Miközben a lovasok bemutatóit nézte, az ómagyarok jártak a fejében. Nem Hannibál lett volna az egyetlen uralkodó a Nagy Tenger partján, aki gazdag hálaáldozatot mutatott volna be az összes ismert istennek, ha az ómagyarok birodalma valahogy elemészti önmagát. Gyanította, hogy néhány jelentéktelen, de szilárd ómagyar szövetségesnek számító szomszédos bábkirályocskán kívül senki sem siratná meg őket, még a rómaiak sem. A punokat, mint hajós kereskedőket természetesen leginkább az ómagyar flotta zavarta, az igazából közömbös volt számukra, hogy ott messze, a szárazföldön vagy egy sehova sem vezető hosszú tengeröböl túlsó végénél mi történik. Az ómagyar jelenlétet és hatalmat a saját magukat hajtó hajóikon és a sok száz lépésről pusztítani képes lövegeiken keresztül érzékelték; hiába éltek papíron mindig is békében az átkerültekkel, az általuk pénzelt kalózok és csempészek elég sokszor megtapasztalták már, hogy mire képes az ómagyar tengeri hadigépezet. Egy nyílt összecsapáshoz legközelebb Hamilkár került, aki annak idején az összevont karthágói flottával majdnem elfogott egy ómagyar segédcirkálót Masszília ostrománál, de a felmentésre érkező átkerült flottát már ő sem akarta bevárni. Az ómagyarokat nem lehet megverni a tengeren, ez egyértelműnek tűnt minden józan elme számára. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy legyőzhetetlenek lennének. Hannibál kívülről és belülről is látott eleget ahhoz, hogy tudja, ezek a hajók se nem sebezhetetlenek, se nem legyőzhetetlenek. Ha pedig egymást lövik és üldözik... Ha nem jutnak időben kikötőhöz, javításhoz, ellátmányhoz...

Felemelte a kezét, mire a háta mögött álló szent a kürtjébe fújt. Imazig kiáltások és sípjelek követték a kürtszót, a lovasok szétváltak és visszatértek a kiindulóhelyükre. A formagyakorlat véget ért, akinek volt szeme a látásra, az eleget látott. Hannibál mindig is csodálta a numida lovasokat, sokszor az az érzése támadtt, hogy egy kentaur sem lehet jobban összenőve saját lótestével, mint azok a görbe lábú berberek, akiket az apjuk szinte már azelőtt lóra tesz, hogy rendesen járni tudnának. A tanuláshoz, gyakorláshoz mindenféle elmés feladatot is kitaláltak, farönköket fektettek le különféle helyekre, amiket át kellett ugrani, megkerülni, lekuporodni melléjük, nádszálakat szúrtak a földbe, egyikre színes fonalat kötöttek és azt kellett kirántani onnan, de úgy, hogy a szorosan egymás mellé szúrt nádak a fonalas kivételével mind a helyükön maradjanak. Gyerekfej nagyságú agyaglabdát hurcoltak ide-oda a kezükben, szinte csak a combjukkal szorítva lovuk oldalát, próbálva megakadályozni, hogy a többiek elvegyék tőlük a súlyos terhet. Ezek és számtalan más gyakorlat, mind ügyességet és erőt igényel, mind olyan, aminek harcban nagy hasznát veszi a lovas, de legfőképpen amikkel megmutathatja, hogy mennyire férfi és mennyire méltó a nemzetsége nevére. Hannibál elégedetten látta, hogy az ómagyar módra felszerszámozott lovon ülő „saját” numidái nem maradtak szégyenben, sőt, szinte mindenben jobbnak bizonyultak, főleg az agyaglabdás gyakorlatokban. Ha az ember jól meg tudja vetni a lábát, gondolta, akkor a világot is kiforgathatja a sarkából. Ezt valami szicíliai görög mondta állítólag, mielőtt eltűnt volna a szigetért vívott háborúk valamelyikében. Fájó emlék: karthágó annyi pénzt és emberéletet ölt a termékeny sziget birtoklásáért folytatott harcokba, és most az ómagyarok talpát nyaló görögök pöffeszkednek a pun vérrel és vérré tett arannyal öntözött földön.

Massinissa és az imazig nemzetségfők szószólójának választott vén harcos léptetett a király mellé. Hannibál egy bólintással jelezte, hogy szólhatnak hozzá. Massinissa a szokásos simulékony arcát mutatta, de a királya már ismerte annyira, hogy lássa, a herceg érezte már jobban is magát. A nemzetségfő viszont egyenes, sivatagi ember volt, sütött róla a harag és a szégyen keveréke.

Ami kétélű elegy, még a férfiaknál is.

Hannibál arca rezzenéstelen maradt.

- Láttuk a bemutatót, király – mondta a nemzetségfő. - De ez csak játék.

- Igaz – felelte Hannibál.

- Amit ezután terveznek, az is csak játék – folytatta a nemzetségfő. Hannibál a foglyok mellett felhalmozott gyakorlófegyverekre nézett, mintha csak most látná először őket. Hamilkár mindig az öregek tiszteletére tanította, ő pedig tartotta magát atyja szavához, még akkor is, amikor nem sok tisztelnivalót talált egynémely öregben. Ami azt illeti, a legtöbbjükben.

- Igaz – felelte végül.

- A háború viszont nem játék – kezdett a lényegre térni a nemzetségfő. - A király viszont háborúba akarja vinni az imazig lovasokat ezzel az új dologgal. Azt akarjuk látni, hogy igazi háborúban mit ér ez a kis fémdarab, ami lefogja a lovas lábát.

- Mit akartok látni? - kérdezte Hannibál. Egyre nehezebbnek találta azt, hogy türelmes legyen ezekkel a kimosakodott nomádokkal, akiknek örülniük kellene, hogy Karthágó fel akarja emelni őket magához. Ehelyett a finnyás utcanőt játsszák, magukat kéretve. De még hadvezérként sem beszélhetett nyíltan a numida segédcsapatok vezetőivel, csak szóvirágokba öltöztetve a panaszait, kifogásait. Királyként még ennél is óvatosabbnak kell lennie.

- Igazi fegyvereket a rabok kezében – mondta a nemzetségfő. - Küzdjenek az életükért, ahogy a pun módra felszerelt lovasaid is.

Hannibál összeszorította a száját. Egy pillanatra Massinissára nézett, de a herceg úgy ült a lován, mintha csak az időjárásról beszélgetnének éppen, nem arról, hogy a népe távolba szakad tagjait készülnek halálba küldeni.

- Ahogy a ti numidáitok is – mondta végül az öregnek. Szándékosan használta ezt a szót, bár manapság már egyre kevésbé tűnt sértőnek vagy lenézőnek. De akkor is. Nomádok vagytok, gondolta Hannibál, barbárok, akik még mindig nem látják, hogy mi az, ami igazán érték és mi az, ami hiú dicsőségkeresés csupán. És ugyanakkor álnokok is vagytok, akárcsak a hercegetek, a vér a véretekből. Numidák, berberek.

- Legyen – hajtotta meg a fejét a nemzetségfő, valahogy még ebből a mozdulatából is inkább a büszkeség sütött, nem az egyetértés. - Fém fém ellen, férfi férfi ellen.

Haszdrubált leszidtam, mert feleslegesen veszített pár lovast, gondolta Hannibál. Pedig azok nem is a legértékesebb lovasok voltak. Ezek az új módra kiképzett karthágói numidák sokkal többet érnek, mint hogy egy gyermeteg bemutatóban kockára tegyem őket. Csak az ómagyarok fegyvereivel lehet biztonságosan ölni, karddal, lándzsával oda kell menni az ellenséghez, akinek szintén éles fém vagy a kezében, ott pedig bármi megtörténhet. De ha most meggyőzi a nemzetségfőket, pár tucat új módra felszerelt, sokkal hatékonyabb numida helyett ezernyi ilyen katonája lehet. Ez pedig túl vonzó kimenet, igazából mérlegelni sem kellene. Végül is nem mérlegelt.

- Kezdjük – határozott Hannibál, majd a háta mögött álló szenthez fordult. - Hallottad! Mindenki szerelkezzen fel a rendes fegyverzetével és a raboknak is adjatok fegyvereket. Ötvenet állítsatok ki a mező közepére!

A szent megismételte a parancsot - Hannibál még rádiós korából hozta ezt a szokást, nagyon hasznosnak találta -, majd továbbította a hírvivőknek. Massinissa és a nemzetségfő visszatért az övéihez. A hír hamar elért mindenkihez, szemmel látható volt, hogy fokozódik az izgalom. A halálra szánt rabok az új fegyvereikkel ismerkedtek. Nem hoztak külön erre a célra felszerelést, így részben a numida, részben a királyt kísérő gyalogosokkal adatták át a fegyvereik egy részét, kiváló minőségű lándzsákat, kardokat, védőeszközöket. A környékbeli földekről, átmeneti fogdákból összegyűjtött bűnözők nem először tartottak már fegyvert a kezükben. Volt köztük szökött rabszolga, aki azelőtt zsoldosként is szolgált, csak elfogták és eladták, de akadtak erőszaktevők, hegyi rablók, sőt, minden bizonnyal mondvacsinált ürüggyel lefogott ártatlanok is, akik valamelyik helyi előkelőnek akadtak az útjába. A tapasztalt szem egyből látta, hogy kinek milyen lehetett az előélete. A volt zsoldosok máris szervezkedni kezdtek, próbálták ésszerűbben elosztani a fegyvereket, a lándzsásokat valamiféle alakzatba állítani, mutatni nekik, hogyan kapaszkodjanak be a simára csiszolt nyélbe, hogyan vessék meg a lábukat.

Nevetséges, gondolta Hannibál. Ez ugyanolyan játék, mintha husángokkal és fakardokkal ütnék egymást, csak véresebb, ennyiben jobban megfelel a barbár ízlésnek. Egy igazi csatában nincs épeszű lovasparancsnok, aki nekiront alakzatban álló lándzsásoknak, legyenek azok bármennyire is botcsinálta katonák. Ezt a numidák is tudják, ők különben is csak rajtaütéseknél vagy már felbomlott alakzatban futó vagy éppen újraszerveződő katonákra támadnak rá közvetlenül és ott sem mindig lóról harcolnak, inkább legázolják az ellenfelüket, vagy a ló lendületét is felhasználva ráugranak, hogy a földre rántsák és elvágják a torkát. Még a drága pénzen kiképzett és felszerelt pun nehézlovasság sem rohamoz meg lándzsásokat. Ennek az egésznek semmi köze az „igazi” háborúhoz.

És neki sincs sok a királyi léthez, ha még erre sem mondhatja azt az egyszerű szót, hogy „nem”.

- Odamegyünk a lovasainkhoz – közölte a kíséretével.

Nem beszélt velük sokáig, de remélte, hogy a szavaival megmentett pár értékes életet. Az úton vett imazig leckéket is hasznosnak érezte, látta a numidái szemein, mikor az ősi harci köszöntéssel zárta a tanácsait. A kiejtése biztos szörnyű volt, a sivataglakók torokhangjait mindig furcsának érezte, biztos ők is így vannak azzal, amit ő tud ezen a téren, de a szándék a fontos.

Visszaporoszkált a helyére, megvárta, amíg a kísérete is elhelyezkedik, majd utána sem mozdult, csak egy biccentéssel nyugtázta, hogy minden készen áll. A kapkodás nem a királyok erénye. Az idő pedig nekik dolgozik. A lovak kicsit megnyugszanak, mert mintha átragadt volna rájuk valami a gazdáik érzéseiből, a középen, vágójuhokként odaterelt, fegyvert szorongató rabok pedig csak egyre idegesebbek lesznek. És ez jó. Az időt nem csak az ómagyarok tudják fegyverként használni.

Mikor úgy érezte, hogy már nem kell tovább fokozni a várakozást, felemelte a kezét, a háta mögött álló szent pedig belefújt a kürtjébe.