Kábé november 22., -8 fok, havazik. Reggel van.

Hol is kezdjem… A legfontosabb változás, hogy ezt most már írom. Sose hittem volna, hogy egyszer naplót fogok vezetni, pláne nem kézzel. A blog ötletével el-eljátszogattam, de ebben ki is merült a dolog. Elég hideg van, zsibbadtak az ujjaim, így a szokottnál is csúnyábban írok. Na nem mintha arra számítanék, hogy rajtam kívül ezt bárki is el fogja olvasni. Azért igyekszem mindent pontosan visszaadni, nincs túl sok időm, hamarosan tábort bontunk.

A bemutatkozó nap utáni események eléggé összefolytak. Reggeltől estig azon fáradoztam, hogy gördülékenyebbé tegyem a kommunikációt. (A szókincsem most már több tucat névszóra és igére rúg, de ez azért még édes kevés és még csak nem is teljesen biztos.) Így született meg az all in activity. Egyszerre beszélek, rajzolok a földbe (most hóba) és mutogatok. Annyira sikeres volt, hogy az én keltáim már maguktól alkalmazzák, ha valamit nem értek. A kedvencem a mai napig a dátum kiderítése.

Lerajzoltam Gobvinunak a horizontot és a nap útját az égen. Rögtön értette. Aztán végig mutattam és húztam egy vonalat, aztán ismét. Két-három „nap” után pedig magamra mutattam és megkérdeztem: Mennyi nap?. Erre felállt és elindult a kunyhója felé. Kábé tíz percre feküdt a falutól nyugatra egy foltnyi tisztáson. Talán egy vén tölgy helyén, a lényeg az elszigeteltség volt. A kunyhó körül meghatározott távolságban különféle tárgyak lógtak az ágakra aggatva, a fák tövében pedig ajándékok hevertek. Később megtudtam, hogy Gobvinu és három növendéke csak nagyritkán látogat el a faluba, egyébként itt élnek. Szent hely ahová csakis a druidák léphetnek be. Meg én. Azért a kunyhóba mégse mentem be. Kisvártatva kijött egy jóféle teával. Nagyokat kortyolgatott és jól láthatóan gondolkodott. Végül egy a földön heverő ággal húzott pár vonalat a földbe. Baromi gyorsan törölte, jelezve, hogy ezt nem lett volna szabad. De a szükség törvényt bont, a számaikkal sehogy se boldogulok. Durván húsz vonal lehetett, nem láttam pontosan. De a téli napforduló után, már pontosan fogom tudni vezetni a naptárat. Addig marad a kábézás

Minden nappal egyre hidegebb lett. Aztán leesett a hó is. Esténként már nem a tábortűznél ültünk, hanem a hosszúházban gyülekezetünk. Persze mind nem fértünk volna be, de a vadles beindulása után nem is ért rá mindenki. A hóval eleinte sok bajunk volt, aztán feltaláltam a hólapátot. Kell hozzá egy rúd, ami jól kézre áll, pár extra vékony fahasáb és némi kötöző anyag. Miután elkészült és megmutattam mire jó, már nagyon örültek. Még aznap készült belőle vagy egy tucat. (Itt általában mindenből x tucat készül.) Aztán még hidegebbre fordult az idő, éjszakánként a tűz, a takaróként szolgáló két prém ellenére is vacogtam. A kelta házak nincsenek túl jól szigetelve. Az első fagyás (szegény kicsi Aoife!) után a falu minden lakója tőlem várta a megoldást. Annyira még nem éreztem magam biztonságban, hogy valahogy bevalljam halandó mivoltomat, így megpróbáltam kiötleni valamit. Végül sikerült kérnem egy napot és egy kunyhót Fogtam egy hólapátot és elkezdtem igluvá formálni a kunyhót. Bő arasznyi hóréteg fedte mindenütt, a legtetejére meg úgyis magától kerül rá hó. Igyekeztem a lehető legtöbb és legnagyobb üreget hagyni. A központi tűzhelyet lecseréltem több kisebb parázstartóra. Napközben kevesen figyeltek rám, hagyták, hogy az evf (szerintem elf, vagyis tündér) druida maga intézze az újabb mágiát. Este aztán mindenki megszemlélte, de a legtöbben csak a homlokukat ráncolták vagy a fejüket csóválták. A hó hideg, abból nem lesz meleg. Aztán a tulaj, a magányos öreg favágó Conner telehordta a parázstartókat. Vártunk egy kicsit. Keltáéknál elég nehéz számon tartani az időt, elvégre napkeltétől napnyugtáig tart a nap, közben pedig minden megy a maga módján. Kezdem megszokni. Szóval érzésem szerint olyan félóra múlva kijött. Mondott valamit, amiből egyedül a meleg szót értettem. Hitetlenkedés tört ki, majd páran bementek. Miután kijöttek, vidáman ismételgették a meleget. Bevált. Aztán elterjedt.

Egy hete kezdődtek az izgalmak. Alig voltam még talpon, de már lapátoltam a havat a kijelölt ösvényeken. A hó előtt még nem volt utcahálózatunk, hehe. Mindegy, munka közben gondolkodom igazán. Az járt a fejemben, hogy mi tűnt el az életemből és most mihez fogok kezdeni. Család, barátok, a szobám… tulajdonképpen minden. És mégse zavar annyira. Mindig is másra vágytam, sose hittem, hogy be fogok tudni szállni a mókuskerékbe… Tanul-dolgozik-haldoklik, húszéves ciklusokban. Pár hete még csak egy voltam a sok közül. Céltalan, sodródó, magányos lélek. Most pedig itt egy rakás érző emberi lény, aki egyenesen szentként tisztel. Nem azért, mert pénzem van, vagy ismerek valakit, akinek van… Számukra elf vagyok, mert köztük abszolút égimeszelő és már-már kórosan sovány vagyok, ráadásul van egy érthetetlen nyelvem és olyan dolgokat tudok, amikre ők nem is gondolnak. Kihasználom-e őket? Nem hinném, de nem is érdekel. Szimbiózisban élünk: ők eltartanak, én segítek, ahogy tudok.

- Jó reggelt Gerrí!

- Jó reggelt…Eadoin! – elég váratlanul ért. A fickó a falu zenésze, de hangszer helyett most hólapát volt nála. Nem szólt többet, inkább metakommunikáltunk, úgyis hatásosabb. Egyszer csak éreztem, hogy valami koppant a Donagh-tól kapott „télikabátomon”. A falu legkomiszabb fiúcskája Ea, (a neve azt jelenti, tűz. Na ja, égetnivaló) és pár barátja hógolyózni kezdtek. A célpont asszem nem én voltam, mert amikor felegyenesedtem és rájuk néztem elég megszeppent arcot vágtak. Megdobták az elfet! Még mindig mosolygok, ha eszembe jut a jelenet. Eadoint is zavarta valami, de inkább várt. Én leguggoltam, lehajtottam a fejem és vártam. A srácok nagyon megrémülhettek, mert mind a négyen tétován közeledni kezdtek, ahelyett, hogy szimplán elszaladtak volna. Durván öt méterre lehettek, amikor elhajítottam az első titokban elkészült hógolyómat. Remek hó volt, tökéletesen repülő és széteső – tehát biztonságos - hógolyót lehetett belőle gyúrni. Eát homlokon találtam, a meglepetéstől azonnal hanyatt esett. A barátai még pár másodpercig – és találatig – bambán ácsorogtak, de utána kitört a hóháború… A mókának egy csapat idegen vetett véget.

Kereskedők érkeztek egy másik törzsből. Valahonnan a Duna partjáról. Nem, tévedés kizárva. A Kárpát-medence folyóit ősidőktől kezdve mindenki ugyanúgy hívta, legfeljebb picit torzítva. A kereskedők két szekérrel érkeztek. Az egyiken egy vászonnal takart halom volt, a másikon emberek ketrecben. A dúnadánok (hogy egy hangnyi ferdítéssel Tolkien mesternek adózzak) hatan voltak, a foglyok négyen. Az enyéim hamarosan mindenben a rendelkezésükre álltak. Gyorsan lepakoltak mindent és mindenkit, majd a hosszúházban tisztes fogadást rendeztünk. Kaja után következett az üzlet. A letakart halom mibenléte a dúnadánokon kívül mindenkit tökéletesen meglepett és álmélkodásra késztetett. De a legjobban talán engem. Modern tárgyak voltak. Volt ott minden, szépen összerendezve, pontosan csoportosítva: tűzőgép, lyukasztó, asztali lámpa, a leendő naplóm, ceruza, toll, egy rádiós optikai egér, headset, olló, boríték – ezek voltak az irodai eszközök. Voltak érdekes és szép tárgyak: dvdk, pendrive-ok, mp3 és mp4 lejátszók, hőmérők, üvegvázák, üveggolyók, sörösüvegek, átlátszó műanyag dobozok, elemlámpák, kulcscsomók. Akadtak fegyverek is: a rendőrség vadiúj pajzsaiból kettő, három gumibot, egy törött sisak, egy könnygázgránát hüvelye, láncfűrész, konyhai elektromos kés, késkészlet, egy dísz katana, egy csigás íj és egy pisztoly. Persze azonnal engem hívtak, nekem meg azonnal le kellett ülnöm. Páran aggódni kezdtek, de intettem, hogy jól vagyok, csak idő kell. A dúnadánok kérdezték mi bajom. Az enyéim azt mondták, elf vagyok. Erre valami olyasmit mondtak, hogy nekik is van, ott a ketrecben. Ebből egy kisebb vita kerekedett, de erre már nem figyeltem. Inkább szemügyre vettem a másik elfet... 

(folyt. köv.)