Vörös sáv úszott a nyugati látóhatár felett, ott ahol a nagyra duzzadt napkorong pár perce lenyugodott. A nap fénye még alulról megvilágította azt a pár kósza gomolyfelhőt, amelyek bizonyára valamilyen tévedésből lehettek csak az egyébként makulátlan kék égbolton. Az ég kékje most szinte ibolyaszínben játszott, és ahogy elnézett kelet felé, Lali már látta, ahogy a szürkület minden színt elhalványító árnyai lassan, de kérlelhetetlenül előosonnak, hogy a sötétség előfutáraként jelezzék a nap végét. Lali maga felé fordította két tenyerét és kissé begörbülő, remegő ujjaival nem törődve lakonikusan szemlélte az ujjai alatt összegyűlt vízhólyagokat. Mindkét tenyere el volt gyötörve, ujjaiban még érezte a kaszanyél tapintását, vállaiban tüzes vasakat forgatott a végletekig meggyötört izomrostok mikroszkopikus szakadásai miatt lassan kiteljesedő izomláz. Dereka is sajgott, nem is mert leülni, félt, hogy segítség nélkül nem bírna ismét talpra állni.

- Rá köll huggyozni… - egy mélyen dörmögő hang szólalt meg mögötte. Jenő bácsi volt, a falu mindent jobban tudó embere. Hatvan felé járhatott az öreg, de most egyenesebb volt a dereka, mint Lalinak. – Oszt hó’napra má’ nem is fog fájni. Kér?

A választ meg sem várva nyújtotta a vesszőfonatos kis butykost – demizson, villant át Lali fején a szó – a fiatal fiú felé, aki két remegő kézzel nyúlt utána és mohón a szájához emelte azt. Savanykás ízt érzett, úgy érezte, hogy a langyos ital lemarja a rátapadt poros nyálat szájpadlásáról és nyelőcsövéről; nagy kortyokban nyeldekelt, majd leemelte a szájáról a palackot és visszaadta az öregnek.

- No, nem sok maradt benne… - dörmögte az öreg, aztán felemelte a butykost, és a maradék vizezett bort magába döntötte és nagyot sóhajtott. – Na, indú’junk mink is, nehogy itt haggyanak a sötétségbe’.

Lali szó nélkül vetette a vállára a csapós kaszát¹ és indult el Jenő bácsi nyomában a többiek felé, akik már úton voltak a falu felé. A menet elején a cséplőgépet és a meghajtó dízelaggregátort húzó négy ökör haladt, mögötte a kicsépelt gabonát zsákokban szállító lovas fogatok, amelyek bakján két-két katona zötyögött. A menetet az aratásban részt vevő emberek laza csoportjai zárták. Nők – fiatal lányok és asszonyok – haladtak elöl, élénk beszélgetésük hangfoszlányait messzire sodorta a lengedező szellő, mögöttük a férfiak – jóval több idősebb, mint fiatal – jobbára szótlanul és inkább párokban, mint csoportokban poroszkáltak. Lali és Jenő bácsi tőlük úgy negyven-ötven méterre volt leszakadva, de nem igyekeztek behozni a távolságot. Egyfajta aratóbanda² volt ez a gyülekezet, a kényszer és a nélkülözés, no meg a kormány rendeletei által összehozott társaság, akiknek le kellett aratni a még tavaly ősszel elvetett kenyérnekvalót. A gabona betakarítására országszerte alakultak ilyen csoportok, mivel a nagy aratógépeket már csak a szerelőcsarnokok és pajták mélyén lehetett látni, ahová az olajhiány, pontosabban az olaj nélküli világ miatt eldugták őket valami vésztartaléknak, bár a rossznyelvek szerint inkább az unokáknak mutogatni, hogy ilyen is volt egyszer. A faluban is volt vagy négy öreg Fortschritt gép, meg talán pár Claas is, de hiába. Ami olaj volt bennük, azt már réges-régen leengedték és elvitték a sereg minden olajat szivacsként elnyelő csöves-alakulatai. Ezért hát a kaszálás idejére összetrombitálták a négy környező község összes épkézláb és rendelkezésre álló emberét és felolvasták az aratás rendjéről szóló rendeltet, meg annak helyi végrehajtási utasítását. Ennek alapján álltak össze a csapatok, és egymást váltva mentek ki nap-nap után a nagytáblákra kaszálni, kévét szedni, cséplőgépet etetni, zsákolni és még ki tudja milyen ősrégi, ámde retródivatba jött szavakkal illetett tevékenységet végezni – azaz robotolni, ahogy Lali gondolta.

Az első nap éjjelén inkább úgy gondolta, hogy megdögleni a jobb szó erre a munkára, mert az édes álom helyett a fizikai fáradtság olyan fokával nézett szembe, amelyről előző életében még talán hírből sem hallott. Végletekig kizsigerelt teste olyan, eddig ismeretlen ingereket küldött az agyába, amelyek miatt képtelen volt elaludni. Csak bambán nézett maga elé a koromsötétbe, hallotta a nyitott ablakon át beszűrődő tücsökzenét és a nagy fűzfa leveleinek suhogását, de nem tudott aludni. Agya éberen figyelte teste minden rezdülését: karjainak zsibbadó fájdalmát, tenyerén az elvakart vízhólyagok perzselő viszketését, derekának mozdulatlanul is kőkeményen feszülő izmait, vállizmainak lüktető és hullámokban visszatérő pulzálását. Soha nem volt sportos alkat, edzésre sem járt soha, de úgy látszik, az élet most pótolja az elmúlt 19 év fizikai nevelésének hiányosságait. Itt nem volt felmentés tesióra alól, nem volt alibi focizás tornaóra helyett – csak a nyers, durva és monoton munka. A munka. A tavaszi szántásból és vetésből, meg az összes eddigi mezei munka alól eddig sikerült kihúznia magát, de az aratás akkora munkaerőt igényelt, hogy vele sem tettek kivételt. Hiába volt az apja a körzetbizalmi, az aratásra ő sem adhatott felmentést. Valószínűleg nem is akart volna.

Ha jól meggondolja, apja eddig csak anyja kérlelésének engedve nem tette ki egyetlen gyermekét e világ vadságainak. Mert ő nem kért ilyet az apjától, eszébe se jutott volna, sőt mersze sem lett volna. Miklós bácsi ezt megelőzően is a falu egyik legtekintélyesebb embere volt – olyannyira hogy még tulajdon fia is bácsiként gondol rá. Hangos, szálfa termetű ember, aki egykor sportállásban a Megye I-es focicsapat balhátvédje is volt, sőt próbajátékon még az NB II-es megyei csapatban is megfordult, de itt, a keresztszalagjával összhangban, meg is szakad a pályafutása. Túl jól sikerült ráfordulnia az egyik rúgására, hatalmas lendítéssel rúgott ballal a bőrbe és a következő pillanatban ágak töréséhez hasonló reccsenést hallott, majd támaszkodó jobb lába egyszerűen kiment alóla. Keresztszalag-szakadás – minden futballista rémálma érte utol. Bár a legjobb orvos műtötte meg és eljárt mindenféle kezelésre, de a lába soha nem lett az igazi, és abbahagyta a focit. Ekkor elővette középfokú agrárvégzettségét és megtakarított pénzét – amit a többiekkel ellentétben nem szórt szét nőkre és italra –, utánanézett egy s másnak, majd az 1980-as évek végén gyors egymásutánban – „szaré’-hugyé’”, ahogy mondani szokta – felvásárolta a környék néhány gazos és elvadult szőlejét, megalapozva ezzel azt a jólétet, amiről kölyökkorában még csak álmodni sem mert. A Kemenes-birtok mostanság már vagy 50 hektáros volt, és az Etyek környéki borvidék egyik legmenőbb pincészetévé és turisztikai célpontjává vált.

Apja szívósan küzdötte fel magát a társadalmi ranglétrán is, minden lehetőséget kihasznált, hogy több jusson neki és a családjának – nem kímélte sem magát, sem környezetét, de véghezvitte az akaratát. Egyetlen fia, Lajos megkapott mindent, amit apja szükségesnek tartott: jó nevelést jó nevelőktől, jó oktatókat jó iskolákban. Amikor a Fazekasban leérettségizett, apja azonnal beíratta az egyik általa kiválasztott egyetemre – a fia ebben sem dönthetett önállóan –, így lett Lali a Rice University Department of Bioengineering³ egyik hallgatója és így találta tavalyelőtt szeptemberben magát a texasi Houstonban. Apja előre kifizette a majdnem 40.000 dolláros első éves tandíjat, úgyhogy Lali odakint is csak a tanulásnak élhetett, sok csoporttársával ellentétben nem kellett munkát vállalnia, vagy kölcsönökbe vernie magát. Tavaly október végén hazalátogatott, hogy a hosszú hétvégén ott lehessen apja mellett – ilyenkor a Kemenes-házban nagyszabású fogadás volt, ahol a magyar politikai és társadalmi elit szinte minden jelentős, vagy magát annak tartó szereplője megfordult, és Miklós bácsi nem mulasztotta el az alkalmat, hogy fiát be- és megmutassa mindenkinek.

És ennek a látogatásnak köszönhetően aztán itt ragadt ő is. Egy évvel a Rice-on, meg egy gimnáziumi érettségivel, egy minden vagyonát elvesztő apával és egy kétségbeesett anyával. Aztán apja a kezdeti napok-hetek kapkodása és kilátástalansága után sikerrel vette az első akadályt: a birtokait nem sajátították ki, hanem egy külön rendelettel a „kezelésében” hagyták. Bár valószínűleg senki sem akarta felvállalni, hogy tengelyt akasszon vele, mert jó pár kapcsolata maradt még ideát a politikusi gárdából, noha azok most csendesen meghúzták magukat a katonák háta mögött. De közrejátszhatott az is, hogy túl nagy értékről volt szó ahhoz, hogy csak úgy széjjeldarabolják, vagy veszni hagyják.

A birtok most még többet ért, mint tavaly: itt őrizték Ómagyarország egyik legnagyobb bor és pezsgőkészletét, valamint jelentős mennyiségű törkölypálinkát és konyakot. Az őrizetet komolyan vették, a lezárt pincék előtt katonák posztoltak, akiket csak mostanság váltottak fel polgárőrökkel. Manapság az alkohol hiánycikk volt és ennek megfelelően értéke szinte az aranyéval vetekedett. Két kis kanna borért – legyen akármilyen lőre is – szinte bármit meg lehetett venni. Apja borát vizezték fel az aratóknak is, annak az ízét érezte most is a szájában. Lali eddig sem volt a szavak embere, szeretett magában ücsörögni, gondolkodni és tanulni. Főleg tanulni. Agya úgy szívta magába az információkat az őt érdeklő témákból, mint a szivacs. Agrármérnök vagy biológus akart lenni, illetve az apja akarta, hogy az legyen, de Lali szerencséjére ez a vágyuk közös volt. Október végén aztán jött az „átkerülés” – Lali utálkozva gondolt a szóra, amit széles körben használtak. „Nem átkerülés ez, hanem visszakerülés inkább.” – mondogatta ismerőseinek, amikor kiderült, hogy a régmúlt veszi őket körül, bár Lali ebben sem volt biztos.

De ennek a lamentálásnak nem volt létalapja itt. Meg kell fogni az eke szarvát, fel kell emelni a kaszát, szedni kell a markot – olyan munkát kellett végezni, aminek köze sem volt a megszokotthoz. Sokan, túl sokan rokkantak bele a lelki megrázkódtatásba és váltak zombiként vegetáló lényekké, vagy lettek öngyilkosok, mert belegondoltak a sorsukba és nem látták a kiutat. Lali szerencsés helyzetben volt, apja most is megmondta helyette mit kell tennie – meg kell fogni az eke szarvát, fel kell emelni a kaszát és szedni kell a markot. Bár ez utóbbit inkább a nőknek mondogatták, kaján pillantások és hangos röhögések között. És Lali alkalmazkodott: beállt az aratók közé és akarata megfeszítésével arra kényszerítette edzetlen testét, hogy kibírja a szó szerint látástól-vakulásig tartó műszakot. Azt nem viselte volna el, hogy a nők közé álljon marokszedőnek, vagy a kissrácokhoz szalmakötegelőnek. Ez a nap volt az első alkalom, hogy kaszált. Az öreg Jenő bácsi mellé állították be, mögöttük fiatal lányok szedték kévébe a levágott gabonát. Eleinte nem nagyon ment neki a dolog, de igyekezett ellesni az öreg mozdulatait és egy ritmusban mozogni vele.

- Derékbó’ csinájja! – vetette oda neki foghegyről az első nap dél felé az öreg, amikor Lali már a tüdejét köpte majdnem ki. – Ne karbó’ húzza, mer’ abba belegebed. Így e!

Az öreg mutatta a fogást és úgy valóban könnyebbnek tűnt a dolog. Egy nap pihenője volt és maximálisan kihasználta. Egész nap csak feküdt, szegény anyja sápadtan mondta Miklósnak, hogy kimerült szegény Lalika és nem kellene holnap mennie a mezőre. Hallotta, hogy apja felemeli a hangját és rádörren az anyjára: „Mennie kell! Senki sem állíthatja majd, hogy érdemtelenül, csak az apja miatt lesz az, aki.” Szegény anyja erre nem szólt semmit, csak egy kis teát vitt be a fiúnak, aki gondolatban tökéletesen egyetértett az apjával, de hálásan bújt anyja ölelő karjai közé. Úgy érezte, hogy szavak nélkül kezdi megérteni az apját. Kezdte felfogni, hogy milyen próbákat kellett kiállnia apjának, amikor még a birtok csak a gondolataiban létezett. Eddig csak tartott az apjától, most már tisztelte is. A semmiből, egy szakadt keresztszalag miatt lett apja, az etyeki Kemenes Miklós bácsi. A Kemenes-borház tulaja, miniszterelnökök, bankárok és nagyvállalkozók barátja, üzlettársa, ismerőse. Másnap hajnalban ötkor zörgött az ősöreg ébresztőóra. Kótyagosan mászott ki az ágyból, felkapkodta magára a ruháját és kizbotorkált a konyhába, ahol anyja kéztördelve állt előtte.

- Lalikám, nem kell neked odamenned… - fogta könyörgőre az anyja. – Maradj csak itthon, majd szólunk… majd apád szól és találunk neked más munkát…

- Jó ez a munka, anya – mosolyodott el a fiú és nézett anyja szemébe. – Nem kell más nekem. Reggelit csomagoltál?

- Itt van, kisfiam. – az asszony egy nejlonzacskót adott a fiú kezébe. – Nem sok, tudod, nekünk sincs sok, de ebédig elég lesz. Azt meg a seregtől kaptok megint.

- Köszönöm, anya – hangtalan puszit lehelt anyja arcára és csak egy pillanattal tartotta tovább arcát anyjához bújva, mint amennyire szükséges volt. – Sietek haza.

A falu végén találkozott a bandával, akik már szinte barátként fogadták egymást és a pár perc múlva becsattogó lovas kocsikkal együtt kiporoszkáltak a Nagybajomi-dűlő búzatáblájához.

Az öreg ránézett Lalira, aki barnára cserzett arcát éppen felé fordította és hunyorogva vizslatta Jenő bácsi arcát.

- Indúhatunk, fiatalember? – kérdezte végül az öreg és hegyeset köpött a tenyerébe.

- Indúhatunk – vigyorodott el Lali és igyekezett ő is olyan legényest belesercinteni a kezébe, mint az öreg. – Délig meg se állunk.

- Tuggya, Lajos, derékbó’, ne…- kezdte mondani az öreg, de Lali a szavába vágott.

- Ne karbó’, mer’ abba belegebed…

Az öreg erre csak megbökte ujjával széles karimájú szalmakalapját, majd meglendítette a kaszát, ami sercegve vágott rendet a búzatáblába. Kék volt felettük az ég, a tábla felett ezernyi fecske keringett, amik a felzavart rovarokra vadásztak, a lassan felkelő nap fényében aranyszínben úszott a határ és a gyenge szél, mint a tengert, úgy hullámoztatta a búzát. A két férfi – és a mellettük lépdelő 10 másik – kiszámított, monoton és ősi mozdulatai úgy illettek a tájba, mint a kulcs a megfelelő zárba. Minden a helyén volt vagy a helyére került ebben a világban.

(A novella képeit az Argumentum Kiadó és a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gondozásában megjelent „Agrárvilág Magyarországon 1848-2002” (ISBN 963 446 242 1) kötetből kölcsönöztem, az ihlettel egyetemben. A novellát a Karcolat.hu is közölte)