- Hamilkár király sohasem mondott le arról, hogy visszavegye mindazt, ami egykor a városunké volt – emlékeztette az asztal körül ülőket Ősz Hanno, aki addig akart csak élni, amíg meg nem írja Karthágó igaz és teljes történetét. - Tarfejű Mago halott, a vele kötött szerződések is halottak, az istenek és az emberek szemében egyaránt. A két sziget pedig gyenge, saját magukat zabálják fel, míg Mago koncán marakodnak. Azé lesz az a föld, aki először kinyújtja érte a kezét.

Hannibálnak tetszett a gondolatmenet, de nem mutatta ki.

- Milyen haderő kellene a szigetek visszafoglalásához? - nézett Haszdrubálra.

- Tízezer katona – vágta rá az öccse. Túl gyorsan jött ez a szám, gondolta Hannibál. Vagy már gondolkozott rajta, ami nem lenne meglepő, vagy csak hirtelen mondott valamit, ami jól hangzik.

- Lehet, hogy annyi sem – emelkedett szólásra a külügyekkel megbízott tanácsos. - Mago uralma nem volt olyan hosszú, hogy a szigetek lakói elfelejtsék, hova tartoznak. Főleg most, hogy háború dúlja fel a földjeiket. Ha egy karthágói sereg partra száll és megveti a lábát, az egész úgynevezett királyság az ölünkbe hullhat. A szavak itt többet érhetnek a fegyvereknél.

- Erős sereg ehhez is kell – dörmögte Haszdrubál.

- Kell – bólintott Hannibál. Csendre intett mindenkit, nem akarta, hogy a tanácsosok zsibongása megzavarja a formálódó gondolatait. A két sziget túlságosan is kézenfekvőnek tűnt. Gyanúsan. Az utóbbi békés években Karthágó érdektelenné vált a világ számára. Visszahúzódtak Afrikába, nem keresték a háborút, szinte zökkenőmentesen lezajlott a trónutódlás, az új király, Hannibál pedig szinte fel se tűnt. A népe nagy része még nem is látta, sokakban még az sem tudatosult, hogy Hamilkár nincs többé. Visszaszerezni a két elszakadt szigetet, elmarni a rómaiak orra elől, az ómagyarok orra elől... Ezzel nevet szerezne az új király és megmutatná azt is, hogy Karthágóval igenis számolni kell.

- Mi szól a támadás ellen? - vetette fel, hogy kijózanodjon.

Hamilkár így indította útnak a tengeren keresztül: "Nekem dühöm volt, mert az kellett. Neked célod van, mert az fog kelleni." Ez a cél pedig nem két barbár sziget a tengeren. De lehet egy lépés a cél felé – vagy egy lépés, ami csak távolabb visz tőle.

- Róma úgy veheti, hogy fenyegetjük – mondta egyből a külügyekkel foglalkozó tanácsos. Himilko, eredeti nevén Hüpatiosz, aki pun nevet vett fel, miután Karthágóba érkezett. Athéni diplomataként kezdte, míg kegyvesztett nem lett, valami pénzügyi (és becsületbeli) dolog miatt ellenfelei bérgyilkosokat is küldtek utána, előlük menekülve bejárta a középső tenger szinte összes vidékét. Végül Hamilkár vette pártfogásába, új nevet és életet adott neki, így üldözői a nyomát vesztették, Hüpatiosz-Himilko pedig egyre magasabbbra emelkedett. Hannibál mindenesetre apjához hasonló gondossággal őrizte az egykori görög régi ellenségeinek a nevét. - Korzikára se véletlenül mentek tőlük telepesek. Ha támaszpontokat építenénk a két szigetre, szinte ott lennénk a torkukban, kezünkben késsel.

- Korábban is ott voltunk – vetette közbe Hannibál.

- Örültek is, amikor elvesztettük a szigeteket.

- Tennének konkrét lépéseket is ellenünk, ha partra szállnánk?

Himilko bizonytalannak tűnt.

- Talán nem – felelte végül. Több tanácsos is felmordult, páran összesúgtak. Hannibál felemelte a kezét, mire elcsendesedtek. Ezek a tiszteletreméltó vének tanulhatnának egy kis fegyelmet a katonáktól, gondolta.

- Vetius tanácsos – fordult az egykori római felé, akit Hamilkár még Ibériából hozott magával. - Mit mondasz erről a kérdésről?

Vetius mesterember volt, olyasvalaki, akit az ómagyarok mérnöknek neveznének jobb híján. Ibériában arra szerződött, hogy megkönnyíti az utánpótlást szállító alakulatok dolgát azzal, hogy jól járhatóvá építi az utakat, hidakat épít a folyókon és biztonságosabbá teszi a hágókat. Hamilkár elégedett volt vele és örömmel üdvözölte, mikor kalandos kerülőút után Vetius mester is felbukkant az afrikai táborában, ahol a seregét gyűjtötte. Pedig haza is térhetett volna, ha akar, honfitársai annyira bizonytalannak érezték a váratlanul ölükbe pottyant Ibériát, hogy szokatlanul nagylelkűen viselkedtek mindenkivel szemben, aki nem kardot markolva rohant feléjük. Utakra pedig még nagyobb szükségük is volt, mint Hamilkár sokféle népből álló csapatainak, Vetius mégsem akart római szolgálatba állni. A győzelem után a mesterből tanácsos lett és nagyban csinálhatta azt, amit Ibériában: Afrikát az évek során egyre jobb és egyre hosszabb utak hálózták be, összekötve és közelebb hozva a parton elszórt kereskedőtelepeket, városokat, bekapcsolva a birodalom vérkeringésébe a szárazföld belső területeit is.

Vetius mégis római volt, így gyanús, Hannibál felülbírálta apja elfogult bizalmát és titokban minden lépését figyeltette a sasorrú, vézna öregnek. A feladatait is megnyirbálta, kivette a kezéből az utak mentén telepített postaállomások irányítását és a kőbányák felügyeletét. Úgy tűnt, a római nem is bánja, nem szívesen mozdult már ki a lakosztályából, ahol nappal és éjszaka egyaránt a térképei és vázlatai fölé görnyedt, bár szeme már egyre inkább cserbenhagyta. Viszont az általa tervezett utak majdnem olyan jók voltak, mint az eredeti római via-k, ez mindenképpen a javára szólt.

Vetius tanácsos most egykedvűen nézett királya felé, mintha nem fogta volna fel, hogy az imént elhangzott kérdés neki szólt. Egyre kellemetlenebbül sűrűsödött a csend.

- Nem tudom, uram – felelte végül halkan a római. - Róma közel van a tengerhez, a köztársaságban minden közel van a tengerhez. Ha elég súlyosnak értékelik a fenyegetést, akkor lehet.

- Nem vagyunk Róma ellenségei – emlékeztette Hannibál. - Több szerződésünk is van. Kiköthetnek nálunk a kereskedőik, sőt, a mi hajóinkat veszik bérbe ahhoz, hogy az ibériai seregeiknek elég utánpótlást tudjanak szállítani.

- Nem mernek nekünk támadni – jelentette ki magabiztosan Haszdrubál. - A flottájuk nevetséges.

- Elég ahhoz, hogy a szigetekre átszállítsanak egy légiót – dünnyögte Himilko. - Főleg, hogy nincs támaszpontunk a közelben. Hiába van sok hadihajónk, ilyen távolságra nem tudjuk garantálni a tenger biztosítását.

- Ha tízezer emberrel partra szállok, akár két légiót is küldhetnek, a tengerbe szorítjuk őket.

- Ezt nem kétli senki – vetette oda gúnyosan Hannibál. - De nem akarunk Rómával háborúzni. A szigeteinket akarjuk vissza, ezt el kell fogadniuk.

- Talán ha a támadással egy időben követséget küldenénk a szenátusukhoz – javasolta Himilko. - Felfedjük a szándékainkat és biztosítjuk őket arról, hogy a lépésünk nem irányul ellenük. Javasolhatnánk, hogy kössünk szerződést a szigetekről, ahogy Szicília helyzetét is rendeztük. Bevonhatnánk közvetíteni az ómagyarokat is, látták a hajóikat Szardínia partjainál, biztos őket is foglalkoztatja a szigetek jövője.

Hannibál arca elfelhősödött.

- Az ómagyaroknak ehhez semmi közük – jelentette ki. - A rómaiakkal való tárgyalást meg lehet fontolni. Holnapra konkrét terveket akarok látni: mikorra tudjuk felállítani a tízezres sereget, mikorra gyűjtjük össze hozzá a hajókat, az ellátmányt, a biztosító flottát. Hol szállunk partra, merre nyomulunk előre? Ki vezeti a római szenátushoz küldendő követséget? Látni akarok minden részletet! A szigetekről érkező jelentések másolatait késedelem nélkül meg akarom kapni és velük együtt minden más hírt, ami ide kapcsolódik. Ha kell, küldjünk haladéktalanul még kémeket a területre, az onnan érkező kereskedőket pedig kérdezzék ki alaposabban a kikötői hivatalnokok! Az egymással versengő hadvezérekről is tudni akarok mindent, ki az, aki méltó lehet a bizalmunkra, ki az, aki megvehető, ki az, aki elpusztítandó.

Várt egy kicsit, hogy mindenkihez megérkezzenek a szavai – tapasztalta már, hogy az öregeknek ehhez néha kínosan sok idő kell -, majd felállt. Tanácsosai követték a mozdulatot.

- Most kicsit visszavonulok – közölte velük. - Délután azokat fogadom, akiknek sürgős ügyük van, amit a király elé kell tárniuk. A Seregek Ura nevében hagyjátok el a termet!

Haszdrubál maradt utolsónak. Jól állt rajta a könnyű bőrvért, amit tisztsége kihangsúlyozása végett viselt, lapáttenyere a bőrövét markolta, ahol a kardja szokott lógni, azt még ő sem hozhatta be a tanácsterembe. Hannibál sem volt gyenge testalkatú, de öccse mellett mégis cingárnak, törékenynek tűnt, sudár ifjúnak, aki inkább valami érzelmes görög dalba való, nem csatákról szóló hősi énekbe.

- Mondd – nézett a testvérére.

- Hamar összegyűjtöm a sereget és győztesen térek haza! - Haszdrubálnak úgy csillogott a szeme, mintha bort ivott volna.

- Nem kételkedem benne – mosolygott rá Hannibál. - De osztoznod kell majd a dicsőségben. A sereget ugyanis én fogom vezetni.

Elfáradt a nap végére, zúgott a feje a sok hírtől és megemészteni való gondolattól. Mikor visszatért az ágyasházába, több vágy is gyötörte. Vágyott aludni, de a tétlenséggel töltött napok után bűnnek érezte volna, ha ilyesmire pocsékolja az idejét. Tétován vágyott Imaza ölelésére is, de tiszteletben kellett tartania a két holdnyi időt és a hamuvá porladt fiú emlékét, ami annyira nyomasztotta az asszonyt. Vágyott a néma emberrel való találkozásra is.

Imaza a hálószoba előtti átriumban ült, lábát maga alá húzta, ahogy a népe szokta, mikor enni vagy beszélgetni leülnek a sátraikban, illatos füvek füstöltek a csillagok alá készített párnák mellett és két sötét bőrű rabszolgalány dúdolt valami furcsa dallamot a háttérben. Mikor a király belépett, mindhárom nő felállt és meghajtotta magát. Hannibál intett a rabszolgáknak, hogy hagyják magukra őket.

- Ülj le – mondta a királynénak az imazigenek nyelvén. Szerette volna megtanulni a felesége népének nyelvét, de mióta férj és király lett, sohasem volt rá annyi ideje, mint kellett volna. Nem volt gondja a nyelvekkel, megértette a rómaiak beszédét, még jobban a görögökét, az ómagyarok pedig érezték ugyan a furcsa ízt a kiejtésében, de annyi anti betelepülő törte annyiféleképpen ezt a nyelvet, hogy ez már fel sem tűnt. Minden nyelven igyekezett választékosan, igényesen kifejezni magát, ezért is zavarta annyira, hogy Imaza nyelvén annyira keveset tud csak. Az asszony sem segített, ha a népe nyelvén szólt hozzá, pun nyelven válaszolt, amit gyerekkora óta tanult és beszélt olyan jól, mint bárki itt a városban.

- Szépek ma a csillagok – mondta halkan, miközben visszaereszkedett a párnáira. Csupasz lábszárán valami olaj csillogott, épp olyan illatosan, mint a parázstartókra dobott füvek.

- Szépek – ült le mellé Hannibál. Bizonytalanul kinyújtotta a kezét és Imaza vállára fektette. A királyné mindig is tisztelettel viselkedett iránta, engedelmeskedett neki, egy szava sem lehet rá, megtett mindent, amivel az asszonyok tartoznak az uruknak. Mégis annyira távolinak érezte magát tőle, mint a fejük fölött sziporkázó csillagokat. Annyira szépnek és annyira távolinak.

- Molek elfogadta az áldozatunkat – mondta halkan az asszonynak. - Adtunk fiút a sivatag isteneinek és adtunk fiút a város isteneinek is. Most már ők fognak nekünk fiúkat és lányokat adni. A fiú az apa éke – tett hozzá az imazigenek nyelvén.

Imaza arcára szomorú mosoly ült ki.

- Még nem telt le a két hold – mondta sajnálkozva. - Nem szolgálhatom az uramat úgy, ahogy kellene. Visszahívjam a szolgálóimat?

Hannibál a csillagokat nézte. Nem vágyott Imaza szolgálóira, se a furcsa, fűszeres illatú sötét bőrűekre, se a világos színű görögre, se a mézszőke hajú, izmos gallra. Igazából már Imazára se vágyott. Annyira idegen volt és nem tudta, hogyan kerülhetne közel hozzá. Eszébe jutott az apja és az anyja, aki végül belehalt abba, hogy annyi gyermeknek adott életet. Annyira másnak tűnt a házasság kívülről. Az apja volt, hogy „barátomnak” nevezte az anyját. Nem tudta elképzelni, hogy Imazát valaha is annak nevezhesse, se azt, hogy Imaza nevezze őt így. Amikor pedig nem kellett a holdakra várni és beléhatolhatott, akkor érezte magát a legtávolabbinak.

- Ne – felelte végül. - Nézzük a csillagokat.

Végül Imaza sivataglakó módjára ülve aludt el. Hannibál behívta a két rabszolgalányt, hogy gondoskodjanak a királynéról, majd visszavonult az ágyasházához tapasztott toronyba, ahova a néma embert zárta.

A néma ember is aludt, de mikor felriadt a királya érkezésére, pár mozdulattal rendbe szedte magát, kipislogta az álmot a szeméből, majd elővette az íróeszközeit és egy új tekercset. Mire Hannibál megállt szokott helyén, a városra néző, ómagyaroktól hozatott üveggel fedett ablaknál, a néma ember már a földön kuporgott, alacsony íróasztalát maga elé húzta és várta a király szavait.

- Az ómagyarok közül sokan hisznek a szerelemben – mondta Hannibál az üveg mögött alvó városnak. A kikötő világított, mint mindig, a kereskedelmi hajók számára épített tágas téglalap fáklyák fényében úszott. Amint világosodni kezd, az éjszaka megrakott hajók kirajzanak a tengerre, még tovább gazdagítva Karthágót. A hadihajók kör alakú öblében csak néhány fáklya imbolygott, őrjárat, vagy egy reggel kifutó gálya felkészítői. Egy reggel majd elindulnak a két sziget felé, az előtte levő éjszakán mindkét kikötő fényárban fog úszni. Hannibál még nem látta ilyennek, de Hamilkár azt mondta neki, hogy ilyenkor, ha még kivilágítják a külső mólót és a városba vezető Kikötő-utcát is, olyan az egész, mintha Tanith istennő jelét vetítenék az ég felé. Ilyennek építették, hogy ne csak a Seregek Ura, hanem az Anya is óvja a hajósokat. Mert anyák, feleségek és szeretők várják vissza az útnak indulókat. Az ómagyar kikötőknek semmiféle szent formájuk nincs.

A néma ember lejegyezte a szavait majd türelmesen várt.

- Az ómagyarok közül sokan hisznek a szerelemben – ismételte meg Hannibál. - Főleg azok, akiknek az átkerültek az őseik. Az ómagyarok is házasodnak érdekből és szükségszerűségből, de sokan vannak, akik csak azzal hajlandóak összeházasodni, akit szeretnek. Ez az egyetlen dolog, ami eléggé tisztelnek ahhoz, hogy házasságot vállaljanak érte. Van olyan is, hogy nem a férfi választ, hanem a nő választja a férfit. De egyiküknek sem szól bele az ügybe a családjuk, vagy ha bele is szól, a férfi és a nő nem kötelesek engedelmeskedni. Még törvényük sincs erre. Arra viszont van törvényük, hogy megtiltsák a kényszerített házasságot. Ha valakit akarata ellenére házasítanak meg, az a házasság nem érvényes és a kényszerítőt megbüntetik. Furcsa rendszer ez és nem is működik jól, az ómagyarok mégis ragaszkodnak hozzá. Úgy láttam, hogy az önfejűen összeházasodók között sincs több boldog, mint a rendes házasságot kötők között, ahol a családok ügye a dolgok elrendezése. Ez is olyan, amit nehéz megérteni az ómagyarokkal kapcsolatban. Azt mondják közülük némelyek, hogy a férfivel egyenrangú a nő és a férfinek kötelessége boldoggá tennie a feleségét. Ez nem törvény, csak egy elvárás. Úgy láttam, hogy nem könnyű dolog, keveseknek sikerül. De azokat irigyeltem.

A néma ember gyorsan írt és közben valahol messze járt.