Már sötétedett, mikor a hazatérő flotta első hajói elérték Karthágó kikötőjét. A hegyfokon lángolt az iránytűz, de mikor a első háromevezősoros felbukkant a kikötő bejáratában, maga a város is fénybe borult. A falakon először fáklyák apró fényei lobbantak fel, majd az őrök a bástyákon összekészített farakásokhoz futottak és az olajjal átitatott rostokat is meggyújtották. Úgy futott végig a fény a tengert szegélyező falakon, mintha egy láthatatlan ujj vezette volna. Ahogy a király megerősített hajóraja is befordult a kőtornyokkal övezett bejárathoz, előbukkant a kereskedelmi kikötő is a falak mögül. A rakpartokon és a környező kis tereken, raktárak mellett mindenütt emberek szorongtak és éljeneztek. Ruhákat, pálmaágakat, fáklyákat lengettek.

Ha a gazdag zsákmánynak örülnek, csalódni fognak, állapította meg Hannibál. Hoztak haza zsákmányt, persze, de nem sokat. Néhány rabszolgát, kincseket, márványt, zsákmányolt fegyvereket, de azokból se mindet, mert a szigeten szervezendő helyőrségnek hagyták hátra a javát. Nem dúltak fel egyetlen gazdag várost sem, amit most magukkal hoznak, az leginkább az elmenekült és a harcokban elesett nemesek és kereskedők házából származik. Még azokat a pénzérméket is eredetileg a hazai kikötőben hajózták be, amiket most majd szétszórnak az ünneplő tömeg között, ahogy azt a bort és húst is dél-itáliai görögöktől vették, amit a kijelölt hajókról fognak a kikötői csőcselékre pazarolni.

Karthágó öröme az egekig ért, hogy birodalmuk újra hódító és győzedelmes hatalom, nem lehetett elrontani az ünneplést. Számukra a hódítást feldúlt és az utolsó szegig kirabolt városok jelentették, abba nem gondoltak bele, hogy egy ilyen város mennyi adót fog fizetni jövőre, és ebből mennyit kell az otthagyott katonákra költeni, akik a mészárlást túlélt komor, bosszúra vágyó helyieket tartják sakkban. Ahol nem mi vetettünk, ott csak egyszer arathatunk, ezt a Földműves Hanno is megírta, pedig ő nem értett a háborúhoz.

Hannibál számvevői úgy vélték, hogy a visszatérés kapcsán rendezendő több napos ünneplés, a lakomák, a jutalmak és a csőcselék szájának betömése elenyésző kiadás azokhoz a bevételekhez képest, amit Szardínia ad majd pár év múlva. Feltéve, ha a szigetet sikerül bekapcsolni – visszakapcsolni – a nyugati tenger kereskedelmi vérkeringésébe. Róma a tárgyalások során jelezte, hogy számos Szardíniai terméket vásárolna az északon és nyugaton hódító légiói ellátásához, ráadásul a szállítási útvonal is rövidebb lenne, így a pun hajók többször tudnának fordulni a hajózási szezonban. Azon még folyt a vita, hogy a dél-itáliai, római szövetségben élő görögöket odaengedjék-e a szigetre. Hannibál biztos volt benne, hogy a pun kereskedőklánok erről hallani sem akarnak, eddig is mindent megtettek a veszélyes konkurencia távoltartására. De mi van akkor, ha a régi-új szigetük több áruval tudna szolgálni, mint amennyit a karthágói hajók el tudnak vinni? A kereskedőklánokat ez nem érdekli, de a birodalmi kincstárat megkárosítja. Nehéz ügy.

Meglepő módon az ómagyarokkal kapcsolatos dolgok voltak a legegyértelműbbek. Mago uralma alatt az ómagyarok megtiltották minden hajójuknak, hogy kikössenek a két szigeten, csak néha ágyúzták azokat az öblöket, ahova kalózokat szorítottak be. Mago kalandja sehogy sem illett bele a politikai elképzeléseikbe, fellépni nem léptek fel ellene, de amennyire tudták, elszigetelték. Most viszont a sziget Karthágóé és Hannibál remélte, hogy feloldják a kikötési tilalmat. Az ómagyar kereskedők nagyon kevesen voltak és nagyon visszafogottan üzleteltek csak, de ennek ellenére szükség volt rájuk is. A király biztos volt benne, hogy a hazatérése másnapján már kihallgatást fog kérni tőle a karthágói ómagyar kereskedelmi kirendeltség vezetője, ő pedig, némi vonakodás után, engedélyezi nekik Szardíniai felkeresését bármikor. Még az is lehet, hogy támaszpontot akarnak majd építeni, de legalábbis egy szenelőraktárt. Gibraltárnál és Ikoszimban sem fukarkodnak a bérleti díjjal, itt is megadják majd a megfelelő árat.

A hajó tatjában ülő dobos egyre lassabb ütemet diktált. Végigsiklottak a kereskedelmi kikötő téglalap alakú medencéjén, a parton felerősödött az éljenzés a király hajóját látva. Hannibál jelt adott, mire az orrban álló katapultát a part felé fordították. A vetőtányér a magasba lökte a szorosan összecsavart lepedőt, ami röptében kibomlott és a belsejébe rejtett érmék csillogó esőként záporoztak a lent álló emberekre.

- Egész jó – állapította meg a hajó kapitánya Hannibál mellett. - Alig ment valami a vízbe.

De a kikötő vizébe (és az ott horgonyzó kereskedőhajókra) hullott pénz sem ment veszendőbe: a bátrabbak már vagy a vízben voltak, vagy a hajókra kapaszkodtak fel, ádáz ökölharcba keveredve a legénységgel. A kapitány mellett álló tisztek hangosan nevetve hívták fel egymást figyelmét az érdekesebb mozzanatokra.

- A másik oldalra is! - parancsolta Hannibál. A katapultát megfordították és a túlsó rakparton tülekedő emberek fölé is kilőttek egy emberfej nagyságú rongycsomót. Ez utóbbit szorosabban sikerült összetekerni és egyben csapódott a tömegbe. Valakit telibe kaphatott, de a balszerencsés néző fájdalomüvöltését hamar elnyomta a zsákmányért küzdő társainak kiáltozása.

- Ha ott lennék, az egészet én vinném haza – hencegett egy megtermett katona. Egy pillanatra összeaakadt a tekintete Hannibáléval és magán felejtette a kérkedő pózt.

- Dobjátok a vízbe – parancsolta a király. - Ha gyorsan úszik, még odaérhet.

A katona már repült is, nagyon nem is kellett erőszakot alkalmazni hozzá. Az egész hajó röhögésétől kísérve tempózott a rakpart felé.

Itthon vagyok, gondolta Hannibál. Most már csak otthon kellene éreznem magam.

A hazaérkezés utáni első nap az isteneknek járt, ahogy az elsőszülötteket és a termés zsengéjét is nekik kellett ajánlani. Hannibál maga is az Úrnak lett ígérve, elsőszülött fiú lévén, amit később, mikor a fiú már eszénél volt, az apja még egy esküvel is megerősíttetett. Az első mindig a hatalmasságoké, hogy a többi mind az embereké lehessen. Mióta az első fiát elvették tőle, Hannibál kínosan ügyelt arra, hogy betartsa ezt a szabályt, bármennyire is kelletlenül tette ezt.

Az udvari hivatalnokok és a papok már napokkal korábban véglegesítették a sok gonddal és egyeztetéssel, alkuval összeállított útvonalat és programot. A király, Haszdrubál és Massinissa hercegek, a győztes hadjárat vezetői, parancsnokai és az egyszerű katonák közül kisorsolt szerencsések a palota előtti téren gyülekeztek. Fegyvereik, páncéljuk versenyt csillogott a csiszolt márványlapokkal. A menetben csak azok vehettek részt, akik harcoltak a szigeten, még a közvetlen családtagjaik is csak az utánuk hömpölygő bámész tömeggel együtt jöhettek. Hannibál tekintete Imazát kereste, aki hordszékben ült, izmos rabszolgák emelték a magasba és a Szentek válogatott szakasza zárta szoros gyűrűbe. Kissé odébb egy nyúlánk lovast látott, önkéntelenül is elmosolyodott. Mago, a kisöccse, aki az imazigenek hercegénél vendégeskedik, nevelkedik. Pont úgy üli meg azt a lovat, mint a numidák, csak a rövid lándzsa hiányzik a kezéből. Biztos azzal is jól bánik már, maholnap felnőtt férfi – és egy újabb gond, mert ekkor ott fogja hagyni az imazigeneket, hiszen lejárt nevelkedésének ideje és Karthágónak máshol van rá szüksége. Hannibál azon tűnődött, hogy elég erős-e már a két ország szövetsége ahhoz, hogy Massinissa népe elengedje a királyi túszt úgy, hogy nem kap cserébe semmit - és Imaza továbbra is Karthágóban marad.

A herceg megérezhetett valamit, mert Hannibálra nézett. Sűrű, erős haját apró varkocsokba fonta, amiket zsákmányolt aranygyűrűkkel fogott össze. Ahogy összeakadt a tekintete a királyáéval, kivillantotta messze földön híres mosolyát és jobb öklét büszkén a páncéljához emelte. Hannibál egy kimért biccentéssel viszonozta a tisztelgést. Massinissa, gondolta. Milyen jó lenne belelátni más emberek fejébe. Milyen jó lenne tényleg tudni, hogy mi lakik ott. Vajon mit tennél, ha közölném veled, hogy Hamilkár fia Mago már mindent megtanult és itt marad a városban, nem tér vissza veled a néped közé?

Végül megérkezett mindenki és a papok által kért előjelek is kedvezőnek mutatkoztak, így megindulhatott a menet. Míg ők Karthágó utcáin parádéztak, egy kisebb, tíz hajóból álló flotta kiúszott a kerek hadikikötőből, átsiklott a kereskedelmi kikötőn, majd elindult, hogy megmutassa magát mindenkinek, aki a királyi menet útvonalához már nem fért oda, de szeretett volna látni valamit a hódítás útjára lépett pun hadinépből.

Hódítás útja, gondolta megvetően Hannibál. Az ibériai vad törzseket hódoltató Hamilkár mit gondolna erről a hadjáratról? Őt mégis hátbatámadták ugyanazok az emberek, akik most a fiát ünneplik pár nevetségesen könnyű csatában elért győzelemért. Ez még nem hódítás. De majd eljön annak is az ideje.

Az istenek menete szinte minden fontosabb szent helyet, templomot, áldozati oltárt és emlékoszlopot érintett, amit Karthágóban létezett. Ráadásul sorba se vehették őket, mert a fontosabb istenek joggal nehezteltek volna arra, ha egy kevésbé jelentős, vagy a mostani hadi vállalkozásban komolyabb szerepet nem játszó társuk előbb kerül sorra. A díszes menet így jókora kerülőket tett meg, vagy többször is elhaladt egy-egy olyan szent hely mellett, ahová jóval később még egyszer visszakanyarodott, hogy áldozatot mutasson be vagy valami más módon biztosítsa a túlvilági erők jóindulatát. Hannibál régebben biztos mérgelődött volna ezen a célszerűtlenségen, de már nem tett ilyet. Ez a nap az isteneké. És a népé. És a katonáké, akik most a szentség fényében fürdőznek, este pedig a hálás város által nyújtott örömökben mártóznak meg, elverve mindazt a zsákmányt, amit a vérük árán kapartak össze a tenger másik partján. Sőt, a kincstár emberei már most délelőtt körbejárják a fontosabb kifőzdéket, italméréseket és örömtanyákat, előre fizetve a katonáktól kért árak mérsékléséért és a naplemente után keletkező esetleges károkért. Karthágó annyi év után ünnepelni akar, Hannibál pedig titkon élvezte is, hogy egy ilyen város lüktet körülötte. Inkább a diadal és a mámor jusson az emberek eszébe a királyuk nevét hallva, és ne az a gyászos időszak, amikor rögtön a trónralépése után le kellett vernie a régi rendszer túlélő elemei által szervezett puccsot és a vezetőket nyilvánosan kivégeztetni a város terein.

Kétszer is elhaladtak az ómagyarok temploma mellett. Az idegen, sokak szerint nem is igazi istennek szentelt jellegtelen épület természetesen nem szerepelt a menet állomásai között, de elkerülni sem tudták, hacsak nem akarták a királyt, a hercegeket és díszes kíséretüket keskeny, mocskos sikátorokba és repedezett kőlépcsőkre terelni. Hamilkár valamiféle baráti gesztusnak szánhatta azt, hogy beengedte az ómagyar papot a birodalma fővárosába, ahol amúgy is jelen volt a nagy tenger partjának valamennyi istene. A punok istenfélő nép voltak, nem bánták, ha minden égi, tengeri és földalatti hatalom kedveli őket, az ómagyarok istene azonban tagadta, hogy rajta kívül lenne más, innentől pedig nehéz volt őt komolyan venni. Az ómagyar pap sem ért el nagy sikereket, egykor raktárként szolgáló „imaházába” leginkább csak alacsonyabb rangú elemek, beköltöző, gyökértelen alakok (sőt, rabszolgák) jártak. Nemrégiben megházasodott: egy nemes származású pun lányt vett el, akinek a családját még Hamilkár irtotta ki, csak a csecsemőnek valami miatt megkegyelmezett és egy katonájának adta, akinek folyton elvetélt a felesége. A gyermek úgy nőtt fel, hogy az első vérzéséig nem is tudott a származásáról. Most sem előkelő nem volt, sem gazdag, a házasságával meg végképp kiírta magát azokból a körökből, amik számítanak – egyedül annyit ért csak el, hogy az ómagyar pap egy fokkal gyanúsabb lett, bár sokat nem tudott rontani ezen helyzetén.

Javítani viszont próbált: családjával és néhány hívével együtt kiállt az „imaháza” elé és megadta az illő tiszteletet az elhaladó hősöknek. Hannibál elgondolkozva nézte. Szikár, már őszülő ember, nem lehet benne sok férfierő. A felesége is már vénlánynak számított, mikor elvette. Most mégis egy erősnek, egészségesnek látszó csecsemőt szorít a melléhez, a pólya színéből ítélve fiút. A királyban még az a pimasz gondolat is felmerült, hogy az ómagyarok istene talán megadná neki azt, amit Molek és Baál elvett tőle.

Mikor másodszorra elhaladtak az ómagyar pap és családja mellett, Mago odaugratott hozzájuk fakó numida lován és egy tömött bőrerszényt nyújtott a férfi felé. (Hannibál a lelkére kötötte, hogy ne merje nyeglén odadobni.)

- Agomán – közölte az erszénnyel kapcsolatban. Az ómagyar pap csodálkozva nézett, majd mondott valamit és a köpenye alá rejtette a pénzt. Hannibál mérges lett az öccsére, amiért ezt az egy ómagyar szót sem volt képes normálisan megjegyezni. Állítólag az imazigenek nyelvével jól elboldogul, pedig az se könnyebb, mint az ómagyaroké. Majd kitanítják egymást, ha visszatér. A kölyök a nyelvbotlása ellenére már most ígéretesebb, mint amilyenné Haszdrubál valaha is válni fog.

Mire lement a nap, véget ért az istenek menete is, Karthágó jól tartotta a falai közt lakó túlvilágiakat. Ahogy a nap fénye elhalványult és az áldozati tüzek kialudtak, örömtüzek lobbantak fel helyettük és a földiek is kinyújtották a kezüket a nekik járó örömökért. Hannibálra azonban még várt egy kötelesség: a hadjárat során gyűjtött férfierejét Imazának kellett adnia, aki immár készen állt arra, hogy trónörököst foganjon. Miközben kötelességszerűen megtettek mindent a dinasztia fenntartásáért, Hannibál az ómagyarok istenének küldött erszényre gondolt. Elég lesz neki? Ez kell neki? Vannak istenek, akik csak a vért értékelik, de az ómagyaroké állítólag ezt is fordítva csinálja, nem kéri, hanem adja a vérét a híveinek. Hannibál pun gusztusa ezt undorítónak találta, de arra jutott, hogy ha ez az ár egy élő, egészséges fiúért, kész ezt is megadni.

A felesége közben görcsösen kapaszkodott a férje hátába és szavakat suttogott, amiknek sivatagíze volt. Hannibál biztos volt benne, hogy varázsigék. Tehetnek ennél többet?

Miután végeztek, megfürdött, felruházta magát és a trónterem melletti fogadószobába ment. Titkára már várta egy sűrűn teleírt papirusztekerccsel. A szolgálólányok bort töltöttek és felszították a parázstartóban izzó faszenet.

- A legsürgősebb megvitatni valók – magyarázta a titkár.

Hannibál átvette a lapot. A bort kortyolgatva végigfutotta a szálkás betűkkel írt sorokat. Sok dolog, pár érdekes, a többi lényegtelen. Hiába olyan a rendszer, hogy napi szinten működik a király nélkül is, sok magas rangú, de alacsony származással bíró hivatalnok továbbra sem mer fontosabb döntéseket hozni. Akkor pedig miért vannak?

A besúgókat felügyelő Bodmilkárt kihallgatáskérésén megakadt a szeme. Az öreg viszont csak akkor szokta így, soron kívül megkeresni, ha tényleg fontos valami. A fontos pedig azt jelenti nála, hogy veszélyes.

- Vele kezdjük – mutatta Hannibál. - El tudod érni most?

- Máris küldök egy embert – bólintott a titkár, tett egy bizonytalan lépést, majd magyarázkodva hozzátette:. - A fogadásokat csak holnapra terveztük.

- Várj! - állította meg Hannibál. - Ez minden?

A titkár csodálkozva nézett, majd bólintott.

- Azt hittem, túl soknak találod majd, uram – mondta bizonytalanul.

- Úgy is van – bólintott Hannibál. - Sok felesleges dolog van itt. De nem találom az ómagyarokat. A kereskedelmi képviselőjüknek már kihallgatást kellett volna kérnie. Nem maradt le?

- Nem, uram. Biztos hogy nem.

- Nem értem – kortyolt mérgesen egy nagyot a borból Hannibál.

- Azt beszélik, nagyon furcsán viselkednek már pár hete – jegyezte meg a titkár. - Hajójuk sem jött egy ideje és üzleteket sem kötnek. A helyi személyzetet is pihenni küldték.

- És miért?

- Ezt nem tudja senki, uram.

Hannibál letette a kupáját.

- Akkor küldess Bodmilkártért. Siessen!

Az asztallapba faragott harci elefántot nézte és furcsa bizsergést érzett a gerincénél.