Kábé november 29. -15 fok, derült ég, reggel. Kurva hideg van.

A most következő sorok az eddigi legszürreálisabb élményem nyitánya lesznek. Számtalan csatát láttam már képernyőn és vásznon, a földről és a levegőből, közelről és távolról, de átélni egyet, az egészen más. Mármint a látottakhoz képest, mert egyébként teljesen természetesnek tűnt. Sose voltam még tüntetésen – és őszintén kétlem, hogy erre sor kerülne – de az lehet hasonló. Tömeg, hangzavar, lendület, aztán futás… Nem Wilson, semmi dolgom, így írhatok. De miért is magyarázkodom? Annyira még nem kattantam be, hogy egy naplón keresztül vitatkozzak magammal…

A csata előtti táborban jutott eszembe először érdemben elővenni a naplót. Sikerült leírnom a történteket anélkül, hogy be tudtam volna fejezni. Aztán a csata után ismét nem tudtam írni, ennek is megvolt az oka. Majd szépen sorjában. Igazából, azt sem tudom, hol kezdjem. A csata majdnem olyan, mint egy agyrázkódás. Vannak utána világos részek, de akadnak foltok is. Ha sikerül mindet időrendben összeszedni, akkor van esélyem a történtek teljes leírására.

Miután abbahagytam az írást, megkerestem Desmondot, ahogy meghagyta. Elég érdekes látni, ahogy durván kétszáz kelta télen próbál meg hadat viselni. Ilyenről aztán nem is hallottam. Télen problémás a hadtáp, de itt a távolság és a sereg kicsi, ráadásul nem is gazdasági indíttatású hadjáraton vagyunk. Na, ezt tessék elképzelni a 21. században! Desmond és pár jobban öltözött kelta egy sátorban gyülekezett és ha jól értelmeztem a rajzokat épp a haditervet beszélték át. Ide nekem egy madártávlatot és egy mindenható egeret! Lehet, hogy kicsit sokat játszottam a Rome-mal és társaival? Desmond feltekintett és gyorsan bemutatott:

- Gerrí, az elf druida. Segíteni fog.

Bólintottak, majd távozás közben sorra kezet szorítottak velem. Nem tudom, mi járt a fejükben. Az még nekem is feltűnt, hogy nem kedvelik, de tisztelik a félkezű óriást, aki egy tisztességes kardélre valót klopfolt belőlem. Hasonlóképp éreztem én is, de engem hajtott a kíváncsiság: kicsoda Desmond? Miért vitatkozhat a faluja druidájával? Honnan jött? Mi történt a kezével? Mitől olyan fontos személy? Leírva soknak hangzik, de a valóságban ez az egész egyetlen gondolatban villant át a fejemen. Aztán Desmond sóhajtott. Valahogy engem is el kellett igazítania és utált hülyén viselkedni. Még mindig, az alábbi párbeszéd a tényeken alapuló fikció. Én lennék a legboldogabb, ha ez tényleg szóban zajlott volna. Érdekes lesz majd visszakövetni, ha már folyékonyan tudok keltául.

- Tudják, hogy jövünk és már felkészültek.

- Számoltál ezzel, nem?

- De. Viszont túlerőben vannak és az otthonukat védik. Keményen fognak küzdeni.

- Érthető. Mi a dolgom?

- El kell terelned a figyelmüket. Adok köréd két tucat embert. A mieink, ismernek és szeretnek. Meg fognak védeni.

- Te magad tanítottál védekezni.

- Az már régen rossz, ha magadnak kell vívnod! Használj mágiát! Azt a mennydörgést, amivel megölted a foglyot!

- Az a mágia véges. Csak egy tucatszor lehet használni, utána elfogyott.

- Értem. Valamit csak tudsz tenni, nem? A fél téli élelmünket adtuk volna a tárgyaidért! Segíts!

- A harcosok kedvelik a pattogó zenét?

- Zenét akarsz csinálni? Harci zenét?

- Igen, olyasmi. A mi harcosaink, ha elég bátrak, erősebbek lesznek tőle. Aztán, ha már nem kell, majd átkokat szórok.

- Tudsz átkokat is?

- Igen. Meg fogja zavarni a dúnadán harcosokat.

- Jól van! Számítok rád! Donagh tudja, honnan kell közelítenetek. Miután felálltunk, elkezdheted a varázslatot. Amint érezzük a hatását, támadunk. A melléd adott emberek a te parancsaidnak engedelmeskednek. Vigyáznak majd rád, de neked is vigyáznod kell rájuk. Ha győzünk, mi ketten még beszélgetünk. Menj!

A tábor egyik fele már a formálódó csatasort alkotott, a másik pedig csatlakozóban volt. Összeszedtem minden szükséges kelléket. A kardot, a pisztolyt, az mp4 lejátszómat, a megafont és a pajzsot. A maradékot a málhazsákomban hagytam. Donagh érdeklődve nézett, de nem szólt semmit. Ő már lélekben harcolt. Délkelet felől álltunk fel. A dúnadán falu durván kétszer akkora volt, mint a mostani otthonom. Hevenyészett földsánc vette körül. A védők a sáncon vártak az oszladozó hajnali ködben. Jobbra előre már felsejlett a Duna. Balra messzebb erdős hegyek magasodtak. Úgy tippeltem, a Budai Hegyek lesznek. Fura, valaha, régen, én is ott éltem a Rózsadombon… De a múlt most a legjobb szóval élve is jövő, bár sokkal inkább csak emlék. A tágabb jelen pedig most jóval fontosabb volt. A mágián kellett ügyködnöm. Az egész egy elég kétségbeesett és hülye ötlet volt, de mivel ösztönösen jött, hajlottam rá, hogy kipróbáljam. Jobbat úgyse tudtam volna. Keresek egy jó kemény számot és a megafonnal felerősítve megpróbálom feltüzelni a mieinket. Nagyon reméltem, hogy nem csak azért van kedvem bizonyos számok hallgatása alatt rombolni, mert egy elfojtott személyiség és miegymás vagyok, hanem mert ez valami ősi ösztönből táplálkozik. A másik kritikus pont, pedig a mieink reakciója lesz…

Végül többé-kevésbé egyenes vonalba rendeződtünk, három-négy tömbre tagolva. Álltunk. Az idő csak múlt, a reggel kezdett kibontakozni. Kérdőn néztem Donagh-ra. Még vagy kétszáz méterre voltunk a tábortól. Még mindig nem éreztem semmit. Semmi olyat, hogy mi lesz, ha engem ott… Inkább azon aggódtam, hogy sikerül-e a tervem. Donagh láthatóan rám várt. Intettem, hogy menjünk közelebb, lassan, mindenki. Füttyentett egy éleset, majd még öt vagy hat visszhangozta és lassan menetelni kezdtünk. A dúnadánok még mindig csak vártak.

A durván kétszáz férfi talpa alatt ütemesen ropogott a hó. Itt, a parton valamivel enyhébb volt a tél. Próbáltam valami ritmust kivenni, hogy hatásosabb legyen a produkció, de végül feladtam. Fogtam az egyik fülest és a jobb fülembe dugtam. Jobb kézben fogtam a megafont amihez a másik fülest tartottam. Az elgémberedett balommal pedig az mp4-et próbáltam kezelni. Úgy tippeltem, hogy ez lesz az utolsó előadása. Ehhez híven, be is kapcsolt és működött is. Végigpörgettem a lehetséges számok listáját, végül az egyik örök favorit lett a befutó: AC/DC Thunderstruck. Erre aztán bármit érdemes… Elindítottam, a hangerőt maximumra tekertem és megnyomtam a megafon gombját is. Pár másodperc kihagyása után a Duna part is részesült a villámgyors nyitó riffekből. Éreztem, hogy ez még nem az a hatás, amit akartam, de vonultunk tovább. Aztán egyre érthetőbbé vált a háttérvokál. Én is rákezdtem, bíztattam a közvetlen közelemben kissé zavartan menetelő Donaghot, Angust, Bevant, Gradyt és Guthriet, hogy csatlakozzanak. A testőreim hamarosan velem zengtek. Aztán szépen lassan terjedni kezdett. Aztán az egyszerű torokhangok helyett már a thun-der hullámzott végig. Thun-der! Gurgulázás. Thun-der! A testőreim, majd az egész sereg a pajzsaikat ütve követték az ütemet. Egyszerűen nem lehetett nem érezni a feltámadt erőt. Én legjobb tudásom szerint igyekeztem követni a szöveget, de a kelták egyre csak a thun-dert szajkózva készültek a harcra. Egyetlen, ritmusra kántáló és mozduló tömeggé váltunk. Érzékeltünk mindent, de semmi sem számított. Láttuk, hogy a dúnadánok mozgolódnak, de csak törtettünk előre. Aztán felröppent pár rakéta. Tűzijátékkal várnak? Páran elbizonytalanodtak, de az elf kitartóan dalolt és menetelt tovább. Ne féljetek! Majd ő megvéd mindenkit! A dúnadánok egyre idegesebben mozgolódtak. A mágiájuk nem vált be. Rövidlátó vagyok, de már én is tisztán láttam a testőreim feje fölött, hogy a dúnadánok sorakoznak. Az AC/DC közreműködése immár felesleges volt, az mp4-et eltettem, a megafont átvettem a balkezembe, a jobbal kardot húztam. Gyűrűben voltam, de egyszerűen nem tudtam nem kardot rántani. Harcolni akartam. Vívni és ölni. Vért és belsőségeket ontani. Ledöfni valakit és végignézni, ahogy felfogja, hogy meg fog halni... Egyszeriben pille könnyűvé vált minden felszerelésem. A fülem csak az újdonsült csatakiáltást volt hajlandó befogadni. Thun-der! Thun-der! Majd egyszeriben tudtam, hogy az utolsó jön. Thun-der!

A dúnadánok nem tudom, mire gondoltak, de leküldtek egy sor embert rohamra. Az én csapatom kissé leszakadt, az első hullámot a többiekre bíztuk. Úgy gázoltak át a dúnadán támadáson, mintha ott se lett volna. Komolyan úgy tűnt, veszteség nélkül jutunk át a sáncokon, még egyetlen dárda vagy nyílvessző sem repült felénk. Amint felértek az elsők, már zúdult is rájuk az áldás. A lendület megtört, de nem torpantunk meg. Mi a harmadik hullámban jutottunk fel. A látvány egy pillanatra elbizonytalanított, túl racionális voltam én ide. Kunyhókat alig láttam, mindenütt csak csíkos, kockás köpenyek, pajzsok és ordító kelták.

A mieink újabb lendületet vettek és egyre közelebb kerültek a kézitusához. Az én testőrgárdám körkörös védelemre rendezkedett be és igyekeztek valahogy egymást és engem is pajzs mögé rejteni. Élesítettem a megafont és ordítani kezdtem: „Talpra magyar, hí a haza!...” A soraink közé repült egy könnygázgránát. Kisebb felfordulást okozott, egy szívós dúnadán ék azonnal be is nyomult. Én tovább „átkozódtam” és reménykedtem, hogy valaki megszívja a dúnadánok soraiban az Esztergomból szerzett cuccokkal. A kívánságom teljesült, két könnygázfelhő és egy robbanás történt. Egy pillanatig mintha megdermedt volna az idő. A két oldal egyszerre üvöltött fel. A mieink ismét fokozták a nyomást, a dúnadánok pedig ezután kiemelt célpontnak tekintettek. Az egyik frissen pályára állt dárda tökéletes ívben repült az arcom irányába, de két testőrömnek és az alaposan feljavult reflexeimnek hála megúsztam. A megafonra viszont keresztet vethettem. Igyekeztem meghúzni magam és afféle teknőst kreálni, épp csak az az apró szépséghibája volt az elképzelésnek, hogy ez kicsi, kerek pajzsokkal, szegényes nyelvismerettel, csatában, egészen konkrétan - lehetetlen. Aztán a pajzs alól valami ismerőset láttam meg az égen. Egy motoros sárkányt. Hogy a fenébe került ez ide?! Ám ekkor Angust eltalálták. Valami furcsa, elfúló hangot adott és kibukott az alakzatból. Donagh pajzsa már kettétörni készült. Itt nem maradhattunk.

- Előre! – én ordítottam volna ilyen öblös hangon?

Megindultunk. Ha a sánc megközelítése felpumpálta bennem az adrenalint, akkor a mi kis rohamunk egyenesen kifacsarta a mellékvesémet. Bármire képes lettem volna. Egy tömegben rohantam egy adag megvadult fegyveres keltával egy másik adag megvadult fegyveres kelta felé. Már nem dobáltak, megakasztásra készültek. Eltorzult arccal, kidagadó erekkel ordítottam. Én, az elf. Azt hiszem már a látványom is elég jó benyomást kelthetett, mert úgy száguldottunk be közéjük, mint bowling golyó a bábuknak. A testőreim a csata és a védőgyűrű sűrűjében tartottak Balról egy pillanattal ezelőtt még Grady fedezett, de láttam, hogy hol hibázta el és mikor kapott halálos sebet. Nyomban a helyére ugrottam, még mielőtt a hátamat fedező Finnbarr elzárhatott volna. Ölni akartam. Grady gyilkosa egy fiatal, szeplős, vörös hajú, zöld szemű srác volt. Vastag bőrmellény volt rajta, kezében kard és pajzs. Nem tudom, mire gondolhatott, mikor farkasszemet néztünk addig a három másodpercig míg szétrúgtam az egyik térdét és keresztül nem szúrtam. Éreztem ahogy a kardom szinte ellenállás nélkül siklik át a mellényen majd a testén két bordája között… Nem hazudok magamnak, ott és akkor felemelő volt. Két dúnadánnal arrébb az egyik vállas, őszes fickó, az enyémhez hasonló rendezetlen szakállal úgy üvöltött fel mintha őt szúrtam volna le. Pár pillanattal később már a fia helyén termett és támadott. Meglepően egyszerű volt hárítani. Újra és újra lecsapott, még cselezni is próbált, de majdnem körberöhögtem. Desmond talán a harmadik napon szívatott ilyenekkel. Azonnal riposztot adtam és alaposan felhasítottam a jobb alkarját, majdnem könyöktől csuklóig. A kard egyszerűen kiesett a kezéből, én pedig az alkalmat kihasználva hónaljba döftem. A kardom hamar elakadt egy csontban, így csavartam rajta egyet és kirántottam. A fickó el fog vérezni. Aztán valami mozgás támadt távolabb, de nem tudtam rá ügyelni. A figyelmemet egyetlen hústorony kötötte le. Egy fejjel fölém magasodott, tele volt friss sebekkel és könnyedén gázolt át a társain, csakhogy velem küzdhessen. Hát legyen! Egy lépéssel később már kardtávolságban lesz. Farkasszemeztünk. Aztán az óriás meghalt. Szétrobbant a feje.

A begőzölt agyam kissé lassabban kapcsolt, mint szerettem volna. Az a kis mozgás, amit nem vettem figyelembe, valójában a teljes bal szárnyunk felbomlása volt. Két zöldre festett, PKM-mel felszerelt honvédségi terepjáró érkezett. Egyszerűen behajtottak a dúnadán faluba és osztani kezdték a népet. Ugattak a géppuskák az állványokról, belevakkantottak az AK-k és robbantak a gránátok. A vérszomjam egyszeriben eltűnt és a helyét a halálfélelem vette át. Nem a pánik tört ki belőlem. Egyszerűen másik üzemmódba kapcsolt az agyam. Villámsebesen vette végig a lehetőségeket. Ezek itt meg nem mondják, hogy nem kelta vagyok, ráadásul remekül ki is lógok az átlagmagasságból. Hogy pontosan mit is csináltam ezután, az már számomra is rejtély. Ordítoztam, futottam, lehasaltam, minden magasugró rekordomat megdöntve ugrándoztam át sebesültek, halottak és egyéb akadályok fölött, aztán lélekszakadva sprinteltem az erdő felé. Nem törődtem senkivel és semmivel. A táborhelyünkre érve felkaptam a holmimat tartalmazó zsákot (meg se néztem, egyszerűen tudtam melyik az a tucatnyi kecskebőr zsák közül) és rohantam tovább. Perceken át, mint az őrült. Aztán elfogyott az adrenalin. Szinte azonnal meg kellett állnom haldokolni. Egy fa tövébe rogytam és zihálva kapkodtam a levegőt. A legjobb úton voltam egy kiadós tüdőgyulladás felé. Nem sokkal később a közeli bokrok megzörrentek. Csak most eszméltem rá, hogy még mindig szorongatom a véres kardomat. Erőtlenül felemeltem és vártam. Az a kard, ami nem rég még egy gyilkos tollpihének tűnt, most tőből ki akarta tépni a karomat… Nem tudtam én már ártani a légynek se. Bukta volt.

- Magyar vagyok, ne lőj!

- Te vagy az Gerrí?

- Desmond! – Előlépett, valahonnan a hátam mögül érkezett. Csupa vér volt, a kardjáról is csöpögött. Nem úgy tűnt, mintha az övé lett volna. Furán nézett rám, de nem tudtam eldönteni, mit akarhat. Ha engem hibáztat, nekem annyi.

- Mennünk kell! Állj fel!

Mint mondtam, ez még csak a nyitánya volt életem legszürreálisabb élményének. De mára ennyit, ma még fát is kell vágni.