A hátra menekült emberek már megették az összes hátra menekült állatot, így a naszádra felpakolt extra élelmiszertől hamar megszabadultak. A halászcsaládok számára az élet része volt az, hogy rendszeres időközönként felfordul körülöttük a világ, leginkább az eleve a háton lakó klán vezetői voltak kétségbeesve, attól tartottak, hogy a mostani nagy ár után többen akarnak majd melléjük költözni, ezzel is rontva a zsákmánylehetőségeiket. Az őrmester leadta a menekültek helyzetét a rádión, megerősítette a hátra menekültek által már megválasztott átneti vezetőket a tisztükben, majd átadta nekik a hajóra pakolt élelmiszert. Az egyik közlegény végzett szanitéctanfolyamot, pár órát még szántak arra, hogy ellássa a sebesülteket, az árvíz hamar elfertőz minden sebet. Az őrmester nem izgatta magát a ráérős tempó miatt, már korábban letisztázta Ladányival is, hogy amúgy is kevés egység van mindenre árvízidőben, így végigjárják az útjukba eső magasabb helyeket.

- Mikor vennék észre, ha történne velünk valami? - kérdezte a hadnagy, mikor a dobozok kiosztása után kicsit visszahúzódott a Perbáltra az őrmesterrel.

- Naponta kell jelentkeznünk. Ha elmaradna, akkor gondolnák.

- Gondolnák?

- Gondolnák. A legtöbb hajón csak egy rádió van, az is elromolhat. Ilyenkor egy másik hajón vagy egy parti hírközlőn keresztül kell jelentkezni. Olyan három napot azért adnak, mielőtt nekiállnak aggódni.

Ladányi megkeresett egy lapot a jegyzetei között.

- Akkor ezért valószínűsítik a három napot - állapította meg.

- Kik? - érdeklődött az őrmester.

Ladányi a térképvázlatára bökött.

- Itt az utolsó bejelentkezés helye - mutatta. - Feltételezem, hogy már figyelték a naszádot és nem sokkal utána ütöttek rajta, hogy minél több idejük legyen.

- Kívülről nem lehet látni, ha egy naszád bejelentkezik - jegyezte meg az őrmester. - Lent tartjuk a rádiót, védett helyen.

- Gondolom - mormolta Ladányi. - Akkor lehet, hogy később... Másnap reggel viszont már a folyóőr házánál voltak, itt. Nincs pontos érkezési időnk, de az öreg napfelkeltét mondott, így az elég korán lehetett... A távolság meg elég nagy.

- Igen - hümmögött az őrmester. - Egész éjjel mentek. Ami nem veszélytelen.

- Kezdők szerencséje?

- Vagy nem kezdők.

- Az öreg szerint most voltak először a Tiszán. Ezek szerint tévedett?

- Ha így látta, akkor az valószínűleg így is van.

- Akkor ez ellentmondás - mutatott rá Ladányi.

- Nem feltétlenül. A Tiszát még nem látták, de ha a hajózáshoz értenek, tudják kezelni a gépet, a kormányt, felkapcsolják a lámpát... A főágban mentek, a víz rendben volt. Meg lehet csinálni.

Ladányi lefirkantott pár szót.

- Ez szűkíti a kört - állapította meg. Az őrmester nem mondott semmit.

Mikor végre sikerült horgonyt vetniük, úgy tűnt, hogy a semmi közepére érkeztek. A sötét, borús idő, a szürke felhők és a szürke víz mintha egyetlen masszába olvadt volna körülöttük, ők pedig ott lebegtek volna a közepén egy törékeny lélekvesztőben.

- Biztos ez az a hely? - kérdezte Ladányi.

- Igen - felelte az őrmester. A nyomozó várt volna valami bővebb magyarázatot is, de úgy tűnt, az csak kérésre megy és büszkeség is van a világon. Lekuporodott a kormányállás tövébe, kiterítette a térdére a katonaiaktól kapott térképvázlatot és megpróbált beazonosítani pár tereppontot. Igen, szóltak előre, hogy az áradás miatt még a medret sem nagyon fogja tudni beazonosítani, de nem gondolta volna, hogy ennyire. Végül a vízből kiálló árnyékokat megfeleltette a térképen is jelzett facsoportoknak és kezdetleges térképészeti tudásával arra jutott, hogy az őrmesternek igaza volt. Persze ezt nem mondta meg neki.

- Van itt a környéken valami lakott hely? - kérdezte inkább.

- Nem nagyon. Főleg nem most.

- Akkor miért innen jelentkeztek be? Itt akartak éjszakázni?

- Valószínűleg itt sikerült.

- Le voltak maradva az útvonaltervükhöz képest - húzott elő egy másik papírt Ladányi. - Ennél a... Kárász Béla nevű folyamőrnél kellett volna kikötniük éjszakára. A keltánk az meg utána következik csak.

- Mi is le vagyunk maradva - kopogtatta meg a kormányállás fémlemezét az őrmester. - Gyakran megesik. Soha sem lehet tudni, mit látunk, meg kell nézni közelebbről, intézkedni, akármi.

- De a bejelentkezésben nem volt szó semmi ilyenről. Itt az átirat. Azt mondják, szabvány szöveg. Meg „kisebb géphiba”. Ezért jöttek lassabban.

- Teljesen reális.

Ladányi elolvasta még egyszer a bejelentkezés szövegét, megrágott minden egyes szót.

- Teljesen reális - ismételte meg az őrmester szavait. - Utána meg reggel a keltánál bukkannak fel? Két állomásnyi távolságot mennek éjszaka? Kisebb géphiba után? Miért nem annál a Kárásznál állnak meg, ha már úgy is az van az útvonaltervükben?

- A fene tudja - vonta meg a vállát az őrmester. - Az útvonalterv minket nem köt annyira szorosan.

- A támadás időpontja kellene - nézte a térképvázlatot Ladányi. - A menetteljesítmény és a géphiba nem fér össze nekem. De ezt a helyet jelölték meg a bejelentkezésnél. Valami itt fals, lehet, hogy több dolog is.

- Fals? - forgatta meg a szót a szájában az őrmester.

- Vagy a pozíció, vagy a géphiba. De ha az útvonaltervet nem veszik annyira szigorúan, akkor nincs értelme hamis pozíciót megadni, vagy nem létező géphibával indokolni a lemaradást...

Eltette a papírjait és felkapaszkodott az őrmester mellé. Az alacsony kormányállásból pont olyan volt a szürke massza, mint lentről.

- Ez nem igazán olyan hely, ahol könnyen rajta lehet ütni egy naszádon - állapította meg végül.

- Hát nem - értett egyet az őrmester.

- Lehet, hogy már a bejelentkezés előtt a naszádon voltak - fűzte tovább Ladányi. - Lehet, hogy nem is rajtaütés volt. A kelta nem látott sérülést a hajón, meg az egyenruhákon sem. Felvetették magukat korábban, mintha bajba kerültek volna vagy ilyesmi...

- Három embert? - húzta a száját az őrmester. - Az kicsit sok. Négyen is alig férünk el.

Ladányit most nem érdekelte a célzás.

- Ha vészhelyzet van, akkor nem hagyhatják ott őket... El lehet ezt játszani... Sérültek vagy akármi, aztán amikor már fent vannak... A mentéssel elmegy az idő, ezért maradnak el az útvonaltervtől... Lehet, hogy a bejelentkezést nem is az eredeti legénység tette... Vagy kényszerítették őket... Van arra valami titkos kód, amiből a központban veszik, hogy baj van a hajón, csak nem beszélhetnek róla? Elfoglalták vagy ilyesmi?

Az őrmester egy pillanatig bambán nézett Ladányira, majd megrázta a fejét.

- A rádióadás nem tiszta, nem veszik észre, hogy más a hang... Viszont akkor miért nem jelentkeztek be később is? - Újra a mappájába nyúlt és a bejelentkezés átiratát az őrmester elé tolta. - Ez szabályos szöveg?

- Az. Benne van, ami kell. Nincs nálunk semmi különleges forma, ez nem a tengeri flotta.

- A flottánál van?

- Úgy tudom, ott van.

- Hm.

Ladányi visszamászott a fedélzetre, majd előre ment a géppuskáshoz. Nem volt hideg, de mégis fázott. A Tisza mintha láthatártól láthatárig nyúlt volna, az enyhe szél hosszú hullámokat hajtott rajta.

- Rohadékok - morogta a géppuska mellett ülő közlegény. - Kényszerítették őket, hogy bejelentkezzenek, aztán meg kinyírták mindannyiukat.

- Lehet - hagyta rá Ladányi.

- Meglettek a holttestek?

- Még nem.

- Rohadékok - ismételte meg a géppuskás. - Biztos kötöttek rájuk valamit. Lehet, hogy itt vannak alattunk mindhárman.

Egyre hidegebbnek tűnt a levegő.

A vízi kelta házához csak másnap délben értek, nem akarták megismételni az elrabolt naszád (ki tudja, mennyire valós) menetteljesítményét. Az öreg még nem ért haza, bár amennyi időt elkóvályogtak az ártéren, akár meg is előzhette volna őket. Indulás előtt felmerült, hogy vigyék a keltát is magukkal, de Ladányi látta a naszádot irányító őrmesteren, hogy nincs oda az ötletért, így nyugodt szívvel mondott nemet, helyhiányra hivatkozva. Majd talál magának helyet valamelyik gőzösön.

Ladányi a hóna alá csapta a mappát és a folyóőr konyhájában ütötte fel a főhadiszállását. A cölöpökre épített házig nem ért fel a víz, de az egyik kölök biztosított mindenkit róla, hogy ha rossz irányból fúj a szél, akkor igenis beköszön a Tisza a cölöpök közé is. A birtok nagy része az ár alá került, a tartalék kikötőponton kiszállóhídja meredeken kapaszkodott valamibe a víz alatt, mellette a szigetté előlépett széndepó alját nyaldosták a hullámok. Olajat a vízi kelta nem tartott, mire rendesen kiépült volna az átállított Perbáltok számára az ellátóhálózat, már változott is a koncepció és az olajat a szárazföldi közlekedéshez irányították át.

Miután Ladányi kiszállt, a naszád - megtámogatva a kelta két nagyobbik fiával - átóvatoskodott a kert fölött és a széndepó mellé állt. Ladányi gyorsan összeírta, kik laknak az őrházban, majd egyenként berendelt mindenkit, aki szabadon volt. Gépiesen tette fel a kérdéseit, fantomképeket mutogatott, a sok bakonyi meg al-dunai bűnöző arcmásai közé keverve a családfő közreműködésével Szolnokon megszületetteket. Senki sem hibázott, sem az ősz hajú, bajszos asszony, sem a felnőtt fiúk, sem a feleségeik, de még a magyarul alig pár szót beszélő unoka sem. Páruktól megérdeklődte, hogy minden naszádost így ismernek-e, utólag rá is jött, hogy mennyire buta volt a kérdése. Persze, hogy ismerik őket. Főleg belőlük élnek és az számít eseménynek, ha megellik a kecske vagy ha kiköt egy naszád.

Miután végzett a kérdésekkel, gondosan elrendezte a jegyzeteit, visszacsomagolta a mappát a vízhatlan tokjába, vette a kalapját és maga mellé intette az egyik kölyköt, hogy vezesse körbe a birtokon. A szutykos képű kis kelta vigyorogva a háztól pár méterre kikötött, egyetlen fatörzsből kivájt csónakra mutatott.

Bő fél óra múlva szólt a kölyöknek – Dzsójsz, uram, szolgálatára -, hogy menjenek vissza a naszádhoz. Eleget látott, az öreg keltát is jobban megértette. Nem állt össze neki a kép, hogy miért nem hívott segítséget, ha gyanúsak voltak neki a betérő naszádosok. Tudta persze, hogy a szellemekre való hivatkozás egy ilyen alacsony emancipációs szintű antinál legalább annyira racionális érv, mintha ő a szolgálati szabályzata alapján érvelne, de mégis... De látva a folyóőr házát és családját már tisztult a kép. Ha a vízi kelta le akart volna számolni a látogatóival, megtehette volna önerőből is. A cölöpökre épült háza eleve egy erőd, nem is lehet más itt a civilizáció határán. Az alsó szintnek volt egy megerősített öve, azt még a Perbált géppuskája se biztos, hogy átviszi. Tűzfegyver minden felnőttnek jut a népes nagycsaládból és nem csak azok a patronos vackok, amik mindenhol ott vannak, ahol ómagyarok élnek a vadonban, hanem látott gépkarabélyt és Dragunovon alapuló vadászpuskát, azzal kiszednek bárkit egy naszádból. Ha a „vendégek” hárman voltak és igyekeztek normálisan viselkedni, nem tarthattak szemmel mindenkit, még a házban se. A széndepóról, a raktáraktól, a halszárítóról és egyéb helyekről nem is beszélve. Az öreg persze félt, hogy a naszádosok mégis meg akarják sérteni a szellemeket és ők lőnek először, de ez ellen keveset tudott tenni, ha rendes házigazda akart maradni.

- Köszönöm – vetette oda a kölyöknek, mikor az ormótlan csónak a ház falához erősített létrához koccant. Belekapaszkodott az egyik nyirkos fokba és a mindenfelé elnyújtózó piszkos vízre bambult. Milyen bénult csönd kíséri az áradásokat, gondolta.

- Minden rendben? - szólt át az őrmester a naszádról.

- Rendben. Maguk kész vannak?

- Még pár jelentést átküldünk Szolnokra a naplóból. Fél óra múlva indulhatunk tovább, ha maga is végzett.

Ladányi megtapogatta a zubbonyába süllyesztett mappát, majd bizonytalanul bólintott.