Az ÜTI ébresztett fel hajnal ötkor. Amikor felriadtam ájult álmomból, - bár valójában nem emlékszem semmiféle álomra – ott állt a fejem felett, kezében elemlámpával és a vállamat rázta. 

- Jó reggelt. - mondta különösebb meggyőződés nélkül. – 5 óra, ideje készülnöd a szolgálatra.  

Felültem az ágyban, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az ÜTI lámpáján kívül semmi sem adott fényt, tökéletes volt a sötétség. Lehajoltam és kitapogattam, hogy hova tettem a bakancsomat tegnap este. Öltöznöm nem kellett, mert fürdés után az egyetlen garnitúra ruhámat kellett visszavennem. Intézni kellene pár váltás alsóneműt meg pólót… Felhúztam a bakancsot és óvatosan kisomfordáltam a folyosóra, ahol kis mécsesek próbálták az éjszakai sötétséget enyhíteni. Pilu is megjelent a körlet ajtajában, nem volt éberebb, mint én. Mögötte jött az ÜTI és intett a lámpájával, hogy kövessük. Lementünk a földszintre bevezetett minket a fegyverszobába. Pisztoly, két tár, 28 lőszer, AMD, 4 tár a tártáskában, 80 lőszer betárazva, mellény, szimatszatyor a gázálarccal, 4 könnygázgránát a sípolós fajtából, rohamsisak – csak ennyi cuccot kellett magunkra aggatni. 

- Lőszer van kint a bázison, ha elfogyna. - mondta az ÜTI szenvtelenül. - De könnygáz csak ennyi van, mert kint azt már nem tároljuk. A polgárőrök egymást szívatták vele, amikor az egyik elment szarni, a másik aládobta. Ők jól szórakoztak. - tette hozzá magyarázólag. 

- Menjetek reggelizni. - intett a lámpával előre - Ahol a fényt látjátok a folyosón, ott van az étkező.  

A folyosó közepén sárgásan derengett az egyik ajtó, odabent kis asztal, rajta két gyertya, két doboz vagdalthúskonzerv, meg valami sütemény volt. Aztán kiderült, hogy nem is sütemény, hanem szárított kenyér – Abofitt, vagy mi - volt.

Evés közben nem szóltunk egymáshoz. Végeztünk, elindultunk a folyosón fény felé, ahol az ÜTI-t sejtettük. 

- Nos, elindultok egyenesen, a második utcán balra fordultok, és meg sem álltok a raktárig. – ennyi volt az itiner. - Kint majd eligazítanak. Szevasztok. 

Jó hogy nem rúgott seggbe, hogy takarodjunk a kapitányságról. Kint nem volt túl hideg, felhős volt az ég, az utca pedig sötéten ásított. Elemlámpáink gyengén megvilágították az utcát, lépteink kongtak az üres város néma házsorai között.  Az út szélén kocsik parkoltak, és a lámpák ráeső fényében látszottak rajtuk a kezdődő enyészet jelei. Mindegyiken kezdett megállni a por, kerekeik tövénél kis porkupacok álltak. Az utcán is észre lehetett venni az elhanyagoltságot. A járda koszos volt, a falak tövében kis lejtőket alakított a felgyűlt por és szemét. Az első utcasarkon nagy halomra esett a lámpám fénye, ahonnan zizegés és zacskócsörgés, és éles hangú sivítás jött. Lábunk előtt arasznyi árnyak rohantak el.  

- Ezek patkányok, bazzeg. – mordult fel Pilu, és megtorpant.- Rühellem őket. 

A kupac egy jó két méter magas szemétdomb volt, vegyesen állt benne a város szemete a legalján még talán volt némi ételmaradék, az első napokban még nem tartalékoltak az emberek. De a halom tetején már csak üres konzervdobozok, levesporos meg kekszes zacskók hevertek. Egyfajta naptár volt a kupac. És patkánymennyország. Ők jól jártak az átkerüléssel.  

A második ilyen halomnál már meg sem álltunk, és a patkányok sem szaladtak el ijedtükben. Gombszemük élesen világított a ráeső fényben, de nem zavartatták magukat.  

Balra fordulunk és jó 100 méterre észrevettük a raktárbázist. Előtte két vashordóban is égett a tűz, narancsvörös fényében láttuk a mellettük ácsorgó alakokat. A bolt körül teljes szögesdrótkerítés volt, csak a bejárat előtt volt egy keskeny ösvény, ott álltak az őrök.  Nyolcan voltak, hat  civil és két rendőr. 

- Állj! Ki vagy? - szólt hangosan az egyik, és nem tudom miért de gyerekkorom üttörőtáborainak éjszakai őrsége jutottak eszembe.  

- Jó reggel, kolléga! - köszöntem neki. - Szomodi törzs és Váradi őrmester szolgálatra jelentkezünk. 

- Szevasztok. - sietett erre elénk. Nálam idősebb, hórihorgas, szakállas, beesett arcú, de villogóan élénk szemű zászlós volt. 

- Schwartzer Tibor vagyok.- bökött a névtáblájára majd nyújtotta a kezét. - De hívjatok csak Svarcinak. Ő pedig – mutatott a kollegájára – Tokodi Anita főtörzs. 

- Jó reggelt! – intett felénk Tokodi, de nem lépett közelebb hozzánk. A civilek köszönésként csak lustán intettek felénk. 

- Honnan jöttetek? – kérdezte Svarci.

- Bicskéről, a pályáról. - mondtam neki. – És ti?

- Mi innen a városból. Itt is lakunk. Családdal jöttetek?  

Elszorult a torkom, nem tudtam válaszolni. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rájuk, de már nem fájt annyira. De beszélni róluk, nos az nem ment.  

- Nekem nincs családom. - mondta Pilu. - Bicskén lakom, albérletben. Az összes holmim ottmaradt. Most próbálok valami fuvart intézni meg szállást, mert a kapitányságon nem olyan frankó aludni. Öcsiék Pesten laktak.  - mondta végül zavartan helyettem.  

Az alig elkezdődött társalgás ezzel a megjegyzéssel meg is szakadt. Svarci megütögette a vállamat. 

- Na menjünk, elmondom, mit kell csinálni.  

A bejárati ajtóhoz mentünk, aminek fotocellái persze nem működtek, kézzel kellett széttolni az ajtólapokat. Odabenn sötét és hideg volt. Lámpáink fényénél az előtérben egy íróasztal, két szék, egy polc tele irattartókkal és két raklapemelő targonca látszott. 

- Látástól vakulásig dolgozunk. - vigyorgott Svarci.- Szóval, ahogy kivilágosodik, a VB-től jön egy tag, hozza a bélyegzőjét meg a kiadmányozási és a napi elosztási tervet. Jön két teherkocsi sofőrrel és egy-egy rakodóval. A boltból kihozzák azt és annyit, amit és amennyit a VB-s mond, és felpakolják a kocsikra. Megkapják a címet és elindulnak. Persze veletek együtt, nektek kell kísérni a szállítmányt. A célban megvárjátok a lerakodást, és fordultok vissza. Nem nagy ügy, napi 4-5 forduló jön össze. Éjjel meg itt kell dekkolni.  

Az órámra néztem, hat múlt, lassan világosodott, a fátyolfelhők között kicsit sápadtan kelt a nap, a hajnali párásság foltjai még nem szálltak fel. Két katonai Rába kanyarodott a bolt elé, úgy látszik a honvédség ebből a típusból kiapadhatatlan készlettel rendelkezik. Mögöttük egy bringás tekert be a bolt elé, a vállán nagy postástáska volt átvetve, a biciklisbukója alól kilógó vörös haja lebegett a menetszélben. Hosszú formás lábai és csodálatosan kerek feneke messziről elárulta, hogy nő - nem is akármilyen nő. Pilu egyből oldalba bökött és a fejével a nő felé bólogatott, aki közben betekert a bejárathoz és letámasztotta a bringát. Levette a bukóját és megrázta a fejét. Égővörös haja volt. Szeplős, szabályos vonású, finom rajzolatú kislányos arc, az orra csak egy kis jelzésértékű nózi, olyan, mint a kétéves kislányok puha orrocskája, körülötte pedig ezernyi szeplő. Arcát óriási zöld szemei és csodálatosan telt, rózsaszín szája uralták. Gyönyörű volt. És szerintem nem több húsznál. 

- Jó reggelt, uraim. – köszönt ránk meglepően érett hangján. – Kis türelmüket kérem, míg átöltözök. Ezzel el is tűnt a bejárat mögött. 

- Öcsi, bazz, ez a lány… - Pilu nem talált szavakat, helyette kezével körözött maga előtt és áhítozva nézett a bejárat felé. Nem mondtam semmit, mert nem is volt mit mondanom.  

- Látom, a Helga nálatok is ott van a szeren. – bólogatott Svarci. – Gyönyörű lány. Kár, hogy halálosan szerelmes a főkapitány helyettesbe. Esélyetek sincs, jobb, ha nem is gondoltok rá. 

- A francba. – jött a következő sóhaj Pilutól. – Nem baj, nézni csak szabad. 

- De el vagytok ájulva tőle… - rúgott odébb egy kavicsot Anita. – Férfiak… Na, Svraci, induljunk befelé. 

- Este megint mi jövünk. – mondta Svarci búcsúzóul. 

Közben a két rakodó lenyitotta a platók oldalát és előkészítették a „békákat” – valahol hallottam, hogy így hívják ezeket a raklapemelőket. Helga kilépett az ajtón, szabadidőruha volt rajta, aerobic-zokni térdig felhúzva, nagykabát és az ujjvégeknél levágott kesztyű. Zöld szemeit egy keskeny, villogó szemüveg mögé rejtette, de így sem volt hétköznapi jelenség. 

- Nos, uraim, Nagy Helga vagyok, a városi VB tagja, az én dolgom kiosztani a napi fejadagot, amit majd Önök szállítanak a kijelölt helyekre. – nézett ránk és leült a nagy íróasztal mögé. 

- Rendben van. – mondtam neki. – A nevem Szomodi Nándor, a társam pedig Váradi István.  

- Mi meg azok vagyunk, akik tegnap is voltunk, Bébi. – röhögött fel az egyik rakodó. – Lökjed, Bébi, mit zabálnak ma az emberek? 

A rakodás nem tartott sokáig, látszott, hogy az elmúlt napokban az egész folyamat rutinná vált. A bolt olyan volt, mint valami nagy hangár, vagy inkább barlang. Félhomály volt, bizonytalan körvonalak látszottak odabent, csak a tetőablakokon esett be némi fény. Az árugondolák között halmokban állt a készlet, ami így is elkeserítően kevésnek nézett ki. Kis halmokban álltak a konzervek, kész- és félkész ételek, zöldség és savanyúság üvegben. Liszt, cukor, tésztafélék, szárazbab, sárgaborsó, csoki, keksz, mindenféle szárazáru volt elszórtan az üzletben. Én nem láttam benne semmi rendszert, de a rakodók jól kiismerték magukat. A két kocsit egy óra alatt pakolták fel az előírt áruval.  

- Legfeljebb két hétre elég. – mondta váratlanul a hátam mögött Helga. Látta, hogy szemrevételezem a készleteket. – Öt napja semmi sem jött be, azóta csak kiadok. A napi fejadag jelenleg 1500 kilokalória, de a VB ma dönt a csökkentésről.  

- Mennyi az az 1500? – kérdeztem. Sose foglalkoztam fogyókúrával, lövésem se volt az értékekről. 

- Nos, maga egy átlagos férfi, úgy saccolom, olyan 85 kiló lehet. – mért végig és ettől tökéletesen rosszul éreztem magam. Mintha egy rovar lennék egy – amúgy gyönyörű – professzornő mikroszkópja alatt. És meglepően jól saccolt. - Ha egész nap ücsörögne egy fűtött szobában, akkor ennyiből tartani tudná a súlyát és a kondiját.  

- A maguk munkájához, amit most végeznek, - folytatta szenvtelenül – szerintem úgy 2500 kellene. Nekik meg, – mutatott a rakodókra – a 3000 is kevés lenne.  

- És ez mit jelent? 

- Maga szerint? – kérdezett vissza, de egyből válaszolt is – Lassított éhhalált. Először a betegek és a legyengültek halnak meg, utána a kisebb gyerekek, majd a nagyobbacskák. Azután jönnek a férfiak, először a fiatalabbak, utánuk az idősebbek. A nők kicsit tovább húzzák. 

- De előtte még egymásnak esünk. – tette hozzá rezignáltan. – Látta a kiégett boltokat, ugye? 

Bólintottam. 

- A válság negyedik napján már ott tartottunk, hogy kifosztották a boltokat. Igaz, akkor nem az alapvető élelmiszert vitték, hanem a plazmatévét meg a whiskyt. Ha tényleg éhezni fognak, ki állítja meg őket? És milyen áron? 

Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen gondolatok járnak a szép fejében, kezdtem kicsit másképp gondolni rá. Nem csak szép, de okos is. Veszélyes elegy. Én úgy gondoltam, hogy nincs két hetünk, szerintem napok kérdése volt, hogy a feszültség kirobbanjon. Bár voltak ezzel ellentétes jelek is. 

Körülöttünk lassan ébredezett a város, egyre többen jöttek ki az utcára. Nem volt hideg, sőt, november elejéhez képest kifejezetten jó idő volt. Az emberek sétáltak és beszélgettek, bringások tekertek csapatostul keresztül kasul az úttesten, de senki sem sietett. Nem volt hova és nem volt miért sietni. Az egész stresszes XXI. század eltűnt körülöttük. Furcsa volt, hogy egy város milyen emberi tud lenni a kocsik zaja és bűze és a napi rohanás kényszere nélkül. Amikor elindultunk a célpontok felé – először a Szent Borbála Kórház, utána a Kis utca CBA – körülöttünk egy sosemvolt Esztergom képe rajzolódott ki. Lassan mentünk, mert a gyalogosok és bringások az úttesten is közlekedtek és csak közeledtünkre kapták fel meglepetten a fejüket és húzódtak félre. Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban, iszonyatosan hangosak voltunk. Kisiskolás csoportok hangosan visítva kergetőztek a parkokban, a park szélén anyukák és nagymamák beszélgettek. Kicsit távolabb férfiak csoportjai ültek asztalok körül és kártyáztak, sakkoztak, beszélgettek. Ha jól láttam, szabadtűzön még talán forralt bort is főztek. A dunaparti sétány is tele volt emberekkel. Fiatal suhancok fociztak az úttesten és fiatal lányok álltak körülöttük kíváncsian. 

A kép azonban csalóka volt. Csak pillanatfelvétel volt, ami alapján a tudatlan szemlélő téves következtetést vonhat le. A béke mögött ott rejtőzött a közeli éhhalál vagy éhséglázadás esélye. Nem ez volt minden világok legjobbika. 

A kórházhoz mentünk először. A VB engedélyével itt éjjel-nappal mehettek a generátorok, de a kiküldött revizorok kegyetlenül megrostálták a bent fekvő betegeket. Új beteget csak akkor fektethettek be, ha műteni kellett. És a műtét után pár nap elteltével már ki is adták. Aki nem ilyen beteg volt, annak behívták valamelyik családtagját, gyorstalpaló módon kiképezték az alapvető fogásokra, ellátták gyógyszerrel és hazaküldték a beteggel együtt. Elvégre ráértek ápolni, más dolguk nem volt. A kórház jóformán üres volt, csak az intenzíven feküdt pár beteg, akiknek az életben tartásához az elektromosság elengedhetetlen volt. Az ide kiszállított élelmiszer ennek megfelelően nem volt nagy tétel. A főorvos, aki átvette a szállítmányt, nem volt sokkal idősebb nálam.  

- Köszönjük. – mondta. – Még van pár nyugodt napunk. Addig ennyi is elég lesz.  

Értetlenül nézhettem rá, mert kérdés nélkül magyarázni kezdett. 

- Járvány lesz. – ezt teljes meggyőződéssel mondta. – Tíz napja nincs vízszolgáltatás, tíz napja szárad a csatornarendszer és tíz napja oda szarnak-hugyoznak – elnézést, de ez a helyes kifejezés – az emberek, ahova tudnak. Van, aki vödörbe ürít, és utána kiönti az utcai víznyelőbe, van, aki a WC-t használja, de leöblíteni nem tudja és van, aki a háza háta mögött ásott egy gödröt vagy reaktiválta a budit. Ők a szerencsésebbek. 

Bevallom, ez nekem eddig nem tűnt fel. Pedig tíz napja élek ebben az elveszett világban. Nem tűnt fel, hogy Piluval gyakran együtt vonultunk a telep kerítéséhez „kicsavarni a gyíkot” vagy ástunk gödröt valahol az út szélén és guggoltunk fölé. Itt a városban azonban még ez a „megoldás” sem működött, a társasházban vagy panelban lakóknak nem volt alternatív lehetőségük, nekik maradt a vödör.  

- És ritkán fürdenek, ritkán mosnak kezet, de összejárnak. – folytatta a doki. – Vérhas, kolera, tífusz – valamelyik jönni fog. 

- Miért nem tesz ellene valamit? – fakadtam ki. 

- Voltam a VB utolsó ülésén. – legyintett dühösen a doki. – Bólogattak, amikor elmondtam, hogy mi várható. Aztán kijelöltek a várostól keletre, a Duna partján egy helyet, ahova nyilvános illemhelyeket építenének. Maga odasétálna, mondjuk három kilométerről?  

- Javasoltam, hogy pár háztömbönként ássanak nyilvános latrinákat, nem kellene sok, mert nem nagy a város. De a körzetbizalmik hallani sem akartak arról, hogy náluk ássunk egy-egy megabudit. És ennyiben maradtunk. Utána csak arról volt szó, hogy a keltákat meg kell támadni. Érdekes lesz az a sereg, amelyik támadás közben sugárban hány és összefossa a lábszárát, már elnézést. Ennyi erővel meg is várhatnánk a keltákat. 

Nem tudtam mit mondani neki, a rakodók már végeztek, menni kellett tovább. Az áruháznál jó százméteres sor állt.  

- Mindig ez van. – mondta a sofőr. – Ma csütörtök van, a hétfőn kiszállított mennyiséget már kiosztották. Várnak, hátha jut nekik is valami. Mert hiába van jegyed, ha nem kapsz érte semmit. 

- Kérek négy önkéntest! – kiabálta a rakodónk. Nem kellett kétszer mondania, négy kölyök már ott is volt a kocsinál és negyed óra alatt lerámolták az árut. A helyi VB-s aláírta a papírt és indultunk is vissza. Elég eseménytelen szoli volt, mint egy nap a szanatóriumban, tök fölöslegesnek éreztem magam.  

A harmadik forduló után megkérdeztem Helgát, hogy van-e bent valami ruhaféle, mert nekem csak ennyi van, amit rajtam lát. Bementünk a boltba, és a ruházati részleghez vezetett, ami jóformán érintetlen volt. Nagy őszi akció volt, 30%-os leértékeléssel. Volt egy olyan érzésem, hogy nekem még ennél is nagyobb kedvezményt fognak adni. 

- Válogasson nyugodtan. – mondta Helga. – A ruházati kérdéssel a VB még nem foglalkozott, ez nem központi készlet. Bár előbb-utóbb elkopik a ruhánk. Majd felírom, hogy mit vitt el, biztos, ami biztos.  

Végignéztem a kínálatot, bár mindig is utáltam a ruhavásárlást. Utáltam próbálni, nézegetni, úgyhogy az öltöztetésemet mindig a feleségem intézte. De ő most nem volt itt. 

Alsógatya, póló, zokni, pulóver – ezeket céloztam be, és fel is pakoltam magam rendesen. A ruhák érintése nyirkos volt, a fűtetlen barlangban nem kell nekik már sok idő és ezek is elrohadnak majd. Találtam sapkát és kesztyűt is. És még egy ruhadarabot is magamhoz vettem, noha eddig bottal sem piszkáltam volna meg. Jégeralsó volt, nagy fehér, sliccnél kivágott jégeralsó. Ott lógtak felakasztva a hosszú alsógatyák, amelyekről nekem mindig vén trotty papák pöcsvakarászós-krákogós hajnali vizelhetnékes felébredése jutott eszembe, ahogy ilyen jégeralsóban vonulnak a budira. Még jó, hogy ezt a céges pszichológus nem tudta meg soha. Levettem a gatyákból egy párat, télen jó szolgálatot fognak tenni. Helga kint leleltározta a holmit, a jégereknél kicsit mintha meghökkent volna – de lehet, hogy ezt is bemagyaráztam magamnak – és segített egy nagy zsákba betenni. Majd szoli végén behurcolom a kapitányságra. 

A következő fordulót délután három körül vittük ki. Azt mondta Helga, hogy a Prímás-szigetre kell mennünk. Bíztam benne, hogy a sofőröm tudja, merre van, mert én azt sem tudtam eddig, hogy van egyáltalán sziget Esztergomban. Szép idő volt, késő őszi napsütés, a fák elhullajtott levelei vörösessárgára színezték a földet és a folyó hatalmasan hömpölygött. Fenséges látvány volt. A folyóparton igazi piknikhangulat volt, pecások álltak egymás mellett szorosan, mögöttük bámészkodók serege. A parkban gyerekek futkároztak, és anyukák beszélgettek. Néhány helyen kondérok körül ácsorogtak, halászlét főztek, mások tüzek mellett nyársakat forgattak és halat sütöttek. Próbálták kiegészíteni a nyomorúságos fejadagokat. 

- Azt mondják, hogy pecás kánaán van. – mutatott a sofőröm előre. – Hihetetlen mennyiségű halat lehet fogni. Nem is kell csali hozzá. Az egyik haverom azt hitte, hogy cápát fogott, amikor remegő lábakkal, két órás fárasztás után partra vonszolták a dögöt. Lemérték, 150 kilós volt. Az egyik hozzáértő azt mondta, hogy viza volt és annak még kicsi is. 

Még megcsináltunk egy fordulót, a célnál megint gyorsan lepakoltattuk néhány sihederrel az árut és elindultunk vissza a raktárhoz. Gyorsan sötétedett, az árnyak megnyúltak, a tárgyak körvonalai elmosódtak, a színek kifakultak és tíz perc alatt szinte teljesen este lett. Sötétedéstől kijárási tilalom volt, de az utcák már korábban elnéptelenedtek. A házak elfüggönyzött ablakain keresztül sápadtan szűrődtek ki a gyertyák és mécsesek halovány fényei. A benzinkutaknál és a többi őrzött helyen ismét fellobbantak a vashordókba rakott tüzek. Az őszi, verőfényes város helyét elfoglalta egy komor, sötét labirintus, amelyben csak a két Rába fényszórói vágtak fényalagutat. Öt körül értünk vissza a bázishoz, ahol Helga már átöltözve várt ránk. Ismét a vadítóan testhezálló bringáscucc volt rajta, haját a bukó alá rejtette. Csak az átvételi papír miatt várt meg minket.   

- Elkísérjük a kocsikkal? Bevilágítjuk az utat. – ajánlotta fel hirtelen Pilu a segítségünket. – Vagy tegyük inkább fel a bringát a platóra és üljön be mellénk… 

Láttam Helgán, hogy habozik. Büszkesége nem akarta engedni, hogy az ésszerű megoldást válassza, és velünk jöjjön. Ugyanakkor valószínűleg eleget tudott arról, hogy mik történtek mostanában – kelták, farkasok, medvék és a saját fajtánk bűnözőinek támadásai központi beszédtémák voltak minden társalgásban. Helgának ráadásul lehetett hiteles hírforrása is. 

- Rendben van. – bólintott végül megadóan. – Vigyenek a VB irodához, ha az útjukba esik.  

- Pont arra kell mennetek, igaz, fiúk? – kérdezte Pilu a sofőröktől és közben úgy kacsingatott rájuk, mint egy megvadult fénysorompó. A sofőrök csak a vállukat vonogatták, nekik teljesen mindegy volt, a végén úgyis a kijelölt központi járműtelepre kell menniük.  

A bringát felraktuk az egyik kocsi platójára, Helga beült Pilu mellé az első kocsiba, aminek a rakodója morgott, mehetett hátra vigyázni a bringára, neki már nem maradt hely a fülkében. Elindultunk a kihalt város utcáin, a VB telephelye persze a város másik végén volt, egy jól védhető gyárépületben volt, a sofőr szerint valahol a Táti úton. Az égbolt teljesen derült volt, a növekvő félhold szinte a fejünk felett állt és sápadt, ezüstös fénnyel világította meg a tájat. Szinte egyenesen haladtunk dél felé, az út jobb oldalán egy hegy sötét halma emelkedett komoran a csillagfényes égbolt elé, a tetején meglepve vettem észre a Bazilika képekről olyan ismerős kontúrját. A nappal csillogó márványlapok a hold fényében kísérteties, halvány fényben fürödtek. Megborzongtam, a békategóriás horrorfilmek tökéletes díszlete lehetne a templom, de akár az egész város is. 

Piluék kocsija előttünk egyszercsak félig keresztbefordulva, csikorgó fékekkel megállt. A mi sofőrünk is beleállt a fékbe, nem voltunk bekötve, a rakodóval együtt felkenődtünk a szélvédőre, ami szerencsére nem tört be. Az első kocsi sofőrje kivágta a kocsiajtót, egyetlen lendülettel leugrott és elrohant mellettünk visszafelé, bele az éjszakába.  

- Ne mozduljatok innen! – kiáltottam a sofőrre és a rakodóra. Leugrottam a kocsiról és odarohantam a másik kocsi nyitott ajtajához. Futás közben kibiztosítottam az AMD-t, de nem töltöttem csőre. Pilu már a kocsi előtt állt, ajkai némán mozogtak és kidülledt szemmel bámult maga elé a távolba. A kocsik előtt úgy százötven méterre az út egy T-kereszteződében kétfelé ágazott. A mi utcánk egyenesen egy házfal felé vezetett, amit most megvilágított a kocsik fényszórója. A ház előtt vagy ötven-hatvan kockásköpenyes, dárdával és kardokkal felfegyverkezett kelta állt és felénk mutogattak. Elöntött a hideg veríték, azonnal csőre töltöttem a fegyvert. A ház nagy kétszárnyú kapuja tárva-nyitva volt, a belső udvar felől kiabálás, jajveszékelés hangjai szűrődtek ki. A kelták csoportja rikoltva és vijjogva nekirugaszkodott, hogy minél gyorsabban rajtunk üssenek. Egyszerre ugatott fel a kezünkben a fegyver. A kelták első hulláma tőlünk ekkor 100 méterre lehetett és szerintem nem látták az összefüggést a soraikban felbukó elesettek és a fegyvereink hangja között, mert nem torpantak meg. Feltartóztathatatlanul jöttek egyre közelebb.  

- Helga! – kiáltotta Pilu és hátrafordult. – Helga!  

De Helga nem volt már a fülkében, hanem a platóról kétségbeesve rángatta lefelé a bringáját, majd felpattant rá és őrült tempóban eltekert. Az én sofőröm és rakodóm sem volt már sehol, kereket oldottak. A két Rába eltorlaszolta az utat, de a gyalogos harcosoknak nem jelentett leküzdhetetlen akadályt, nem tudtuk fedezéknek használni őket.  

Az utcában többszintes, régi polgári házak álltak, amelyek lakói az üvöltésre és a lövésekre az ablakokhoz siettek. Utána pedig pánikszerűen, ordítva és egymást taposva próbálták elhagyni a házakat és rohantak a biztonságosnak hitt belváros felé. Megragadtam Pilu karját és magam után rántottam. Beestünk az első házba, aminek utcai ajtaja régimódi, nagy faajtó volt, zárral és retesszel. Bezártuk magunk mögött és felrohantunk a házba. A kelta csoport odaért a Rábákhoz és megtorpantak. Nem láttak még ilyen dolgot, nem tudtak mit kezdeni vele. Ezt már az egyik padlásszoba ablakából lestük Piluval, akit úgy kellett lefognom, hogy még ne lőjön. Az egyik kelta kezében kétélű bárd volt, amivel odacsapott a kocsi nyitott ajtajára. Az ajtó hatalmasat dördült, behorpadt, az ablaka csörömpölve hullott ezer szilánkra. A harcos lehajolt, és beletúrt a törött üvegcserepekbe. Biztonsági üveg volt, nem vágta meg a kezét. Valamit kiáltott a többinek, mire azok is nekiestek a kocsi ablakainak. Utána marékszám szedték a tarisznyáikba az üvegszilánkokat. Pilu kiszabadította magát a szorításomból, az AMD-vel beverte az ablakot és egy kézigránátot vágott a kelta csoport közepébe. Lenyomta a fejemet a párkány alá, és mellém guggolt. Hatalmas fénye és iszonyatos hangja volt a gránátnak, a falak megremegtek, és az ablaküveg szilánkjai a nyakunkba hullottak. Megsüketülve álltam fel, Pilu már az ablakban állt és egyes lövésekkel vadászott a túlélő keltákra, akik fejvesztve futottak visszafelé a házhoz. 

Kinéztem, az utcán lángot fogtak a kocsik, vagy tíz halott kelta hevert vértócsák között. Sok távoli ház ablakaiban tűz fénye látszott. A tűz fényénél láttam, hogy az utcán emberek tucatjait hajtják végig a kelták, a dárdák nyelével terelve őket, mintha barmok lennének.  

A kelták, akik túlélték a kézigránátot, most az úttorkolatnál egy idősebb harcos körül csoportosultak, aki hevesen gesztikulált nekik – ő volt a vezetőjük. Nem tudom mi történt velem, de automatikusan cselekedtem. Az AMD-met kibiztosítottam egyes lövésre és csőre töltöttem, majd az ablakkeretre támasztottam. „Cél az alsó széle közepe” – valahol agyam mélyén visszhangzott a kiképzőm hangja. Lőttem. Az öreg harcos felbukott, a körülötte állók sikítva berohantak az egyik utcába. Forróság öntött el. Öltem. Az előbb a sorozatoknál nem tudhattam, megöltem-e valakit, de most biztos volt, hogy az öreg keltát én nyírtam ki.  

A mi utcánkban csend volt, csak az égő kocsik tüze morajlott alattunk. Pilu nem bírt a seggén maradni, keltát akart ölni. Egyedül nem engedhettem, vele mentem. Kilestünk az utcára, a város felé nyugodtnak tűnt a helyzet. A házfalak és a parkoló kocsik fedezékében előrelopakodtunk, majdnem az úttorkolatig. A szemközti nagy házból tízesével vezették ki a rabjaikat a kelták, ezért nem mertünk közéjük lőni. A jobb oldali utcából zöld-kék kockás kelta csoport bukkant fel, futólépésben közeledtek, kezükben hatalmas dárda és pajzs volt. Nem kellett több, fél térdre ereszkedtünk és sorozatokkal szétlőttük őket. Szinte mind elesett. A hangra és a sebesültjeik üvöltésére a házból kifutott pár harcos, akik tanácstalanul nézték a sok halottat, mivel az ellenséget nem látták. Pilu őket is megkínálta egy kézigránáttal. A gránát robbanásának hangja megsüketített, fénye még a fedezék mögött is elvakított. Hallottam, hogy a repeszek végigborotválják a parkoló autók és a házak oldalát. Utána csend lett. Kimerészkedtünk a fedezékből, az utcán számolatlanul hevertek a hullák, a csatornanyílások felé vékony erekben vér szivárgott.  

A csendben Pilu úgy érezte, mondania kell valamit. 

- Lecseréltem a könnygázgránátokat igazira… - mondta tök nyugodtan. – Az ÜTI is álmos volt, nem figyelte mit veszek fel.   

- És most? – tettem fel a kérdést. Egy ismeretlen városban küzdünk egy ismeretlen ellenséggel. Nem jó állapot.  

- Menjünk utánuk. – intett a rabokat kísérő kelta csoport távozásának irányába Pilu és meg se várta a válaszomat, elindult. Utána futottam. Az utcán hamar észrevettük az előttünk fáklyákkal menetelő keltákat és menetből lőni kezdtük őket. A lőszerünk rohamosan fogyott, nekem az utolsó tár volt bent, Pilunak az utolsó előtti. Sorra buktak fel a hátsó kelták, de nem álltak meg, nem támadtak vissza. Már az úttest közepén szaladtunk utánuk, amikor kiértünk egy hídra és a földbe gyökerezett a lábunk. A Prímás-sziget volt előttünk, ahol ma már jártunk. Akkor piknikeztek rajta, most azonban a szigeten mindenhol fáklyák világítottak és tábortüzek égtek, egy hatalmas kelta tábor volt az egész. Ennyi keltával szemben esélytelenek voltunk. Hátraarc és futottunk vissza a házak közé. Visszaértünk a Rábákhoz, amelyek kitartóan égtek, mert onnan talán visszatalálunk a raktárhoz, ahonnan tudunk erősítést és muníciót szerezni. Elindultunk felfelé az utcán, jó kétszáz méter után kiértünk egy nagyobb útra, ahol sokkoló látvány fogadott. A Hold sápadt fényében lefejezett és felkoncolt hullákat láttam, hevertek a falak tövében, szisztematikus népirtásnak tűnt a dolog. Akit értek, azt mind megölték. Anyák a csecsemőjükkel, öreg papa, fiatal fiú – mind ott hevertek holtan és megcsonkítva. Fiatal nőket nem láttunk a halottak között. A látvány annyira szürreálisnak tűnt, hogy nem fogtam fel a borzalmát, vagy a harctéri sokk dolgozott bennem. Kelet felé mentünk tovább a főúton. Az egyik ház tövében egy bringa körvonalait sejtettem. Odamentem és nem mertem megszólalni. Pilu is odaért. 

- A kurva életbe! – ordított fel. – Ez a Helgáé!  

Megismertem én is a bringát, ezzel jött reggel és menekült el este Helga. De ő nem volt sehol. Továbbloholtunk, az út itt egy kisebb töltésen vitt végig, a lejtőn álló bokrok közül halk nyöszörgést hallottam. Megragadtam Pilu karját és odamutattam a bokorra. A fegyvereket előreszegezve óvatosan közelítettük meg a bokrokat. Nem láttam semmit a sötétben, csak a nyöszörgést hallottam hangosabban. Aztán egy, a bokor alól kinyúló és a rávetülő holdfényben kísértetiesen sápadt kézfejre és csuklóra esett a pillantásom, amin ismerős, kis brillekkel kirakott karóra csillogott. Helga. 

Pilu csak felmordult és már húzta is kifelé a nőt a bokorból. Helga fején ott volt a bukó, talán ez mentette meg az életét, mert egy lecsúszott vágás nyoma látszott a bukó tetején, szép orrnyergéből és szája sarkából szivárgott a vér, szemei véraláfutásosak voltak. Halkan nyöszörgött, de eszméletlen volt. Hatalmas ütést kaphatott a fejére. Pilu felnyalábolta Helgát, visszamásztunk az útra, ahol két fényszóró egyből elvakított. A jármű csikorgó kerekkel állt meg előttünk, egy katonai dzsip volt. Az utasa kilógott az ablakon és ránk üvöltött. 

- Tegyék be hátra a sérültet és ugorjanak fel maguk is! – Pilunak kinyitottam az ajtót, aki óvatosan befektette Helgát, majd bemászott a szűk helyre. Többre nem is volt idő, mert a kocsi csikorgó kerekekkel elindult és elszáguldott. Esélyem se volt beszállni. 

Egyedül álltam a sötét úton. Csend volt, csak elszórt fegyverropogás hallatszott a távolból. Hányinger tört rám. Reggel óta nem ettem semmit, csak szárazon öklendeztem, sűrű, keserű nyálat köpködtem. Közben felfelé botorkáltam a töltés oldalán és könnyeztem a hányás okozta erőlködéstől. Elfogyott minden erőm. Lerogytam a földre, hanyatt estem és hangtalan zokogásban törtem ki. Aztán valószínűleg elájultam, vagy elaludtam, mert amikor magamhoz tértem és az órámra néztem már tizenegy is elmúlt. Felkeltem, megigazítottam magamon a szerelvényt és felbotorkáltam a töksötét töltésoldalon. A töltés tetején megdöbbenve láttam, hogy a Bazilika előtti parkolóban állok, előttem a templom hatalmas kupolája és az oszlopcsarnok meg a rajta nyugvó timpanon fénylett sejtelmesen a holdfényben. Üres volt a tér. Vagyis majdnem üres. A tér közepén egy kelta térdepelt, a hold hátulról világította meg, halovány árnyéka méterekkel elnyúlva előtte sötétlett. Kezem azonnal rácsúszott az AMD-re és egy pillanat alatt lőkész voltam. Aztán meghallottam a térdeplő kelta zokogását. Egy nő zokogását. A háta mögé lopakodtam, nem vett észre. Koszos, szakad, kockás kelta köpönyeg volt rajta, lábán valami saruféle szétrongyolódott maradványai, amiket rongyokkal csavart körbe. Hosszú, hullámos, sötét haja leomlott a vállára, arcát a Bazilika homlokzatára szegezte és rázta a zokogás, ami hirtelen megszakadt. 

- Caput, Mater et Magistra Ecclesiarum Hungariae* – mondta a nő. – Caput, Mater et Magistra Ecclesiarum Hungariae. 

Felnéztem a Bazilika homlokzatára. A szívem akkorát dobbant, hogy belesüketültem a fülembe szökkenő vér nyomásától. A hold halott fényében a Bazilika kupolája alatta a timpanonon aranykeretben hatalmas betűkkel egy felirat állt. Ugyanaz a felirat, amit a nő ismételt meg most már harmadszorra. Olvasta a feliratot. Odaléptem a nő mögé és a vállára tettem a kezem. Nem rémült meg, a válla felett könnyes arccal hátranézett és félénken elmosolyodott.  

- Iulia ego sum. Iulia Cornelia. Qui es Tu, salvator mea?** 
 

Esztergom feldúlása (Sacco di Esztergom) más szemmel.

*A magyarországi egyházak feje, anyja és tanítója.

** Julia vagyok. Julia Cornelia. Te ki vagy, megmentőm?