Okt. 28
Kipihenten ébredtem a válság másnapjára, a karórám szerint reggel hatkor. Áram még mindig nincs, a gázcirkó is döglött. Be kellett tolnom egy abszintot, hogy kibírjam a hideg vizes zuhanyt. Már éppen indulni készültem, amikor kiszúrtam, hogy a szomszédomban lakó idős pár vásárolni indul. Gyorsan le is beszéltem velük, hogy vásároljanak nekem is. Át is nyújtottam utolsó húszezresemet, majd veszek le a kártyámról, ha lesz végre áram.
Időben értem be a központba, többen meg is rökönyödtek, valaki még apokalipszist is kiáltott. Alig kezdtük volna neki a reggeli kávé-cigi rítusnak, amikor látogatóink érkeztek. Egy öltönyös, kopaszodó fickó, egy gondterhelt tekintetű századossal és két katonával. Egyből felvidultam, ahogy felismertem a bátyám közöttük. Az öltönyös nem szarozott, egyből előrelépett, és neki kezdett a mondókájának. A fickó Revicky Gézaként mutatkozott be, megbízatását tekintve pedig, mint válságmenedzser. Várakozásunknak megfelelően egyből belekezdett a megszokott, banális céges rizsába, amit nyugati kultúrkörökben csak corporate bullshitnek hívnak. Az érdemleges mondandó kimerült annyiban, hogy mielőbb helyre kell állítanunk a szolgáltatást, és a „VB” megbízásából ő fogja felügyelni a tevékenységet. Láthatólag nem viselte jól a rázúduló kérdéshullámokat, így inkább a százados vázolta a helyzetet helyette. Szűkszavúan csak annyit közölt, hogy helyre kell állítanunk a megyében a távközlési hálózatot, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet, kizárólag regionális erőforrásokra támaszkodva. Bíztatólag hozzátette, hogy ügyesen osszuk be a készleteinket, készüljünk hosszú távú izolációra, valamint titoktartási kötelezettségünk van az itt elhangzottakkal kapcsolatban. Az egyik vicces kedvű technikus megkérdezte, hogy Komárom-Esztergom milyen államformában működik a továbbiakban, illetve hadat üzentük-e az anyaországnak. A százados hezitált egy kicsit, majd kihúzta magát, és egy láthatóan begyakorolt történetbe kezdett. Szürreális sztorit hallottunk teljes izolációról, megyehatáron túl életre kelt történelemről, eszementnek hangzó feltételezésekkel fűszerezve. Páran röhögni kezdtek, mások hullafehérré váltak. Nekem csak a rendszernapló utolsó bejegyzései jutottak eszembe, ahogy hirtelen eltűnt minden környező regionális központ. A válságmenedzser képeket mutogatott a környékről a laptopján, hogy alátámassza a történetet. Egyedül egy félig eltűnt hídra emlékszem, aminek máig nem ugrik be a neve. Újonnan kinevezett főnökünk átrakta a műszakkezdést este nyolcra, hogy addig is emészthessük a történteket. Megígérte, hogy addigra már áram is lesz.
Elindultam a bátyám felé, aki engedélyt kért a felettesétől egy gyors családi meetingre. Intett, hogy menjünk ki a hátsóudvarra, miközben Gézánk egy szerinte motiváló beszédbe kezdett.
- Ez most valami hülye vicc, ugye? – kérdeztem kifakadva, ahogy magamhoz tértem.
- Halálosan komoly. A környező területeken csak erdők vannak meg bennszülöttek. Minden eltűnt a megyehatáron túl. Pest sincs többé.
- Bennszülöttek?
- Primitív népek, baltákkal meg kardokkal. Fingunk nincs, kik ezek.
- Próbálkoztatok rádión vagy valami?
- Töküres az éter, műholdakat sem tudtunk befogni.
- És akkor most mi a szar lesz?
- Még nem tudjuk. Egyelőre megpróbálunk helyreállítani mindent, amit lehet, utána majd informáljuk a lakosságot, és megpróbálunk rájönni mi történt. Figyelj, hozzánk költözhetsz, ha gondolod. Az asszony csak örülne.
- Kösz, majd meggondolom.
Nem beszélhettünk tovább, mert a többiek is kiáramlottak dohányozni. Bratyó megveregette a vállam, és már indult is vissza.
Otthon megpróbáltam átgondolni a dolgokat, de minél többet gondolkodtam rajta, annál szürreálisabb baromságnak tűnt az egész. Miután átvettem a szomszédtól a vásárolt cuccokat, előkerestem a SAS túlélőkönyvem, és nagy nehezen begyújtottam a nappaliban levő kandallót. Fel se tűnt, hogy beesteledett, csak mikor megérkezett értem a céges furgon.
Gézánk nem hazudott, valóban áram állt a házhoz, még ha kevés is. Amíg a szünetmenteseket töltöttük, nekiálltunk fogyasztást számolni, papíron. Elég lesújtó lett az eredmény. Géza persze folyton a nyakunkba lihegett, és hülyeségekkel traktált. A begyakorolt prioritásrendszerét ismételgette: közigazgatás, kórházak, falvanként egy állomás beindítása. Halványan pislogtak csak a betápok, mintha mókuskerekes vagy biciklidinamós erőforrásaink lettek volna. A hab a tortán a stabilitás volt. Nem csak ingadozott a feszültség, hanem gyakran meg is szakadt. A szünetmenteseket persze ez nem annyira zavarta, a tervezést viszont annál inkább. Annyiban maradtunk, hogy éjszaka töltünk, nappal pedig megpróbáljuk életre kelteni a helyi vonalakat. Minden felesleges rendszert (ADSL, modemes behívás, bérelt vonalak, számlázás) kikapcsolva hagyunk. Megígérték, hogy nappalra pár napkollektort is ránk kapcsolnak. Nagyon örültünk neki, kértünk mellé pár gombelemet is, hogy nyalogathassunk valamit, de megtagadták a kérésünket. Nem valószínű, hogy a primer körzeten kívül mást is el tudunk majd látni. Gézánkat ez láthatóan nem érdekelte. Legrosszabb esetben újra megismertethetjük a nagyközönséget a távíró hálózatok és forró drótok csodálatos világával.
Kommentek