Az elmúlt pár napban történt pár nyugtalanító dolog ami miatt kaptam egy sofőrt és egy vadi új kalát, egy AMD 65-st. Bevallom, nem is tudtam eldönteni, melyiknek örülök jobban – a sofőrnek, aki egy behívott szolgálatos volt, vagy ennek a kis 4 kilós drágaságnak. Az egyetemen volt utoljára a kezembe ilyesmi, akkor csak pár perc és lövés erejéig. Csilla természetesen nem örült, hogy fegyvert hozok a házba, hiába mondtam, hogy előírás, sőt jutalom. Engem azért megnyugtatott, hogy nem csak egy sodrófából áll a lakás védelmi felszerelése.
Egyébként kaptam egy rövid szóbeli tájékoztatást, meg egy ősrégi kézikönyvet, amit valaki valahonnan elővadászott az egyik M-készletből. A szóbeli tájékoztatás nagyjából abból állt, hogy itt van a fegyver, a tartaléktár, itt meg a kézikönyv hozzá és itt kell aláírni. Kérdésemre, hogy hogyan is használjam a válasz az volt, hogy ott van a kézikönyv, meg különben is, ha már nekem kell használni, akkor régen baj van. Mondjuk ezzel nagyjából egyetértettem.
Tokodaltáróról, az ottani raktár őrségének ellenőrzéséből jöttünk haza a 111-esen. Fura volt látni, hogy senki sincs az utakon, mivel a benzinkutakat lezárattuk, a megyei VB engedélye nélkül senki sem kaphatott benzint. A pálya üres volt, csak egy rendőrautó suhant el mellettünk. Biztos sürgős dolga van a kollégának, jegyeztük meg egymásnak kissé epésen Tamással, a sofőrrel, miközben mi viszonylag lassan haladtunk, noha mind a ketten siettünk már haza. A rendőrőrs előtt szintén kalás őrség, ez is az elmúlt napok szigorításainak szüleménye volt.
A Hősök terénél van egy jó kis körforgalom. Szeretem, mert onnantól már csak pár perc, és otthon vagyok. Ám most majdnem nagyot koppant a fejem, mert Tamás satufékkel állt meg, ugyanis egy kisebb, talán 10-15 fős csoportot fogott be a fényszórónk.
Látszólag ledermedtek egy időre a fény miatt. Persze ez érthető volt, egyrészt, mert kijárási tilalom van, amit szigorúan szankcionálunk, másrészt, mert ezek nem igán tűntek magyaroknak… Ugyanis az átlag magyar nem mászkál kékre, fehérre meszelt testtel egy száll ágyékkötőben, dárdával a kezében. Legalábbis az én ismereteim szerint.
Fogalmam sem volt, hogy kik ezek az alakok, de köztem és az otthonom között voltak. Szóltam hát Tamásnak – valójában ráüvöltöttem – hogy hajtson. Becsületére váljék, nyomta rendesen a gázt. Félreugráltak, bár ez nem mindegyiknek sikerült…
A NIVA erős jószág, főleg gallytörővel az orrán. Kellett is az erő, mert ahogy ráfordultunk a főutcára a fényszóró több száz alakot hozott elénk, az Eszeperantó utcából tucatjával törtek elő a kisgatyások.. Egyik másik kezében fáklya, vagy zsák. Tamás kezdett bepánikolni, mikor észrevette, hogy némely házba már behatoltak, kiráncigálva az ott lévő embereket, a nőket pedig ott helyben le is teperték… Elszorult a gyomrom, ahogy Csillára gondoltam és Tamás helyett is nyomni kezdtem a dudát! Ez a furcsa, erős hang kissé meglephette őket, és engem is a felismerés, hogy ezek
KELTÁK!!!
A Total War – Barbarian Invasion képsorai mellett Novák tanár úr hadtöri órái jutott az eszembe. Meg az, hogy sz@rban vagyunk, de alaposan...
Fentebb lehetett a vezér, mert a Sissay-köznél egy sorfal kezdett felállni. Szeretem a NIVA-t, meg a gallytörőjét, mert a sorfalon átjutottunk. Ordítoztam, hogy meg ne álljon, csak hajtson tovább! Nem szerettem volna, ha úgy járunk, mint az a rendőrautó, ami a közben volt felborulva, és már égett. A két rendőrt sehol sem láttam, talán jobb is így…
A kelták most taktikát váltottak, mert a dárdáikkal kezdtek hajigálni. Ez sofőrömnek is kellő ösztönző erőt biztosított, mert az tovább gyorsított, én pedig arra készültem, hogy a nemrégiben kapott AMD-met avassam fel. Pontosan céloztak a dögök, mert mire az Arany János utcánál be tudtunk kanyarodni, már szellősé tették a hátsó szélvédőt…
A Széchenyi téren az egyik bérházban laktunk, oda akartam eljutni. De ez nem igazán tűnt kivitelezhetőnek, mert a híd felől előrenyomuló kelták megszórtak minket. Tamást két dárda is átfúrta, az üléshez szögezve a testét. Azt hiszem, nem szenvedett sokat, mert még egy sóhajt sem hallatott. Kezei lecsúsztak a kormányról, az autó pedig elsodorva az útjában álló gyilkosait a oldaálra dőlve a falnak csapódott.
Sajgott mindenem, de tudtam, hogy minél hamarabb el kell hagynom az autót. A kalát szorongatva kibukdácsoltam a roncsból. A felém közeledő alakok irányába megeresztettem néhány lövést. Tudtam, ha nem kellek föl a földről, akkor hamarosan Tamás sorsára jutok.
Utáltam futni, de most olyan gyorsan szedtem a lábam ahogy csak tudtam, nem törődve a szúró tüdőmmel és sajgó vállammal. Sikerült eljutnom a Simor utcáig, majd a Petőfi következett. Vissza akartam jutni a Rendőrségre, hogy rendőrök fedező tüze mellett a tűzoltókkal induljunk meg a vadak felé, és locsoljuk, lődözzük ki őket a városból!
Szörnyen kimerültnek éreztem magam, fájt mindenem. Azt hiszem, az ájulás kerülgetett. Szerencsémre egy rendőrautó fénypásztájába kerültem, első blikkre szerintem el akart gázolni, de aztán csak megállt mellettem.
Egy fiatal százados segített beszállni a kocsiba, és máris robogtunk a kapitányság felé. Rádión jelezte, hogy megtaláltak, és hogy a vadak helyzetét nem tudják teljesen lehatárolni. Mint kiderült, a feladatuk meghatározni, hogy meddig hatoltak be a városba.
A kapitányságon azon indítványomra, hogy akkor induljunk meg a tűzoltókkal, nem igazán találtam partnert.
Mint kiderült, már úton vannak a tatai lövészek, addig minimális kontaktussal fel kell mérni, hogy mekkora terültére törtek be a városnak. A civileknek a menekülést biztosítani kell, de ezt az infót már a sebeimet bekötőző nyugtatókkal együtt kaptam. A dokker, vagy az engem behozó százados azt is mondta, hogy hamarosan indul majd egy ellencsapás a kelták ellen.
Azt tudtam, hogy én abban részt fogok venni! Már csak azért is, mert fogalmam sincs, mi lehet Csillával…Feltéve, ha sikerül addig ébren maradni….
Kommentek