Bolyáki János kapitány akár büszkének is érezte volna magát, ha mások lettek volna a körülmények. Az ÓmHH Esztergom lassan közeledett a part felé, az erdőkkel borított dombok vöröses ellenfényben fürödtek az előttük kibontakozó szigeten. A romboló a kelő nap felől érkezett és az időzítés tökéletesnek tűnt.

- Több hajó van bent, mint gondoltam – ismerte el Újvári. A hídon a kormányos matrózon kívül mindenki a messzelátójába temetkezett.

- Akad – mormolta Bolyáki. - Azok az érdekesebbek, amiket kihúztak a fövenyre, ott szemben.

- Az öböl tele van, kint nincs olyan sok – helyezkedett egy kicsit az első tiszt. - Az öböl meg... azt simán lezárjuk.

- Azt le – hagyta rá Bolyáki.

Léptek dübörögtek a lépcsőn és a híd egy fokkal még zsúfoltabb lett. A kadét jelentette, hogy Tallér Ajtony urat leszállította, majd a lépcső mellett felejtette magát és a szigetet bámulta, míg az első tiszt egy mordulással le nem küldte a hídról.

- Üdvözlöm – fordult Bolyáki a diplomata felé. - Jól aludt?

- Viszonylag – felelte Tallér. Elég nyúzottnak tűnt, a szemei alatt egyre sötétebbek és nagyobbak lettek a karikák. Bolyáki valahol sajnálta is a kövérkés férfit, de nem jobban, mint saját magát. - Gondolom, nem csak ezért hívatott. De kedves a figyelmessége.

- Igyekszem. Igaza van, csak ezért nem hívattam volna ide. Ezért viszont igen. - A szigetre mutatott.

- Föld – nyugtázta a diplomata. - Melyik?

- Kythéria szigete.

- Kythéria.

- Kythéria. Spártától délre.

- Igen, tudom – bólintott Tallér. - Spártai fennhatóság és kereskedelmi tranzitállomás. Jártam már itt, de nem volt ismerős. Ö... most se az.

- Valószínűleg másik kikötőben járt. Ez a régi főníciai telep, Avlemonász, a sziget délkeleti oldala. Hamarosan horgonyt vetünk az öböl kijáratánál. Valahol ott.

- Értem. Mit vár tőlem?

- Igazából csak azt, ami a... hivatása. Üzletelni szeretnénk a helyiekkel.

- Ez egy tranzitállomás, az utolsó, mielőtt délről elérnék a Peloponészoszt, vagy az első, ha délnek indulnak. Nem jellemző, hogy nagyon kirakodják az áruikat.

- Nem kellenek az áruik – mondta Bolyáki. - Üzemanyagra van szükségünk. Nem voltunk teljesen feltöltve és most nincs elég üzemanyagunk ahhoz, hogy elérjük a legközelebbi tengeri bázist, ami továbbra is Esztergomtól fogad parancsokat.

Tallér bizonytalanul körülnézett, majd a mögöttük füstölgő kémény felé bökött.

- Ez a hajó nem szénnel megy? - kérdezte.

- De – bólintott Bolyáki.

- Nem hinném, hogy talál szenet ezen a szigeten.

- Én is attól tartok. Ezért veszünk inkább fát. Tüzifát. - Látta, hogy Tallér nem érti a dolgot. - Nagyobb a térfogata, kisebb a fűtőértéke, főleg, ha nedves, de ég és felmelegíti a vizet. Nekünk meg ez kell.

- Maguk tudják – hagyta rá Tallér. Nem tűnt túlságosan meggyőzöttnek. - Túl sok fára azért ne számítson, igazából fogalmam sincs, hogy annak hogy van a piaca. A cégnél nem igazán foglalkozunk fával.

- Ezt sajnálattal hallom – igazította meg a messzelátó szíját a nyakán Bolyáki. - Azt reméltem, hogy tud majd egy árat mondani, hogy mit kínáljunk... vagy valami gyakorlati részletet... Itt a hajón nem igazán ért senki az üzlethez. Bár néhány matrózomról nem vagyok meggyőződve, de...

- Megteszek mindent, amit tudok – ígérte Tallér. - Van tolmácsuk a hajón?

- Inkább magára bíznám. Egy kicsit én is tudok görögül, de amit a mi legjobbunk tud, az még az én fülemet is bántja.

- Kapitány – szólt közbe Újvári. Az első tiszt a tőlük jobbra nyíló öböl felé mutatott. - Egy hajó jön ki.

- Forduljunk rá – szólt oda Bolyáki a kormányos matróznak. - Milyen hajó?

- Egysorevezős, kereskedő lesz.

Bolyáki bólintott, majd visszafordult a diplomata felé.

- Menjen le, a kadét elkíséri az első gépészhez. Kellner úr felügyeli a fa beszerzését, vele kellene együttműködnie. Beszéljék meg a részleteket, hogy a partraszállás után haladéktalanul munkához tudjanak látni.

- Rendben.

- Még egy dolog, Tallér úr – szólt a távozó férfi után Bolyáki. - Lehet, hogy az... üzleti hangulatot befolyásolja majd egy kicsit, hogy amíg itt vagyunk, lezárjuk a kikötőt.

- Lezárják a kikötőt? - értetlenkedett a diplomata.

- Ahogy mondja – erősítette meg Bolyáki. - Amíg itt vagyunk, egy hajó sem hagyhatja el Avlemonászt. Amint látja, a hajón teljes a harckészültség. Ez talán kicsit mérsékli majd a felvásárlási árat, nem gondolja?

Miközben tovább haladtak az ébredező öböl felé, vízre tették a két nagy motorcsónakot. Az egyiket megpakolták tengerészgyalogosokkal, sok lőszerrel és egy matrózzal, aki csak húsz éves korában lépett az emancipált ómagyarrá válás útjára, addig görög és főníciai kereskedőhajókon járta a tengereket, ha nem is mindig önszántából. Pár rántással beugrasztották a csónak motorját és elhúztak a széles föveny felé, ahol a partra húzott hajók körül már kezdett gyülekezni a legénységük. Vagy mindenki korán kel, vagy a romboló érkezésének híre hamar szétszaladt a környéken.

A másik csónakban jóval kevesebben voltak. A csónaklegénységen kívül csak két tengerészgyalogos, az egyik rakétapisztolyt, a másik egy gyújtófejes RPG-t tartott a kezében, a csónak parancsnoka pedig előkészítette a hangtölcsért. Hamar elérték a hullámokkal szemben küszködő egyevezősoros hajót és a miheztartás végett az orra elé lőttek a rakétapisztollyal. Ómagyar egységek az Adrián kívül viszonylag ritkán vízirendészkednek anti hajókkal, de az átkerültek alapvető jelzései azért már régóta ismertek voltak az egész Mediterráneumban. Minden anti kapitány tudta, hogy ha a hajója orra elé lőnek, akkor célszerű az evezőket kiemelni, vitorlát leengedni és a lehető legártalmatlanabb benyomást kelteni. A kereskedőhajó legénysége sem tett másképp, bár a legártalmatlanabb képet sajátosan értelmezték.

- Ezek biztosan görögök – jegyezte meg Újvári. - Más népség nem handabandázna ennyit ilyen helyzetben.

Bolyáki ideges volt, de próbálta titkolni. Egy erőltetett mosollyal jutalmazta az első tiszt megállapítását. A feltartóztatott anti hajó legénysége dühösen gesztikulált az ómagyar motorcsónak felé, valószínűleg nem azzal volt gondjuk, hogy a hangtölcséren át értelmező rövid utasítást értelmezzék. Bolyáki nem tudta, hogy a csónak parancsnoka mennyire bírja a görög nyelvet, de azt az egy mondatot végül is akárki meg tudja jegyezni, a kereskedők meg ne legyenek kényesen a kiejtésre. „Vissza a kikötőbe!” A másik tengerészgyalogosnak végül nem kellett elhasználnia a gyújtólövedékét, az anti hajó kelletlenül megfordult, kicsit dobáltatta magát az oldalról érkező hullámokkal, majd kinyújtotta az evezőit és elindult vissza az öbölbe. A motorcsónak pár tucat méterrel lemaradva kísérte. Egyfelé vitt az utuk, az ÓmHH Esztergom mostanra már elérte az öböl száját, keresztbe fordult, hogy jobban látszódjon és a fegyvereit se akadályozza semmi, majd ledobta a horgonyait.

- A B-osztag is partot ért – jelentette Újvári.

- Gépeket gőz alatt tartani – parancsolta Bolyáki. - Tegyék vízre a két kisebb csónakot is, a kijelölt legénység készüljön fel a partraszállásra.

Ellenőrzött még pár dolgot, majd újra a szeme elé emelte a messzelátóját, hogy a „B” (mint bícsbójz, ahogy Gál találóan elnevezte őket, csillogtatva az utoljára ki tudja hol használt inglis tudását) osztagot is szemügyre vegye. Az állig felfegyverzett tengerészgyalogosok épp összehívták a partra húzott hajók parancsnokait, a tolmácsként velük küldött matróz pedig ismertette a felállást – amíg a romboló itt van, senki nem megy sehová. Viszont fát vesznek minden mennyiségben. Úgy tűnt, hogy ez a társaság jobban fogadja a hírt.

- Punok lesznek, vagy valami hasonlók – kommentálta a látottakat Újvári. - Azok nem annyira hevesek, de annál sunyibbak. Jó lesz velük vigyázni.

- Mindenkivel jó lesz vigyázni – sóhajtotta Bolyáki. - Ha visszaér a csónak, indulunk a partra.

- Lehetne több drakma is – rendezgette Tallér a hajópénztárból előszedett kis ládákat. - Könnyen lehet, hogy már elért idáig a hír az ómagyarok bajairól és nem fogják úgy átszámítani a pénzünket, ahogy szokták.

- Gondolja, hogy ilyen gyorsan terjednek a hírek? - kérdezte Bolyáki. Felvett egy fiumében vert antiforintot. A külkereskedelemben is engedélyezett ómagyar érme tényleg másképp csillogott, mint a görögök kismillió fajta ezüstdrakmája vagy a makedónok által bevezetett aranytartalmú érmék. Az antiforintnak is volt valamennyi nemesfém tartalma, de messze nem annyi, mint amennyire értékelték, az igazi fedezetét az ómagyar kapcsolata adta. Ebben igaza lehet a diplomatának. De az ómagyar kapcsolat itt is megvan: a romboló lövegeit az öböl felé fordították, még a ponyvával takart fautánzatokat is. Ez csak ér annyit, mint némi ezüsttartalom.

- Az érdekes hírek mindig gyorsan terjednek – mondta Tallér. - Szerintem az sem ér sokat, hogy nem engedik ki a hajókat az öbölből. A sziget felé nem tudják lezárni a kikötőt és a szárazföldön hamar kijut az ideérkezésünk híre.

- Ennyit tudunk tenni – komorodott el Bolyáki. - Ha csak egy kis időt nyerünk vele, az is megérte.

- Egy kis időt talán – hagyta rá Tallér.

Bolyáki otthagyta a diplomatát a harmadik tiszttel, aki befejezte vele a papírmunkát, letisztázták, hogyan vezetik a kifizetéseket, hogyan egyeztetik majd az parton kiadott igazolásokat a hajón ténylegesen kifizetendő összegekkel. Pénzt csak a rombolónál kapnak az antik, ha leszállították a fát, de hogy mennyit, azt Tallérék döntik el a parton. Kellner, az első gépész állítólag valami átkerült sváb család távolra szakadt sarja, Bolyáki bízott benne, hogy az élére állít majd minden antiforintot meg drakmát. Sőt, még egy kis zacskó dénáriuszuk is van. Mutatóba egzotikusabb pénzük is akadt, egyiptomi meg pun is, de igazából az ómagyar pénzeken kívül mindenhol a nemesfém-tartalom számít. Felmerült az is, hogy nem fizetnek a fáért, hanem rekvirálnak a fegyvereikre támaszkodva, de végül elvetették ezt az ötletet. Rengeteg problémától megóvják magukat, ha inkább üzletelnek és nem zsákmányolnak, arról nem is beszélve, hogy sem a begyűjtéssel, sem a szállítással nem kell vesződniük. Az antiknál elég csak egy kicsit megkaparni egy kereskedőt ahhoz, hogy egy kalózt találjunk alatta, az előző jobban fogadja, ha pénzt kínálnak neki, mint az utóbbi, ha fegyvert fognak rá.

Felment a fedélzetre és ellenőrizte az előkészületeket. A lövegek és a géppuskák mellett ott álltak a kezelőik, külön meg kellett szervezni a váltásukat, nem szabad túlhajtani azokat, akik antikat figyelnek úgy, hogy az elsütőbillentyű mellett van az ujjuk. A partraszállókhoz azokból válogattak, akik beszéltek valamilyen anti nyelvet, ezen a tranzitállomáson akármilyen náció előfordulhat – az ómagyar kivéve, mert a flottabázisokat és képviseleteket ellátó kereskedőhajóik állomásai között nem szerepelt Kythéria szigete. Pedig jó lett volna meglepni itt egy gőzöst, minden gondjuk megoldódott volna.

- Uram – tisztelgett neki Kellner, az egyik csónak csörlőjénél állt. Bolyáki fogadta a köszöntését.

- Hogy van? - kérdezte.

- Jól, köszönöm. Ugye nincsenek túl nagy reményei azzal kapcsolatban, amit itt szerezhetünk?

- Ne legyenek? - dobta vissza a labdát Bolyáki.

Kellner kínjában vigyorgott. Vagy három foga hiányzott elöl, állítólag legénykorában valami szerelmi ügy miatt szájba csapták egy szeneslapáttal. De ez lehet rosszindulat pletyka is. Az indulás előtt Bolyákinak bemutatta a családját is, egy csinos, teljesen korrekten karbantartott asszonyt és három fiút, a legkisebb is tizenhat éves. És egyik sem akar hajón dolgozni. Az esztergomi vonattal utaztak le, hogy megnézzék az apjuk kifutását, legalább ilyenkor lássák, utána mentek is vissza. Bolyáki megértette, hogy Kellner sem szívesen maradna az események fiumei oldalán.

- Ha nem akar csalódni, uram, akkor ne – felelte Kellner. - De azért megpróbáljuk, amit lehet.

- Helyes – nyugtázta Bolyáki. Tallér is felbukkant, pár perc múlva mindenki leereszkedett a hágcsókon, aki még nem foglalta el a helyét a csónakokban. A fedélzetmester a kapitányra nézett, majd mikor az bólintott, kiadta a parancsot az indulásra.