Néha összefolytak a dolgok, néha kitisztultak, bár utólag nem mindig tűnt logikusnak minden emléke a tisztának gondolt szakaszokból sem. Mikor végre megszabadult a fejében zümmögő nyomástól, Bolyáki kapitány az üres, felnyitott oldalfalú hangárban találta magát az egyik napozóágynak csúfolt ülőalkalmatosságon; ezeket még a sportolók miatt vették a fedélzetre Fiumében. Egy másik világban.

Bolyáki az órájára nézett. A karóra szinte lötyögött a csuklóján, ezt is piszkálhatta valaki. Megpróbálta szorosabbra venni, de ettől a kis mozdulattól is lüktetni kezdett az oldala. A számlapot is hiába nézte, nem állt össze semmi.

- Kapitány?

Az egyik kadét állt mellette, fehér kötényt kötött az egyenruhája elé. Mint valami hentes, gondolta Bolyáki. De legalább nincsenek rajta vérfoltok.

- Hívjam a doktort? - kérdezte a kadét.

Bolyáki dünnyögött valamit, amit nemnek szánt. Hála Istennek, a gyerek megértette.

- Az ügyeletes tisztet – mondta a doktor helyett.

- Azonnal, uram.

A kadét elsietett. Bolyáki nem nagyon mert mozogni, a felüléssel eszébe sem jutott próbálkozni. Hátradöntött helyzetéből, a fejét óvatosan forgatva próbált körülnézni. Úgy tűnt, hogy minden rendben van. Még mindig annál a tenger közepén fekvő szirtnél horgonyoztak, ahol a triéresz rájuk talált, de az anti hajónak már semmi nyoma nem maradt. A nap magasan járt az égen, talán ezért fektették ide a nyitott hangárba. Itt árnyék van és jár a levegő. A fedélzeten matrózok, tengerészgyalogosok tevékenykedtek, egy kisebb osztag fadarabokat emelt ki a vízből és adogatott kézről-kézre a rakodónyílásig. Hát mégis van némi nyoma az antiknak, állapította meg keserűen Bolyáki. Feltéve, ha az oldalába fúrt seb nem anti kéz műve szintén. De ebben valahogy nem tudott hinni. Egy anti se gondolhatja komolyan azt, hogy egy szál kézi lőfegyverrel nekironthat egy rombolónak. Ilyen hülye csak egy ómagyar lehet.

Aztán újra rászakadt valami tompaság, talán a sok gondolkodástól. Vagy nem is annyira hülye, szúrt még át a belül gomolygó homályon. Egy vén kapitányt azért kicsinált vele.

- Uram? - hallotta Újvári hangját valahonnan messziről. - Jobban érzi magát, uram?

Bolyáki próbált mélyeket lélegezni. Mikor visszatartotta a lélegzetét, egy-egy röpke pillanatra mintha nem érezte volna az oldalát hasogató fájdalmat. De ettől csak rosszabb lett az, amikor meg érezte. Kinyitotta a szemét és próbált nem szédülni. Nagy nehezen sikerült kivennie az első tiszt alakját. Igen, a bekötött karú. Már emlékszik.

- Talán megmaradok – felelte halkan. A saját hangja is milyen furcsa.

- Persze, hogy megmarad, uram – vágta rá Újvári kincstári optimizmussal. - Csak húst ért a lövés és az orvos szerint tiszta a seb.

Nekem mégis pont elég, állapította meg Bolyáki, de nem akart jobban belemerülni az önsajnálatba. Most az a legkevésbé fontos, hogy vele mi van. Ha magával törődne, akkor...

Valószínű akkor se lenne másképp.

- Jelentést kérek – tért vissza a valóságba.

- A hajót biztosítottuk. - Újvári alakja egyre élesebb lett. - A harckészültséget megszüntettem. A triéresz maradványai közül néhány nagyobb darabot a szirthez szorítottunk, hogy ne akadályozza a kifutásunkat, a használható faanyagot összegyűjtjük.

- Használható? - nyögte Bolyáki.

- A kazánokhoz. A gépészek szerint ezzel jobban járunk, mint az antiktól vásárolt fával.

Mindkettő pont ugyanolyan felesleges, gondolta Bolyáki, de ezt megtartotta magának, elvégre az ő ötlete volt az egész kamu favevősdi.

- A vízben sok holttest van, ez zavarja a legénységet – folytatta Újvári -, de ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Az Esztergom fedélzetére nem vehetjük fel őket, felmerült, hogy csónakkal kihalásszuk és kirakjuk a szirtre, de végül ezt is elvetettük. A tenger párat már elsodort, idővel...

- Idővel – bólintott Bolyáki. Nem igazán akart most az antik maradványaival foglalkozni. - A túlélők?

- Tizenöt túlélőt húztunk ki a vízből, ezek közül hat komolyabban megsérült. Egyelőre nem engedélyeztem, hogy komolyabb ellátást kapjanak a gyógyszerkészletünk terhére, csak..

- Akkor engedélyezze – vágott az elsőtiszt szavába Bolyáki. - Most rögtön!

- De... - Újvári bizonytalannak tűnt. - Arra gondoltam, hogy tartalékolni kellene, hogy a saját sebesültjeinket el tudjuk látni. Ha komolyabb összecsapásba kevere...

- Hallotta a parancsot! - Bolyáki szeretett volna határozottnak és átgondoltnak tűnni, de alig hallható, remegő hanggal ez nehéz. - Úgy tudom, lőszerből állunk rosszul, nem kötszerből. Továbbítsa a parancsot!

Újvári kelletlenül engedelmeskedett, magához intve a közelben álló kadétot. Bolyáki közben mélyeket lélegzett és ez valamennyire helyrehozta. Mozogni továbbra sem akart, de a hangjának már jobban ura lesz. Ez is valami.

- A hajó helyzete biztosítva – foglalta össze, mikor Újvári elbocsátotta a kadétot. - Mit tudtunk meg a támadásról?

- Az egyik túlélő ómagyarnak mondja magát. Könnyebben megsérült, faszilánkokat szedtek ki a hátából. Neki engedélyeztem antibiotikumokat. Azt mondja, hogy egy rabszolgakereső-csapat tagja és hadifogolynak tekinti magát.

- Hadifogolynak?

- Igen. Ezért a csapat engedélyszámát és a nevét volt hajlandó csak megmondani.

Bolyáki lecsukta a szemét. Ez valami vicc.

- És a triéreszen keresték a rabszolgáikat? - sóhajtotta. - Ennél többet kell megtudnunk. Mit tett vele?

- Egyelőre semmit, bezártam egy kabinba, hogy gondolkozzon. A tengerészgyalogosok már delegáltak két főt, akik majd megdolgozzák, ha nem tér jobb belátásra.

- Delegáltak. Megdolgozzák – visszhangozta Bolyáki. - Az antikat kihallgatták?

- Igen, de mind evezős és nem tudnak semmit. Annyit sikerült összeraknunk, hogy volt egy másik ómagyar is. A matrózok közül többen úgy látták, hogy egy szakállas, idősebb férfi nyitott tüzet a gépkarabéllyal, akit meg kifogtunk, egy fiatal, csupasz képű kölyök.

Rabszolgakereső, gondolta Bolyáki. Ez még igaz is lehet, ki más járna errefelé és hajózna az antikkal? Meg lenne sorozatlövő fegyvere? De az egész túlságosan töredezett volt, túlságosan értelmetlen.

- Hozzák ide a fiút – mondta végül. - Mielőtt megdolgoznák.

Ez tényleg csak egy csupasz képű kölyök, adott igazat a kapitány Újvárinak, mikor a megdolgozás előtti hadifoglyot hátrahozták a nyitott hangárhoz. Tizenöt évesnek saccolta, de ha kiderül, hogy pár évvel kevesebb, azon sem csodálkozott volna. Pár évig még lehet, hogy növöget rajta ez-az, de már mindenre képes, amire egy rabszolgakereső csapatban szükség van; a fegyvert elbírja, ha pedig lőni kell, nem agyal rajta túl sokat. És a veszélyt sem érzi még annyira.

Alaposabban szemügyre vette a fiút és meg kellett változtatnia a véleményét. De, érzi. Csak fogalma sincs, hogy mit kezdjen vele.

- Kelemen Gergely – mondta a kölyök. Ráadásul még mutál is. Bolyákit egyre jobban bosszantotta az egész. Mit csinál majd vele a két tengerészgyalogos, valamelyikük a térdére fekteti a gyereket és leoldja a derékszíját, hogy elfenekelje?

- Kelemen Gergely – futott neki újra a kölyök, mintha másodszorra már magabiztosabbnak tűnt volna, kapaszkodót talált. - H-3456-os rabszolgakereső csapat.

A számok már gondolkodás nélkül szakadtak ki belőle, a végén dacosan felemelte a fejét és szinte kihívóan nézett Bolyákira. Ronda vénember, mi?, gondolta a kapitány. Ülni sem tud magától, miért kellene félned tőle?

- Nincsenek nála iratok – tette hozzá Újvári. - Semmi okunk arra, hogy higgyünk neki.

A fiú próbálta rezzenéstelen arccal fogadni az elsőtiszt megjegyzését, de Bolyáki látta a szemén, hogy belül annyira nem stabil a helyzet. Én is ilyen lehettem, csak talán még nyápicabb, gondolta. Fél éves gyakorlatra kirakták arra a tiszavidéki járőrhajóra; Káner alhadnagy keze alá. Két hét sem kellett és Káner lett az isten, amit mondott, amit tett, amit gondolt... Minden. Szolnokon kikötöttek és a legénység persze őt hagyta hátra a naszádot őrizni, aztán Káner ezt megtudta és azt a nyúlszájú tizedest osztotta be a kölyök helyére, aztán a fiút magával vitte a tiszai járőrök törzshelyére, „hadd kóstoljon bele a gyerek ebbe is!” Már nem is emlékszik arra, mi volt annak a helynek a neve, de a szaga bármikor eszébe jut. Ő, a nyápic kölyök, akár egy csatos iskolatáska is lehetett volna a hátán, a nagyok között. Folyami járőrök, félig, vagy egészen anti egyenruhások akik pár napra kiszabadultak a vadonból, vidám és agresszív alkeszek (mind hústoronynak tűnt), és persze azok a furcsa, nehéz szagú nők. Némelyik olyan idős lehetett, mint a kis Bolyáki „zsebkadét”, csak éppen tíz évvel öregebbnek tűnt. Káner persze kioktattta, mit kell tenni, mit kell mondani, Bolyáki pedig azt tette és azt mondta. Szó szerint. Mint egy verset. Mint a keresztények a Biblia idézeteit. Amikor Káner lelépett valahova és a zsebkadétot ott hagyta az élet sűrűjében, pár perc se kellett, hogy az új húst kisebb közönség vegye körül és jót szórakozzon a betanult válaszain. Ebbe tudott kapaszkodni, mi másba tudott volna? Bolyáki János kadét, Tiszavirág 4 őrnaszád, Káner József alhadnagy, egységparancsnok. Aztán az istene egy örökkévalóság múlva végzett, kézcsókkal leadta a nőt és magával vitte a fiút. A megváltás. Kelemen Gergely, H-3456-os rabszolgakereső csapat szakállas istene azonban valahol a vízben puffad éppen egyre nagyobbra és minden bizonnyal már kóstolgatják a halak.

Bolyáki sóhajtott egyet. Ha egyszer hazajut, addig éljen hogy elviszi a szomszédasszonyt Szolnokra és felderíti, hogy mi lett abból a kocsma-bordély-kártyabarlangból.

Azonban egyre több dolog mondta azt, hogy nem fog hazajutni.

- Hozzon egy pohár bort – szólt oda a hentesköpenyes kadétnak. A fiú buzgón fogadta a parancsot és elsietett. A másik fiú – két baltával faragott arcú tengerészgyalogos és egy felkötött karú tengerésztiszt kíséretében – maradt. Bolyáki nem mondott semmit, csak a kölyök csupasz arcát nézte. Lehet, hogy már kinőtt rajta pár szőrszál, de biztos kiszedte csipesszel. Szörnyű dolog, mikor a kamaszgyerek meglett, szőrös férfiak közt él és rajta csak pár magányos, de annál hosszabb szőrszál lengedezik. Akkor már jobb a semmi is.

- Uram, szerintem... - kezdett bele Újvári, de Bolyáki felemelte a kezét.

- Kérem! - Az első tiszt elhallgatott de látta rajta, hogy lenne mondanivalója. Sok mondanivalója. - Kérem. Kicsit gondolkodnunk kell. Ha a hídon lenne tennivalója, vagy máshol, akkor leléphet.

- Ö... - Újvári kis habozás után élt is a lehetőséggel. Négyen maradtak, egy sebesült, fekvő vénember, egy magára maradt kölyök és két viszkető tenyerű katona. Mikor a kadét visszaért a borral – nyilván a legjobbat hozta, amihez hozzáférhetett -, alig merte megzavarni a csendéletet.

- A... bor, uram.

- Köszönöm – mondta Bolyáki. - Adja oda Kelemen Gergely úrnak. Neki.

A kölyök felé bökött.

A tengerészgyalogok értetlenül összenéztek, a kadét is úgy csinált, mintha rosszul hallotta volna.

- Adja neki – ismételte meg Bolyáki. - Úgy látom, hogy kiszáradt a szája. Vegye el, fiam!

Alig negyed óra múlva a kadét felrohant a hídra a kapitány két parancsával. Az ÓmHH Esztergom gépeinek azonnal gőzt kell fejleszteniük az induláshoz, a romboló tisztjei pedig tíz perc múlva haditanácsot tartanak.

Kelemen Gergelyt a két tengerészgyalogos pedig megdolgozás helyett egyelőre csak bezárta a fogdának kinevezett kabinba.