- A francba – mormolta Csehi, majd félrerakta a legújabb jelentéseket tartalmazó papírt és egyre táskásabb arcát felém fordította. - Nem tudlak leszerelni, öregem. Ha ellőtték volna a fél lábad, talán, de...

- Nem akarom, hogy leszereljél – közöltem vele. - Csak engedj ki az utcára.

- Mi a fenének? Csak azért nem vagy már két napja folyamatosan bent, mert nem akarjuk, hogy idő előtt feltűnjön, mire készülünk. Este akció, nem mész sehova. Hidd el, nem tennél hozzá semmit.

- Mert a legjobb embereid dolgoznak az ügyön – fejeztem be helyette a gondolatmenetet. - Pont, mint múltkor, ugye?

- Nem nyitok vitát – vonta meg a vállát. - Most eligazítás, utána ebéd, amin telezabálod magad, délután újra eligazítás, majd kiszállás az egységhez, ülőkészültség, aztán ami jön. - Egy ideig a szemembe nézett, nem sikerült elég gyilkossá tenni a tekintetemet. - Függelmi helyzetben vagy.

- Tudom.

- Tényleg minden szabad emberem rajta van. Aki maradt. És az egész rendőrség. Esztert külön ember védi a kórházban, és Péter is mellette van. Minden utat lezártak, az egész város erről beszél. Na meg a felravatalozott apósodról, akit a Pilisben találtak és a mai újságok lehozták a cikket. Van, aki már azt is tudja, hogy a lányát rabolták el az éjszaka. Ehhez mit tudnál még hozzátenni?

- Tudnék – feleltem.

- Mit?

- Telefonálni akarok.

- Telefonálni?

- Imrédi hadnagynak. Aki mellé beosztottatok. Tudod.

Csehi az órájára nézett, majd megvonta a vállát.

- Öt perced van – mondta. Felállt, a sötétkék, karcos készülékét elém tolta, majd elindult kifelé. - Azt hittem, már beszéltél vele.

- Beszéltem is. De eszembe jutott még valami.

A fuldokló is kapdos mindenhez, ami csak a szeme elé kerül.

Az eligazítást egy nyugalmazott főtiszt tartotta, aki állítólag a kereskedelmi hírszerzés egyik vezetője volt anno. Az IDEA bevetési állományát képviselő tiszteken kívül jó pár ismeretlen arcot is láttam, a Felderítők csíkjain kívül Emancipátorok, Folyamőrök, de még pár Megtörő tiszt hímzett sráfja is felvillant, ahogy összezsúfolódtunk a kisebb megbeszélésekre tervezett helyiségben. A végén a civil ruhásokról kiderült, hogy rendőrök. Ebben a buliban mindenki benne van, aki számít. Ha másra nem is jó, el lehet sütni egy kooperációs gyakorlatnak. Meg némi demonstrációnak az egalisták és szimpatizánsaik ellen.

Nem nagyon tudtam figyelni, kényszerítenem kellett magam, hogy legalább az engem érintő információknál ott legyek valamennyire. Gépiesek firkáltam a mellényzsebembe szánt jegyzettömbbe, bevetési irány, várható időjárás, szélerősség, jellegzetes tereppontok, várható ellenállás. Azt a központot fogjuk megszállni a Turultoll és a hozzá kapcsolt második lépcsős földi egység segítségével, ami annak idején a kiirtott táltosok egyik szertartási helye volt. A szekta eltűnése után egy ideig gazdátlanul állt, majd a Kincstári Vagyonkezelőre szállt. Innen vette meg egy vállalkozó, aki később egy anti-ómagyar összemitológiai központot hozott létre. Egy időben sok pénz volt az ilyesmiben. A hírszerzés szerint más is.

A nyugalmazott főtiszt egy zavaros kiselőadással zárta a lényegi részt, az írásvetítőre pár fóliát tett nagy, cizellált „Kőlovasok” felirattal és néhány furcsa történettel, ahol az állítólagos anti-ómagyar összeesküvők hatalmas sziklákat mozgattak mindenféle okkult praktikákkal. Hummel, a mellém beosztott biztosító közelebb hajolt.

- Asszem már értem, miért nyugalmazták ilyen korán – súgta a fülembe. Fokhagymaszagú lehelete kissé felidegesített.

- Akkor meg azt nem érted, hogy miért ő osztja most épp ő az észt nekünk – súgtam vissza. Egyszer már kávéztunk együtt, de téved, ha azt hiszi, ettől már barátok lettünk.

Nem válaszolt semmit. A főtiszt végül tíz perc szünetet rendelt el, én pedig az elsők között értem az ajtóhoz.

A portán már ott várt a boríték, amit Imrédi küldetett át. Félrevonultam az egyik beugróba, az órámra néztem, majd feltéptem a ragasztást. Pár fénykép lapult mögötte két gyenge minőségű fénymásolat társaságában. A fénymásolt jegyzőkönyvekről a bozontos csodadoktor és az a fickó nézett rám, akitől az Annához vezető névjegyet kaptam. A fényképek Karola holttestének helyszínelésén készültek, az egyiken jól látszott a kőhalom, amire felfektették – az orvosszakértő szerint még azelőtt, hogy élve felbontották volna.

- Szondi Zsombor főhadnagy?

Láttam, hogy közeledik valaki a folyosón, de nem foglalkoztam vele, már vagy tucatnyian elmentek mellettem.

A nyugalmazott hírszerző főtiszt volt az.

- Uram – néztem rá, majd a kezemben tartott papírokkal félszegen tisztelegtem.

- Még személyesen nem találkoztunk – lépett még közelebb. - Bajóti őrnagy vagyok.

- Miben segíthetek, uram? - kérdeztem.

- Úgy tudom, Ön jól ismerte Nyírő Pált és a családját.

- Valamennyire – tértem ki a válasz elől.

- Lenne pár kérdésem ezzel kapcsolatban... Olyan kérdések, amiket hivatali úton nem tehettem fel, és... Szánna rám néhány percet? A Parancsnokság volt olyan kedves és biztosított számomra egy ideiglenes irodát, ott nyugodtan beszélgethetünk.

- Nemsokára vége a szünetnek – biccentettem az órám felé.

- Nem számít – vonta meg a vállát. - Jogi fejtágító lesz, magát az kevésbé érinti. Már kimentettem a felettesénél.

A borítékkal eltakartam a fényképeket.

- Követem, uram.

- A Cégben azt szerettem, hogy szabadabban lehetett gondolkozni és nem kellett mindent átszűrni a racionális kockafejűségen – piszkálgatta az asztalt díszítő levélnehezéket Bajóti őrnagy. - Sok közös vonásunk van az Önök szervezetével, de maguknak a gyakorlati végét kell megfogniuk az információknak, nekünk meg nem annyira. Így jutottam el a Kőlovasokig.

- Ha megenged egy kis őszinteséget, uram – szólaltam meg lassan -, ez nekem eléggé valami határvidéki legendának tűnik.

Rám mosolygott.

- Az is. Nyilván, hogy az. De azt magának is tudnia kell, hogy minden legendának van valami alapja. És mivel mi nagyon közel kerültünk a legendák forrásaihoz, ez az alap sincs túl messze. A világ tele van olyan erőkkel, amiket nem értünk, nem uralunk... És ahogy az antik nem értik az elektromosságot vagy az atomenergiát, úgy mi is tudatlanok vagyunk sok dologban, amit viszont ők... Nem minden anti, de nálunk sincs sok atomtudós.

- Uram, ha nem haragszik... - szólaltam meg újra. - Történt valami, ami nagyon lefoglalja a gondolataimat és el is kellene intéznem pár dolgot, így...

- Elrabolták a menyasszonyát, tudom – bólintott Bajóti. - Néhány emberem is dolgozik az ügyön, és, ami emberileg lehetséges... De ezt úgy is tudja.

- Azt hittem, Ön nyugállományú.

- Erre az akcióra visszahívtak. Pár hete. Szóval tudok arról, ami történt, és szeretném arról is biztosítani, hogy ezen beszélgetésünknek is akad köze hozzá. Nyilván kitalálja, hogy Nyírő Pál a közös pont.

Bólintottam.

- Az IDEA azért kereste, mert úgy vélte, hogy ő az az átkerült druida, aki valahogy az Ómagyarország elleni összeesküvés fókuszában áll. Maguk főleg azért akarták felgöngyölíteni ezt a szálat, mert az ilyen mértékű összefonódás egyrészt időszennyezés, másrészt pedig példát akartak statuálni, nem elsősorban az anti köznép, hanem a, mondjuk úgy, a nem hivatalos vallásos arisztokrácia számára, Egyiptomtól Skóciáig.

- Leegyszerűsítve igen – hagytam rá.

- Az most nekünk pont elég. Mi viszont más okból kerestük, bár ezen tevékenységünk nagy része az IDEÁnak biztosított hátszél generálása volt. A terepmunkához maguk értenek jobban, nagyobb eséllyel kaparják ki nekünk a gesztenyét. Mi főleg elemzünk... - Valamit észrevehetett a tekintetemben, mert hirtelen elhallgatott, majd bólintott egyet. - A lényegre térek. Én hiszek abban, hogy az antik tudnak... hogy mondjam... varázsolni. - Felhúztam a szemöldökömet. - Rossz szó, persze, körül is írhatom, de most magunk között vagyunk. Az Átkerülés óta senki sem kételkedhet abban, hogy a világban olyan erők is mozognak, amikről lövésünk sincs. Vagy már nincs. És az antik közt vannak olyanok, akiknek van... De ha másnak nem jó, akkor munkahipotézisnek elmegy. Én erre építettem, és értem is el eredményeket. Vagyis úgy vélem, megerősíttetett az, hogy működik.

- Mi is komolyan foglalkozunk egy újabb átkerülés lehetőségével – jegyeztem meg. - A hókuszpókuszokban nem hiszek, de...

- Helyes – bólintott Bajóti őrnagy. - Azzal tudunk dolgozni, amink van. Most ezzel a hipotézissel. Nos, főhadnagy, olvastam a Nyírő Pállal kapcsolatos bevetéséről szóló jelentést. A kozmetikázottat, meg az eredetit is. Úgy látom, hogy az események során kétszer is kapcsolatba került a Kőlovasok valamelyik ágával.

- Igen?

- Igen. Először akkor, amikor a szarmaták támadását megállította az a kőomlás. Másodszor pedig a lezuhant repülőgép köré épített szentélyben.

- Ami bedőlt – tettem hozzá.

- Bedőlt, amikor rögzíteni akarták a köveken megjelent írást. Az első esetet köthetjük akár Nyírő Pálhoz is, de a másodikat már kevésbé, mert akkor, hogy úgy mondjam, igazoltan volt távol. Mit gondol?

- Őszintén szólva, ezen még nem nagyon gondolkodtam.

Lekezelő mosoly jelent meg egy pillanatra a szája sarkában.

- De azért nem tartja lehetetlennek?

Megvontam a vállam.

- Jelenleg nem foglalkoztat annyira a dolog, hogy ezen agyaljak – közöltem vele.

- Pedig lehet, hogy fogja.

Nem mondtam rá semmit, vártam, hogy folytassa. Nem szerettem az olyan beszélgetéseket, ahol hatásszünettel akarnak kihúzni belőlem semmitmondó szavakat.

- Végső soron nekem sincs sok időm – folytatta némi hiábavaló várakozás után Bajóti. - Ha megtaláljuk a Kőlovasokat, megtaláljuk a menyasszonyát is.

- Mert ők rabolták el? - kérdeztem kételkedve.

- Meg vagyok győződve arról, hogy igen.

- Semmi köze a nők ellen elkövetett gyilkosságokhoz az eltűnésének?

- Szerintem semmi. Különben is akad pár fontos különbség. A menyasszonya nem egyedül volt, nem az utcán támadták meg és rögtön sérülést is okoztak neki, reméljük, nem túl súlyosat.

- Nem ismerünk minden részletet a korábbi esetekről – emlékeztettem. - Általában csak a végéről tudunk mindent, arról, hogyan kezdődött...

- Itt is Nyírő Pál a kulcs – tért vissza a kedvenc motívumához az őrnagy. - Több forrás alapján biztosra vehetünk, hogy az összeesküvők azon dolgoznak, hogy megszüntessék azt az állapotot, ami az Átkerüléssel keletkezett. Ez racionális eszközökkel nem lehetséges, az minden hatalom számára nyilvánvaló, hogy a jól bevált katonai módszerekkel nem tudnak eltörölni minket, még meg sem tudnak komolyan szorongatni. De van, ahol gyengék vagyunk és sebezhetőek.

- A hókuszpókusz – vetettem közbe.

- Mondhatjuk így is – vonta meg a vállát Bajóti őrnagy. - De nem söpörhetjük félre ezt a dolgot, tudja jól. Új szélszigetek jelennek meg, egyre több, valami készül.

- Mi köze ehhez egy öreg embernek, aki királyságot épített magának több félezer kilométerre innen?

- A hasonlósági mágia.

- A hasonlósági mágia?

Igazából már bennem is kavarogtak hasonló gondolatok, de mégis furcsának, nevetségesnek hatott, ahogy valaki nyíltan kimondta a dolgot.

- Hasonló hasonlót hoz létre...

- Tudom, mi az a hasonlósági mágia – világosítottam fel. - De Nyírő Pállal...

- Nagyon egyszerű. Ő egy átkerült személy, aki az anti világ részévé vált, a saját képére formálva egy szeletét. Kicsiben ugyanaz, mint amit Ómagyarország csinál az Átkerülés óta. Ha Nyírő Pál az a bizonyos átkerült druida, akiről több forrásunk is beszél, akkor hatványozottan igaz rá minden. Ő az a vudu baba, aki egész Ómagyarországot jelképezi. Ha megfelelő helyen, megfelelő rítussal feláldozzák, akkor...

Nem, ez már túl sok volt. Korábbi, a megfogalmazásig el sem jutott gondolataim összetöpörödtek, mintha tűz perzselte volna meg őket, majd haszontalan szemétként a semmibe hullottak.

- Ezért kaptam a szívemhez, amikor befutottak az első jelentések arról, hogy Nyírő Pál testét ronggyá ázva, de láthatóan rituálisan felravatalozva megtalálták a Pilis egyik ritkán használt erdészeti útjának a közelében. De aztán kiderült, hogy nem arról van szó, amire először gondoltam.

- Hirtelen nem jutott jobb ötlet az eszünkbe – követtem a tekintetemmel egy vastagabb eret az íróasztal megviselt lapján. - Anna tartott tőle, hogy nem adják majd ki a testet a családnak, ezért megadta neki azt a végtisztességet, ami feléjük szokás.

- Ja, megkaptam a jelentéseket – bólintott Bajóti. - Miért nem rejtették el a testet? Ott az erdőben sose akad rá senki, ha rendes munkát végeznek és elég mélyre ássák.

- Mert le akartuk zárni az ügyet. Hogy Anna is visszatérhessen. Meg... ilyesmi.

- És, most beszélhet őszintén, az a fickó, aki még ott volt, tényleg lelépett, vagy maga hagyta futni.

Újra éreztem a lombokon átvergődő esőcseppek ütéseit az arcomon, ahogy elrendezem Pál vezért testét a kövekből és ágakból összehányt ravatalon, Anna kissé odébb leveles ágakat tépdel, majd egyszer csak rájövünk, hogy ketten maradtunk a holttesttel.

Igazából nem is bántam.

Bajóti egy zsebkendőt gyűrögetett a kezében, majd megdörzsölte vele a homlokát. Kezdett meleg lenni az épületben.

- Azért nem bánom, hogy nem jutottak el ahhoz a csodadoktorhoz vagy akármihez – jegyezte meg halkan. - Van egy tippem, hogy miért volt olyan sürgős a dolog, miért pont a Pilisben... Micsoda ironikus fordulat lett volna, ha az IDEA egyik tisztje viszi a főáldozatot a népe sírját előkészítő oltárra. Szerencsére úgy tűnik, az ellenségeink sem teljesen egységesek és Nyírő Pál letartóztatását nem tudták rendesen kezelni, nagyon sok időt vesztettek.

- Nyírő Pál az ország túlsó végében élt és nem is szándékozott idejönni – jegyeztem meg. - Márpedig úgy veszem ki a szavaiból, hogy ez a bizonyos szertartás, amitől az eltűnésünket remélik, az csak itt a környéken hajtható végre.

- Legalábbis a siker reményével – bólintott Bajóti. Először azt hittem, hogy ironizál, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. - De hiányosak az információi. Az egalistáktól kiszivárgott pár dokumentum, amiből úgy tűnik, az emancipálás után tervezték, hogy Nyírő Pált Esztergomba hozzák. Pontosabban meghívják, előadásokat tartani, sztárolni, meg hasonlók. Azzal a küldöttséggel tért volna vissza, ami még az emancipálás előtt útra kelt. A helyi hatóságok ezért lettek annyira idegesek és tették azt, amit. Egy ilyen személy igazi nehéztüzérség lehet az albertisták kontra egalisták küzdelemben, csak a megfelelő előjelet kell hozzá társítani. Mi az időszennyező gyilkos terrorista képlettel dolgozunk és úgy tűnik, sikerrel. Nyírő Anna pedig a tudtán kívül segített nekünk, nem elég, hogy összeállt egy olyan tiszttel, aki egy olyan szervezetnek dolgozik, ami nem éppen egalista párti, de a még akkor is a maga segítségére várt, amikor minden óra, minden perc számított. A Kőlovasok szemszögéből a menyasszonya elárulta a családját, és mivel félig anti, akár azt is lehetne mondani, hogy a népét. Érti már, miért mondtam azt, hogy ha megtaláljuk őket, megtaláljuk a kedvesét is?

A felismerés első hulláma még épp csak megcsapott, amikor megszólalt a csipogóm.

- Elnézést – mentegetődztem. Előhúztam, egy gyors pillantást vetettem a számra, majd bátorságot gyűjtve megköszörültem a torkomat. - Bocsánat, de ez Imrédy hadnagy a rendőrségtől. Beszélnem kellene vele.

- Nagyszerű – bólintott Bajóti. - Azt hiszem, itt van a Parancsnokságon. Szerintem hívja be ide.

A rendőr fintorogva beleszagolt az olcsó pótkávéba, egy kelletlen húzással leküldte, majd komótosan papírt fűzött az írógépébe.

- Az eltűnt személy adatait akkor kérhetném még egyszer?

- Szondi Ada.

Fáradtan diktáltam le a többit. Mikor ezzel a résszel végeztünk, a rendőr megvakarta a fejét.

- Biztos benne, hogy azt akarja írásba foglaltatni, amit elmondott? - kérdezte óvatosan.

Bólintottam.

- Minden úgy történt, ahogy elmondtam.

A rendőr bizonytalanul dobolt a kisujjával az írógép érdes fémházán.

- Én ebben nem is kételkedem – biztosított róla gyorsan. - Csak... csak ha komoly eljárást szeretne, akkor ezt nem írhatjuk le.

- Jogom van ahhoz, hogy komolyan foglalkozzanak az üggyel – közöltem vele keményen. - Maguknak pedig kötelességük komolyan venni minden bejelentést. Főleg egy eltűnt személlyel kapcsolatosat.

Emancipátor-hallgatóként még bőven maradt hely csillagoknak és sávoknak a vállapomon, de már az első félévben vertek belénk annyi öntudatot, ami kitart egész pályafutásunk során.

- Természetesen komolyan vesszük – mondta gyorsan a rendőr. Odakint kezdett hajnalodni. - De azt is tudnia kell, hogy felnőtt személyek esetén van egy idő, aminek el kell telnie ahhoz, hogy érdemben foglalkozni tudjunk az üggyel. És... - Óvatos pillantással végigmérte szakadt, sárfoltos ruhámat és csapzott hajamat. - Azt hiszem, önnek is jobb lenne, ha hazamenne és lepihenne, majd délelőtt vagy délután visszajönne. Az is lehet, hogy addigra a felesége is előkerül. Higgye el, sok esetet láttam már, amikor...

Ökölbe szorult a kezem.

- Ne mondja meg, hogy mit csináljak! - csattantam fel. - Nem tanácsért jöttem, hanem bejelenteni azt, hogy eltűnt a feleségem! Nem elkódorgott otthonról, eltűnt! És nem várok holnapig, nem várok semeddig! Érti?

A rendőr megvonta a vállát, majd visszatolta az írógép szánját és kelletlenül ütni kezdte a billentyűket.

- Elképesztő, hogy hirtelen összeáll minden – csóválta a fejét Imrédi hadnagy. - Olyan sokáig néztem közelről ezeket a dolgokat, hogy nem láttam a fától az erdőt.

- Vagy csak még nem érkezett el a dolog ideje – hümmögte Bajóti. - Mindennek rendelt ideje van, ugye, főhadnagy?

Mormoltam valamit. Az íróasztal lapján fényképpárok sorakoztak, a párok egyikén egy-egy megcsonkított holttest, a másikon pedig általában egy hegynek a képe. Kivételt csak az árokba szorított áldozat jelentett, aki mellé az eldugult erdészeti utat kapcsoltuk. Bajótit láthatóan nem hatotta meg a képekből áradó tömény szenvedés és vérszag, örült annak, hogy annyiszor mondhatja ki a kedvenc hasonlósági mágiájával kapcsolatos okosságait, ahányszor nem szégyelli.

- Persze azért még nem ennyire egyszerű a dolog – szólaltam meg óvatosan. - Valamit még tudnunk kellene, mielőtt messzemenő következtetéseket vonunk le.

- Mégpedig? - nézett rám Imrédi hadnagy.

- A gyilkosságok és a szélszigetek megjelenésének időpontjainak egymáshoz való viszonyát.

- Az áldozatok kivétel nélkül megelőzik a szélszigetek megjelenését – vonta meg a vállát Bajóti. - Ez nem is kérdés.

- Mármint azt az időpontot, amikor felfedeztük a szélsziget megjelenését – pontosítottam. - Ami nyilván nem egyezik meg a szélsziget megjelenésével.

- Mire akar ezzel célozni? - ráncolta a homlokát Imrédi.

- Hogy azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy a gyilkos előbb fedezte fel a szélszigeteket, és ennek megfelelően építette az oltárt a helyhez hasonlóvá.

- Vagy gyilkosok – bólintott Imrédi. - Igen, végül is ez is egy lehetőség.

- És annak mi értelme lenne? - tárta szét a kezét Bajóti.

- Értelme? - néztem rá. - Szerintem itt már rég nem az értelmet keressük, uram.

- Pedig úgy előbb járnánk – jelentette ki az őrnagy. - Higgyék el nekem, előbb áldozták fel ezeket a nőket és utána jelent meg a szélsziget. Erre mérget mernék venni.

A kihallgatószobában ugyanaz a rendőr várt rám, aki annak idején közölte velem, hogy lezárták a feleségem eltűnésével kapcsolatos nyomozást (de ha valami új dolog előkerül, akkor természetesen újra megnyitják az aktákat). Addig is az eltűntek amúgy sem rövid listáját gyarapítják Szondi Ada nevével, eljuttatva az adatait minden rendfenntartó, emancipációs és egyéb terepen lévő szervezetnek, illetve az antikkal kapcsolatban álló kereskedőknek. Európa-, Afrika- és Kisázsia-szerte figyelik majd, hátha felbukkan.

Vagyis a nagy büdös semmi, szépen csomagolva.

A hadnagy most kevésbé tűnt sajnálkozónak. Amikor átvette a katonaigazolványomat, megcsóválta a fejét.

- Szóval tényleg a megtörők állományában van – állapította meg. Nem feleltem rá semmit. Még csak a kiképzés elején jártam, de ennek ellenére a megtörők összes bélyegét viselnem kellett már. Nem mintha izgatott volna a dolog. Apámmal meg amúgy se beszéltem valami sokat Ada eltűnése ellen, ha ez így marad, akkor sem omlik össze a világ.

Nem jobban.

- Hallgatom – biccentettem a hadnagy felé.

- Nem – nézett a szemembe a rendőr. - Én hallgatom.

- Azt hittem, a feleségem ügyével kapcsolatban idéztek be. A papíron ez állt.

- Áttételesen – bólintott a hadnagy, majd néhány fényképet tolt elém. - Felismeri ezeket a személyeket?

Középkorú, varkocsba font hajú alakok néztek rám a képekről, ordított róluk, hogy nem kétkezi munkával keresik a kenyerüket, már ha munkával egyáltalán. Nem is akartam segíteni az ellenszenvemen, ami egyből elöntött a láttukra.

- Nem – feleltem ellenségesen. - Mibe akar belerángatni? Velem kapcsolatban a katonai ügyészség hivatott eljárni.

- Lenne oka rá? - csapott le egyből a megjegyzésemre.

Kezdett egyre jobban gyűlni bennem a méreg, a csalódottság, hogy még sincs Adáról semmi, az anti arcok és a rendőrtiszt sunyisága megtette a magáét.

- Ha kihallgatósdit akar játszani, akkor forduljon a katonai ügyészséghez – közöltem vele hidegen. - A bizonyítékai benyújtásával.

- Tehát tud róla, hogy történt valami ezekkel az emberekkel – nézett a szemembe a rendőr.

- Nem érdekelnek ezek az emberek.

- Mégis egyből megijedt, amikor meglátta őket.

Megismételtem neki az illetékes ügyészség nevét, majd közöltem vele, hogy részemről vége a beszélgetésnek. Ő is tisztában volt vele, hogy nem tehet semmi, már az is vitatható volt, ahogy behívott, bár egyáltalán nem példa nélkül álló a rendőrségi gyakorlatban. A megtörőket meg még kevésbé kötötték ilyesféle szabályok, nem véletlen, hogy az Átkerült és az emancipáció alá vont területekről gyakorlatilag ki vannak tiltva. Egy bizonyos rang alatt még magánemberként is.

- Ezek az emberek mind halottak – emelte fel a hangját, mikor elindultam kifelé. Feltartóztathatott volna, persze, arra még joga is lett volna, de ha ellenállok, akkor mindenképpen nyoma marad és azt ő sem akarhatta. Halottak. Valahogy sejtettem. Megvontam a vállam. - Megmérgezték őket, még a látszatra sem nagyon ügyeltek. Tudja, hogy kik ezek?

- Mondtam már, hogy nem érdekelnek ezek az emberek.

- Annak a csoportnak a vezetői, ami a feleségével kapcsolatos nyomozás során került a képbe – lépett ki az asztal mögül. Megálltam és felé fordultam, nem tudtam, mire készül. Megtorpant.

- Ha ez megnyugtatja – szólaltam meg lassan, kimérten -, akkor semmi közöm hozzá. Nem mondom, hogy nem örülök a hírnek, de semmi közöm hozzá. Várom a hivatalos idézést.

Biccentettem egyet, majd megragadtam a kihallgatószoba ajtajának a kilincsét.

- Van egy másik közös pont is – jegyezte meg Imrédi. - Korábban foglalkoztunk is vele, de azután félretettük, mint véletlen egybeesést. Az összes áldozat vegyes szülőktől származik, általában az anya anti, az apa pedig Átkerült.

- Ez azért nem olyan ritka eset – nézegette a képeket Bajóti. - Még a fővárosban se. Úgy tudom, maga is...

- Igen – bólintott Imrédi. - Ahogy mondtam, le is álltunk ezzel a szállal. Maga az adat is olyan, hogy gond nélkül megszerezhető, elég pár ártatlannak tűnő szót váltani valamelyik szomszéddal vagy ismerőssel. De azért érdekes.

- Tökéletesen beleillik az elméletembe – fölényeskedett Bajóti. - Hasonlósági mágia. A két összekeveredett világ jelképei.

- Tehát a Kőlovasok gyilkolásznak – foglaltam össze.

- Ez is elképzelhető – húzta közelebb az egyik képet Imrédi. - Már kiadtam az embereimnek, hogy próbáljanak valami kapcsolatot találni az áldozatok és a hely között, amire az oltáruk emlékeztet. Ez már érdekesebb kapcsolódási pont lenne, mert zömmel esztergomi lakosokról van szó, a szélszigetek meg elég tisztességes szóródást mutatnak. Bármelyik percben hívhatnak, ha találtak valamit.

Egy darabig némán tologattuk ide-oda a képeket és az áldozatok aktáinak kivonatát, nem tudtam sokáig a kezemben tartani egyet sem, mert a megcsonkított holttestek folyton Anna alakját vették fel. Végül lefordítottam a kezembe került képeket és Imrédi felé csúsztattam.

- És az a fickó, akit mondtam? - néztem rá.

- A cédulás?

- Aki Anna nyomára vezetett. Ő lehet a kapcsolópont.

- A menyasszonya mit mondott róla? - kérdezte Bajóti.

- Nem ismerte. Azt mondta, hogy nem ismeri. Pedig meg mernék esküdni rá, hogy Anna kézírása van a névjegyen.

- Vagyis hazudott magának.

Nem is esett olyan rosszul. Legalább kimondta valaki. A hazugságnak milliónyi oka lehet, igyekeztem valami szebb változatba kapaszkodni.

- Vagy csak valaki leutánozta a betűit, hogy jobban felfigyeljek rá. Anna azt mondta, hogy a társa

intézte a dolgot, amikor rájöttek, hogy beszorultak Egomba és nem tudnak eljutni a Pilisbe. Azután újabb késlekedést okozott, hogy az anti kontaktjukat lecsukták.

- És végül Nyírő Pálnak már késő lett – bólintott Bajóti. - Elhiszi ezt a verziót?

- Akár hihető is lehet – tértem ki a válasz elől. - De itt most nem Anna a lényeges, hanem az, hogy a fickónak van valami köze azokhoz, akik Nyírő Pált elrabolták.

- Vagy a Kőlovasokhoz – szúrta közbe Bajóti.

- Az nem ugyanaz? - értetlenkedett a hadnagy, miközben visszapakolta a vérszagú képeit egy mappába.

- Jó lenne tudni – bólintott Bajóti.

- Egyébként megfigyelés alatt tartjuk, mióta megtudtuk, hogy milyen kapcsolatai lehetnek.

- El kellene látogatni hozzá – jegyeztem meg.

- A letartóztatásánál már átnézték a házát is – közölte Imrédi. - Itt van nálam az akta, ha érdekli.

Bajóti felállt az asztaltól és megropogtatta az ujjait.

- Nézzük el azért oda – indítványozta, majd az órájára nézett. - Ha másfél óra alatt végzünk, akkor nem fognak túl hangosan rinyálni érte, az operatív részhez már úgysincs sok közöm.

- Ha tartja a hátát... - néztem rá kérdőn. Intett, hogy nem kell aggódni.

Az első antimat idő előtt öltem meg, ezzel el is rontva némileg a pszichikai felkészítésemet. Megtörő mesterlövészként fel kellett készülnünk arra, hogy olyan embereket lövünk agyon, akiket nem ismerünk, akik nem jelentenek közvetlen fenyegetést ránk, de taktikai vagy stratégiai megfontolásból (megtorlásból) meg kell halniuk. Semmiféle céllövészet vagy fejtágító nem pótolhatja az első éles bevetés során jelentkező terhelést, ráadásul én olyan új hús voltam, aki úgy nyert felvételt a mesterlövész tanfolyamra, hogy igazi ütközetben még nem vett részt. A kiképzés során persze láttunk ilyet, de első vonalakba nem raktak ki minket, ahhoz már túl sokat költöttek ránk, hogy egy véletlen nyílvessző vagy szerencsésen meglapuló anti betegyen nekünk. Amikor a sikeres vizsgákat követően beosztottak egy Száva mellett harcoló egységhez, egyúttal azt is tisztázták velem, hogy csak akkor leszek teljes értékű és jogú megtörő, ha már túl leszek az első fejen. A század parancsnoka már a mérsékelten hűséges, de inkább kétfelé sántikáló törzsfőt is kinézte nekem, akivel megejthetem a dolgot.

Ezeket a terveket húzta keresztbe az a begőzölt társaság, ami rajtaütött a faszénrakodó-telepen, mikor az utánpótlást szállító gőzbárkánk kikötött üzemanyagot vételezni.

Sokáig nem is tudtam összerakni, hogy mi történt, heteknek kellett eltelnie, mire úgy tudtam visszaemlékezni, mintha én is ott lettem volna. Addig csak kimerevedett képek, szagok, belém feszült érzések ugrottak fel, ha emlékezni próbáltam. De nagyon nem is próbáltam. A Dragunov a bárkán maradt, egy szuronyon kívül semmi más nem lógott az oldalamon, mikor több oldalról felhangzott az üvöltés és a folyóparti irtást vigyázó őrtoronyba lángoló nyílvesszők vágódtak. A következő pillanatban kisebb robbanás lökte be a hegyezett karókból álló palánkot, majd a résen ruhátlan, vörös-barna színre mázolt démonok nyomultak be, nem törődve azzal, hogy szinte másodpercenként bukik fel egy társuk, ahogy az őrség tüzet nyitott rájuk.

- Ezek az antik már akkor meghalnak, amikor befestik magukat és elindulnak a csatába – magyarázta később a telep egyik hadnagya. Persze nem mondott ezzel semmi újat, de egész más ezt élőben látni, mint régi átkerültek jegyzeteiből bemagolni a vizsgákra. - Nincs vesztenivalójuk, csak akkor térhetnek vissza az életbe, ha győztesen térnek haza.