- Remek hír, remek hír! - örvendezett az atya immár sokadszor. - Üljön már le, én érzem rosszul magam, hogy áll a vendég a szoba közepén.

- Jól vagyok így – mondta Vadány, szintén már sokadszor. Abban reménykedett, hogy ha nem fogadja el az ülőhelyet (és utána valami frissítőt, harapnivalót, esetleg utolsó kenetet), azzal az atyát arra készteti, hogy kissé megsürgesse a szerzetesjelöltjét, de tévednie kellett. Az alacsony, köpcös, erőteljesen kopaszodó plébánosnak minden erejét lekötötte az, hogy vendégstátuszba helyezze a váratlan látogatót.

Vadány végül úgy döntött, enged neki, úgy hamarabb szabadul.

- Remek, remek – örvendezett tovább az atya. - Megkínálhatom valamivel?

- Egy pohár víz jól esne – ment bele a játékba Vadány.

- Esetleg gyümölcslé? Egy kis bor? Remek borokkal vagyunk ellátva.

- Egy kis bor – sóhajtotta Vadány.

Rövid időre magára maradt. Az ajtó mellett lógó feszületről Krisztus elkínzott arccal nézte, Vadány pedig visszabámult rá. Igen, gondolta. Te is tudod. Szerencsére megtartod magadnak, ahogy én is.

Hallotta, hogy az atya valahol a folyosó végén csörög valamivel, meg pár szót is váltott a keltával, aki, úgy tűnt, nem túl nagy lendülettel csomagolt. A százados eredetileg csak egy hét múlva ígérte, hogy tud kísérőt szerezni, valamelyik altisztje kap majd akkor váltást, így a ferences szerzetesnek készülő kelta egyelőre kevésbé gyakorlati dolgokkal ütötte el a napjait. Vadány látott már ferenceseket Szegeden is, egy kis házat béreltek a főtérhez közel, tízen, ha lehettek. A barna köpenyüket vagy mijüket messziről fel lehetett ismerni, de ennél többet nem nagyon tudott meg róluk. Nehéz volt elképzelni, hogy mi vesz rá egy erdőből szalajtott, valószínűleg első, esetleg másodgenerációs emancipált fiatal keltát hogy beálljon közéjük, de mint az ómagyarok mondják, az Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Újra a feszületre nézett, de nem látott rajta semmi kifürkészhetetlent.

Hallotta, hogy közelednek az atya léptei. A papban volt valami nőies, nem a megjelenése vagy a gesztusai, inkább ez a sürgés-forgás, anyáskodás. Lehet, hogy komolyan veszi a fogadalmait és tényleg cölibátusban él, ezért ragadnak rá azok a női dolgok, amik nélkül egy háztartás sem működhet. Vagy eredetileg is ilyen volt és ezért lett pap. Vadány szerette szétszedni az embereket és rájönni, mit miért csinálnak, keresni az apró, árulkodó jeleket. Már csak azért is gyakorolta ezt, hogy ő ne mutasson semmi olyat, amit nem akart.

- Itt is vagyok – ért vissza az atya. - Esztergomból kaptunk egy szállítmányt a plébánia évfordulójára. Ötven évesek voltunk a nyár elején. A templom meg harminc.

Vadány óvatosan megízlelte a bort. Sajnos jó bor volt, igaza volt az atyának. Az hiányzott most neki a legkevésbé, hogy még az alkohol is eltompítsa, de hirtelen nem sok érvet tudott még felsorakoztatni az ivás ellen ezen kívül.

- Jó – közölte az atyával.

- Esztergomi – bizonygatta a plébános. - A Bazilika pincészetéből. Ha gondolja megnézem, hogy pontosan honnan is van.

- Nem, ne fáradjon – állította le Vadány. Megállt három kortynál és letette a poharat. - Tényleg nincs sok időnk, segítek bepakolni a fiúnak, ha gondolja.

- Nem, ne – pattant fel az atya. Még a ruhája is, gondolta Vadány. Ez a szürkés, kötényszerű valami olyan, mintha szoknya lenne. Ha valami pogány pap lenne, meg mernék rá esküdni, hogy egy herélt. - Megsürgetem.

Vadány újra egyedül maradt Krisztussal. Mikor felnézett a szoborra, hirtelen mintha a lelkész arca lett volna ott fent megfaragva, akit a mocsárban hagyott. Vadány riadtan pislogott párat és a korpusz visszakapta az eredeti arcát.

Én se vagyok rá büszke, gondolta Vadány. De úgy tudom, megbocsátod az ilyesmiket.

Az atya immár a kelta kölyökkel ért vissza. Igazi kölyök volt, szőke, vézna, madárcsontú. Valószínűleg az első telet sem érte volna meg, ha még az ősei módján éltek volna. De ma már az erdőben is van védőnő, orvos, élelmiszer, cserébe ilyen remek állampolgárok érkeznek onnan. Vadány felállt és egy biccentéssel üdvözölte a fiút. Bemutatkoztak, de nem jegyezte meg a kölyök nevét, minek. Kölyök, ennyi. Az apja talán még örül is neki, hogy nem örvendezteti meg magához hasonlóan satnya unokákkal.

- Az ajánlólevelet a páter kezébe add, senki máséba – emlékeztette még az atya. - És köszönd meg az imáidban, hogy Isten ilyen kísérőt adott a számodra, aki mellett biztonságban leszel. A kisebb testvéreket az Úr a tenyerén hordozza, ezt mindenki tudja.

Vadány valahogy kibírta, hogy ne csóválja meg rosszallóan a fejét.

A híd felé baktattak a zúzott kővel felszórt délfői főutcán, mikor több éles csattanás hallatszott a hidat védő erőd felől és a mellettük álló ház ablaka nagy csörömpöléssel szétrobbant. A kelta kölyök csodálkozva bámult egy pillanatig, majd Vadány lerántotta. Az út mellett ásott vízelvezető árokba zuhantak, aminek az alján térdmagasságban állt a Drávából visszanyomott csatornalé.

A kölyök kelta szavakkal káromkodott, Vadány pedig rövidre zárta a dolgot egy hatalmas pofonnal.

- Hallgass! - sziszegte. - És lapulj!

Újabb csattanások, majd egy géppuska hosszas kerepelése. Valami motor is felbőgött, majd egy tompa dördülés után elhallgatott. A hirtelen beálló csöndet riadt kiabálások törték meg a falu felől.

- Mi ez? - állt négykézláb a kölyök. A ráragadt sártól és hínártól olyan volt, mint valami mocsári manó, csapzott szőke haja csak fokozta a hatást.

- Lőnek – nyomta vissza Vadány. - Mondtam, hogy lapulj!

- Ránk lőnek? - csuklott fel a gyerek.

- Nem – morogta Vadány. Remélte, hogy igaza van.

Kibújt a hátizsákjából – nem akart semmit az állomáson hagyni, azt a biztos, ami nála van -, majd felkúszott az árok széléig, hogy körülnézzen. Közben újabb lövések csattantak. A már eltalált ház tetején darabokra tört pár zsindely.

Nem látott semmit. Az erődnél lövöldöznek, ez tiszta sor, de az utca pont úgy kanyarodott itt, hogy nem látott oda, meg a part menti fák is eltakarták azt a halmot, amin annak idején sáncokat ástak, falat emeltek. Az eltévedt lövedékek a fák lombján keresztül jöhetnek és mivel az erőd magasabban van, mint ők, gyakorlatilag nem sokat ér az, ha lapulnak. Ha nagyon nincs szerencséjük, még az árokba is betalál valami.

Visszanézett a kölyökre, aki megszeppenve kucorgott a vízben. Legszívesebben itt hagyta volna. Ez a bűzös mocsárszag már mióta kíséri és mindig valami szerencsétlent kell magával rángatnia. Egy hosszú pillanatig úgy is gondolta, hogy itt hagyja a keltát. Az Úr úgyis a tenyerén hordozza az ilyesféléket, vagy mi. Ott az árok alján teljesen jó helyen van, amennyire jó helyen lehet valaki egy tűzharc tőszomszédságában.

Milyen tűzharc ez?

- Kússz ide! - dörrent rá végül a kölyökre. - Igyekezz!

Nem fog könyörögni neki, akármilyen érzékeny lélek is. Ilyenkor az csak ront a helyzeten. És igen, már mozdul is. Egy katasztrófa, ahogy kúszik.

- Tartsd lent a segged! - sziszegte. - Nem akarod kipróbálni, milyen az, ha seggbe lőnek!

Mikor a fiú elég közel ért, egy határozott mozdulattal belenyomta még a sűrű fűbe. Az ormótlan táskáját – viszonylag szépen kezelt bőrhenger, a tetején jól összefűzve – kitépte a kezéből és visszalökte az árokba. A kölyök méltatlankodni próbált, de Vadánynak villant a szeme, mire elhallgatott. Az első pofon elég volt, az orra vére is eleredt, az ártatlan, szőke feje kezdett úgy kinézni, mint valamelyik ősapjáé, mikor hadba vonult. Büszkék lennének rád, állapította meg Vadány.

A saját hátizsákját azért visszavette, bár szívesebben futott volna nélküle.

Felmérte az utcát és a szemközti házra bökött.

- Amikor szólok, oda rohanunk! A túlsó falához. Futsz, ahogy bírsz, nem nézel sehova. Ha odaérsz, lapulsz tovább!

Valami dörrent egyet és a fák lombja fölött egy füstpamacs szállt az ég felé. Dühödt lövések kórusa követte, néhány eltévedt lövedék az előttük elterülő út köveit csapta szét.

- Most! - kiáltotta Vadány, mikor egy pillanatra elhallgattak a lövések. Felpattant és rohant. Mintha a lábai ki akartak volna esni alóla, esetlenül botlott egyet, de utána visszanyerte az egyensúlyát. A szíve a torkában lüktetett, ereiben szétáradt az adrenalin. A ház belefagyott a távolságba, mintha rohant volna előle. A távolban tompán kelepet egy géppuska, hosszan, dühösen, mintha a hevederjéből sohasem fogyna ki a lőszer.

A ház hirtelen elé ugrott és orrba vágta. Vadány összerogyott, majd átfordult és kezét az arcára szorította. Ennyit tudok, ha komolyra fordulnak a dolgok, állapította meg keserűen. Lefejelem az első utamba akadó házat.

Nagy zihálással a kölyök is megérkezett és ráesett Vadányra. A férfi szitkozódva lökte odébb.

- Eltaláltak? - kérdezte később, mikor kicsit lenyugodtak a kedélyek.

- Nem – vinnyogta a kölyök. Alig kapott levegőt. Ami azt illeti, Vadány se állt jobban. A nemrégiben még oly szép emancipátor egyenruhája is nedvesen, hidegen tapadt a bőrére és nem mert volna megesküdni, hogy csak az árok alján megrekedt víztől.

Szánalom, szánalom, dobolt a férfi fejében. Ennyit ér a kiképzés, a szolgálati idő, a terepen eltöltött évek. Szánalom.

Mintha egy kis csönd állt volna be a lövöldözésben. Vadány valamennyire úrrá lett a zihálásán, a szívén és a gondolatain. A kölyök mellette lapult, de úgy tűnt, őt nem viselte meg ennyire a dolog. Keveset tud még, győzködte magát Vadány. Nem tudja még, mit tud művelni egy eltévedt lövedék az emberrel.

És neki ez a lövöldözés „csak” egy lövöldözés. Nekem sokkal több.

- Húzódjunk hátrébb! - mondta a fiúnak. - Vissza, a templom felé.

Ekkor tudatosult benne, hogy az apró katolikus templom tornyában már egy ideje félreverik a harangot. Szinte látta maga előtt az atyát, amint a szürke kötényében rángatja a harangkötelet, a kötény fel-fellibben, mint egy szoknya, az arca pedig olyan, mint egy asszonyé, aki a gyerekét félti. Bam-bam-bam. A harang félreverése egy magas fokú riasztás. Elrendelte valaki ezt egyáltalán?

Háztól-házig szaladva távolodtak el az erődtől – és a folyótól, a hídtól, mindentől, ami felé tartottak – míg végül a főtérnek nevezett kiöblösödésnél megállították őket a helyi polgárőrök. A szatócsbolt körül gyűltek össze a falu férfijai, karjukon polgárőr karszalag, kezükben különféle fegyverek, főleg régi sörétes puskák. Az egyik tagbaszakadt szőke óriás fejszét szorongatott. Nem voltak sokan, de minden percben többen lettek.

Minek állnak egy csomóban?, bosszankodott Vadány.

- Jöjjenek ide! - intett nekik az egyik polgárőr. - Kik maguk?

(még nincs vége a fejezetnek, folytatás hétfőn)