A kereszteződésben álló lovasokból először a rikító vörösre festett köpönyegeiket vették észre, hiába borult minden bordó-narancsszín derengésbe körülöttük, a rómaiak ruhája pont olyan árnyalatúra sikerült, hogy élesen elütött a hajnali háttértől. Jó tucatnyian lehettek és a többségük könnyű vértet viselt. Rövid lándzsáikat keresztbe fektették maguk előtt a nyeregben, mint a várakozó ómagyar lovas járőrök a puskáikat pár száz kilométerrel odébb.

Az itteni ómagyar lovasok ugyanis idegesen és tüzelésre készen szorongatták a fegyvereiket, a második szekéren ketten is kapaszkodtak a golyószórót álcázó szövetlapba, hátha gyorsan le kell rántani.

- Ezek a kísérőink? - emelte a szeméhez a távcsövét az őrnagy.

- Úgy tűnik – hagyta rá Humbert. Sokat gondolkozott a dolgon, de nem talált egy olyan római csoportot se, aminek érdekében lett volna megtámadnia ezt az elfuserált kormányküldöttséget - és ehhez megfelelő erőforrásokkal is rendelkezett volna. Azért ez mégis más liga, mint valakit hátba szúrni valamelyik szűk utcában éjszaka.

- Előremegyek és üdvözlöm őket – javasolta kis hallgatás után a városfürkész. - Csak hogy a miniszter úr is megnyugodjon.

- Jó. - Az őrnagy azért odarendelt mellé két lovast is, az egyik AMD-vel, a másik rövid csövű sörétes puskával volt felszerelve. Humbert remélte, hogy legalább a golyószóró álcáját nem rángatják majd fölöslegesen a háta mögött. Az elsütőbillentyűről nem is beszélve.

Amikor a rómaiak közelébe értek, két lovas léptetett ki eléjük, a magasabbiknak már a vértjén, a testtartásán és gőgös arckifejezésén is látszott, hogy ő a főnök – Marcellus centurio, ahogy előre meg is mondták a megbeszéléseken. De a másikat elsőre nem illett a képbe, még rómaihoz képest is alacsony volt és a vállairól leomló vörös köpeny se tudta elrejteni, hogy mennyire görnyedten ül a lovon.

Humbert nem tudta hova tenni ezt az alakot, egészen addig, ameddig az ékes magyarsággal nem kívánt nekik jó reggelt.

A városfürkész ugyanis igyekezett mindenkiről tudni, aki magas szinten bírta a magyar nyelvet római lakos létére.

Publius Quinctilius Valgus, egy ősi patrícius családból, ami az elmúlt pár generáció alatt szinte totálisan elszegényedett és eljelentéktelenedett. Ha a politikai manőverezgetések során nem lenne bizonyos esetekben jó árfolyama egy (akármennyire is semmirevaló) patríciusnak díszpintynként, ez az alacsony, görbe orrú fiú se pompázna sokáig itt ebben a szerelésben. Bár valószínűleg most is csak kölcsönbe kapta.

Viszont volt egy rejtett adu ásza: kiváló eredménnyel végezte el a fiumei antiképzőt és olyan jól beszélt magyarul, hogy bármikor össze lehetett volna téveszteni egy minimum harmadik szintet elért emancipált antival. Mindez a nemesi származásával és a családja ambícióival... Hm. Mikor hazatért rómába, Humbert egy ideig eljátszott azzal a gondolattal, hogy beszervezi a hálózatába, de végül ejtette az ötletet. A fiú nem mozgott olyan körökben, amiket ne tudott volna elérni máshogy, annyi potenciált meg nem látott benne, hogy esélyesnek tartotta volna bármiféle fontosabb pozícióra a maradék negyven-ötven évében, ami még hátravolt neki.

- Légy üdvözölve te is, Publius Quinctilius Valgus! - bólintott a fiatal férfi felé Humbert. - Add át üdvözletünket Teberius Marcellus centúriónak, akinek vitézségét nem csak a Város falai között tartják számon!

Kicsit nevetséges volt a helyzet, mert a városfürkésznek semmi szüksége nem volt tolmácsra, ami azt illeti sokkal jobban bírta a latin nyelvet, mint ez a nem éppen műveltségéről híres katona, de nem akarta, hogy Valgus feleslegesnek érezze magát. Ha berakták az antiügyi miniszter kíséretébe tolmácsnak, akkor lehet, hogy több van ebben a tagban, mint amit kinézett belőle.

Marcellus darabos mozdulattal bólintott majd gyakorlati ember révén egyből a részletekre tért, az út biztosítva, emberei felkészültek, menjenek, ne álldogáljanak itt az út közepén. Humbert türelmesen megvárta, amíg Valgus fordít neki – kihagyva egy akár trágárnak is vélhető jelzőt, amivel a centúrio az út közepét illette -, majd bólintott, elnézést kért és visszaügetett a szekerekhez. A két kísérő katona nem kapott semmiféle parancsot így jobb híján ott maradtak a rómaiakkal szemben és úgy bámulták őket, mint egy rakás szerencsétlenség.

- Ők azok – nyugtatta meg az őrnagyot a városfürkész. - Teberius Marcellus centúrió és egy Valgus nevű tolmács. Akikkel beszéltem.

A tisztet nem igazán érdekelték a felesleges részletek.

- Akkor menjünk – adta ki a parancsot.

- A centúrió pár hete tért vissza Ibériából, ahol kitüntette magát a harcokban – fordította Valgus. - A lázadók kemény harcosok, de róma katonáival nem érnek fel.

Humbert szórakozottan bólintott, a szeme sarkából azt a síremléket figyelte, ami mellett el kell majd haladniuk. Valami tehetősebb polgáré lehetett, olyan volt, mint egy kisebb ház, apró oszlopsor szegélyezte, aminek az árnyékában bármi meglapulhat. Valószínűleg nem ez lenne az első rablótámadás, amit innen indítanak vállalkozó kedvű egyének, bár azért lovas katonákat nem szokás lerohanni. Ilyen szempontból még a Valgus görbe hátát díszítő vörös köpönyeg is többet ér, mint a második szekéren lapuló golyószóró. Golyószóró, az ember esze megáll.

Marcellus se ma kezdte a szakmát, mert kurta parancsa nyomán két katona vágtatott előre, hogy felderítse a síremléket. Mikor mindent rendben találtak, az egyik a magasba emelte a lándzsáját.

- Valami gond van? - jött előre az őrnagy.

- Semmi – zárta rövidre Humbert. A tiszt lemaradt.

- Hogy van az öreg Publius? - kérdezte a városfürkész Valgust.

- Jól, hála az isteneknek – felelte a fiatal római. Humbert történetesen tudta, hogy az öregnek egyre nagyobb gondot okoz a gyomra, közvetlen vizsgálatra ugyan nem volt lehetősége, de a begyűjtött információk alapján a követség orvosa valami rondább fekélyre vagy kibontakozás előtt álló rákra tippelt. A jobb napokat is megért partrícius persze nem vonhatta ki magát a társasági életből, így valamiféle főzetekkel kezelte magát, hogy legalább addig elviselhetőek maradjanak a fájdalmai, amíg a mindenképpen szükséges ideig fontos emberek között van. Nem dőlhet ágynak és nem ejtheti ki magát a Körökből most, hogy kezdi látni már, hogyan juttatja vissza a családját a régi, megérdemelt helyére. De legalábbis egy kicsit feljebb, mint ahol most vannak. Jól van az öreg, hála az isteneknek – hülye kérdésre hülye válasz. Viszont ebben a Valgus gyerekben lehet, hogy mégis van fantázia. Már korábban fel kellett volna rá figyelnie a származása és az ómagyar iskolája miatt, a Városban kezd egyre kedvezőbb lenni a légkör a társadalmi mobilitás számára. Még a lecsúszott patríciuscsemeték részére is.

Az út hátralevő részében így a városfürkész alaposan ki is használta a lehetőséget arra, hogy közelebb kerüljön a fiatal rómaihoz. Valgus meglepően közlékenynek bizonyult, kiválóan ismerte a fiumei szlenget (legalábbis a pár évvel korábbi változatát) és Ómagyarországról is meglepően reális képpel rendelkezett. Mondjuk abban a tévhitében Humbert inkább nem ingatta meg, hogy egy héten belül partra tudná rakni a flotta Róma közelében a Központi Páncélos Dandár tankjait – egy ilyen tévhit csak jól jöhet. A valóságban a páncélosok örülnének, ha a bázisukat el tudnák hagyni szintidőre. A fémsárkányok, amik az Átkerülés után olyan csúnyán elbántak a világhódításra készülő Brennus kelta seregével, ma már operettdíszletté silányultak, csak arra jók, hogy a néhány működőképesen tartott batárral a frászt hozzák a gondos munkával válogatott és beszervezett anti közönségre a gyakorlóterükön. Humbert épp a minap nézegette azt a beszámolót, amit az egyik elhalálozott kontaktján keresztül szerzett, az egyik bemutatón részt vevő római szenátor ecsetelte, hogy milyen harci gépeket rejtegetnek az ómagyarok a hegyek mögött. Primitív színjáték ez a tankosdi, de hatásos.

Közben persze igyekezett mindent szemmel tartani, az élete részévé vált már az, hogy csak abban lehet biztos, amit saját maga intéz el. A követség megalapítása óta vezeti a csapatát és építgeti a hálózatát, a Városba költözése előtt is megjárt pár szolgálatot, ahol mindig csak egy szem volt a láncban – látta már eleget, hogy mennyire számíthat másokra akkor, ha oda kerülnek a dolgok, ahol a part szakad.

- A Villa! - mutatta büszkén Valgus az előttük csillogó épületet. A szürke terméskőfal mögött ragyogóra csiszolt mészlapok fedték az út felé eső részt, az oszlopsor mögött pedig még nagyobb pompát sejtettek az árnyékok. A fiatal patríciusról egy pillanatra lehullott a komoly máz és előbukkant mögüle a kajla nagykamasz, aki határtalanul büszke arra, hogy valamit elért. Jelen esetben elvezette az ómagyar minisztert és kíséretét oda, ahova kellett, teljesítette azt, amivel megbízták.

- Nagyon szép villa – bólintott Humbert. A kamaszos viselkedéshez öntudatlanul is atyáskodó hangnemet vett fel.

Két lovas előrevágtatott majd váltottak pár szót a kőfalon nyíló kaput kitáró rabszolgákkal. Egy valószínűtlenül nagy néger férfi is előkerült a villa udvaráról, minden bizonnyal ő is rabszolga volt. Egy hozzá illően hatalmas dorongot tartott hanyagul a vállán.

- Ő Csernus, a núbiai – jegyezte meg Valgus.

- Csernus? - húzta fel a szemöldökét Humbert.

- Az feketét jelent ómagyarul, nem? Valami déli nyelvjárás szerint.

- Ó... igen. Legyen déli. De Csernus nem tűnik ómagyarnak.

- Nem is - nevetett Valgus. - A gazdája tréfája, ómagyar nevet akart neki adni és ez tetszett meg neki legjobban.

Csernus intett nekik, hogy igyekezzenek belefé. Ekkor már az őrnagy is a városfürkész nyakán volt, kölcsönösen biztosították egymást, hogy minden rendben, Humbert még megpróbálkozott egy kéréssel is a golyószóró minél alaposabb elrejtésével kapcsolatban, de tartott tőle, hogy a fegyver tüzelésre készen marad majd a villa udvarán is. Végül minden kialakult és belovagoltak a Villa Caietana udvarára. Csernusék becsukták mögöttük a kaput, az egyik szárát három rabszolga, a másikat a fekete óriás húzta a helyére. A vörös köpenyes katonák szétszéledtek az udvaron és elfoglalták az előzetesen kijelölt posztjaikat, elhajtva onnan az addig őrködő, magukat fontosnak képzelő, késekkel felfegyverzett szolgákat. A golyószórós szekeret az udvar közepén állították meg és az ómagyar katonák ott maradtak a tetején. A vendégek ellátásáért felelős intéző némi tétovázás után két fiatal lánnyal küldött a marcona honvédeknek ennivalót, ám azok nem fogadtak el semmit. Hogyisne, majd hagyják magukat jól megmérgezni és akkor nem marad senki, aki be tudná lőni az egész udvart és a villa elülső frontját.

Humbert és Valgus leszálltak a lovaikról majd egy idősödő, kimért görög rabszolga invitálására elindultak az oszlopsor mögött megbúvó bejárat felé. A városfürkész hallott már az öregről, valami harmadvonalbeli filozófus volt, akit Caietanus elég borsos áron szerzett be, egy kultúrember nem lehet meg görög házifilozófus és néhány eredeti ómagyar papírkönyv nélkül. (Eddigi kedvence az a „Commodore +4 felhasználói kézikönyv” volt, amit az egyik szenátor féltve őrzött kincsei között látott.) A fogatlanul elmotyogott szavakból úgy vette ki, hogy a dominus a bejárat mögötti átriumban várja őket, kiléptek, hogy el tudják rendezni a miniszter és a házigazda találkozását, igazából senki sem gondolta végig, hogy mindennek milyen protokoll szerint kellene lezajlania. Isztria óta a rómaiak előszeretettel mutogatták a faragatlan képüket az ómagyarok felé, nagy könnyebbség lehetett ez sokuknak. Az antiügyi miniszter meg amúgy is hozzá volt szokva a barbárokhoz.

A városfürkész végigsimított a ruháján, hogy kiigazítson pár gyűrődést, amit a lovaglás során szedett össze. Barbár itt mindenki, gondolta, én vagyok a hülye, hogy ennyire kiöltöztem, a franc tudja miért.

Beléptek az oszlopok közé, majd egy hatalmas dörrenés hallatszott és rájuk szakadt a fél épület.