Másnap reggel indulhattak csak el. A dinamós rendszer fadobozait pakolták fel éppen a szekérre, amikor Humbert megjelent és megkérdezte Andort, nem kell-e vécére mennie.
- Ö... - A fiú egy pillanatra ledermedt, mire a városfürkész intett neki, hogy de. Engedelmesen követte a márványlapokkal borított vizesblokk irányába.
- Valami gond van? - kérdezte Andor. Két irodista mellett mentek el éppen.
- Azt hiszem, ideje beszélnünk - morogta Humbert kicsit hangosabban annál, mint ami szükséges lett volna. Az egyik irodista egy pillanatra rájuk nézett, majd gyorsan elkapta a tekintetét. - A lányommal kapcsolatban.
- Ó.
Félig sem sikerült összeszednie a gondolatait, mikor az üres mellékhelységbe beérve Humbert megragadta, belökte az egyik fülkébe, majd megrántotta a lehúzó zsinórját.
- Egy frászt a lányomról - csukta be maga mögött a faajtót. A szűk helyen, félig a városfürkésznek préselődve, az alul csobogó víz hangjával Andor hirtelen úgy érezte, hogy ez valami rossz álom. - Bár ha hozzá akarsz nyúlni, jobban teszed, ha előtte kikéred az engedélyem.
- Á, dehogy - nyögte Andor. - Csak egy szerelési munka a...
- Na jól figyelj - fojtotta belé a szót Humbert. - Arról a rohadt rádióról van szó. Nem beszéltél róla senkinek?
- Nem - rázta a fejét Andor. - Csak a jelentés...
- Olvastam a jelentésed, az rendben. Senkinek semmi többet. A saját érdekedben. - A vécétartály befejezte az utántöltést, így a városfürkész újra megrántotta a zsinórt. - Még nem derítettem ki semmit, a kört szűkítem, hogy ki csempészhette ki a raktárból. Aki pedig megtette, az tudta, mivel játszik, és egy ilyen okos fiú élete sem lesz túlságosan nagy tényező a számára. Legalább egy ember már meghalt miatta, tudod.
Andor szó nélkül bólintott. Ha becsukta a szemét, sokszor még most is azt a nagydarab, sérült rómait látta, ahogy a fejébe robban Humbert pisztolyának lövedéke.
- Próbálj annyira nem elfoglalt lenni - nyúlt a rigli felé Humbert. - Néha azért majd kell konzultálnunk.
- Ö... persze.
A városfürkész kilépett a fülkéből, majd rácsukta Andorra az ajtót.
- Igazából nem szeretem csinálni - közölte Ágota, miközben a komótosan döcögő szekér mellett sétáltak. A tegnapi komor, fenyegető csend után a város újra a régi volt. Az elmaradhatatlan füstfelhő ott lengedezett a dombok felett, a Tiberisen kis hajók úsztak, az emberek újra kimentek a környékbeli kertjeiket művelni, mások a folyóparton sétáltak, pár fiatal meztelenül fürdött, nagyokat kurjongatva. A szigettel szemközti csónakkikötőig nem volt hosszú az út, de mégis annak tűnt. Andor Humbert miatt nézett mindenre komor tekintettel, Ágota meg most szólalt meg először azóta, hogy kiléptek a követség megerősített kapuján.
- Mármint ezt a szigetesdit? - kérdezte Andor.
- Igen.
- Akkor miért csinálod?
- Majd megérted.
Andor érdekesnek találta, hogy a lány úgy lett egyre szótlanabb, ahogy egyre közelebb értek a szigethez. A képzésről rémlett egy olyan terv, hogy a követség számára a Tiberis szigetét vásárolták volna meg, de végül ez fel sem merült a Szenátussal folytatott tárgyalások során. Egyrészt nem akarták megbolygatni a szigetre települt, gyógyítással és mindenféle homályos dolgokkal foglalkozó aszklépiosz-papokat. Viszonylag újnak számítottak még a városban, messze nem gyökereztek még meg, de a vallással kapcsolatos dolgokat az ómagyar diplomácia ha csak lehetett, békén hagyta. A végső érv meg talán az volt, hogy a sziget egész egyszerűen kicsi a követség számára, és annyira nem is jobban védhető.
Tényleg nem volt nagy, ha a fák és a köztük meglapuló apró bokrok, kimosott, ágaskodó gyökerek nem akasztották volna folyton meg az ember lábát, simán körbe lehetett volna futni különösebb fáradtság nélkül. A fák mögött pár épület húzódott meg, a folyó apró hullámai gyerekzsivajt hoztak magukkal.
- Szerintem egy körrel átmegyünk – mutatott a gyalulatlan deszkákból épített stégre Andor. Egy görögösen göndör és szőrös fickó bukkant fel, pár szót váltott Ágotával, hogy miről, az az ő titkuk maradt.
- Abba pakoljunk – intett Ágota a legnagyobb csónak felé.
A szigeten mintha ugyanaz a stég várta volna őket. Kisebb csoport verődött össze a fogadásukra, zömmel férfiak, ugyanolyan göndör hajjal és túltengő szőrzettel, mint a révészé, pár gyerek pedig egy fiatal, vékony csontú nő köré gyűlve méregette az újonnan érkezőket. Ágota láttán felcsillant a szemük, egy kislány integetett is neki, de a nő lepisszegte.
- Óvatosan – szólt rá latinul Andor az egyik férfira, aki meg sem várta, hogy kikössék a csónakot, máris megragadt a dinamó zöldre festett fadobozát.
- Nyugi – ragadta meg a karját Ágota. - Nem ejtik a vízbe, nyugi.
Jól esett az érintése. Utána viszont rögtön eszébe jutott a lány apja, ahogy berángatja a vécéfülkébe.
Gond nélkül kipakoltak a csónakból, Andor eligazította őket, mit hogyan vigyenek, majd a férfiak elindultak a fák közé taposott ösvényen.
- Azt hittem, bemutatsz a barátaidnak – jegyezte meg Andor.
- Nem a barátaim – mormolta Ágota. - Aszklépiosz papjai.
- Ja, Aszklépiosz. Nem Aszklepiusz?
- Csak a rómaiaknak. Ők görögök. De ne aggódj, téged megértenek. Valószínűleg még magyarul is.
- Akkor nincs nyelvi akadálya a bemutatásnak.
Ágota fáradtan csavargatta a haját, egy kopott hajgumival végül copfba fogta össze hátul.
- Néha voltak már itt páran a követségről, de nem igazán akartak az itteniekkel foglalkozni – magyarázta. - Jöttek-mentek, gyorsan elintézték, amit kellett.
- Aham – mormolta Andor. - És...
Nem tudta befejezni, mert a papok eltűntével a gyerekek szabad utat kaptak és lerohanták őket. Andor sose volt nagy ismerője a kölyköknek, olyan öt-hat évesnek nézte őket, de persze nem mert volna megesküdni erre. Ágota arcáról eltűnt az eddigi komorság és mosolyogva hagyta, hogy a kezébe-ruhájába csimpaszkodjanak. A gyerekeket kísérő fiatal nő is közelebb lépett, egy kisfiú jött mellette a kezét fogva. A többiek, miközben nem győztek betelni Ágotával, egyre többször vetettek gyanakvó pillantásokat Andorra.
- Jó, elég – emelte a magasba a kezét Ágota. Andorban csak most tudatosult, hogy magyarul beszélnek. A gyerekek is, teljesen tiszta, esztergomi magyarsággal, mindenféle anti kettőshangzóktól és egyéb torzulástól mentesen. - Hallgassatok. Ismerkedjetek meg inkább a barátommal.
Barátommal? Ehhez a kedves apának is lesz egy-két szava.
Hamar kiderült, hogy a dinamós rendszernek nem sok köze lesz az eredeti engedélyben megjelölt Aszklépiosz-templomhoz. Ágota a gyerekeknek szánta, akik egy meglepően modern kinézetű és még annál is tisztább faházban laktak, ősi fáktól körbevéve, teljesen eltakarva az avatatlan szemek elől. A vékony csontú kísérőnőnek társai is akadtak, még három volt belőle, első pillantásra Andor meg sem tudta őket különböztetni. Pedig nem voltak ikertestvérek, csak a ruhájuk, a hajuk és az alázatos, folyton a földre szegezett tekintetük miatt mosta össze őket. Ők is tudtak magyarul, de rajtuk érezni lehetett, hogy antik. A gyerekeken nem.
Az egyik sarokban, tompán csillogó kövekkel és friss leveles ágakkal körbevéve egy tábori magnó állt, a kiselejtezési pecsét még nem kopott le róla teljesen. Az áramot szolgáltató tekerőkar jól láthatóan anti barkácsmunka volt, amilyen állapotban a szerkezet telepe lehet, valószínűleg folyamatosan tekerniük kell, ha hallgatni akarják. De mit hallgatnak rajta?
- Ide gondoltam a lámpát – mutatott Ágota az egyik gerendára a fejük fölött a kisebbfajta teremnek is beillő szoba közepén. - Hippokratész már fúratott bele egy kampót is.
A szomszéd szobában felsírt egy gyerek, majd válaszként még vagy három másik. Ágota úgy tett, mintha nem is hallaná.
- Hippokratész, mi? - nézett rá Andor.
- Ha egyszer az a neve – vonta meg a vállát a lány.
(folyt. köv)
Kommentek