Végül hoztak neki enni is. Azt hitte, ez már a vacsora, de csak ebéd volt, a nyitott ajtón keresztül látta, hogy a nap épp azt a nagy festményt süti meg, amit az embere a harmincadik születésnapjára vett neki. Vagyis dél körül járhat az idő. Sokkal hosszabbnak tűnt, bezárva a szobába, megfosztva a napfénytől, a nagy óra számlapjától. Zavarta, hogy ilyen gyorsan elveszítette az időérzékét. A napfényben fürdő festmény egy idealizált szkíta családot mutatott, olyan jurtával, ami csak a művész fantáziájában él, az alakok is sokkal nyúlánkabbak voltak, mint az igazi íjfeszítők, egyedül csak a bokor mellett ülő kislányt találta el úgy-ahogy a festő. Az a kislány én vagyok, gondolta Virág, csak én létezem már ebből az idillből. Majd Kovács hadnagy becsukta az ajtót és az asszony magára maradt a csúnyán, szakadtra szelt kenyérből, sajtból és egy darab kolbászól álló ebédjével. Hoztak neki egy kancsó vizet is, de nem akart sokat inni. Enni se nagyon. Annál ritkábban kell megalázkodnia a szüksége miatt. Még különben sem gondolt ki semmit, hogy mit tehetne. Ha van egyáltalán bármi, amit tehetne.

Kovács hadnagynak már nem volt az a frissen vasalt illata, mint reggel, amikor beengedte őket. Szúrós izzadságszagot hozott be magával az embere szobájába, pedig annyira még nem volt meleg, itt bent, a vastag falú házban főleg nem. Talán félnek?

Apró gombócokat gyúrt a kenyérből és lassan elrágcsálta őket. A sajthoz és a kolbászhoz nem nyúlt, azok túl sósak, azokra inni kell. Nem érezte magát éhes előtte, de most, hogy evett valamennyit, hirtelen új erőre kapott, a zsibbadt félelem helyett élesebb rémület és düh fogta el, olyan, ami cselekvésre ösztönözte. Nincs itt az embere, nincsenek itt a gyerekei. Az embere tud gondoskodni magáról, Tünde most se lehet nagyobb veszélyben, mint az elmúlt években volt, Attilát pedig egy egész kiképzőközpont veszi körül. Saját magán viszont segítenie kell. Nem ülhet itt néma áldozati bárányként, várva, hogy mi lesz vele.

Mélyeket lélegzett, majd letette a tányért. Az égetett, mázas agyaglap tompán csengett az asztallapon. Kést persze nem adtak az ebédjéhez, de mi lenne, ha eltörné a tányért? Talán sikerül élesre, hegyesre... Kár, hogy csak agyag, az nem lesz valami erős. Márpedig csak egy szúrásra lehet ideje, és ha az rosszul sikerül, akkor annak nem lesz jó vége. Mostanra talán már elkönyvelték egy szelíd, tehetetlen áldozatnak, így meglepheti őket, az egyiket... Ha a másik épp nincs a közelben...

Nem, a tányér nem lesz jó, döntött végül.

Az embere asztalához ült és átnézte a fiókokat. Semmi használható. Egy papírvágó kés szokott itt lenni, de azt Kiss hadnagy bizonyára elvitte. Iratok, térképek, emancipációs kártyák tervei, újságkivágások vastagabb lapokra ragasztva és összefűzve - egy sikeres karrier lenyomatai. Akár büszke is lehetne az emberére, ő sokkal lentebbről indult és sokkal magasabbra vitte. A propagandisták krémjébe tartozik, vagy hogy mondta a méltatója, amikor a városházán átvették nemrég a kitüntetését. Az a kitüntetés se lenne rossz, csillag alakú volt, talán rézből, egy nyakonszúrásra elég hegyes. De azt nem itt tartják, hanem a virágos ládában, bőrtokban.

Egy családi fénykép is a kezébe került, azon még Tünde is rajta volt. Szép, de vad tekintetű kamaszlány, épp csak elkezdtek nőni a mellei, nem is nagyon tudott mit kezdeni velük, esetlenül tartotta magát, de azért bátran a kamerába nézett. Attila is milyen kisgyerek volt még, pedig csak pár év telt el. Az asszony és az ember, egymást átölelve. Úgy rémlett, hogy akkor komolyan is gondolták. És Ajtony, Virág szegény öccse, magas, kissé hízásnak indult alakjával és azzal a kedves mosolyával. Ő is olyan, mint az embere, csak ő az egész világot járja folyton fontos ügyekben. De neki nem kell tekintettel lenni a családjára, mert az nincs neki, nem is lehet. Lehet, hogy az embere is boldogabb lenne család nélkül. Lehet, hogy az embere is ugyanúgy szenved ettől az egésztől, mint ő.

Az asztal nem adott neki semmi használhatót, így Virág figyelme a polcok felé fordult. Mikor megmozdított pár könyvet, hirtelen tüsszentenie kellett a felszálló finom portól, ruhája ujjába szorította az orrát és próbálta visszatartani az inger, hiába. Nem akart hangokat kiadni, azt akarta, hogy odakint azt higgyék, csendben, magába roskadva ül a padlóra dobott párnákon, esetleg álomba sírja magát és alszik. A ruhába fojtott tüsszentés után gyorsan vissza is ült a helyére, de a kintiek nem csináltak semmit, nem néztek rá, hogy mi van. Miért is néznének? Felállt és visszamászott a polcokhoz.

Semmi, egy könyvespolc nem kínál semmiféle fegyvernek használható tárgyat, hacsak egy vastagabb, bőrkötéses könyvet nem. De azzal nagyot kell ütni, akkorát, amekkorát egy asszony nem tud, főleg, ha a másik annyival magasabb nála, mint Kovács hadnagy. Vagy Kiss hadnagy. Ide minimum egy kés kell, annál rosszabb fegyverről még gondolkodni sem érdemes.

A polcok után már csak egy lehetősége maradt, az egyszerű lábakon álló, öntöttvas jancsikályha. Rövid füstcsővel csatlakozott a kéményhez, a kémény pedig túl szűk volt bármihez. Átfutott az agyán, hogy valahogy kijuttat egy segélykérő üzenetet a kéményen keresztül, de nem tűnt megvalósíthatónak. Ha kikiabál, bent a házban előbb meghallják. Ha papírra ír valamit - mindössze egy tompa tintaceruza volt a szobában, még a fémhegyű töltőtollakat is kivitték -, azt se nagyon tudta volna feltolni, ha meg mégis, leesik az udvarra. Ha lenne gyufája vagy tűzszerszáma, próbálkozhatna füstölni, de arra csak azt mondanák, hogy hülye szomszéd, ilyen melegben begyújt a szobában is. Távolabbról meg azt hinnék, hogy a sparhelt.

Visszaült a párnákra és próbált nem sírni. A Dérhajú mit csinálna? A Dérhajú puszta kézzel esne a behatolóknak és megpróbálná kitörni a nyakukat vagy kiszorítani belőlük a szuszt. Az egyikkel el is bírna, az biztos. De a Dérhajú halott, különben is vénséges öregember lenne mostanra.

Ledőlt és mégis megpróbálta inkább álomba sírni magát.

Kovács hadnagy szagára ébredt fel, csak utána tudatosult benne, hogy a férfi a vállát is rázogatja, nem is túl durván.

- Kelljen fel! - szólt rá. - Van egy kis dolgunk.

Virág bedagadt szemmel pislogott rá, majd önkéntelenül bólintott és feltápászkodott. Milyennek lát most engem?, futott át a fején. Milyen dolgunk van? Háborúban látott már cifraságokat, rajtaütésekkor, fosztogatásokkor, de vajon békeidőben megkívánnak egy ilyen slampos, gyűrött arcú asszonyt, akinek már ősz hajszálai is vannak és nem rejti el őket hennával?

De nem fogta le senki, nem szorították meg a karját, semmit sem tettek vele. Kovács hadnagy egyszerűen kisétált az embere szobájából és intett a nőnek, hogy kövesse. A szaga még egy pár másodpercig ott maradt Virág körül. Fél. Egyre jobban fél. És nem tőlem.

Az előszobában egy széket húztak a telefon mellé. Kiss hadnagy a szék mellett állt. Virág nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezek tényleg igazi emancipátorok. Az egyenruhájuk túl tiszta volt, túl új, mintha most viselnék először, de ez attól is lehet, hogy idáig civilben utaztak. Lehet, hogy csak itt kapták meg valahol ezeket a ruhákat. De úgy viselték, mint akik hozzá vannak szokva, a mozdulataik, a beszédük (már amennyit beszéltek), az egész viselkedésük azt az érzést keltette, hogy ezek tényleg azok, aminek öltözve vannak. Az asszony jó pár évet töltött emancipátorok között, felismerte őket. Ráadásul ilyenkor, bevonulóidőben Szeged tele van katonai rendészekkel, akiket direkt az ország másik végéből hoznak ide, hogy még véletlenül se legyenek részrehajlóak. Két hadnagyot szívbaj nélkül megállítanak és igazoltatnak. Papírokat nyilván lehet hamisítani, de mindig ott a kockázat. Mindezt csak azért, hogy gyanútlanul beengedje őket, amikor a sötétség leple alatt simán be is mászhatnának a házba?

Valahogy még rémisztőbbnek tűnt a gondolat, hogy az őt fogva tartó egyenruhások tényleg katonák.

- Üljön le – mutatott Kovács hadnagy a székre. - Telefonálni fogunk.

Virág lassan, kimérten bólintott, majd a székre ereszkedett. Kiss hadnagynak nevetségesen vékony hangja volt, de a szaga sokkal kellemesebbnek bizonyult Kovácsénál. Azért nem bánta volna, ha egy kicsit távolabb áll. Vagy eltűnik a fenébe.

- Azt szeretnénk, ha a férjének hagyna üzenetet – mondta Kovács hadnagy.

Virág újra bólintott. Nem lepődött meg, tisztában volt vele, hogy ő maga nem ér meg annyit, hogy ez történjen vele, ha ki akarták volna rabolni vagy meg akarták volna erőszakolni, már rég megtehették volna. Az embere. Mibe keveredett? Már évek óta nem beszéltek komolyabban a munkájáról, most is csak annyit mondott, hogy a Száva völgyében fog dolgozni. Jobban belegondolva ennek a két hadnagynak is kicsit furcsa volt a beszéde. Lehet, hogy ezért hallgatnak inkább, hogy ne derüljön ki, milyen tájszólásuk van? Az embere biztos egyből mondaná, Virág még nem igazán beszélt déliekkel. De volt füle a nyelvekhez, az esztergomiakat is mindig felismerte, azokkal a egyhangú, minden dallamot nélkülöző mondataikkal.

- Mit mondjak neki? - kérdezte.

- Egy rövid szöveget kell beolvasnia. Utána mondhat még pár szót, amit akar.

- Amit akarok?

- Pár szót. Amit akar.

Kiss hadnagy az órájára nézett.

- Még korán vagyunk – állapította meg.

- Olvassa át – nyújtott Virág felé egy összehajtogatott cetlit Kovács hadnagy. Az asszony elvette. A keze kicsit remegett, próbálta összeszedni magát, de az ujjai nem engedelmeskedtek. Végül a térdéhez szorította a papírt, nem akarta, hogy gyengének lássák. Nem mintha nem nyújtanék így is szánalmas látványt. Kihajtotta a papírt.

Nálunk van valaki, magánál is van valaki. Tudja, mit kell tennie, ha nem teszi, akkor tudja, hogy mit kell tennünk. Nincs rá sok ideje.

Vadány Ferenc, gondolta. Furcsa volt így az emberére gondolnia, napok teltek el úgy, hogy a neve eszébe sem jutott, sokkal többet jelentett neki, mint amit egy név vissza tudott volna adni. Jót is, rosszat is. Most azonban ösztönösen a nevére gondolt. Vadány Ferenc, mit tettél? Vadány Ferenc, mit tettél velem? Mi volt fontosabb neked nálam, nálunk?

Újra elolvasta a papírt.

- Lassan, érthetően olvassa fel – mondta Kovács hadnagy. - Tud olvasni, ugye?

- Tudok – bólintott Virág.

- Kétszer kell felolvasnia. Utána mondhat még pár szót.

- Értem.

A telefon hirtelen megcsörrent. Virág megrázkódott a váratlan hangra, a papírt is elejtette. Kovács hadnagy előzékenyen lehajolt érte és visszaadta.

Kiss hadnagy az órára nézett.

- Ez lesz az – állapította meg.

- Készüljön – mondta Kovács hadnagy. - Lassan, érthetően. A férje nem lesz a vonal túloldalán, senki sem fog szólni semmit. Mindent ért?

Virág újra bólintott. Érezte, hogy a hideg, számító düh, ami egy ideje már gyűlt benne Vadány Ferenc irányába fordult. Én ezt soha sem tenném meg vele, gondolta. Ártanék neki, biztos ártottam is már neki, de ezt, így soha. Ez ómagyar alattomosság, nem a puszta dolga.

Újra megcsörrent a telefon, Kiss hadnagy szinte rögtön leakasztotta a hallgatót. A füléhez tartotta, nem mondott semmit, csak bólintott. Majd Virág felé nyújtotta a beszélőt. Kovács hadnagy sem mondott semmit, csak a papírra bökött.

Virág vett egy nagy levegőt.

- Nálunk van valaki, magánál is van valaki – olvasta be lassan, tagoltan. - Tudja, mit kell tennie, ha nem teszi, akkor tudja, hogy mit kell tennünk. Nincs rá sok ideje.

Kovács hadnagy intett neki, hogy még egyszer. Megismételte, majd mikor elfogyott a papírra írt szöveg, megakadt. Hirtelen fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Sokáig annyi mindent szeretett volna elmondani az emberének, annyiszor próbálkozott az évek alatt, aztán valahogy elapadtak a szavai és nem maradt a helyükben semmi. Vagy jó lett volna, ha csak a semmi marad utánuk.

Kétségbeesetten Kovács hadnagyra nézett, majd megrázta a fejét.

Kovács hadnagy a társa felé fordult, az pedig gépiesen lenyomta a telefonkészülék villáját.