December 24. 0 fok, köd még mindig. 

Ez lesz az utolsó bejegyzésem, mert be fog telni a napló. Sokat töprengtem azon, hogy is fog végződni a történet. Még jó, hogy az Élet a legnagyszerűbb író, akármennyit is szerkesztek a kéziratán, úgyis az lesz amit ő akar. Ez pedig bármi lehet kínon, keserven, dilemmán, gyászon át a még nagyobb szívásokig. Hát az anyád és boldog karácsonyt… 

Nap- és sorsforduló tegnap volt kérem szépen. Épp csak senkit sem érdekelt. Tegnapelőtt írtam a naplóba, nem pedig bő egy hete. Most már tudom a dátumot, de nem érdekel. A múlt fontos, tanulni kell a hibáiból, de csak alapként szolgál. Azt hittem, itt, ilyenkor egyszerűbb lesz az életem, még ha nehéz is. Nem hiszek a sorsban és az átkokban, de kivétel csak erősíti a szabályt. Kialvatlan vagyok, elgyötört és rosszkedvű. Elértem arra a szintre, hogy mindenki tart tőlem. Bűntudatom persze nem emiatt van… 

Tegnap tért haza a másik csapat – maradéka. Két átfagyott és elgyötört harcos vonszolta haza Desmond tetemét két összekötözött ágon. Desmondét. Az egynyolcvan magas, durván nyolcvan kilós félkezű veterán holttestét. Egyetlen lyuk volt a törzsén – akár át is tudtam volna nyúlni rajta. A torkom szorult össze a felismeréstől: ez már szekér volt… Nem hagytam magamnak időt érzelegni, pedig legszívesebben teátrálisan búcsúztattam volna a benga barbárt, akit úgy kellett fölöltöztetni. A trájk nemrégiben alaposan felderített minket, bármelyik pillanatban felugathatnak az első kalák vagy döröghetnek a tarackok. Tarackok? Az istenit, Tatán vannak tarackok! Percek alatt összetrombitáltam a fő embereket, néha igen erőszakosan… Be voltam szarva és még valami nyavalya is elkezdett rajtam kiütni. Érdekes látvány lehetett, az fix. 

A tábortűz mellett álltunk körben. Természetesen mindenki, aki számított és épp elérhető volt. Gobvinu és Shanna, mint druidák; Donagh, Eadoin és én, mint az elf és harcosai; Colm, Desmond csapatából; Hal és két alárendeltje, mint a tehetősebb lakosok képviselői. Először Colmot hallgattuk meg. Alig állt a lábán, de ez senkit sem érdekelt. 

- Minden remekül alakult. Gerrí tanácsai alapján Desmond tökéletes támadásokat vezényelt. Két tucat kallát, ugyanennyi páncélt és gránnát szereztünk, amikor feltűntek a kis szekerek. Desmond azt mondta, nem kell tőlük félnünk, csak ha a hajtó is észrevesz minket. Kail, azt hitte le tudja lőni, de a hajtó gyorsabb volt és égzengést zúdított rá… Ekkor Desmond azt parancsolta, hogy dobjunk rájuk gránnákat. Az egyiket feldobta a mennykő és nem mozdult többet, erre meg belerohant a másik. Már épp ujjongani kezdtünk, amikor a faevők lőni kezdtek ránk. Desmond hátrálásra adott parancsot. Harcolva igyekeztünk vissza az erdőbe, de sorra hullottunk… Végül aztán egy kidőlt fa mögött találtunk fedezéket. Eldobáltuk az utolsó gránnákat is, erre az egyik szekér lángtengerré változott és felemésztett maga körül mindent. A faevőket a páncéljuk se védte meg, fáklyaként rohangáltak a hóban. Aztán távoli dübörgés és csikorgás hallatszott és megjelent egy újabb szekér. Sokkal nagyobb volt és nyolc keréken gurult. Ekkor már kezdtünk félni. – itt egy picit megállt, gondoltam szégyenkezett, hogy bevallotta – Az új szekér gyomrából pedig hirtelen tucatnyi faevő jelent meg, eddigre már csak öten maradtunk. Ekkor megszólalt a halál harkálya a szekér tetején. Az öreg tölgy és a faevők páncélja sem állta útját a nyilainak. Mindent eldobáltunk és futásnak eredtünk… Aztán Desmondot egyszer csak eltalálta az egyik nyíl és menten összeesett. Én és Finn igyekeztünk felnyalábolni, hogy elhozhassuk. Keagan és Mahon pedig igyekeztek félrevezetni a minket üldöző faevőket. Nem tudjuk mi lett velük…

- Köszönöm Colm. Elmehetsz. – mondtam neki. Igen, ezt el tudtam mondani.

- Ugye nem haragszol ránk Gerrí? Kudarcot vallottunk.

- Nem a ti hibátok volt. Felbőszítettük a faevőket. Most pedig menj, frissítsd fel magad és nem beszélhetsz erről senkinek. Értetted?

- Igen, Gerrí.

- Ez az egész a te bűnöd elf! – szegezte nekem a vádat Gobvniu. Mintha magamtól nem tudtam volna.

- Hallgatlak druida.

- Csak az istenek a tudói, mi végre érkeztél hozzánk. Bizonyára céllal érkeztél, de én úgy érzem, letértél az utadról. Mióta már nem az isteneket szolgálod csak balszerencse és halál jelzi tetteid. Háborúságba rángattál minket…

- Hagytam volna, hogy András megölje Shannát? – kérdeztem hidegen. Donagh és Eadoin kényelmetlenül feszengtek a mellényben kezükben AMD-vel. Vajon épp azt mérlegelik, melyikünk pártjára fognak állni?

- Már ez is különös! – folytatta vészjóslóan – Vajon hogyan lehetséges az, hogy ti elfek nem értettek szót? Készültetek valamire, a vak is láthatta! Bizonyára nem tudtatok megegyezni és amikor láttad, te, álnok, inkább megölted a másikat, hogy…

- Hallgass el vénember és ne bőszíts tovább! – egész tűrhetően sikerült vérig sértenem a druidát. Shanna csöndben nézett maga elé, Gobvinu tátogott én pedig a láztól izzadva meredtem a druida szemébe. A többiek csak álltak sápadtan és lélegezni is alig mertek. Gobvinu remegő ajkakkal folytatta:

- Hibát követsz el Gerrí, ha kihívod magad ellen egy druida és az istenek haragját!

- Rajtam nem fognak a te átkaid…

- Egy vénember sértettsége talán kevés lenne, de egy nő jogos fájdalma már elég kell legyen. – nem értettem, bizonyára kiült az arcomra, mert Shanna végre megszólalt:

- Miattad halt meg az apám.

- Ki volt a te apád, Shanna? – tényleg érdekelt. Sokan haltak meg mostanában, de nem érzem magam felelősnek. Legalábbis úgy nem, ahogy ők gondolják.

- Megbízott benned. Azt mondta, sokra vagy te hivatott és még Brennushoz is küldetett miattad. Amikor elkezdted tanítani a harcosainkat, azt mondta, hogy te bölcs vagy és te vagy a túlélésünk záloga. Ismert téged, rögtön tudta, miféle szerzet vagy.

- Ki volt az apád, te lány? – egyre jobban érdekelt. A többiek csak csendben hallgattak.

- Kedvelt téged, de sosem mutatta, nehogy megzavarjon. Hajlandó volt engedelmeskedni neked, pedig még magának Brennusnak is vonakodva tette. Egészen Münstertől jött idáig, hogy beteljesítse a geissit*, de most már halott. A lelke így nem találhat nyugalomra. Ez mind a te hibád! – Münster? Geissi? Akkor csak egyvalaki lehet…

- Tudta, hogy mire vállalkozik. Nem volt kötelessége engedelmeskednie nekem. A halála rendkívül sajnálatos és hibás is vagyok benne. De hiszem, hogy egy akkora harcos mint Desmond sosem halhat meg hiába. Ha meghalt, annak oka volt… A barátomnak tekintettem őt. Nekem is fáj, hogy már nem lehet velünk, de most nincs időnk a gyászra. A faevők bármelyik pillanatban támadhatnak, úgy ahogy ti el sem tudjátok képzelni.

- Desmondnak jár a végtisztesség Gerrí. – szólt közbe Donagh. Eadoin is eltökélten bólogatott.

- Hát nem értitek? Mind meg fogunk halni, az elképzelhető legszörnyűbb módon, ha tétovázunk! El kell mennünk innen. El kell hagynunk a falut! – kétségbeesett és értelmetlen próbálkozás volt. Tudtam jól, hogy itt már nem nyerhetek. – Nálam jobban senki sem tudja, mekkora veszély fenyeget!

- Tudjuk és tisztelünk téged elf. Mindig segítettél, ahogyan tudtál. Sokat köszönhetünk neked, de lehet, hogy könnyebb lesz ezután ha elválnak útjaink. – szólt közbe Hal. Legszívesebben ott helyben szarrálőttem volna őket. Elválnak útjaink? Aztán mégis mihez kezdetek nélkülem, mi? Ha most nem trancsíroznak szét az ütegek és ne adj’ isten még nem is lőnek minket halomra a honvédek, akkor is végünk van. Nektek azért, mert kelták vagytok. Nekem azért, mert magyar vagyok. Egy eltévedt magyar… Egyetlen szót sem szóltam, csak ide-oda nézelődtem. Rájöttem, hogy a lázam zavarja a racionális gondolkodásomat. Na meg az a tény, hogy még nem döntöttem el, félek-e a haláltól…

- Veletek kell maradnom. Nem tudom jobban megmagyarázni, de nekem ez a feladatom. Nem parancsolok nektek, csupán kérlek titeket. Itt nem maradhatunk, mert meghalunk. Ne legyetek bolondok, hallgassatok rám!

- És Desmond? – vágott közbe mintegy szúrópróbaszerűen Gobvinu.

- Megadjuk neki azt, ami jár. Utána pedig… 

Csődület támadt. A vita közben fel sem tűnt, hogy valami zavar támadt, ha nem is az Erőben, de a faluban. Jövevények érkeztek. Négy lovas teljes harci díszben. Ló, zöld-piros csíkos köpeny, díszes sisak, fényesre csiszolt sodronying. Bizonyára valami nemesek. Egyenesen felénk tartottak, majd pár méterre a legelső megálljt parancsolt és szúrósan meredt ránk. Hal és segédei fél térdre ereszkedtek, a druidák intettek egyet és biccentettek, a két harcosom, pedig látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

- Ő Kerras, Brennus első embere Gerrí… - suttogta a fülembe Donagh. – Nem tudom mit akarhat, de mutass tiszteletet!

- Te lennél az elf, aki miatt ott kellett hagynom a tágas, meleg csarnokom és ebbe a porfészekbe kellett jönnöm? – érdeklődött kedvesen. Ha nem is pont így, de ezek a szavak adják vissza a leghűbben a mondandóját.

- Béke veled Kerras! Gerrí vagyok az elf. Mit akarsz tőlem?

- Akkor hát jó helyen járunk! Azért vigyázz a nyelvedre!

- Sajnálom, nemrég forgok a néped között. Pocsékul beszélek.

- De őszintén! Látom, vérted, fegyvered és harcosaid is vannak. Ez jó. Hol van Desmond? Beszédünk van veletek!

- Desmond meghalt.

- Ez esetben, rövid leszek. – csak nekem tűnt úgy, mintha Shanna mormogott volna valamit? – Brennus, minden kelták ura, arra kér tiszteld meg csarnokát a jelenléteddel. Az engedetlen Desmond maga üzent uramnak, ki így nagyon érdeklődött irántad. Állítólag a mágiád erősebb, mint a druidáké és ezekkel a semmiből jött faevőkkel is szót értesz, legalábbis ismered őket. Azt susogják a fák, hogy nem csak bölcs vagy, mint egy druida, de csatában is megállod a helyed. Azt mondják, különb vagy minálunk. Tessék, fogd ezt a kardot, melyet Brennus külön neked készítetett a legkülönb kováccsal! Viseld igaz férfiként! – azzal egy valóságos műremeket hajított felém. Azt hittem ilyen kardok csak a filmekben léteznek. A markolata aranyozott, bonyolult borostyán mintázat futott végig rajta. A pengéjében pedig tükörbe lehetett nézni. Egyszerűen éreztem, hogy van olyan éles, mint a hetek óta nem látott Gilette borotvám pengéje.

- Köszönöm szavaid, Kerras! Gondolom, Brennus késlekedés nélkül látni akarna, de attól félek, csalódást kell okoznom. A faevők bármelyik pillanatban lecsaphatnak a puszta égből vagy letarolhatják a fákat, hogy megöljenek mindenkit és engem elhurcoljanak. Veszélyes itt lennetek, ahogyan veszélyes nekünk is. De meg kell adnunk Desmondnak a végtisztességet, hiszen a faevőkkel harcolva esett el… - már épp kezdtem belelendülni, amikor pofátlanul közbeszólt.

- Ne okozz csalódást, elf! Brennus megkért, hogy látogasd meg… Ha nem jössz magadtól, nemcsak engem és a fiaimat bőszítesz fel, hanem magát Brennust is! Ne kísértsd a sorsod!

- Dacol ő még az istenekkel is, Kerras! – szólt közbe Gobvinu.

- Téged senki sem kérdezett druida! Az én nemzettségemhez nincs közöd, rajtam nem fognak az átkaid! Csomagolj Gerrí és lóra!

- Én nem lovagolok, Kerras…

- Nem-e? – döbbent le teljesen, aztán leesett neki, hogy látszik rajta és erre mérges lett. Sajnálom, tartok a lovaktól. – Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy Brennus olyasvalakinek szánta azt a mesterművet, aki még a lovat se tudja megülni?!

- Így áll a dolog.

A reakciójából egy büdös szót sem értettem, de van egy olyan tippem, hogy magyarul sűrű bazmegolás lenne.

- Nem érdekel! Akkor majd gyalogolsz! Indulunk!

- Nem. – ezt olyan flegmán vetettem oda, hogy majdnem agyvérzést kapott. Donagh sóhajtott egy halkat, Gobvinu szeméből rosszallás ütközött ki, Shanna várakózóan pislogott felém, Hal és társai pedig csak a földet bámulták. Szerencsétlen Kerras pedig még mindig méltóságosnak akart tűnni. Az ujjai elfehéredtek, a kantárszáron, egész testében remegett, de végül egy hatalmas sóhajjal kiengedte a dühét. Bravó! Vastag barna bajszát jobbra-balra mozgatta, ahogy szinte szó szerint meghányta-vetette a mondandóját. A fiai csak ültek és igyekeztek fenyegető arcot vágni. Talán be is jött volna, ha nem lennék lázas és elgyötört és nincs az oldalamon a pisztoly.

- Te magad mondtad, hogy veszélyes itt. Ahogy látom, nem sikerült meggyőznöd ezeket a falusiakat az igazadról, annak ellenére, hogy mi mindent tettél értük. Nem becsülnek eléggé! Tarts velünk oda, ahol igazán értékelnek! Jobb sorod lesz mint itt valaha lehetne! Ne késlekedj!

- Bölcs férfi vagy Kerras! De be kell látnod, súlyos döntést vársz tőlem rövid idő alatt… - erre rándult egyet az arca, majd az ég felé nézett egy pillanatra. Tudom jól, hogy szerinte nem döntenem kell csak engedelmeskedni. – és Desmondnak is tartozom annyival, hogy elbúcsúzok tőle. A harcosaink állandóan figyelik az erdőt és baj esetén is tudnak elég időt nyerni. Kérlek légy a vendégünk, amíg itt végzünk. Azután mind veled megyünk. Ígérem.

- Hát jó! 

Természetesen nagyon nem volt jó. Valahogy minden összejött így az év végére. Azonnal elvonultam Conner kunyhójába. Egyedül akartam lenni a fejemben uralkodó káosszal és a naplómmal. Ideje volt számba venni mindent, ami eddig történt és a lehetséges következményeket. Kemény feladat, az hétszentség. Átkerültem, ki tudja hogyan. Azóta itt élek egy ókori kelta faluban, mindenféle kiváltságokkal. Az élet békés, még ha kicsit kemény is. Igazából minden baj forrása az a maradék XXI. század pár kilométerre innen. A túlbonyolított élet még itt is elért. Miattuk indultunk hadba a dúnadánok ellen, miattuk kényszerültem Pali báékhoz és ugyancsak miattuk kezdtem partizánvezért játszani. Voltaképpen bármibe is fogtam bele, alapvetően működött. Mintha kezdenék felnőni és irányítani. Sosem vágytam nagy vagyonra, öncélú hírnévre, drága autóra, milliárdos villára és mindenféle nőkre… Egy hely kell, amit az otthonomnak nevezhetek. Egy közösség, aminek az építésében részt vehetek. Ahol hallgatnak rám, vagy intelligensen vitatkoznak a nézeteimmel. Egyetlen szerető, gondoskodó lány és esetleg pár gyekrőc... Ahogy nézem, itt, keltáéknál erre jóval nagyobb esélyem van, mint a XXI. század zárványában. Viszont habár gyűlölöm azt az életet, amit magam mögött hagytam durván két hónapja, legalább ismerem. Ezt pedig nem mondhatom el a keltákról. Azontúl, hogy Brennus nagy hadvezér volt és szanaszét gyepálta a görögöket semmit sem tudok róla… Személyesen hívott meg magához ez legalább annyira életveszélyes, mint amennyire megtisztelő. Azt hittem, hogy a nagy döntést András előtt hoztam meg. Tévedtem. Aztán itt van Desmond és Shanna. Újabb talány… Azt hittem, itt egyszerűbb lesz az életem, mint az embertelen koromban, ahol a fejlődés, a gazdaság, a demokrácia, a közjó, a fogyasztói társadalom és más hamis tartalommal megtöltött és fölöslegesen ajnározott, a természet ellenében megalkotott fogalmak árnyékában élt korábbi. Igazából arról feledkeztem meg, hogy nem a társadalom bonyolítja meg az emberek életét, hanem az emberek a társadalomét. Itt, két világ, két korszak határán sokkal faramucibb helyzetbe kerültem, mint mondjuk két lehetetlen vizsgaidőpont és/vagy munkanap… Mindkét oldalnak megvannak az előnyei és hátrányai. Csupán egyvalami közös bennük: a bizonytalanság. 

- Bejöhetek? – hallottam Shanna hangját. Mit akarhat?

- Gyere.

- Már kezdtünk aggódni. – lépett be. – Már lement a nap és apám máglyája is készen áll.

- Az őrség?

- Az őrség kint van és figyel. Eddig semmi gyanús. Gondoltam szólok.

- Köszönöm. – és már fordult is ki. Hülyén éreztem magam, most jön a klisé.

- Shanna!

- Tessék?

- Sajnálom. Sajnálom, ami apáddal történt.

- Tudom. Én is. 

És ezzel vége volt. Ő kiment én pedig bevettem három szem algopyrint Erzsi néni készletéből. Itt hevert körülöttem az életem. Fegyverek, ajándékok, a napló, a kard, a tárcám… Végül az utóbbi kettőt magamhoz véve ballagtam ki a kunyhóból. Nem hallottam, nem láttam csak mentem előre gépiesen. A tábortűz helyén most Desmond feküdt egy tisztességes máglyán. Békés volt az arca. Neki már könnyű. Nekünk, élőknek viszont nem. Néma volt mindenki. Desmond halálával egy korszak zárult le. A megszokott ókort felváltani készült egy szürreális egyveleg, ahol a lovasroham elől futó honvédeket egy BTR fedezi, ahol a kelták a honvédség saját felszerelését fordítják ellene... Gobvinu felajánlotta a kezében tartott fáklyát. Én csak a fejemet ingattam és mutattam, mivel van tele a kezem. A máglyát végül szertartásosan a négy sarkánál gyújtotta meg Kerras, Shanna, Hal és Donagh. A nemes, a druidalány, az előkelő és az új kor egyik bizonytalan harcosa. Tökéletes körkép. „Aki nem irányítja az életét, azzal csak megtörténik. A te kezedben van a döntés.” Jutottak eszembe apám szavai. És Pali bá’ monológja a nagyobb jóról és a kötelességről. Ragadjak fehér zászlót és rohanjak északnak valami vádalku reményében? Talán így megmenthetném őket. Vagy irány dél, ahol egy teljesen ismeretlen világ teljesen ismeretlen elvárásainak kell megfelelnem? Ha segítek Brennusnak talán ki tudunk egyezni az MVB-vel… Csak álltam a lobogó máglya fölött egyik kezemben a régi, a másikban egy lehetséges új életemmel. Dönteni kell. Nagyot sóhajtottam és az Oriont, a kedvenc csillagképemet kerestem… Vagy legalább egy üstököst, ami megmutatja a helyes irányt. De semmi. Az ateistáknak nem jár Deus ex machina.  

Ezzel a napló betelt. Köszöntem.

* geissi (ejtsd: gessí): kelta jóslat, legtöbbször valaki sorsát, halálát jövendölte meg.