- Amit a világban látunk, az csupán árnyéka a valóságnak – közölte Athéni Theokritosz. A csapzott filozófus az erőd közepén pislákoló tűz mellett ült és a sötétségbe meredt. Az arca már kezdett lelohadni, állítólag az egyik ómagyartól kapott egyet puskatussal, amikor nem sikerült elég gyorsan elkotródnia az útjából. Pont illett Ajtonyhoz, akit meg a saját puskája intézett el: két antikatona szépen kidekorált pofával. És Platónról elmélkednek, miközben az erőd mellvédje mögül ideges fegyveresek fürkészik az éjszakai szigetet – és az éjszakai sziget is minden bizonnyal ezt teszi velük.

- Lehet, hogy jobb is – mormolta Ajtony. - Néha úgy érzem, hogy nem is akarom tudni, milyen lehet a valóság igaziból.

A filozófus egy újabb ágat tett a tűzre és megvárta, amíg a több helyen felkunkorodó kéreg lángra kap.

- A tudatlanság nem lehet erény – állapította meg végül. - A szándékolt tudatlanság pedig olyasmi lehet, amit az ómagyarok istene „bűnnek” nevez.

Ajtony becsukta a szemét és pihenni próbált. Amióta lement a nap, már kétszer is úgy tettek a partra szállt kalózok, mintha megtámadnák őket. Egyszer egy kisebb nyílzáport kaptak – az éj leple alatt közel jöhettek, mert ezek az anti görög nyilak sehol sem voltak az ómagyarok közelében élő szkíták fegyvereihez képest. Az egyik nyíl megsebesített egy anti nőt, aki sikoltozni kezdett a fájdalomtól, mire a lovagias ómagyarok bosszúból megszórták az erdőt és a környező sziklákat rendesen. Arányi magából kikelve ordítozott velük utána vagy negyed óráig, mikor szembesült azzal, hogy mennyi lőszert pazaroltak el a semmire.

Támadás persze nem érkezett.

A kalózok ezután megvárták, amíg a fáradtság kimossa a harci izgalmat a védőkből és ekkor érkezett a következő csapás, talán egy katapultából, amit a ki tudja hol horgonyzó hajóikról hozhattak át: a tengeri csatákban használt gyújtólövedék agyaggömbje nagy csattanással kenődött szét az erőd keleti falán és a lángnyelvek pillanatok alatt szétkúsztak a száraz fapalánkon. A tűz nem volt olyan nagy, mint aminek az első pillanatokban látszott, de szinte az összes antit és a legtöbb ómagyart halálra rémisztette. A katonák nem voltak hajlandóak az oltással foglalkozni, mert a sötétből érkező rohamot várták kibiztosított fegyverekkel (fellőtek két világítórakétát is), az antik meg féltek a tűz közelébe menni, mert égett a keskeny gyilokjáró is és bármikor leszakadhatott. Arányi itt végre már az elemében volt és ha kellett, szó szerint odavert mindenkit a feladatához. A fal viszonylag épen maradt, az égési sérülteket ellátták és több gyújtólövedék nem érkezett. Talán nem is volt a kalózoknál több, eleve drága és veszélyes dolog, az ellenséges hajókat meg alapvetően nem felgyújtani akarják, hanem kirabolni.

Arra jó volt ez az utóbbi eset, hogy Arányi helyzete valamennyire stabilizálódott. A déliek kiengedése és felfegyverzése óta ott remegett a feszültség közte és a déli rangidős irányzó között (Kovács főtörzszászlós, ÓmHH Kapitány Csaba, csak azért is), a számbeli és rangbeli fölény mellett még a rádió kérdése is megoldatlan maradt. Bolyáki parancsa szerint tönkretették a készüléket, miután az előírt információkat leadták az északiaknak. Előtte egy kicsit még belehallgattak a válaszul küldött rövid adásokba is, csak hogy biztosak legyenek abban, sikerült végrehajtaniuk a feladatot. A kiszabadulásuk után a déliek szerették volna megsürgetni a flottát, mert az ostromtól meggyengült erőd, a kevés védő és korlátozott lőszer kétségeket ébresztett bennük a túlélési esélyeikkel kapcsolatban, de rádió híján ezt nem tehették. Ráadásul Arányi azt sem engedte, hogy megnézzék a készülék maradványait, hátha meg lehet javítani. A rádiós technikus hiába bizonygatta, hogy nem lehet megjavítani, nem hittek neki, ha ezt nem is mondták ki. Ajtony ebbe a vitába nem keveredett bele de nem érezte jól magát attól a gondolattól, hogy mindkét félnél fegyver van és nem olyan rég már egyszer lövöldöztek egymásra.

Az éjszakai támadások viszont rámutattak arra, hogy szükségük van egymásra és egy határozott vezetőre is – Arányi pedig valahogy felnőtt ehhez a feladathoz és ezt mintha Kovács is elismerte volna.

- A tudás sem lehet soha tökéletes – merengett tovább az őrtűz mellett Athéni Theokritosz. - Platón lobogó tüzet tett az árnyakkal teli barlang elé, ez a hétköznapi ember érzékelése, amit tudásnak vél. Néha azonban születnek olyanok, akik kiemelkednek az átlagból. Az ő tudásuk olyan lehet, mintha számukra az árnyékokat nem egy lobogó tűz, hanem az ómagyarok vakító lámpái vetítenék a barlang falára. Érted ezt a képet?

- Értem – dünnyögte Ajtony. Valamiért biztos volt benne, hogy ez a huszadrangú álathéni álfilozófus magát egy ilyen kiemelkedő valakinek tartja és máskor talán nevetett volna magában ezen, de most nem volt kedve semmi ilyesmihez. Az arca tompán lüktetett, a gyomra fájt és görcsölt, szédült a fáradtságtól és rémisztő képek kavarogtak előtte, ha becsukta a szemét.

Ezek a kalózok nem olyan kalózok, akikre célba lövünk a hetvenötösökkel, miközben szánalmasan erőlködve menekülni próbálnak, gondolta. Ezek most rájöttek, hogy egy maroknyi ómagyar védi csupán ezt a nemrég szétlőtt erődöt és hatalmas fegyvertény lenne a számukra diadalt ülni rajtunk. És jó eséllyel így is fognak tenni, a sötét majdhogynem lenullázza a modern fegyverek fölényét, sokan vannak, motiváltak, az ómagyarok meg fáradtak, megosztottak és takarékoskodniuk kell a lőszerrel.

Az erőd tenger felőli, védetebbnek gondolt sarkában az anti nők és gyerekek húzták meg magukat, páran el tudtak aludni, mások a sebesültek mellett ültek vagy a gyerekekkel foglalkoztak, akik csak lassan akartak megnyugodni. Az ómagyar katonák és a harcképesnek gondolt anti férfiak Arányi beosztása alapján őrködtek és pihentek, sőt, egyre közelebb értek az első rendes váltás végéhez, amit nem zavart meg semmi. Ajtonyék az udvart bevilágító tűzre vigyáztak és melegen tartották a teát. Néha a Dérhajú is felbukkant a toronyban vagy valamelyik gyilokjárón és gondterhelt tekintetét az erőd körüli sötétségbe fúrta.

Ajtony az órájára nézett majd a platóni fényszóró újabb rétegét fejtegető filozófusra.

- Őrváltás – mutatta neki a tűz fényében megcsillanó számlapot. - Mindjárt jövök.

A pihenni próbáló ómagyarok a nemrég még fogdának használt kőépítményben húzták meg magukat, kincstári pokrócokba és megpörkölődött vitorlavásznakba burkolózva. A szűk, ablaktalan helyiséget megtöltötte az átható katonaszag. Ajtony felkapcsolta az elemlámpáját és az alvókra világított. Azt remélte, hogy álmatlanul forgolódnak és alig várják, hogy átvehessék az őrséget, de csalódnia kellett. Kovács főtörzszászlós feküdt a legközelebb az ajtónyíláshoz, így Ajtony a déliek vezetőjével kezdte: leguggolt mellé és óvatosan megrázta a vállát.

- Letelt az idő – mondta halkan. - Őrségváltás!

Kovács megrándult majd lecsapott: jobb kezével elkapta Ajtony csuklóját, a másikban egy kés pengéje villant meg a földre zuhanó elemlámpa fényében. Ajtony lebénult a félelemtől

ahogy a csuklóját könyörtelenül szorító portyázó a földre rántotta, egy másik lerángatta róla a szakadt bőrnadrágját. Vékony, semmire sem jó gyereklábaival rúgni próbált, de ha talált is csak kinevették, ezeket talán egy ló se tudná odébbrúgni, és üvöltött vékony gyerekhangon, hogy aztán ez a gyerekhang megmaradjon egész életére. A Dérhajú ekkor már halott volt és még nem is tért vissza. Talán a fiáért akart visszajönni és ha kicsit jobban sietett volna, még megtalálja, de így csak egy szánalmas roncsra lelt, aki se nő, se férfi. Ajtony szinte mindenre élesen emlékezett, csak arra nem, amikor megmetszették. Talán elájult a fájdalomtól. De emlékezett a csuklóját, bokáját szorító vasmarkokra, a penge fényére és a forró vaj bűzére, amit a sebére öntöttek, hogy elzárja a vér útját. Azóta sem bír megenni semmit, amiben vaj van. Azóta sem bír... Sokmindent nem bír.

Az apja csak azután talált rá, miután az a pár mindenre elszánt ómagyar átjött a Vágottfülű táborába, ahol az orvul megölt Dérhajú gyerekeit tartották fogva. Az új törzsvezető hatalma még nagyon bizonytalan lábakon állt és ezért vissza kellett fognia magát, ha kiírtja az elődje írmagját is, talán lázadásra sarkallja azokat a nemzetségeket, amik inkább kivártak. A Dérhajú lányát pár év múlva elveheti feleségül, így szinte törvényessé teszi az orvul megszerzett hatalmát, de a Dérhajú fia sehogy sem illett a képbe. Megölni nem merte, inkább megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy valaha is családfő, harcos és vezető legyen. Egy hősi halott emléke helyett maradt egy szánalmas torzfigura, akit a hatalom megszilárdulása után még mindig meg lehet ölni. Csak az ómagyarok máshogyan gondolták. Néhányan. A fejének szorított pisztolynak pedig még a Vágottfülű is engedett, de látszott a szemén, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a megaláztatást. Ahogy Ajtony csuklóját sem engedte el soha az a szorítás-

- A franc – hörögte Kovács fötőrzszászlós. - Mi a franc...

Még mindig nem engedte el Ajtonyt.

- Váltás – nyögte ki a diplomata. - Idő...

- A rohadt – küzdötte fel magát ülő helyzetbe a katona. Ajtony végre kiszabadult, a fáradtságtól és a még mindig körülötte kavargó emlékektől szédelegve az ajtó rácsainak dőlt. Bizonytalan mozdulatokkal megkereste a földre esett elemlámpát és az ébredő katonákra világított.

- Igyekezzetek! - lépett át Ajtonyon Kovács. - Tengét rúgjátok tökön, ha nem kel fel azonnal!

Ajtony újra az órájára nézett majd visszavonszolta magát a tűzhöz. A puszta és a vér illata a tenger sószagával keveredett az orrában, Athéni Theokritosz meg annyira élesen látta az árnyékokat, hogy rájött, jobb ha egy kicsit csendben marad.

***

Arányi visszacsomagolta a tokjába a messzelátóját majd a mellvéd fölött kiköpött az erdő felé. A fal tövében egyre több légy rajzott az előző roham után ottmaradt kalózok holttestei körül.

- Mi a francra készülnek? - tette fel végül a nagy kérdést.

- Talán leléptek – piszkálta a kése hegyével a körme alatti piszkot Kovács főtörzszászlós. - Elég volt nekik az, amit tegnap kaptak.

- Nem hiszem – rázta a fejét Arányi. - Nem adják fel ilyen könnyen. Maga szerint?

Ajtonynak kellett egy kis idő, mire rájött, hogy ezt a kérdést neki szánták.

- Ö... én sem hiszem – találta végül meg a hangját. - Ez egy fontos támaszpontja a krétaiaknak.

- Éjszaka ijesztgettek minket – tette el a kését Kovács. - Még fel is akarták gyújtani ezt a kócerájt. Most meg már mindjárt tíz óra és semmi. Megvárják a szieszta végét?

Ajtony tanácstalanul széttárta a karját.

- Kiküldünk egy felderítőt – döntötte el Arányi.

- Az én embereim közül nem – szögezte le Kovács.

- Az antik közül – pontosított a tizedes. - Csak ide a környékre.

Ajtonynak rossz érzése támadt. Óvatosan emlékeztette Arányit arra, hogy a legutóbbi felderítős próbálkozásuk hogyan végződött és hogy azóta az igazán hadrafogható anti férfiak száma alaposan megcsappant. Azt már nem tette hozzá, hogy legalább annyira az ómagyar lövedékek mint a kalózok fegyverei miatt.

- Csak ide a környékre – ismételte meg a tizedes. A déli is buzgón bólogatott. - Jöjjön le velem, tolmácsoljon!

- Mi ez a hang? - forgatta a fejét Kovács.

- Milyen hang? - nézett az erdő felé Arányi. Felemelte a gépkarabélyát és a mellvédre támasztotta.

- Ez a zúgás. - A főtörzszászlós az ég felé emelte a tekintetét. - Ezek nem az antik.

Már Ajtony is hallotta, fel is ismerte, mert hallott ilyet eleget, de nem akarta ő kimondani. Nem is kellett: az öböl bejáratát őrző sziklánál hirtelen felbukkant egy apró, törékeny sziluett, két szárnya nőtt majd felkapta ezüstös körben csillogó orrát és elzúgott az erőd tornyán ernyedten lógó ómagyar trikolór fölött. A fehér szárnyon jól látszott a felirat: ÓmHH Szentendre.

Kovács főtörzszászlós arcán széles mosoly terült szét és fölényesen Arányira nézett, akinek az arca valami furcsa grimaszba meredt.

- Itt vannak! - mondta diadalmasan a déli. - A kalózok most már bekaphatják!

Ajtony krákogott egyet, hogy kitisztuljon a torka.

- Nem biztos – jegyezte meg. - Az Esztergomot keresik. Minket nem is biztos, hogy láttak, de az egy rárepülésre is nyilvánvaló, hogy a romboló nincs itt.

Kovács főtörzszászlós az üres öbölben hullámzó vízre nézett és az arcáról leolvadt a mosoly.