A szürkület kezdte ellepni a fák alját. Vadánynak meg kellett állnia, mert rájött, hogy fogalma sincs, merre jár. Nem szokott eltévedni, még erdőben sem, de most túl sok minden zsongott a fejében, túl hevesen vert a szíve és a laposüvegből is nagyobbat húzott a szigeten, mint kellett volna. A láp mintha a fénnyel együtt változott volna, a fák tömörebbek lettek, a bokrok megnyúltak, a laposokban rezgő víz mintha besűrűsödött volna, hogy annál nagyobb erővel rántsa le a rossz helyre lépő idegent. Kissé odébb mintha egy lidérc vonaglott volna. Vadány persze tudta, hogy mi az, hogy nincs benne semmi túlvilági, de az ösztöneinek nehéz volt parancsolni. Egy fatörzsnek vetette a hátát és próbálta összeszedni magát. Még sose voltam ilyen közel, gondolta. Erre várok már... Mindig is erre vártam.

De a lelkész nem fog megvárni, kimegy az erdőből és egyből lebukik. Érzem a csontjaimban, hogy egyből le fog bukni.

Mélyeket lélegzett, kicsit kitisztult a feje. A lidérc is eltűnt, helyette viszont felismert egy villás fatörzset, ami mellett eljöttek idefelé. A túloldalán pedig megmozdult valami sötét tömeg, sár cuppogott a mozdulatai nyomán.

Vadány elővette a pisztolyát.

- Egyszer az őrmesterem szólt, hogy Nyékinek szüksége van ránk. Hogy ez valami más lesz és tartanom kell a szám. - A magnetofon egykedvűen surrogott, a veterán karcos hangja betöltötte a szobát. - Ezt nem értettem, miért mondja. Alap volt, hogy Nyékivel kapcsolatban tartjuk a szánkat. De most saját cuccal mentünk, szárazföldivel. Nem a hajóról kaptuk, hanem egy kikötői raktárból. Fegyverek, málhaöv, álcaruha. Sok gránát. Sok lőszer. Ellátmány több napra. Voltunk vagy egy szakasznyian, nem tudtam, hogy Nyékinek ennyi adósa van.

- Adósa – ismételte meg a szót Vadány. - Mikor volt ez?

- Harminckettőben. - A veterán reszkető kézzel a gyöngyvászon térképtáskába nyúlt, amit mindig magánál hordott, keresgélt benne, majd egy megsárgult, durva papírra nyomott újságcikket tett Vadány elé. „Halmai tábornok vezetésével gépesített egységekkel támogatott expedíció indul a Száva-vidék megtisztítására. Emancipátorok a második hullámban. Akcióban a Központi Páncélos Dandár büszkeségei!” - Ekkor.

Vadány a lelkészre nézett. A vörös hajú férfi bólintott.

- Hivatalosan eltávot kaptunk, pedig volt egy kifutási időpont is, amit elnapoltak – folytatta a veterán. - Ez több volt, mint Nyéki egyik ügylete, egy kifutást csak ő egyedül nem tudott elnapoltatni. A kikötői tombolán nyertünk egy hétvégét az egyik vadászházban, ott le is fényképeztek minket mindenféle trófeával. Engem egy vaddisznóval. Másokat felvettek gyengélkedőre, előre kitöltötték a kórlapjaikat. Csináltak alibit mindenkinek. Volt, aki hivatalosan fogdában ült. Ilyen szinten volt megszervezve.

- Halmai dandárába vitték magukat? - kérdezte Vadány. - Valami nem hivatalos tisztogatásra, ami a megtörőknek is sok volt?

A veterán nagy, vizes szemeket meresztett rá, majd nevetni kezdett, ami csúnya köhögésbe fulladt.

- Ne mondjon ilyeneket – kérte később a férfit, a véres zsebkendőjét ledobta a földre. - Halmai ellen mentünk. Mi robbantottuk fel a tartalékát. Mi lőttük le a tábornokot. Előlünk futottak Sziszekig a híres megtörők. Egy szakasz aluvitéz voltunk és megfingattuk a Központi Páncélos Dandár büszkeségeit.

Felemelte az újságkivágást és visszacsúsztatta a gyöngyvászon táskába.

- Ezt tudja bizonyítani is? - kérdezte Vadány. - Mert ez... Elég súlyos dolog.

- Tudom – bólintott a veterán. - De mennyire, hogy tudom. Annyi minden van, ami miatt a pokolba kerülök, nem akarom, hogy Nyéki tegyen be végül.

- Nem kerül a pokolra – szúrta közbe a lelkész. - Ez nem így működik.

A veterán a zsebkendő után köpött egy véreset.

- Egy frászt nem – közölte halkan.

Ahogy sejtette, a lelkész lépett rosszul a félhomályos erdőben és most derékig az iszapba merült, kétségbeesetten kapaszkodott egy karvastagságú faágba.

- Hála Istennek! - suttogta elgyötörten, amikor felismerte Vadányt a felé közeledő sötét alakban. - Mintha egy vaddisznó lett volna arra és ki akartam kerülni...

- Ne beszéljen! - szólt rá Vadány. Nem látott rendesen, alapból sötét színű volt minden errefelé és most, hogy már a nap is lement... Megtapogatta az övén lógó zseblámpáját, de végül úgy döntött, nem kapcsolja be, nem lenne jó, ha ez buktatná le őket. Óvatosan közelebb húzódott, érezte, hogy a lába mélyebbre süllyed, mint amit elfogadhatónak érez. - Ne mozogjon!

- Rendben – bólintott a lelkész. Kétségbeesettnek tűnt, pedig ha jóban van a fentiekkel, akkor nem kellene félnie a haláltól, futott át Vadány fején. Vagy ez nem így működik?

Az ág, amibe a vöröses hajú férfi kapaszkodott, félig már letört, néhány nedves háncs tartotta csak. Vadány eltette a pisztolyát, de nem kapcsolta vissza a tokot.

- Tartsa erősen! - figyelmeztette a lelkészt. - Le kell törnöm, hogy ki tudjam húzni vele.

A lelkész arca már csak egy homályos folt volt a láp hátterében.

Mikor kettesben maradtak, Vadány a vörös hajú férfire nézett.

- Ez minimum államellenes bűncselekmény – mondta halkan. - Vagy valami ilyesmi, a jog ezen részéhez nem igazán értek.

- Én sem – biztosította a lelkész. - De abból, amit mond, úgy tűnik, hogy ez több annál. A fiumei kormányzóság katonai akciója volt egy ómagyar dandár ellen.

- Feltéve, ha igaz az, amit az öreg mond – pontosított Vadány.

- Ha igaz – értett egyet a lelkész. - De úgy tűnik, igaz.

- És az ilyesmi nem is évül el. Vagy elévül? Bő harminc éve már, az értelmi szerzők és a végrehajtók közül alig van már valaki életben.

- A környezetükből még elég sokan vannak. Meg a közvetlen családtagok is. A katonák... ki tudja. Harcsa nem tud senkiről. Hivatalosan már ő is meghalt.

- Igen? - Vadány kezdte úgy érezni, hogy alábecsülte a veteránt.

- Igen. Egy barátja iratait használja, akivel együtt élt az erdőben pár évig. Mikor meghalt, saját magát jelentette be halottnak. Nyéki egyébként még él, bár az Úr keze erősen rajta van.

- Ezt hogy érti?

- Szellemileg teljesen leépült. A keze remeg, már enni se tud. Pár hónapja elvitték a Tihany-szigetre, a katolikusoknak van valami gondozóközpontja az apátság mellett, olyan elit hely, ahova el lehet dugni a gazdag családok kellemetlenül beteg tagjait.

- Szóval ez az Úr keze – mormolta Vadány. - És a rák az öreg tüdejében mi?

A lelkész nem vette észre a gúnyt. Vagy nem akarta észrevenni.

- Próbatétel – jelentette ki végül. - Próbatétel mindenkinek, aki tud róla.

Hogy az álca jobb legyen – Vadány tartott tőle, hogy eddig túlságosan is nagyvonalúan kezelték ezt a kérdést – megjelent a lelkész másnapi bibliaóráján is. Pont jól jött ki, mert egy illír törzsi gyülekezet delegációja tartott vendégszolgálatot és Vadány, mint az emancipációs rádió anyaggyűjtője gyorsan szolgálatba is helyezte magát. Nem érezte úgy magát, mintha figyelnék, de ilyen esetben nem szabad csak az ösztöneire hagyatkoznia, a lehető legrosszabb felállásból kell kiindulni. Ez a felállás pedig az, hogy az északi dandár elleni kommandósakció örökösei tudják, hogy igazából ki is az a Harcsa nevű veterán és figyelik őt is, meg mindenkit, akivel kapcsolatba kerül.

Bár ha így lenne, akkor már nem élnének, ez szinte biztos.

Az illír „vendégszolgálat” szörnyű volt. A törzsi énekeket amúgy se bírta, az meg főleg nem segített rajtuk sokat, hogy vallásos szöveget erőszakoltak a dallamra. A lelkészük – a tipikus öltönyös vadember – az ómagyar térítők összes üres pózát elsajátította és most tömény formában küldte vissza a feladóknak. Vadány buzgón rögzítette a magnetofonnal, jegyzeteket is készített, de közben tudta, hogy nyersanyagpazarlás az egész, nincs olyan holt műsorsáv, amibe ezt be tudná tuszkolni. Csak saját magát égetné, ha ilyen anyaggal állna elő.

A bibliaóra után ő is beállt a lelkésszel beszélni akarók sorába. Sokaknak akadt kisebb-nagyobb ügye, volt, aki pénzt vagy ennivalót kért, másnak valami lelki problémája akadt. Vadány türelmesen kivárta a sor végét, többeket készségesen maga elé engedett. Figyelte a magas, vörös hajú férfit és látta rajta, hogy ő ezért él. A veteránon is látott hasonlót, benne valami megfoghatatlan düh munkált, hideg, számító düh. Ha tényleg akkora anyagot gyűjtött össze, mint mondja, akkor jóval a rák megjelenése előtt el kellett kezdenie, még az se lehet magyarázat rá. Ő meg ezért él. Mindenki másért. Vadánynak is volt miért élnie és kintről valószínűleg az sem lehetett volna érhetőbb, mint ezé a vörös hajú lelkészé, aki minden nyomorult gondját örömmel veszi a vállára, vagy a veteráné, aki régi árnyak ellen küzd utolsó leheletéig. Valószínűleg szó szerint.

Mikor elfogyott a sor, a lelkész arckifejezése egy kicsit megváltozott.

- Bizalmas? - kérdezte Vadánytól.

- Igen, szeretném négyszemközt.

- Értem. - A lelkész zavartan körbenézett, majd az irodája felé intett, mint előtte három másik testvérnek is. - Ha megfelel pár perc odabent. Sajnos többre...

- Persze.

Mikor becsukták maguk mögött az ajtót, teljesen eltűnt róluk a kegyes máz. A lelkészen kifejezetten természetellenesen hatott ez a változás.

- Pár hónapja lehet csak hátra – közölte minden átvezetés nélkül. - És már alig van pár hete, amíg magánál lesz. Csak fájdalomcsillapítókkal tudják kezelni, semmi mással, fel is készült rendesen. De attól tartok, hogy meg akarja ölni magát, nem várja ki a végét.

- Elképzelhető – értett egyet Vadány, bár ez másért aggasztotta.

- Itt van ez az anyag – bökött egy képzeletbeli mappára a vörös hajú férfi. - Ezt elmondta magának is, leírtuk, felvettük... Azt hiszem, mindent megtettünk, hogy könnyítsünk a... lelkiismeretén. Itt meg is kellene állnunk.

- Megállnunk? - kérdezte Vadány.

- Igen. Ha ez kikerül, abból nagy gondok lehetnek. Ebben a mostani kiélezett helyzetben, amikor Fiumében szitokszó az „egomi” és fordítva... Nagyon súlyos következményei lehetnek a dolognak.

- És akkor mit akar? - érdeklődött Vadány.

- Temessük el jó mélyre... Ki kell várni egy alkalmasabb időt. Mikor oldódik a feszültség, vagy már senki sem lesz életben a régiek közül...

- Ugyanazok a családok lesznek hatalomban harminc év múlva is – közölte Vadány. - A lényegen nem fog változtatni.

A lelkész leült és kimerülten dörzsölte a halántékát.

- Tudom – ismerte be végül.

- Miért rángattak bele engem, ha el akarja temetni az anyagot? Harcsa tud róla?

Mivel nem kapott választ, egy perc múlva megismételte a kérdést.

- Pár hét és Harcsa nem fog tudni semmiről a fájdalmon kívül – mondta végül a lelkész.

- Vagyis be akarja csapni.

- Nem.

- Nekem úgy tűnik.

Újabb kínos csend.

- Igen, be akarom – ismerte el végül a vörös hajú férfi. Az arca vetekedett a haja színével. - Hamis hitbe akarom ringatni. Mert ha nem teszem, akkor nem csak ő fog meghalni, hanem mások is.

- És az igazság? - vetette fel Vadány. - Megismerjük az igazságot és az szabaddá tesz minket?

A lelkész dacosan összeszorította a száját.

- Az igazság Jézus – mormolta végül. - És ha nyilvánosságra hozzuk ezeket a dolgokat, akkor az emberek sok mindent meg fognak ismerni, de Jézus nem lesz köztük.

- Tehát így döntött? - kérdezte Vadány.

- Nem tudom, hogy döntöttem – ismerte be a lelkész.

Vadány viszont tudta.

Könnyebben kijött, mint várta. Mindketten teljes erőből szorították az ágat, Vadány egy kiálló gyökérdarabban meg tudta vetni a lábát, megfeszítette az izmait és a lelkész már csúszott is kifelé. A szilárdabb részhez érve esetlenül felfeküdt a sárra, evickélt, tekergett, még jobban összemocskolva magát, de kint volt. A vékony kabátját valahol elhagyta, de Vadány saját maga szíjazta a férfi testére Harcsa iratait, azok biztos megvoltak. Vízhatlan csomagolásban, szerencsére.

Végül mindketten kifeküdtek a gyökér mellé. Vadánynak a torkában dobogott a szíve, a tüdeje fájt minden lélegzetvételnél, a keze remegett. Menet közben könnyebbnek tűnt, gondolta. Katonák mesélnek ilyesmiről, ütközet után nyújtja be a számlát a testük.

Nem volt mit tenni.

Levette a zubbonyát, amit szinte teljesen elborított a finom, nyúlós sár. Kicsit kirázta. A vörös hajú férfi eleven sárkupacként kapkodott levegő után, őt nem zavarta a ruhája. Vadány ellenőrizte a pisztolyát, hogy mennyire lett piszkos, kicsit azt is le kellett törölni. Rájött, hogy elfelejtette visszakapcsolni a pántját, kész szerencse, hogy nem hagyta el a mentés során.

Majd betekerte a fegyvert a zubbonyával és közvetlen közelről tarkón lőtte a lelkészt.

A dörrenés így is nagyobb volt, mint amire számított. Ahogy elhalt az éjszakába forduló láp fái közt a hang, mozdulatlanul ült, próbálta visszafojtani a zihálását, figyelte, hogy mozdul el valami. De nem villantak fények, nem csattantak fel kiáltások, minden mozdulatlan volt. Mozdulatlan és halott.

A lelkész testére nézett, majd felhúzta az inget rajta és kikapcsolta a bőrmappa szíjait. Ez az anyag nem juthat ilyen könnyen az üldözőik kezére.

Visszahajtotta az inget, majd felnyalábolta a holttestet és a lápba lökte. Sötét volt, de így is nagyon vigyázott arra, hogy ne nézzen bele abba, ami a lelkész arcából maradt. A vastag ággal még lökött rajta jó párat, mire sikerült úgy-ahogy eltüntetni a testet. A láp és az éjszaka magába zárta.

- Sajnálom – mormolta halkan Vadány. Nem értette, hogy miért csúszott ki ez a száján; egyáltalán nem sajnálta.