(Szolg. közl.: Új rovat indult, Ómagyar Hírsarok néven!)
Tűnődve néztem a nagy batár, fekete Volkswagen után, ahogy eltűnt a Hegy felé vezető szekérút első kanyarulatában. Zsebre vágtam a kezem és beballagtam a kormányzó szálláshelyére. „Konzel Károly kormányzó – Behódolt Területek II. körzet” – ez állt az ajtóra csavarozott kis réztáblán, ami minden reggel kételkedő fejcsóválásra késztetett. Ez a kormányzó pedáns egy ember volt, már Esztergomban elkészítette magának ezt a táblát. Nem is tudtam, hogy maradt működő gravírozó a városban. Kopogtam, de nem vártam meg az invitálást. Nem én kértem engedélyt a belépésre, hanem jeleztem, hogy jövök. Az első pillanatban elhatároztam, hogy a kormányzónak véletlenül sem hagyom meg azt az illúziót, hogy ő a főnök és mi vagyunk a beosztottak. És úgy tűnt, hogy ezzel a leosztással ő is tökéletesen elégedett volt. A kormányzó ma reggel is a kis asztala mögött görnyedt és hihetetlen ügybuzgósággal pakolta az asztalán kazalszám álló iratokat, észre sem vette, hogy kinyitottam az ajtót.
- Jó reggelt, kormányzó úr – köszöntem rá a küszöbről, amire ijedten megrezzent és villámgyorsan abbahagyta a papírok turkálását.
- Elmentek? – nem is köszönt vissza, rögtön a lényegre tért.
- Megnyugodhat – mondtam és igyekeztem nem elnevetni magam leplezetlen félelmét majd megkönnyebbülését látva. – Úton vannak a Hegy felé.
Nagyot sóhajtva dőlt hátra a székben és végigsimította gyérülő, őszes haját.
- Hála az égnek – megkönnyebbülésében nagyot fújt. – Tudja, eddig azt hittem, hogy a kelták a legvérszomjasabb és legkönyörtelenebb emberek, akikkel valaha is találkoztam, de most már tudom, hogy tévedtem.
Bólintottam, aki egész életét az otthonában és egy hivatalban tölti, annak biztos rémálom volt ez az egész helyzet. A kormányzó az előző életében idegen emberekkel legfeljebb az otthona és a munkahelye közötti feltétlenül szükséges utazás alatt találkozott, és azok is átlagpolgárok voltak egy átlagos magyar kisvárosban.
- Elkészítette a jelentését a tárgyalásról? – tértem a lényegre én is. – A futár indulásra kész, már csak erre a csomagra vár.
- Mondja, parancsnok - nézett rám fejét lehajtva, szemüvege fölött kipillantva. – Mit gondol, mi lesz ennek a vége?
- Nem tudom – vontam meg a vállam. – De rosszabb helyzetbe nem nagyon kerülhetek.
A három beteg honvéd két nappal azután, hogy Holz megmutatta nekem őket, görcsös lázrohamoktól kínozva, vért köhögve meghalt. Holzot és a megmaradt hét emberét a barakkban őrizetben tartattam – sikerült őket lefegyvereztetnem vérveszteség nélkül, ha pár bevert orrot és kivert fogat nem tekintünk annak. Tekinthették ezt egyfajta védőőrizetnek, mert a kelták, miután Cadifornak kendőzetlenül elmondtam az igazságot, a vérüket akarták venni. Csak a szerencsétlen véletlenek morbid egybeesése miatt történt, hogy végül más mégis az életével fizetett.
***
Mielőtt Cadifor és kísérete megérkezett volna, összeszedtem magam, felvettem a legjobb egyenruhát, rohamsisakot, fegyvereket, mindent. Mögöttem állt a két legmagasabb emberem a szakaszból, hasonlóan kifenve és így vártuk a kapuban a törzsfőnököt. Cadifor szótlanul hallgatta végig a mondandómat, amit az egyik néprajzos csaj remegve fordított neki, bár annyit már tudtam ezen a kicsavart nyelven, hogy elmondhattam volna én is. De a hivatalosság látszatát akartam kelteni.
Amikor átadtam neki a lány kis tarisznyáját a düh villanását láttam a szemében, pupillája összeszűkült, járomcsontja alatt az elfojtott indulatok miatt vitustáncot jártak arcizmai. Nem szólt semmit, csak továbbadta a mellette állónak a tarisznyát, aki szó nélkül elindult vele a falu felé.
- A vér vért kíván – a néprajzos lány sápadtan és alig hallhatóan fordította Cadifor sziszegését. – A bűnösöket akarom.
Bólintottam és intettem neki, hogy kövessen. Beléptünk a barakkba, megálltam az ajtó előtt. Már majdnem szóltam neki, hogy büdös lesz bent, de végül meggondoltam magam. Jobb, ha felkészületlenül éri a szag. Valóban meglepte a bűz, szó szerint hátratántorodott, ahogy a nyitott ajtón kidőlt a halál édes és émelyítő kipárolgása, amitől nekem is megemelkedett a gyomrom. Hamar összeszedte magát, látott már ennél rútabb dolgokat is és belépett mellettem a szobába. A tolmácslány a hátunk mögött szájra tett kézzel öklendezett. Cadifor behúzta az ajtót és rám nézett.
- Ezek a kutyák holnapra meghalnak – biccentett az ágyak felé. – De az apa nem éri be ennyivel. És a törzs sem. Én sem tehetek mást.
- Mit akarsz? – kérdeztem tőle és nem bántam volna, ha ezt a dolgot kint beszéljük meg.
- Áldozatot – a szó keményen koppant közénk. – A lány szelleme itt bolyong az erdőben egy szalamandra testében. Ki kell szabadítani onnan.
Hiába volt megkeresztelve, Cadifor továbbra is tisztelte a kelta isteneket, bár nem is tehetett mást. A törzse, kivált a druidák és a rivális klánvezérek nem tűrték volna, hogy semmibe vegye a hagyományokat. Így is voltak páran, akik feltűnően kerülték az uradalmat, mióta mi – és főképp a papok – feltűntünk. Az itteni druida már korábban sem palástolta megvetését a vallásunk iránt, és mióta Cadifort megkeresztelték, messzire kerülte a törzsfőnököt. A törzsfőnök nem tehetett semmit vele, a druida szent és sérthetetlen volt. A törzs pedig morgolódott, rossz jelnek tartották, hogy a törzsfőnök és a druida, aki nem csak pap volt, de sok esetben bíró és főképp orvos is, viszonya feszültté vált.
- Miféle áldozatra gondolsz, István? – a nevét igyekeztem minél hangsúlyosabban kiejteni, reméltem elérti a célzást. A tolmácslány teljesen elzöldülve próbált fordítani.
- Valakinek meg kell halnia a lány halála miatt – Cadifor eltökéltnek látszott és tökéletesen nem érdekelte, hogyan szólítottam. – Így kell lennie, ez a törvény.
- Milyen törvény? – én is próbáltam minél elszántabbnak látszani. – Szerződést kötöttünk, amit te akartál. És megkereszteltek. A mi törvényeink szerint kell élnetek.
- Ez nem ilyen egyszerű – Cadifor szemében szomorúságot láttam, a fáradt vezér hangosan sóhajtott. – A klánok hatalma nagy. A klánvezérek ellen nem harcolhatok. A druidák ellen sem.
A druidák lényegében teljesen függetlenek voltak a törzsi és a klánbeli erőviszonyoktól, szabadon jöttek-mentek, nem volt felettük hatalma senkinek. Korlátozni őket, vagy esetleg megölni egy druidát borzalmas bűnnek számított és úgy is torolták meg. Nem csak a bűnöst, de családját, a szolgáit, sőt a haszonállatait is megölték, ha ilyenre vetemedtek volna. A klánok viszonylagos önállóságát a törzs birtokainak szétszabdaltsága biztosította. A távolság, a gyors szállítóeszközök hiánya és az utak borzalmas állapota miatt a törzsfőnök nem tudta a hatalmát egyértelműen kivetíteni az egész területre. Bár az övé volt a legnagyobb terület, a legjelentősebb érclelőhelyek és folyami átkelők a Duna mentén, de a három másik klán hatalma sem volt lebecsülendő. A klánvezetők a törzsfőnök hatalmát adófizetéssel ismerték el, ami a legritkább esetben volt tényleges pénz. A leggyakrabban fémeszközök, cserépedények, lovaskocsik és hasonló eszközök voltak az adó tárgyai, de ugyanígy elfogadott dolog volt a lószerszámok és különösen a lovak adományozása. A ló a keltáknak szerintem fontosabb volt az asszonyaiknál is. A törzsfőnök uradalmában „nevelkedtek” a klánvezérek idősebb gyermekei – ők tulajdonképpen hűségzálogok voltak, a béke fő biztosítékai.
- Válassz – egyenesen a szemébe néztem és reméltem, hogy nem remeg meg a hangom. – Vagy a mi barátságunk, vagy a klánok és a druidák.
Cadifor felhorkantott, majd kinyitotta az ajtót. A lány félrelökött minket és elsőnek rohant ki a szobából. Nem vártam meg, hogy válaszoljon, kimentem a házból a friss levegőre, Cadifor is követett. A kis csoport, amit otthagytunk, közben tanácstalanul ácsorgott a ház előtt, szegény tolmács a kerítés tövében hangosan okádott, a kelták élénken beszélgettek a katonáimmal, valószínűleg a fegyverekről – semmi máshoz nem értettek. Egyszer csak egy lovas vágtatott be a kapun, szinte elsodorta az őröket, akik hangos kiabálás közben csőre töltötték a fegyvereiket. A lovas megrántotta a gyeplőt, a ló felágaskodott, méltatlankodva felnyerített és rázta a fejét, ahogy a zabla a szájába vágott. A lovas keményen belefeszítette lábát a vadonatújan csillogó kengyelvasba és nem esett le a lóról. Nem is várta meg, míg a ló négylábra ereszkedik, azonmód leugrott a nyeregből és letérdelt a törzsfőnöke elé.
- Druíd og madarrí a címrú… - lehajtott fejjel szólt Cadiforhoz, aki megragadta a vállát és felrántotta, miközben vadul rázta. A futár mondatára megállt bennem az ütő, értettem, hogy a druida elvitte a magyarokat az erdőbe.
- Kerí címru?! – ordította a törzsfőnök. – Kerí? A futár valamit hebegett a kérdésre, mire Cadifor dühösen fújtatva visszalökte a földre a férfit.
Ebben a pillanatban megszólalt az övemen a rádió.
- Jaguár-1, itt Jaguár… ööö… Jaguár… - Csikós próbált emlékezni a saját hívónevére, de hamar feladta. – A picsába… Főnök, itt Csikós. A druida elraboltatta a két néprajzos picsát és az öreg mekkmestert. Kábé húszan lehetnek. Négy járőrt utánuk küldtem innen a külső körről.
- Vettem, Jaguár-11. Tudok róla – az előző pillanatok rémülete szertefoszlott és hideg, számító gondolatok töltötték el az agyamat. – Hívd vissza a járőröket és gyertek a körletbe. Vége.
- Kaput bezárni! – kiáltottam a csodálkozva tébláboló kapusokra, majd az egyik kísérő katonámhoz fordultam. – Törzsőrmester, a teljes szakasznak riadó! Öt perc múlva előttem teljes menetfelszerelésben sorakozó!
- Tudom, hova mentek – nézett rám Cadifor. – Odavezetünk. Engedj ki.
Minden szavát értettem. Bólintottam és szóltam a kapusoknak, nyissák ki a nagykaput. Cadifor felkapaszkodott fekete ménjére, megigazgatta a lószerszámot majd komoran lenézett rám.
- A sáncnál találkozunk – mondta halkan. – Barátom…
Sarkát a ló horpaszába mélyesztette és elrántotta a zablát, mire a nagy ló a fejét rángatva és prüszkölve megfordult, majd sáros rögöket felrúgva kivágtatott a telepről.
A vezér után néztem és tudtam, hogy győztem. Isten talán megbocsát, de nem éreztem nagy árnak a három szerencsétlen életét azért cserébe, hogy ez a törzs egyszer és mindenkorra leszámoljon a druidizmussal és a többistenhittel.
***
A sánc után az erdei út nyílegyenesen vezetett délnyugat felé. A félig fagyott rögökön és saras keréknyomok között a dzsip nagyokat döccent, a fejem ide-oda billegett a jobb egyben. Csikós vezetett, mögöttem két katonám ült, illetve próbálta a nyakán tartani a fejét. A kocsit azért hoztuk, hogy a túszokat elhozhassuk, feltéve, ha még élnek. Bár ebben nem bíztam. Előttem léptetett a lován Cadifor és vagy negyven harcosa, mellettük még egyszer ennyi gyalogos és fegyverhordó suttyó fiatal kölyök, akik nagyokat nyögtek a fegyverzet súlya alatt. A katonáim mögöttünk jöttek az egyik Transittal, csapatszállításra csak ezt kaptuk, hiába kérvényeztem minden héten egy BTR-t. Nekik még kutyább lehetett az út.
A kelta felderítők most értek vissza Cadiforhoz, aki kezének felemelésével megállította a menetünket. Odaléptetett a kocsihoz és lehajolt az ablakhoz.
- Ott erdő vége – egyszerű kelta tőszavakat használt, hogy megértsem és erősen mutogatott előre az úton. – Megy észak. Nem erdő, veszély. A koccsí nem jó, nagy. Itt várj.
- Nem maradunk – válaszoltam és ráztam vadul a fejem. Semmi kedvem sem volt az erdőben dekkolni, miközben körülöttem százegynéhány kelta harcol magyar túszok körül, vagy gondolja meg magát és esetleg nekünk rontanak. – Induljunk.
Cadifor megrántotta a vállát és újra a menet élére állt. Lassan vánszorogtunk tovább, de egyszerre kiértünk a kopasz fák komor világából egy hófoltokkal tarkított, széles mezőre. Felettünk fátyolfelhős volt az ég, a még alacsonyan álló napkorong elmosódott fehér foltként világított át a felhőkön. Gyenge déli szél fújt, a mezőn távol ködfoltok úsztak a talaj felett. Délre tőlünk egy másik erdő fekete szegélyét láttam. Varjak nagy csapatát riasztottuk fel a mezőn, amik most méltatlanul károgva keringtek a fejünk felett. A szekérút az erdő szegélyén haladt tovább, és lusta ívben elkanyarodott észak felé. Balra, úgy harminc méterre, egy kis sziklás dombsor emelkedett, satnya bokrok vázát rázta rajtuk a szél. A dombok tetején hatalmas sziklák ültek, volt bennük valami furcsa, de nem tudtam megmondani, hogy mi. Amikor a dombsor alá értünk, a sziklák legördültek és végigdübörögtek a domboldalon, keresztülvágtak a kelta lovasságon és a gyalogosokon, sikoltozó, véres emberi roncsokat és csendes hullákat hagyva maguk alatt. Az egyik kisebb szikla a dzsipet vágta oldalba, a B oszlopnál vágódott belénk, a kocsi az oldalára billent, majd visszadöccent a kerekeire. Miután a rémülettől kiordítottuk magunkat, kiugrottunk a jobb oldali ajtókon. Nem sérültünk meg, de a kocsi bal oldalán nem lehetett kiszállni. Mellettünk lovak vergődtek és kelták üvöltöztek, a Transitból kiugráló embereim kétségbeesve rohantak hozzánk segíteni. Ekkor terített be minket az első dárdazápor. A dombtetőről dobták a fegyvereket közénk és jól céloztak. A dzsip mögött kushadtunk le vagy tízen. A dárdák hegye pengve pattant le a karosszériáról és repültek mögénk a fegyverek. Két emberemen nem lehetett már segíteni, torok és mellkas sérülésük azonnal végzett velük. Négy másik sérültet úgy rángattunk kezüknél-lábuknál fogva a kocsi mögé. Nem láttam a támadókat, olyan jó fedezékük volt, hogy esélyünk sem volt rájuk lőni. Cadifor csapata lélekszakadva visszavonult az erdőbe, nem törődtek semmivel. Csikós veszettül káromkodva próbált célt találni a kocsi fedezéke mögül, de nem látott semmit. Sisakján hangosan pendült valami és erre vérző orrnyereggel bukott vissza mellém.
- A kurva anyátokat… - ordította, és tolta vissza a sisakot az orráról a homlokára. Sose húzta meg a szíjat rendesen és most megjárta. Parittyával lőttek minket, egy kővel találták őt is el és a sisak pereme felhasította az orrát. – Széjjelbaszlak titeket, köcsögök!
Alig tudtam visszatartani, de végül elnyugodott mellettem. Nem tudtam, meddig fogunk itt lapítani. A támadók sakkban tarthattak minket, még tűzfedezet mellett sem tudtunk volna veszteség nélkül visszavonulni. Több veszteséget pedig nem akartam. Pár perce dekkolhattunk már tanácstalanul, amikor sistergő hangot hallottam balról, a dombhát mögül, majd egy hatalmas robbanás a magasba lökte a fél dombtetőt. Sűrű kavicszápor csapott le ránk, teljesen a földre lapulva vártuk, hogy vége legyen. Vagy fél percig nem mertem felnézni, aztán óvatosan kidugtam a fejem a kocsi felett. Ebben a pillanatban egy távoli dörrenést és sivítást hallottam, odakaptam a fejem, aztán azonnal lebuktam és ordítottam a többieknek is. Az újabb robbanás megint kőzáport okozott. Lecsukott szemhéjam mögött az utoljára látott kép negatívja remegett a látómezőm szélén. Egy kocsi, valami terepjáró sziluettje volt az. Amikor már nem hullott a kavics ránk, felnéztünk. A dombtetőn álló bokrokat a két robbanás leborotválta, pár véres kelta hulla bucskázott át a sziklákon és most széttárt tagokkal hevertek a lejtőn.
Feljebb emeltem a fejem, de sem dárda, sem kő nem érkezett a dombról. Motorzúgást hallottam balról. A kocsi úgy százötven méterre állhatott tőlünk, a motorja alapjáraton járt, a bal egy ablakában félig kihajolva vagy kiülve egy alakot láttam, vállán még füstölgött az RPG vetőcső.
- Bazmeg, Nándi – Csikós szinte suttogott a fülembe és úgy mutatott a zajforrás felé. – Ez egy kibaszott Touareg. Egy fekete, bazi nagy Touareg.
Kommentek