Az éjszaka közepén verték fel. Amúgy is rémálmai voltak, ismeretlen, arctalan alakok elől kellett menekülnie; ébredés után se fogadta túl nagy különbség.

Mikor felfogta, hogy mit mondanak neki, csak felkapott pár dolgot és már kint is voltak az utcán. Három sarok és a településről is. Egy terebélyes fa törzsének dőlve próbálták kicsit átgondolni a helyzetet. A veterán szokatlanul élénknek tűnt de még a közvilágítás sápadt fényében is látszott, hogy mennyire ki van tágulva a pupillája.

- Azt hitték, ilyen könnyen elkapnak! - Szinte hencegett, az összképet csak a rendszertelenül rátörő köhögés zavarta meg. - Azt hitték, tartok otthon valamit, ami nekik kell!

A veterán megszállottságát már korábban megcsodálták mindketten. A lelkész és Vadány már csak az utolsó lépcsőfokot képezték, ők is csak azért, mert a rák rövidre zárta az előkészítésre szánt időt. Az évek során az öreg – halott barátja bőrébe bújva – összeszedett minden nyilvános információt Halmai hadjáratáról és egy csomó, szintén nyilvános, de látszólag sehogy sem kapcsolódó dolgot Fiuméből. Mindent jegyzetekkel látott el, a hiányzó darabokat pedig a korábban hallott dolgaiból, némi kreativitással pótolta – de sohasem keverte a kettőt. Amit nem tudott bizonyítani, azt külön jelölte, sokszor tippet adva arra is, hogyan lehetne rá bizonyítékot találni. Megfelelő kezekben és elégséges hivatalos hatalommal az ember háta mögött a hipotézisnek számító részek is igazolhatóak vagy cáfolhatóak. Külön listázta azokat, akik benne voltak az akcióban, az egyszerű bakáktól kezdve a kitalálókig és levezénylőkig, illetve azokig, akiknek muszáj volt benne lenniük ahhoz, hogy mindez létrejöjjön és működjön. A mostani kormányzó, Hercegh Ferenc is ott volt a lista vége felé, akkoriban sokadrendű gyanúsított, ma viszont az elsődleges célpont a veterán kereszteshadjáratában. Nyékivel kapcsolatban is megtelt jó pár lap az öreg szálkás betűivel, de a régi nagyfőnök (ha az volt) ma már fel se fogná, ha vád alá helyeznék. Csak nyáladzana egy kicsit, mint általában.

Mikor este hazafelé tartott – fent lakott a település fölött egy bezárt fatelep épen hagyott épületében - már az erdőben tudta, hogy valaki járt ott előtte. És valóban. A háza sötét volt, mint mindig, de messziről bűzlött az idegenektől – nem az orrával érezte, hanem azzal az érzékszervével, ami kialakul az erdei emberekben. Bent voltak a házában és rá vártak. A házát pedig felforgatták.

- Bement? - értetlenkedett Vadány. A sötét, csendes erdőben ülve már sokkal távolibbnak tűntek a rémálmai és értelmetlenebbnek az, hogy itt vannak a vadon szélén, amikor az ágyukban is alhatnának..

- Dehogy mentem – vigyorgott a veterán. Valami új „gyógyszerre” állhatott rá. - Akkor most nem lennék itt. Kerülő úton húztam vissza a tiszteleteshez.

A tiszteletes meg Vadányhoz, aztán mindenki az erdőbe. Egyre röhejesebb. Az öreg valószínűleg már hazatérte előtt ráállt az új szerére aztán most valami drogos megérzés miatt csinálnak itt egyre nagyobb hülyét magukból. Vadány a puha ágyában hagyta a tapintatát és jól kiosztotta a társaságot. A veterán csak vigyorgott és a fejét ingatta, a vörös hajú lelkész tanácstalanul nézett egyikükről a másikukra.

Végül otthagyta őket az erdőben és elindult vissza, remélte, hogy a kellemesen hűvös éjszakai levegő kicsit helyrerázza a lelkivilágát. Nem lehet ezt sokáig húzni. Igaz, hogy csak most keveredett bele, de lépni kell, nagyon gyorsan, fizikailag is. Még jó, hogy az a másolat, amit délután olyan kapkodva legépelt, már jó helyen van. Nem is a saját nevén adta fel, hanem egy másik propagandistáén, azóta már lehet, hogy fel is rakták egy postajáratra. Csak annyi kell, hogy a borítékra írt címzettnek legyen annyi sütnivalója, hogy a kisebb borítékra írt igazi címzetthez eljuttassa a küldeményt. Ez a megoldás is jár némi kockázattal, de már délután érezte, hogy muszáj több lábon állni. Mint a veterán, aki az anyagait a gellérthegyi postahivatalon fenntartott postafiókba küldözgeti, de még nekik sem árulta el a fiók számát, de azt, hogy ki az, aki onnan rendszeresen begyűjti a leveleket. Egyre több mozaikot szórnak szét, a gond csak az, ha ez így is marad.

A fogadó előtt egy platós terepjáró parkolt,mellette fegyveres, álmos és morcos polgárőrök. A szobájában világított a lámpa. Az utcán pár ember álldogált és egy gyakorlót, fegyverövet viselő rendőr őrmester valami papírt mutogatott nekik, többen élénken magyaráztak cserébe.

Vadány megdermedt és visszahúzódott az árnyékba. Keze a pisztolytáskájára csúszott, majd a levéltárcájára. Ott dudorodott a zubbonya mellényzsebében, mint mindig.

A családi képet viszont az éjjeliszekrényen hagyta. Az összes ottmaradt cucca közül azt sajnálta a legjobban.

Nem a telepre vezető úton érkezett, így nem látta a névtáblát. Bár az is lehet, hogy nem raktak ki ilyen táblát, nem az első telep, falukezdemény lenne, ami magasról tesz erre az ómagyar hóbortra. Mikor egy tisztább részre ért, megpróbálta kicsit rendbe szedni a ruháját, letisztogatni róla a sarat, elrendezni a gombokat. A nadrágja kincstári, de abban nincs semmi különös, szinte mindenki ilyen nadrágot hord, aki sok időt tölt terepen, jól sikerült, tartós modell. A zubbonya is elmegy, leszedte róla az emancipátori jelzéseit, a munkája során nem követelték meg tőle, hogy egyenruhában legyen. A rendes egyenruhája meg a szállásán maradt, már fel is jegyezte a veszteséglistájára a családi képe és a szávamenti emancipációs kis színesekről készített összeállítása mellé. Kivette a zsebéből az óráját. Pár percet maradhat csak. Túl kicsi ez a hely, meg fogják jegyezni az arcát, fel fognak figyelni az idegenre – de ugyanakkor úgy tűnik, ahhoz is túl kicsi a hely, hogy járőrt küldjenek ki a keresőik. Nyilván valami kamu körözést adtak ki rájuk, nem tart semeddig egy olyat összerakni helyi szinten.

De meg kell próbálnia. Két telefon, két perc. Egy perc be, egy perc ki. Kis ráhagyással öt. Ha fel akarják tartóztatni, akkor ott a pisztoly, ma már úgyis bejáratta. Ha nem, csak riasztják a hatóságokat, öt perc alatt úgy sem érnek ki. Az erdő és a láp pedig a menekülő barátja, nem az üldözőké.

A hajába túrt, próbálta a szemébe fésülni, de erős, kissé göndörödő szálai nem akartak engedelmeskedni az ujjainak. Sapkája nem volt, a lelkészét meg nem hozta el, túl véres lett. Ez van. Úgy sem tudná teljesen elrejteni az arcát.

Még egyszer megnézte az óráját. Elég késő van, de úgy tűnik, a korcsma még üzemel. Lehet, hogy egész éjjel nyitva vannak, ez az egyetlen hely az egész telepen mindenre, valaki meg mindig ébren van. Még a fűrésztelep felől is hallatszott, hogy dolgoznak.

Kicsatolta a pisztolyát. Majdnem kivette, hogy csőre töltse, de végül nem tette. Ha az a kevés idő is számít, akkor már úgyis mindegy. Olyat meg látott már, hogy valaki lábon lőtte saját magát, ez az utolsó dolog, amire jelenleg szüksége van.

Egy darabig a korcsma közelében lapult egy farakás sötétjében. Két férfihangot hallott csak, meg a háttérben a rádiót. Mintha az ÓMR1 lett volna, az országos adó, oda biztos nem tudják benyomni a körözést, már ha rádión is kiadják. Annyira nem biztos, hogy nagydobra akarnák verni, hogy mi is megy itt lassan egy egész napja. Megnézte a vezetékeket is, már amennyire a homályban ki tudta venni, úgy tűnt, hogy a villany mellett a telefon is ebbe az épületbe megy. Egy telefont azért behúznak minden telepre, főleg errefelé.

Végül összeszedte magát és belépett a légyriasztó textilcsíkokkal védett ajtón.

- Jó estét – köszönt rá a két férfire. Az egyik egy nagy darab, öreg, gyanúsan illír képű fickó volt a pult mögött, a másik vele szemben ült egy magasított széken. A gerendák cigarettaszagot árasztottak. A magas széken ülő férfinek könyök alatt hiányzott a jobb karja, a másikban egy borospoharat szorongatott. Egy viharlámpa állt mellette a padlón, a derekán pedig tonfa lógott. Ő lenne az éjjeliőr? Nem nézett ki hivatali személynek, hiányzott az a tipikus fontoskodó gőg az arcáról.

- Jó estét – ismételte meg Vadány. - Ivánvár felé tartok és szükségem lenne egy... elintézni egy telefont.

Kínosan hosszú ideig bambultak rá, de azután sikerült összehozni a dolgot.

A telefon interurbán beszélgetésekre is alkalmas volt, egy kézzel firkált, megviselt papírcetli tájékoztatta erről a beszélőt. A korcsma emeletére vezető lépcső alá szerelték, közvetlenül a vécé mellé, szerencsére a szellőzésről egy kétszárnyas ablak gondoskodott, amire még szúnyoghálót sem raktak. Vadány előre letette készpénzben két „rövid” hívás árát, szerencsére volt annyi esze, hogy ne katonai csekkel akarjon fizetni.

A lépcső korlátjának vetette a hátát és próbálta visszatartani a lélegzetét. A két férfi folytatta a beszélgetést, valami balhét tárgyaltak ki a „Főnökkel” és a „Füstössel” kapcsolatban, nem tűnt úgy, hogy az esti látogató különösebben felkeltette volna az érdeklődésüket. Vagy csak annyira dörzsöltek, hogy...?

Vadány megragadta a zsíros tapintású kagylót, de mielőtt leemelte volna a villáról, megakadt a mozdulata. Ki legyen az első? Mindkét hívás gyors lesz, nagyon gyors, aki a másik oldalon várja, érteni fogja ennyiből is. Vett egy mély lélegzetet és döntött.

- Szeged harmincnyolcat kérem – mondta, mikor a központos bejelentkezett. - Igen.

Teljesen ésszerű a döntésem, győzködte magát. Az anyag másolata már útban van a postával. Ha nem sík hülye a címzett, akkor robbanni fog, aminek robbannia kell. Ezt a részét elintézte. A felesége viszont nem tud semmiről, de arra nagy esély van, hogy róla tudnak. És...

Valami furcsán kattant, akármilyen messze is járt, megkondult egy vészharang az agya mélyén és reflexből a villára csapta a kagylót. Sokat telefonált már, látott központot is, sőt, hívásokat is kapcsolt már, de ilyen kattanás...

És...

Az ablak mindkét szárnya nyitva volt, szúnyogháló nélkül, egy nekirugaszkodás, kis kapaszkodás, pár lépés, és máris egy bokor megnyugtató sötétjében lapult, jó rálátással az ablakra és a telefonra. Ami szinte azonnal csörögni is kezdett.

Vadány érezte, hogy megfeszülnek az izmai, keze önkéntelenül is egy fűcsomóba markolt. A telefon kitartóan csörgött. Vadány kényszerítette magát, hogy lazítson. Jó helyen van, amennyire a körülmények engedik. Ha most mozog, jó eséllyel észreveszik, mert a telefonra fel fognak figyelni és őt is hiányolni fogják. Ráadásul nem látja be a folyosót, bármelyik pillanatban felbukkanhat valamelyik alak a korcsmából, vagy fentről egy szállóvendég, vagy akárki.

A korcsmáros érkezett, rosszallóan dörmögött valamit, majd leemelte a kagylót a villáról.

- Tamástelep – szólt bele.

Vadány visszafojtotta a lélegzetét, de nem hallott semmit, túl messze volt és ezek a modellek amúgy se a nagy hangerejükről híresek.

- Mi van? - horkant fel a korcsmáros. - Mi van nálam?

Megnézte magának a kagylót majd visszacsapta a villára.

- Hülye kurva – dörmögte, majd értetlenül szétnézett. Az ablakhoz ment, kikémlelt az éjszakába, de úgy tűnt, nem lát semmit. Végül eltűnt a folyosón. - Tóni! - csapott vissza öblös hangja, Vadány össze is rezzent tőle. - Tóni, nézz már ki egy kicsit!

A bokor halkan megrezzent és Vadányt újra elnyelte a láperdő sötétje.