.  

Két napja kifogytak a Jósvai doktor által adott szemcseppekből, de szerencsére a daganat már teljesen elmúlt. Allergia, legyen távol a várostól és a mocsoktól, az önmagában is segíteni fog, emlékezett vissza Balmirkárt az orvos szavaira. Teljesen esélytelen, hogy bárki összekösse a feldagadt szemű tengerészzászlóst és a tiszai hajóst, mondta a herceg. Balmirkárt azért mégis örült, hogy egy veszélyforrással kevesebb volt. Annak is örült, hogy nem volt rádiójuk. Mire a kelta eljutna a legközelebbi ómagyar helyőrségig, már messze járnak.

A tapasztalt helyi hajósok már ott vannak a frontvonalban, csak a 308-as számú, Szegedről átvezényelt naszádhoz hasonló tartalékok maradtak, ők pedig nem kockáztatnak egy éjszakai menetet. Biztonságban vannak.

Nem emlékezett rá, hogy mikor köszöntek el Szigeti Kévintől és népes családjától. Ha jó nem is, de erős volt a kelta söre.