Fényesen sütött a nap, mintha nem érdekelné, hogy a király gyermekét viszik elégetni azon a reggelen.

Hannibál igazított egy kicsit a szertartási ruha hosszú csuklyáján. Nem szerette a díszes pun ruhákat, a célszerűtlen cicomát. Két szolgálólány is felé lépett, hogy segítsenek, de intett nekik, hogy maradjanak a helyükön. A sötétbíbor anyag végül úgy simult a nyakához, ahogy kellett, a menet pedig indulhatott tovább. A Gyermekek Kertje fölött vékony füstoszlop lengedezett, ahogy kiléptek a hegyoldalba simul palota kapuján.

Lassan haladtak. Elöl egy osztag testőr, hogy eltereljék az útjukba kerülőket. Mögöttük egy szakasz díszpáncélos katona a szentek közül, hosszú spártai lándzsáikat most rövidebbekre cserélték. Baál Hammón papja és Karthagó Anyja Tanith papnője kisebb kíséretükkel. Molek szolgái, keserű szagú füstölőikkel, körülfogva az apró gyaloghintót, amiben bódító szagú keneteket és a gyermek mozdulatlan testét vitték. Újabb szakasz szent, majd a király és a királynő szolgáiktól körülvéve. Hannibál ennyit látott, méltóságán alulinak érezte hátrafelé forgolódni. Ott jönnek majd a család tagjai, akik épp a városban tartózkodtak, a tanácsosai, a vezetők delegáltjai, egyéb léhűtők. A város kövezett utcáin pedig a nép, akik közül sokan még nem is látták az új királyt és nem hagyhatták ki az alkalmat arra, hogy megnézzék.

Vagy azt hiszik, hogy már láttak, gondolta Hannibál. A kert fölött sűrűbb lett a füst, egyre nyomasztóbbnak találta. Vett egy nagy levegőt, de csak Molek keserű füstjét szívta le a tüdejébe. Mi értelme királynak lenni, ha olyan helyekre kell mennie, ahova nem akar és olyan dolgokat kell csinálnia, aminek semmi értelmét nem látja?

Leereszkedtek a hegyoldalba épített úton. Az emberek a házak falaihoz húzódtak és némán szemlélték a menetet. A király és a királynő. És a herceg, apró, bódító szagú gyaloghintóban. Azt hitte, több ember lesz.

Elhaladtak a Tanács egykori épülete mellett. Miután Hamilkár Barkasz a polgárháborúban elfoglalta Karthágót és megölte vagy megölette gyakorlatilag az összes régi tanácstagot, az épület visszanyerte eredeti funkcióját és a birodalom kereskedelmi központjaként szolgált újra. Új és régi hajótulajdonosok irodái, állami hivatalok, különféle árucikkek börzéi töltötték meg a díszes oszlopcsarnokokat. Ha a tenger felől fújt a szél, a szintén Hamilkár által építtetett új kikötő illata töltötte be a központot. Hannibál még sohasem járt itt. Itt se. A birodalma nem ismerte őt és félt tőle, hogy ő sem ismeri a birodalmát.

Itt vártak rá az emberek. A szentek elváltak egymástól, hogy megfelelő távolságot tartsanak a királyi pár és a tömeg között. A palota testőreivel a kikötő és a vásárok egyszerű népe bármikor belemegy egy kis lökdösődésbe, ha érdekes látnivalóról van szó, de a szentekkel nem mertek ujjat húzni. Lehet, hogy a testőrökre is ilyen csillogó páncélt kellene adnom, gondolta Hannibaál. Olcsóbb lenne, mint ezeket a két lábon járó legendákat fegyverben tartani, ha úgysem akarunk háborúzni.

A nap nem könyörült rajtuk. A sötét csuklya alatt úgy érezte, hogy felforr a bőre. Ennél még egy kazánba is jobb szenet lapátolni, ott legalább csupasz lehet az ember és nem nézi több ezer szempár.

És van értelmes célja a tűznek, amit táplálnak.

A Gyermekek Kertjének kapuja mindig nyitva állt, a papok és papnők mégis megtorpantak egy kis időre a bejáratnál. Molek szolgái még jobban lengették a füstölőiket, az apró gyaloghintót pedig vállaikról a fejük fölé emelték. Azon a nyelven kántáltak, amit még őseik hoztak Türoszból, sok száz évvel ezelőtt. A legtöbben értették még, de mindenki számára távolinak tűnt az, ahogy az új gyermeket a Király és az Úr figyelmébe ajánlották. Az Anya adta, az Úr elveszi és a Királynak adja. Tanith, Baál, Molek – adhattatok volna még egy kis időt.

Újra elindult a menet. A Gyermekek Kertjében álló Molek szoborból ömlött a füst, ahogy szolgái egyre jobban felszították az üreges fémtestben rakott tüzet. Hannibaál nem tudott szabadulni a kazánba szenet lapátoló fűtő képétől. Tűz egy fémtestben, nem ugyanaz? És mindkettőt a halálnak szentelik, hogy mások élhessenek, a hadihajókat is, a Király szobrát is.

A hasított kőlapokkal burkolt szertartási útból kisebb gyalogutak ágaztak ki, némelyik egyenesen, némelyik girbegurbán. Szépen faragott oszlopok sorakoztak a gyalogutak mellett, köztük kisebb fák, bokrok, virágok. Voltak részek, ahol az elégetett gyermekek hamvait és csontjait a földbe süllyesztették, itt kőlapot tettek rá, vagy kisebb halmot emeltek fölé, mint a pusztai barbárok. A Kert ősi részein néha csak egy-egy kődarab mutatta, hogy van ott valaki. A Barkasz nemzetségnek a többi nagy nemzetséghez hasonlóan külön kertrésze volt, ide már tegnap beállították a herceg oszlopát.

Végül megálltak a Király szobra előtt. A hegyről szél csapott le rájuk, a menet képébe nyomva a szobor nyílásain kiömlő sötét füstöt, örök hálára kötelezve azokat, akiknek sírniuk illett volna, de eddig nem sikerült. Molek hasán kicsaptak a lángok, görbe karjai izzani látszottak a vöröses fényben.

Tanith és Baál-Hammon papjai a Király oldalához húzódtak, így a szent szín előtt csak Molek szolgái maradtak. Vezetőjük, egy szikár, gonosz képű férfi volt, a családja annak idején még a hódító makedón Alexandrosz elől menekült a városba, hogy új életet leheljenek a Király megkopott kultuszába. A gyaloghintót a lábához helyezték, ő pedig kiemelte belőle a szorosan bepólyált, kábító kenetektől szagos testet. A magasba tartotta és közelről is megmutatta a Királynak.

A bába szerint én is ilyen voltam kicsinek, jutott eszébe Hannibálnak. Pont ilyen hajjal születtem, csak világosabb volt egy kicsit a bőröm. Az újszülöttek állítólag véresen születnek, de az az asszonyokra tartozik.

Jöttek a kérdések, ugyanazon a régi nyelven, amit már Türoszban se nagyon beszéltek. Hannibál előírás szerint válaszolt, szépen csengő hangon, túlharsogva a fémszoborban zúgó tüzet is. Egy hadvezér hangja nem lehet gyenge, tanította Hamilkár, a félve és rettegve tisztelt. Egy királynak pedig hadvezérnek is kell lennie. Újabb kérdések, újabb válaszok, fogadalmak, átkok és fenyegetések, jó kalmár módjára üzletelés, még a Királlyal is. Milyen istenei lehetnének Karthagonak, ha nem ilyenek? Végül megkötötték az alkut, már csak meg kellett pecsételni.

Molek szolgája már szinte teljesen meztelen volt, három vödör vizet zúdítottak rá, hogy védjék az ura étvágyától. Magához szorította a drága kendőkbe csavart kis testet, majd fürge mozdulatokkal felkúszott egy létrán és a Király karjaiba helyezte a gyermeket. Az apró test kis tétovázás után átfordult, végiggurult a vörös fénnyel csillogó fémkarokon, majd a lángokba hullt. A hátuk mögött felrikoltottak a sípok és dübörögni kezdtek a dobok, a papok és papnők pedig hangosan énekeltek, könyörögtek a Királynak, hogy fogadja el az áldozatot és elégedjen meg vele.

Hannibál most nézett először a feleségére, aki ugyanolyan bíbor köpenyben állt Molek színe előtt, mint az ura. A csuklya nem takarta rendesen az arcát, jól látszott a sűrű, fekete haja és szép ívű arcéle. Imaza, a sivatag rózsája, mondta róla Hamilkár, biztos valami görögtől hallotta, mert magától sohasem fogalmazott ilyen költőien. Az esküvő napján látták először egymást, nem sokkal azután, hogy Hannibaál hazatért. Az idegen országban egy idegen nő várta, aki alig pár mondatot tudott csak szólni a punok nyelvén, kicsivel többet görögül. Hannibaál hamar fiút nemzett vele, de az istenek valamiért nem fogadták kegyelmükbe és a gyermek még az anyja hasában meghalt, majdnem megölve a leendő királynőt is. Ha nincs az az ómagyar iskolát is megjárt görög orvos az udvarban, most egy másik asszony állna itt a Király színe előtt. Nem sokkal később Hamilkár is Baál-Hammón elé járult, régóta beteg volt, ezért is hozatta haza az utódjául kiszemelt fiát. A koronázás éjszakáján fogant a második gyermek, Imazát kétszeresen is boldoggá téve kilenc hónapon keresztül. Ez is fiú lett és halva született. Minden újszülött véresen jön a világra, de különösen a halottak.

Ezután már egyértelmű volt, hogy mi a gond: Molek magának követeli az első gyermeket, így neki kell adniuk. Az első fiú nem érdekelte Hannibaált, az első pár évben amúgy sincs lélek egy emberben, egy halott fiú pedig még a semminél is érdektelenebb. Hagyta, hogy Imaza a nomád ősei módján temethesse el, valahol a hegyek között, sziklák alá. Hiba volt. Ha már az elsőt Moleknak adták volna, most talán lenne egy élő trónörökös.

- Üzletet kötöttünk – suttogta halkan a Király füstöt okádó arcának. - Mint király a Királlyal. Ne feledkezzél meg róla!

Imaza az arcába húzta a csuklyáját.