A tiszteletes vett egy mély levegőt, biccentett egyet a két másik férfi felé majd megfordult és eltűnt a lápot övező sűrű bozótban. Egy darabig még hallatszott az egyre távolodó zizegése, majd csak az erdő hangjai maradtak. Bennük sem volt semmi megnyugtató.

Vadány az ősz hajú veterán felé fordult.

- Menjünk – sürgette. - Ha a papot elkapják, akkor ezt a helyet hamar kiszedik belőle.

A veterán bólintott majd nagy nehezen feltápászkodott a korhadt rönkről. Vadány elvette tőle a hátizsákját, ha pár perccel tovább bírja szusszal az öreg, már megérte a cipekedést.

- Arra kerüljünk – intett neki jobbra. - Próbáljunk minél kevesebb nyomot hagyni magunk után.

A veterán ezt már nem bírta ki vigyorgás nélkül. Túl sok fogat nem hagytak meg neki az évek, futott át Vadány fején.

- Még húsz év múlva is jobb leszek az erdőben, mint maga, fiatalember...

Fiatalember...

- Nem kétlem – felelte Vadány. - Én húsz év múlva nem akarok ebben az erdőben lenni. Induljunk!

Elrendezte a hátizsákot, ellenőrizte, hogy a pisztolyát fogja-e rendesen a pánt, majd elindult. Kis késéssel a veterán is követte. A korához képest tényleg jól mozgott, de csak a korához képest.

Húsz év múlva – a gondolat valahogy megragadt benne. Húsz év múlva egy tengerparti villában szeretne lenni, a családjával, a fák hűvösében citromkarikákkal díszített italokat inni a feleségével és nézni, ahogy a parton az unokái játszanak. Kagylókat gyűjtenek meg szép, csillogó köveket. Mostanában egyre többször tervezgette a jövőjét; ez is motiválta, hogy közelebb kerüljön hozzá. A sok apró munka helyett egy nagy húzás, és lehet, hogy húsz év sem kell. Talán öt. Vagy kettő. Sőt, ebben a pillanatban is szívesebben lenne ott. De most a mocsárszag kedvesebb kell hogy legyen a tengeri levegő sós frissességénél.

- Itt van az a csapás – szólalt meg mögötte a veterán. Érződött a hangján, hogy máris kifulladt. Nem csoda, a fél tüdeje ha működik, vagy annyi sem, kórházban lenne a helye.

- Igen, emlékszem – biztosította róla Vadány. Ennek ellenére alaposan szemügyre kellett vennie a nádas susnyást ahhoz, hogy észrevegye a bejáratot. Ha valaki nem tudja, mit keressen, elmegy mellette, akármilyen tapasztalt fürkész is. Ez volt az egyetlen jó érv, ami a lápban rejtőző sziget mellett szólt, mert amúgy Vadánynak minden idegszála irtózott egy olyan helytől, aminek csak egy kijárata van. Ha nincs szerencséjük – vagy ha elkapják a lelkészt és az énekel, márpedig szívfájdalom nélkül énekelni fog, az biztos – akkor az erdő hamarosan tele lesz polgárőrökkel és egyéb botcsinálta fegyveresekkel.

- Óvatosan – figyelmeztette a veterán. - Nagyon alattomos...

Vadány megtorpant, majd intett az öregnek, hogy akkor csak tessék. Az nemet intett. Vadány lenyelte, amit mondani akart és a csapás felé fordult. Hosszú botjával a sárgás füvet nyomkodta, majd a biztosnak vélt zsombékra lépett, lassan helyezve rá a súlypontját.

- Látja, fiatalember, megy ez – dicsérte meg az öreg.

Megy ez, gondolta Vadány, meg még mi minden.

A láp hamarosan körülölelte őket.

A lelkészt már évek óta ismerte, az emancipátor propagandisták nem tehették meg, hogy kikerüljék az adott területen dolgozó lelkészeket. A felekezetük nem egyezett – Vadány az egyesült protestánsokhoz járt (már amikor), a lelkész pedig a szabad keresztyéneket erősítette, de a szervezeti dolgokon és pár szokáson kívül túl sok különbség nem akadt. De más körzetekben katolikus pappal is dolgozott már együtt, vele sem volt gond, senkivel sem szokott lenni, ha nem túl bigott az illető.

A Száva völgyében tett gyűjtőkörútja során a sziszeki központban megállt pár napra, hogy megvágja a hangfelvételeket, a szerkesztők jobban szeretik azokat az anyagokat, amikkel kevesebbet kell bajlódniuk. Több ígérete is volt az országos adótól, meg az emancipációs adó is számított a megbeszélt műsorokra. Itt kereste fel a lelkész, hogy lenne egy sürgős dolog, amiben a segítségét szeretné kérni. Sürgős és bizalmas. Mindkettő nagyon.

Vadány nem szerette az ilyen megkereséseket, de volt valami a lelkész hangjában, ami miatt befejezte a vágást és követte a magas, vöröses hajú férfit. Így találkozott Harcsával, a veterán tengerészgyalogossal.

- Tüdőbajos vagyok – krákogta a ritkás hajú, beesett arcú öreg. - De nem kell aggódni, azt mondják, rák, nem fertőz.

Vadány a lelkészre nézett, a lelkész tekintete pedig azt mondta neki, hogy komolyan kell vennie a fickót. Adott neki még egy kis esélyt.

- Van egy titkom, amit nem akarok a sírba vinni – folytatta a veterán, mikor kicsit már összeszedte magát a további beszédhez. - A halál nem érdekel, ezt a részét a tiszteletessel már lerendeztem. A titkot is elmondtam neki. De nem lett könnyű a lelkiismeretem. Ezt valaki másnak kell. Elmondanom.

Vadány újra a lelkészre – tiszteletes – nézett, ugyanazt a választ kapva.

- Ez nem maradhat kettőnk között – krákogta a veterán. - Hármunk között. Hallgattam sokáig, megfizették a hallgatásomat. De most már nem érdekel. Ebben kell segítenie.

- Egész pontosan miről lenne szó? - kérdezte végül Vadány. - Ez nekem túl melodramatikusnak hangzik, ha nem sértem meg vele. Én nem vagyok egyházi ember, szóval ha nyersebb vagyok, mint...

- Persze, hogy nem az – mosolygott rá a veterán. - Maga katona, ha nem is fegyverrel harcol. Maga kell nekem. Nekünk. De ha meghallgat...

- Ha meghallgatom? Akkor?

- Akkor nagy terhet vesz a vállára. Nagyot. Az életét kockáztatja.

Vadány már érezte, hogy jó nyomon van. A rég várt öröm helyett azonban inkább félelem töltötte el.

- Az életemet – ismételte meg hűvösen.

A lápban megbúvó sziget egyik sarka egész száraznak bizonyult. A veteránt leültette egy mohától zöld fatörzsre és száraz nádból, gallyakból meg a magával hozott durva pokrócból kialakított neki egy úgy-ahogy védett helyet. Az égre nézett, a felhőkből nem tudott kiolvasni semmit. A tenger mellett vagy a pusztán sokszor megérezte a levegő szagából, hogy lesz-e eső, vihar, de most nem tudott semmit sem mondani. Talán nem lesz eső. Ha lesz, akkor ez a most készült menedék nem fog sok védelmet nyújtani az öregnek. A veteránnak már úgyis annyi, de egy megfázás biztos nem használ neki, főleg nem most, hogy az idővel is versenyt futnak.

- Jöjjön ide – hívta az öreget. - Így. Jó. Ide tud támaszkodni, de le is fekhet. Megvan?

- Kiment a lábamból az erő – panaszkodott a veterán.

- Semmi gond – mormolta Vadány. - Igyon. Itt pihenhetünk egy kicsit.

Jó lett volna tüzet gyújtani, de nem merte, a környéken a legszárazabb fa is nedves, a füst pedig elárulja őket. Persze lehet, hogy errefelé nem is kutatnak utánuk, azzal a teherautóval akár ki is kerülhettek a hurokból, de sose lehet tudni.

A veterán régebben biztos jobban bírta az alkoholt, most az a pár korty is kiütötte, amit az emancipátor laposüvegéből magához vett. Vadány megtapogatta a zubbonya zsebében lapuló flaskát és újra megállapította, hogy ez egy nagyszerű találmány. Az antik még csak hasonlóval sem tudnak előállni. Azok a szerencsétlen gallok használnak mindenféle kotyvasztott főzetet, de a legjobb sincs sehol egy korty töményhez képest. Főleg nem csata előtt.

Az öreg hortyogni kezdett, olyan hangokat adott ki, mintha a rák ette tüdeje centinként hasadna darabokra minden lélegzetvételnél. Vadánynak a hideg futkosott a hátán tőle, átült a sziget másik végébe, de ott sem volt jobb. Milyen messziről lehet ez hallani? És vajon mit gondol róla az, aki odakintről hallja? Egy vaddisznó fuldoklik a lápban? Egy lidérc szívja magába a holt lelkek erejét?

Szétmorzsolt egy kövér, tenyérnyi mohát az ujjai között, majd kis galacsint gyúrt belőle, hogy a betömje vele a fülét. Végül inkább a nehéz szagú vízbe szórta az egészet. Ha valaki közeledik, időben meg kell hallania.

A lelkészre gondolt, aki most a fák között töri magát Ivánvár felé, az inge alatt, a hátára szíjazva a veterán vallomásával. Már nem tűnt annyira jó ötletnek az, hogy magára hagyta. Igen, ha többen vannak, több helyen, úgy növekszik a siker esélye, de ez a vörös hajú fickó... Nem az a szerencsétlen fajta, de mégis csak egy lelkész. És őt is kereshetik, hiszen köztudott volt róla, hogy amikor Harcsa visszatér a civilizációba az erdőből, mindig felkeresi a szabad keresztyén közösséget – egy rákkal a tüdejében hajlamos hívővé válni az ember.

Minél jobban végiggondolta, annál rosszabb ötletnek tűnt az, hogy elengedte a lelkészt. Ha elfogják, mindent elmond nekik. A szigetről nem tud, de ide tudja irányítani őket a környékre. A státusza pedig nem fogja megvédeni, az üldözők számára semmit sem jelent, még ha katolikus papi civilt viselne, az se tartaná vissza őket semmiben.

Kitépett egy lapot a noteszéből és ráfirkantott pár szót. A tiszteletes után mentem, maradjon itt. Egy gombostűvel a furcsa, fájdalmas grimaszt vágó veterán zubbonyának ujjára erősítette a papírt, majd ellenőrizte, hogy jól tartja-e a pisztolyát a pántja és elindult a lápban rejtőző ösvény felé.

- Nyéki Attilával kezdeném – mondta lassan, kimérten a veterán. Vadány magnetofonja egykedvűen surrogott mellette, odakint valami madár búgott az éjszakában. A vadászpanzió alsó szintjén mintha kicsit már elfáradtak volna az aznapi zsákmányt ünneplő mesterlövészek, de azért még fel-felszűrődött egy-egy erőtlenül induló nóta hangja. A helyszínt Vadány választotta. A veterán a saját házát javasolta, ami a vadon közepén, egy keskeny kis patak partján épült, de az emancipátor nem akart ott üldögélni, ahol először keresnék őket. A város közepén meg mégsem adhatták át a nagy titkokat.

- Ipszilonnal? - kérdezte a veteránt.

- Tessék?

- Mindegy – fordult vissza a papírja felé az emancipátor. A tintaceruzája reménytelenül tompa volt, lehet, hogy menet közben ki kellene majd hegyezni. A lelkész nem tagadta meg magát, ő töltőtollal jegyezte fel az öreg szavait.

- Sima i-vel – vetette oda Vadánynak.

- Szóval Nyéki Attila – kezdett bele újra a veterán. - Úgy tudom, hogy ő is tengerészgyalogos volt. Harcolt a punok ellen is. Szicílián. Aztán valami fejes lett, jó kapcsolatai voltak. Fiumében övé volt a Kikötő. Az egy kocsma. Biztos nem ment rosszul, mert mindig tele volt. De azért annyi pénzt nem adhatott, amennyi Nyékinek volt. Nagyon támogatta a flottásokat, különösen a tengerészgyalogosokat. A hazaértőknek egy ingyen pohár mindig volt beugrónak. De volt, akiknek más is jutott. Én is így kezdtem. Ez most nem annyira lényeges. Egy nő, adósság, ital, rendőrségi ügy, a régi életem. Nyéki mindenből kihúzott. Szerzett nőt, aki megvigasztalt, adott hitelt, ha nem volt pénzem. Ismerte a zsarukat, így szóbeli figyelmeztetéssel megúsztam pár balhét. Mikor már úgy éreztem, hogy apámnak nem tartozom annyival, mint Nyékinek, akkor ő kért. Először kis dolgokat. Ezt hozzuk már el neki Rómából vagy Messinából, ilyen kis vacak csomagok voltak.

- Mi volt bennük? - szúrta közbe Vadány.

- Nem tudom – felelte a veterán. - Előbb vágtam volna le a karomat, mint hogy belenézzek. Nem voltak nehezek. Néha rossz arcú kikötőtöltelékek adták át. Néha sima arcú polgárok. Egyszer egy herélt rabszolga. Később volt egy balhés ügy, mikor fel akarták gyújtani a Kikötőt. A kocsmát. Nem tudom kik. Szóltak, hogy szét kellene csapni pár rosszarcú között. Volt pár bajtársam, azok is Nyéki adósai voltak. Összeálltunk, lerendeztük a dolgok. Antikat kellett vernünk, illíreket a hegyekből. Az egyik nagyon keménykedett, az meg is halt később, azt mondják. A kórházban. A rendőrök persze a közelben sem jártak, Nyéki azt is elintézte. Utána este nekünk ingyen volt minden a Kikötőben, kaja, ital, nő. Két hétre rá jött az újabb meló. Sok ilyen volt még. Ezzel kezdtük.

Vadány leállította a magnetofont.

- Ezek tényleg nem szép dolgok – állapította meg. - De nem értem ezt a felhajtást. Ilyen helyi nagyfőnök van mindenhol, nagyobb helyeken több is. Nincs ebben semmi titok, amit...

- Ez még csak az eleje - emlékeztette a lelkész. - Kapcsolja vissza nyugodtan a felvételt.

Vadány a veteránra nézett. A fakó, meggyötört szemekben furcsa lelkesedés lobogott. Legfeljebb veszek rá valami értelmesebb anyagot, gondolta, majd lenyomta a gombot.