- Tizenkét kőmíves össszetanakodék, magos Déva várát hogy felépítenék – szavalta Anna a tutaj orrában állva, a villába kötött kormányevezőt kezelő tutajos vigyorogni kezdett, ahogy meghallotta. A majdnem négyszáz méter magas hegy tetejére épített erőd sziluettjét ragyogóan ki lehetett venni a késő délutáni álmos napsütésben. A rádióátjátszónak használt kötött ballont egyelőre nem láttam. Lehet, hogy bevonták, vagy csak még messze vagyunk hozzá és túl párás a levegő. A hátsó kormányállás villájára függesztve egy elemes rádió lógott, itt már teljesen jól lehetett fogni az ÓMR-1-et, az Átkerülés előtti slágeres műsort soha nem hagyta ki a tutajunk. Szerencsére nem csavarták túlságosan hangosra, hogy spóroljanak az elemmel.

- Magos Déva várát hogy felépítenék – folytatta Anna -, tíz véka ezüstért, tíz véka aranyért.

- Sose értettem ezeket a mondákat – jegyeztem meg. - Ha tizenkét kőműves van, miért tíz vékát kérnek?

- Azért – fordult felém Anna -, mert mindkét számnak jelentése van, de szerintem ezt te is nagyon jól tudod.

Neheztelés csendült a hangjában. Megvontam a vállam, ő pedig ismét előrefordult és folytatta a balladát.

- Mit építnek estére, leomlott reggelre, mit építnek reggelre, leomlott estére. Tizenkét kőmíves összetanakodék, maguk között végre ezt a törvényt tevék: kinek felesége előbb ide jövék, megragadák és tűzbe bele tevék, fehér hamuját a mészhez hozzátevék, magos Déva várát azzal felépítenék, tíz véka ezüstért, tíz véka aranyért.

Lekuporodtam az egyik keresztbe tett, szárazabb ülőhelyet ígérő deszkára és némán hallgattam a tutaj szálfáinak csapódó hullámokat. Anna is elhallgatott, csak a kormányevező köré font kötélcsomó reccsent egyet néha.

- Igazából ennek az Átkerült történetnek semmi köze ehhez a helyhez – közöltem végül, ma is ünneprontó hangulatban voltam.

- Ja, tudom – ereszkedett mellém Anna. A kötést már levettük a fejéről, a homlokán éktelenkedő sebet pedig egész ügyesen eltakarta azzal, hogy előrefésülte a haját és egy kétujjnyi vastag szalaggal körbekötötte a homlokát. Elálló fülei miatt kicsit olyan lett, mint a tündérek apám fantasy könyvein, amik közül párnak sikerült megúsznia az Átkerülést követő súlyos vécépapírhiányt és így gyerekkorom meghatározó élményeivé válhattak. Az élénk színek minden gyerek tekintetét vonzzák, bár sokáig nem engedték, hogy elolvashassam őket.

- Legutóbb a Száva mellett hallottam egy hasonlót – piszkálgattam a körmömet. - Egy cölöpvárról, amit minden éjjel megtépett egy szörny, elszaggatva, elégetve a cölöpöket összekötő köteleket. Végül a vár parancsnokának legszebb lányát kibelezték és a beleivel rögzítették a cölöpöket. Na ezzel már nem bírt a szörny és szégyenszemre eltakarodott.

- Biztos jó volt a szaglása – nevetett a kormányevezőnél álló tutajos.

- Ja – mosolyodtam el, bár annyira nem találtam viccesnek a megjegyzését. - Szóval ez az elégetős – befalazós változat a finomabbak közül való.

- Persze – bólintott Anna. - A történetek finomodnak az idők során. Érdekes lenne lenyomozni minél többet, biztos vagyok benne, hogy nem csak Kőmíves Kelemen esete olyan, ami több ezer évre nyúlik vissza. Csak könnyen lehet, hogy némelyikre rá sem ismernénk.

- Könnyen előfordulhat.

- A mostohámtól sok mesét hallottam – igazította meg óvatosan a szalagot Anna. - A többségét nem mondanám el a gyerekeimnek. A legtöbb szerelmi történetben például elég durva megerőszakolások voltak.

- Az antik érzelmi élete – piszkáltam ki végre egy kis szálkát a mutatóujjamból. - Bár tényleg egyszerűbb asszonyt rabolni, mint udvarolni neki.

- Ugye? - nevetett fel Anna. - Csodálkozom, hogy te nem próbálkoztál vele.

Szétpukkadt a varázs, a könnyed csevegés közben sikerült túlságosan mélyre marnia.

- Ja, tényleg érthetetlen – morogtam.

Észrevehette, hogy megváltozott a hangom, mert nem szólalt meg egy darabig. Szemből feltűnt egy rikító színekre festett járőrhajó, sűrű, fehér füstöt eregetett az ég felé, ahogy a sodrással szemben küzdötte magát fölfelé. A főúsztató kikapcsolta a rádiót és előrejött a hátsó kormányevezőtől, távcsövet emelt a szeméhez, hogy megnézze magának a járőrhajót. Néhány csillanásból úgy tűnt, onnan is figyelnek minket, de túlságosan nem kelthettük fel az érdeklődésüket, mert a túlsó part felé húzódva előzékenyen utat engedtek nekünk. Mikor egy vonalba kerültünk, még integettek is nekünk. Anna felállt és lelkesen viszonozta, mire kapott pár kedves füttyszót. Még a partot figyelő géppuskások is megfordultak, hogy lássák, mi történik, de a kapitány egyből visszazavarta őket. A változatosság kedvéért figyeltem még egy kicsit a piros-fehér-zöldre mázolt felépítményt és a vörös-narancsszínű hajótestet, de mikor már kezdett kényelmetlenül kifordulni a nyakam, újra a körmeimnek szenteltem a figyelmemet.

- Nem hiszem, hogy Átkerült fejjel helyesen lehet értelmezni ezeket a történeteket – szólalt meg Anna, mikor visszaült mellém. Láttam rajta, hogy az integetéstől kipirult az arca. - Az asszonyrablás meg a hozzá kapcsolódó erőszak az anti világ természetes része. Úgy tudom, a magyar eredetmondákban is van ilyesmi. Meg a rómaiaknál, a szabin nők elrablása. És még egy rakat kelta, germán, dák, trák meg hasonló történet. Meg a napi gyakorlat is, persze. Úgy tudom, még nektek is van törvényetek ellene, megkülönböztetve a sima emberrablástól.

- Ja, van – hagytam rá. A szűk húsz év járt a fejemben, amit azzal töltöttem, hogy találjak valakit Ada helyére. Rabolni. Persze.

- De ezekben a szerelmi történetekben, amikről beszélek – folytatta tovább Anna, nem zavarta, hogy a pár lépéssel odébb álló tutajos nagyobb figyelmet szentel neki, mint én mellette ülve -, az a szép, ahogy az asszony ragaszkodik az urához. Mert csak az elején van az elrablás meg az erőszak, de utána megszeretik egymást. Azután jön az, hogy valami történik a férfivel, eltűnik, fogságba ejti egy ellenséges törzs vagy valami túlvilági lény, az asszony pedig utánamegy és kiszabadítja, nem kímélve magát semmilyen szempontból.

- Tényleg nagyon megható – bólintottam mereven. - Nyilván semmi köze nincs ahhoz a gazdasági függéshez, ami miatt az egyedül maradó nő gyakorlatilag kiesik a társadalomból és vagy kegyelemkenyéren él, vagy éhenhal.

Anna dühösen legyintett egyet, a tutajos meg hangosan felnevetett.

- Menj a fenébe! - bökött oldalba egy lehorzsolt női kéz. - Ha nem ismernélek, ebből az egy mondatodból rájöttem volna, hogy egy hülye, beképzelt Átkerült vagy.

Ráhagytam.

Dévánál már jóval nagyobb forgalom fogadott minket, mint amit magunk mögött hagytunk Gyulafehérváron. A Maros vízállása itt már magasabb volt, a sodrása is jobban meghajtotta a tutajainkat, sőt, a kikötőben még egy kotróhajót is láttunk. Sok éve téma már a Tisza és a Maros szabályozása, de egyelőre még a koncepciót sem sikerült kidolgozni, csak az volt biztos, hogy nem úgy csinálják majd, mint az Átkerülés előtt. Annyira nem értettem az ilyesmihez, de felderítőként tisztában voltam azzal, hogy a Tisza árterének nagy része továbbra is csak névleg tartozik Ómagyarországoz, sok helyen még csak léghajón járt ómagyar. Igazából még semmi sem kényszerített minket arra, hogy komolyabban foglalkozzunk ezekkel a területekkel, sem nyersanyagban, sem népességben nem tudott volna sokat hozzáadni Ómagyarország gazdaságához. Egyszerűbb volt bevédeni a folyó menti telepeket, mint emancipálni a környéket.

- Itt éjszakázunk – emlékeztetett minket a főúsztató, amikor a tutaj szélső szálfája a mólóhoz kötött gumiabroncsoknak ütközött. - Bemennek a városba?

Annára néztem, majd bólintottam.

- Ha nem gond.

- Úgy csinálják, ahogy akarják – vonta meg a vállát a főúsztató. - Napfelkeltekor indulunk tovább, nem fogunk várni.

Gondolom, a halásztelepi esetre célzott, bár ott sem kellett ránk várnia, még azelőtt visszaértünk, hogy befejezték volna a javítást. A telep parancsnokának utasítását vehette zokon, ami a megérkezésünkhöz kötötte az indulásukat, és a tutajos már csak olyan független fajta, hogy az ilyesmit nehezen viseli.

- Itt leszünk – biztosítottam róla.

A múltkori kényszerű fürdésemből okulva óvatosan léptem át a mólóra, majd segítettem Annának is kiszállni. Csak a fegyvereket és pár személyes dolgot hoztunk magunkkal, a többi cuccot a tutajon hagytuk. A só és az ismeretlen tartalmú ládák miatt úgyis fegyveres őrség vigyáz rájuk éjjel-nappal. A kikötőmester megbízottjának bemutattuk a papírjainkat. Anna ideiglenes, az emancipátorok által kiállított személyijét nézegette egy darabig.

- Valami gond van? - kérdeztem.

- Nincs semmi – nézett fel rám, az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. - Magával van?

- Olvasta az eltávparancsom mellékletén, nem? - emlékeztettem rá.

- De – nyújtotta vissza az iratainkat, majd a mólók mellett futó kövezett út felé intett. - Isten hozta önöket Déván!

A kikötő mellett itt is jól őrzött raktárak sorakoztak, bár nem foglaltak el akkora területet, mint Gyulafehérváron. Déva inkább csak tranzitforgalmat bonyolított le, sokkal kevesebb hajó és tutaj pakolta itt ki a rakományát. Magas tetők alatt tárolták a környék erdőiben égett faszenet a gőzdereglyék és léghajók számára, kissé odébb a fűrészüzem részére szárították a gondosan osztályozott szálfákat, de egy kisebb nyájra való kecske is mekegett az egyik elkerített sarokban. Ránézésre több anti gén keveredett beléjük, mint Átkerülés előtti. A raktárak mögött egy nagy, nyílt terület következett, élénk színűre festett kikötőbakok sorakoztak rajta több sorban is, köztük az irányfényt szolgálató embernagyságú fáklyák. A Felderítő Parancsnokság helyi kirendeltsége a léghajókikötő mellett rejtőzött a három méteres, kövekkel megerősített cölöpfal mögött.

- Ilyennel repültél te is? - mutatott Anna a kikötő szélén álló bakokhoz kötött léhajóra.

- Nem, ennél sokkal kisebbel – feleltem, miközben átvágtunk a pirosra festett bakok hosszú során. - Ez valami teherszállító lehet.

Az irányítótoronyból felfigyeltek ránk, mert hamarosan egy lovas járőrnek kellett elmagyaráznunk, hogy kik vagyunk és mit akarunk, vetett egy gyors pillantást a papírjaimra, majd bólintott és elkísért minket a cölöpfalon nyíló megerősített kapuig. Az őrtornyon kifakult, rojtos szélű zászló lengedezett erőtlenül a szélben, a torony mellvédjére a felderítők emblémáját festették. Be sem kellett jelentkeznünk, már jó előre kinyitották a kaput és egy hadnagy sietett elénk.

- Szondi főhadnagy? - kérdezte tisztelgés után.

- Igen.

- Balogh Ferenc hadnagy vagyok – mutatkozott be ő is. - Már vártuk magát. A hölgy...?

- Velem van. Az éjszakára szállást kérnénk mindkettőnknek.

- Persze, persze – legyintett, mintha ez másodrendű dolog lenne. Ekkor esett le, hogy mit mondott. Már vártak? - Az ügyelet majd elkíséri a hölgyet. Ön jöjjön velem, kérem. Fontos.

Összenéztem Annával és igyekeztem tanácstalan képet vágni.

Egy füstszagú irodában ültünk le, Balogh hadnagy gondosan elfüggönyözte az ablakokat, majd felkapcsolta a lámpát. A másik, századosi vállapot viselő felderítő nem mutatkozott be, de valahonnan ismerős volt az arca.

Cigarettával kínáltak, de nemet intettem.

- Azért mi rágyújtunk – adott át egy szálat Baloghnak a százados. - Remélem, nem zavarja.

A dohányosoknál csak a bunkó dohányosokat bírtam kevésbé.

- Természetesen nem.

Benzines öngyújtóval meggyújtották a cigarettáikat, majd a százados intett Baloghnak, hogy ellenőrizze az ajtót.

- Fordítsa rá a kulcsot! - szólt utána. - Nehogy valamelyik barom ránk nyisson.

Közelebb húzta magához a pácolt fa hamutálcát, elgondolkozva rátette a frissen sodort cigarettát, majd félrerakta a telefont.

- Kollár százados vagyok – mutatkozott be végül.

- Szondi Zsombor főhadnagy.

- Tudom – legyintett. - Tegnap beszéltem Kiss Zorán ezredessel, felhatalmazott, hogy a nevében járjak el a Nyírő Pállal kapcsolatos ügy ide vonatkozó részleteiben.

Valahogy sejtettem, hogy erről lesz szó. A rossz érzés attól kezdve kerülgetett, hogy Annától elválva Balogh bekísért a parancsnoki épülettömbbe. Valami félresiklott, csak még nem tudtam, hogy mi. Ha pedig Kiss beavat egy ilyen jelentéktelen kirendeltségvezetőt – mert a századosnak annak kell lennie, Déva utolsó kis porfészeknek számít felderítő mércével, nincs itt semmi fontos a számunkra, századosnál nagyobbat nem ültetnek ide -, akkor valami komolyabb gáz van.

- Hallgatom – bólintottam.

- Kávét? - állt meg mellettem Balogh. Kértem.

- Csapjunk a közepébe – sóhajtotta Kollár. - Nyírő Pál tegnap reggel felbukkant Kézdivásárhelyen, előadott egy mesét arról, hogy miután vízbe esett, egy anti favágó kimentette és ápolta az erdő mélyén, majd ugyanezzel a lendülettel jelöltette is magát polgármesternek. Pontosan fél nappal azután, hogy az emancipációs hadtest befejezte a terület felmérését és hitelesítette a második fokozatot.

Mióta nem láttam az öreget, valahogy számítottam rá, hogy ilyesmire készülhet, amilyen konok, kemény feje van, épp ezért építettünk be még néhány biztosítékot a tervbe. Hát ennyit értek.

- Én úgy tudtam, megérkezett a remetéhez – mondtam óvatosan.

- Azzal nem is volt gond. Egy terepjárón az ügynököt is elindították rögtön, amint megkapták a hírt, egy nap alatt odaért. Csak Pál vezér pont előtte lelépett.

- Hogy lépett le? - kérdeztem. Kollár idegesen megvonta a vállát.

- A franc tudja, elment brunyálni az erdőbe és nem jött vissza. A remetének nem mondta senki, hogy bilincselje oda a házioltárához a fickót, aki odamenekül hozzá.

- Mondanom kellett volna?

Legyintett egyet.

- Azt majd az ezredessel lejátssza, hogy ki mit szúrt el. Az én feladatom a tájékoztatás és a kármentés hátterének biztosítása, ha szükség lenne rá. - Az arckifejezésemet látva pontosított. - Mármint a háttér biztosítására.

Kértem még egy kávét Baloghtól, de tartottam tőle, hogy az sem fogja kitisztítani a fejem.

- Van bevethető emberünk a környéken? - kérdeztem, mikor megkaptam a gőzölgő csészét. Átkerülés előtti darab, nagyon stílusos a helyhez képest.

- Az ügynök, ott maradt a remeténél további utasításig.

- Az emancipátorok mit szóltak ahhoz, hogy az öreg hirtelen felbukkant és beleköpött a levesükbe?

- Beleköpött? - Kollár nagyot szívott a cigarettájából, majd a plafon felé fordulva kifújta a füstöt, mintha csak a szót ízlelgetné. - Nem, nem köpött bele. Azt hiszem, sokkal pontosabban fejezzük ki a helyzetet, ha azt mondjuk, beleszart. Egy jó nagy adagot. És kurva büdöset.

Ráhagytam, a lényegen az sem változtat, ha durvábban fogalmazunk.

- Szóval – hajoltam kicsit közelebb -, mit reagáltak?

- Nem vagyunk benne a belső köreinkben, de azért el tudjuk képzelni. Hivatalosan természetesen nagyon örülnek neki, hogy előkerült és jól van, mást nem is nagyon mondhatnak azután, hogy mekkora keresést csaptak a holtteste után. Egyébként meg majd felhívhatja az anyját, hogy megkérdezze, mennyit csuklott mostanában.

Láttam, hogy Balogh is vigyorogni kezd erre a megjegyzésre.

- Az édesanyámat hagyja ki ebből – kértem hűvösen.

Kollár megvonta a vállát.

- Persze. - Gondosan leverte a hamut a cigarettájáról, majd újra rám nézett. - Külön szívás az, hogy épp előző nap adták vissza a Nyírő családnak a lakásaikat, meg a többségüknek a hivatalát is, érezték, hogy a helyi antik mennyire odavannak Pál vezérért, és meg akarták lovagolni az áldott emlékezetét. - Megcsóválta a fejét, de láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a röhögést. - Szerintem az emik még soha nem estek ennyire pofára.

- Meg mi se – jegyeztem meg.

Elkomorult.

- Ja, végül is minket is megszívatott – ismerte el. - De legalább nem nagyon tud róla senki, hogy mi is benne voltunk a buliban.

- Miért, kiszálltunk belőle?

- Benne vagyunk – helyesbített.

Letettem a csészémet az asztalra, a hamutálca mellé.

- Csakhogy ezt nem közönségsikerre játsszuk – világosítottam fel. - A mi szempontunkból mellékes, mi lesz Kézdivásárhellyel, minket csak és kizárólag Pál vezér érdekel. Mit gondol, vagy mit gondolnak azok, akik tájékoztatták, van esély arra, hogy az emik elteszik láb alól?

Kollár Balogh hadnagyra nézett, akinek a mosoly végleg lehervadt az arcáról.

- Nekem azt mondták, nem valószínű – fordult vissza felém. - Túlságosan is szem előtt van. Időközben befutottak Kézdivásárhelyre az egalista pártkatonák is, valami gátlástalan ügyvéd, egy polgárjogi aktivista, meg egy megyei pártelnök, és senki sem tud semmit arról, hogy Pál vezér mit mondott el nekik arról, hogy ki akarták nyíratni.

- Semmivel sem tudja bizonyítani, ha ki is tálal nyilvánosan – közöltem, de egy pillanatra megszédültem a lehetőségtől.

- Nem is kell bizonyítania – nyomta el a csikkét Kollár. - Nem csak Kézdivásárhelyen van kampány, hanem Ómagyarországon is. Bedobják a hírt az egalistákhoz közeli sajtóba, körbecsámcsogják, nagy botrány, politikai gyilkosság, túlkapás, szegény antik meg a többi rinya. Kapnak a nyakukba valami sajtópert, mondjuk fél év múlva kiderült, hogy Pál vezér szaván kívül semmi sem támasztja alá a meséjüket, de addigra már mindegy, a választások lementek, nyertek vele talán valamennyit, amilyen kiélezett a helyzet, egy százalék is sorsdöntő lehet. Még nem tudjuk, mire akarják felhasználni az emberünket, de nagyon jó fogást csináltak vele, az tény.

- Lehet, hogy tényleg le kellett volna lőni – jegyezte meg váratlanul Balogh. Ezen kissé felkaptam a vizet.

- Amihez nem ért, abba ne szóljon bele! - mordultam rá. Lesütötte a tekintetét. Kollár egy darabig mereven nézett, mintha mondani akart volna valamit, de végül hátradőlt a székén és nekilátott, hogy egy újabb cigarettát sodorjon magának. Mozdulatainak szertartásosságán érződött, hogy pótcselekvés az egész.

- Mikor lesz a választás? - kérdeztem tőle.

- Egy hét múlva – felelte, fel sem nézett a dohányoszacskóból.

- Egy hét múlva? - esett le az állam. - Hitelesítik a második szintet és egy hét múlva már rendes választásokat csapnak?

- Állítólag az emancipációt befejező területekre vonatkozó választási törvényben nincs kitétel a kampány hosszára – sodorta össze a vékony cigarettapapírt, majd az asztalán maradt dohányszemcséket visszasöpörte a zacskóba. - Gondolom, gyorsan le akarták zavarni, hogy kész helyzet elé állítsák az egalistákat és azok találjanak maguknak másik játszóteret.

- Ki az emik jelöltje?

- Maga szerint?

- Bellász?

- Talált.

- És még? Más jelöltek?

- Pár kamunév a helyiek közül. Arra gondosan ügyeltek, hogy a Nyírő klánnak eszébe se jusson indulni, megszórták őket némi pénzzel, ösztöndíjjal a kölyköknek, pár jó beosztás a nagyobbaknak, talán meglebegtettek némi fenyegetést is arra az esetre, ha nem tudnának viselkedni. - Elégedetten nézte az elkészült kis hengert, ide-oda forgatta tömpe ujjai között. - Mondom én, hogy nagy szívás az, hogy az öreg faszi felbukkant.

Sóhajtottam egyet.

- Mi a kármentési terv?

Kollár a szokásos stílusában megvonta a vállát.

- Biztos van, de nem avattak be. Nyírőt akarjuk, de most elég húzós lett a dolog, hogy a figyelem középpontjába került.

- Az mellékes – mondtam türelmetlenül. - Ha valami történik vele, úgyis az emikre hörögnek majd, nem ránk.

- Hacsak ki nem borítják a bilit magával kapcsoltban.

Megint az az érzés, mintha hirtelen megszédülnék. Címlapok villantak fel előttem, rajta a nevemmel. Anyám infarktust kapna, bár sajnos ez nem lehet szempont. Az eskü, meg a munkaköri kockázat.

És akkor még semmit sem mondtunk a kockázatokról.

- Az elrablásán kívül nem látok más lehetőséget – közöltem végül.

Felvillant a benzines öngyújtó, a füsttel együtt a jellegzetes szag is megcsapta az orromat.

- Nagyon elegáns lépés lenne – bólint. - De ahhoz a remeténél kuksoló keményfiúnk kevés. Az öreg Pál sem hülye, van pénze, embere, kapcsolata, és magától már azt is tudja, hogy az ellenfelei nem riadnak vissza semmitől. Ehhez egy külön kommandót kellene fedetten a helyszínre telepíteni.

Éreztem a hangján, hogy rettentő izgalmasnak találja ezt a lehetőséget. Irodában kuksoló békehelyőrséges tiszt, talán még sose látott fedetten helyszínre települő kommandót. Ráadásul nem csak az antikat kell átverni, de az emancipátorokat is, akik már eleve síkidegek a helyzet miatt.

- Akkor azt kell – bólintottam.

- Mondom, nem kaptam információt ezzel kapcsolatban, pedig az egyik valószínű háttérbázis lennénk ehhez az akcióhoz. - A szájához emelte az újabb cigarettát, majd Baloghra nézett. - A hadnagyot mindenesetre már megbíztam az esetleges érkező egység fogadásának előkészítésével.

Balogh fontoskodva bólintott.

- Majd lenne is pár kérdésem a főhadnagyhoz – tette hozzá.

Ezer örömmel, részemről a megtiszteltetés.

- Ezen kívül van még valami? - szögeztem a kérdést Kollárnak.

- Elmondtam, amit tudok, főhadnagy – pöfékelt a székén terpeszkedve Kollár. - De szívesen csámcsogok még rajta, ha gondolja. Kell egy kis változatosság.

- Beszélhetek Esztergommal?

Bólintott.

- A hadnagy intéz magának egy védett vonalat.

Mikor kifelé tartottunk, még utánam szólt.

- Amúgy ki ez a nő magával?

Megfordultam és hagytam, hogy egy kicsit sűrűsödjön a csend.

- Pál vezér lánya – közöltem végül.

Széles mosolyra húzta a száját.

- Ügyes – állapította meg kajánul. - Baromi ügyes.

A védett vonal felém eső vége egy ablaktalan, dohos irodába esett, ami gyanúsan olyan szagot árasztott, mint Balogh hadnagy. Felkapcsolta az íróasztalon álló lámpát, majd mormolt valamit és magamra hagyott. Hallottam, hogy kívülről ráfordítja a kulcsot.

Nehogy valami barom rám nyisson, ugyebár. Ahogy errefelé mondják.

Felemeltem a kagylót, rövid ideig tűnődve hallgattam az enyhén vibráló búgást, majd tárcsázni kezdtem.

- Akkor rendben elérted Dévát.

- Ja, rendben. Útközben találtunk egy szétcsattant lökhajtásost, imádnád.

- Hol? A folyóban?

- Frászt, az egyik hegyen. Kérdezz rá az emiknél, ők gyúrnak rá. Elég nagy, és... mindegy, térjünk a lényegre.

- Térjünk.

- Ezt a barom Kollárt meg a kiskutyáját miért avattátok be?

- Kiss ötlete volt, hogy ne kelljen magyarázkodni, ha kitelepülünk. Nem fog beszélni róla senkinek.

- Erre nem vennék mérget. De akkor se tetszik. Mit terveztek az öreggel? Forduljak vissza?

- És a lányod esküvője? Nem fordítanak vissza, ha borul a bili, legyél minél messzebb. A te arcod már elhasználódott.

- Akkor mi lesz?

- Egyelőre kivárunk.

- És ha az emik kinyírják?

- Akkor így jártunk. Amúgy is lehet, hogy eleve árnyékra vetődtünk és mégsem az öreg a mi emberünk. Ha az lenne, nem izmozna ennyire, hogy újra ő legyen a király a szemétdombon, nem?

- Vagy csak nem olyan sürgős neki a dolog. Az is lehet, hogy rosszak az értesüléseink és még akár évek is lehetnek...

- Nem rosszak. A nyakunkon van a dolog.

- Miért, történt valami?

- Ja, történt.

- Mégpedig?

- Nem telefontéma. Még védett vonalon sem. Gyere vissza és kiokosítunk. Az öregnél pedig kivárunk. Pár embert még kitelepítünk a helyszínre, hogy ha lépni kell, legyen kivel, de ennyi. Az is lehet, hogy már végeztél is az üggyel.

- Nem bánnám.

- Apropó, mi a francot akarsz a lányával? Semmi ilyenről nem volt szó.

- Ez magánéleti dolog.

- Ne szórakozz már, ekkora hülyeséget még nem hallottam tőled! Kiss majdnem infarktust kapott, mikor Kézdivásárhelyről leadták neki a drótot, hogy kivel léptél le. Még egy fegyelmis papírt is láttam nála, de azt talán már elégette.

- Nem tud izgatni, nem köthet belém.

- Szerinted mióta kell hozzá megalapozott indok? A helyedben azért majd azt mondanám neki, hogy túszként hoztad magaddal. Biztosítéknak, vagy akármi. Akkor senkit sem izgat, hogy dugod.

- Hát így se izgasson senkit. Intéztél léghajót?

- Félig. Szegednél felszállhattok majd a járőregységre, ami Szeged és Mohács között ingázik. Mohácsnál meg lesz egy hadihajó, ami Pestre indul vissza karbantartásra. Tartjátok a tempót, odaértek akkorra, ahogy mondtad?

- Egy nap késésben vagyunk.

- Az még belefér. A járőrléghajó naponta fordul, de a hadihajót ne késsétek le, mert akkor az marad, amit találsz. Kárpáthia hadigőzös, Bánomi kapitány. Tud rólatok. Külön kabint nem ígérek.

Anna az ágyán ült a sötétben, mire én is a szállásunkra értem. Egy pillanatra megijedtem, a sötétből arra számítottam, hogy már alszik.

- Minden rendben? - kérdezte.

- Ja – kapcsoltam fel a lámpát, majd becsuktam az ajtót. - Bele akartak rángatni egy küldetésbe, de végül sikerült kimaradnom belőle.

- Végül is eltávon vagy – jegyezte meg.

- Szerintem ez számít a legkevésbé, meg sem hallották, hogy erre hivatkozom. De azért megoldottam. Holnap utazunk tovább, sőt, egy léghajóra is sikerült helyet szereznem, ami átvisz a Dunáig. Onnan már sok lehetőség van, jobbak, mint ez a tutaj.

- Ez a tutaj se rossz – nézett maga elé.

Leültem az ágyra és kigomboltam a zubbonyom két felső gombját. Kigomolygott alóla a szagom, nem ártana egy fürdés. Lehet, hogy Egomig már nem lesz rá lehetőség.

- Ettél? - kérdeztem.

- Ja.

- Elég volt?

- Nem vagyok éhes. - Láttam, hogy a kezét tördeli, majd kis idő után felnézett rám. - Hallgattam a rádiót. A helyi hírblokkban benne volt, hogy apám előkerült és jelöltette magát polgármesternek.

Egy pillanatra megakadtak a mozdulataim. Végül kimérten bólintottam.

- Én is hallottam. Az irodán mondták. - Egy kellemetlen pillanatra összeakadt a tekintetünk, láttam benne a ki nem mondott kérdést. - Akartam mondani, csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.

- Mondtak még valamit?

Jó lett volna tudni, milyen hírt olvastak be a rádióba.

- Hogy azt mondja, egy halász, vagy favágó, vagy ilyesmi húzta ki a vízből és nála volt eddig.

Lassan bólintott egyet.

- És most mi lesz vele