Retrokorszakunk utolsó debütáló szerzője egyik nap még azon rágódik, hogy másnap be kell hajtania pár milkót, de később fellélegezhet, mert kiderül, hogy még van bő kétezer éve az üzletig. Üdvözlet a sötét oldalon!
2008. 10. 27, hétfő
Valami naplót vagy blogot kellene erről írnom.
Lehet, hogy később, ha minden helyrejön, már el se fogom hinni, hogy mindez megtörtént, csak ha a saját szavaimmal látom leírva. Meg aztán, valljuk be, kurva unalmas is arra várni, hogy végre visszajöjjön az áram.
Már lassan két napja rohadok itt.
Szombat délután ugrottunk ki Tibi alias Tyson barátunk panziójába, Búbánatvölgybe, Lacival és Lacival. Szeretjük ezt a helyet, van itt egy kis tó, ahol már kötöttünk egy-két jó „üzletet”, és nekem valahogy mindig jobban tetszett ez, mint egy nightklub hátsó szobájában asztalhoz ülni. Még ha lát is valaki bennünket, ki nem szarja le.
A másik Laci csak késő délután futott be, és hozott három lányt, hogy jól érezzük magunkat este – azért csak hármat, mert Tibi alias Tyson itt felügyelet alatt van, és csak házinyúlra lőhet. Nyilván emiatt is vetette fel az agyafúrt medvéje, hogy menjünk el valahová pörögni éjszaka, de pechjére én már akkor részeg voltam, amikor megjöttünk, a Lacik szintúgy, így ezt leszavaztuk.
Valamikor éjszaka azért csak beleállt a bugi a lábukba, és mivel elfogyott az abszint, kitalálták, hogy ők átmennek Párkányba abszintért. Hülyék vagytok, mondom nekik, abszintot itt is vehettek a Tescóban, de talán még egy kúton is. De az egyik Laci állította, hogy a szlovák abszint jobb. Aztán hosszas fejtegetésbe kezdtek, hogy melyikben van és melyikben nincs THC, illetve lehetséges-e, hogy mióta újra engedélyezték, azóta egyikben sincs. Nem mintha nem lett volna minimum tíz deka kender a kocsiban, de mindegy, láttam a srácokon, hogy ezen a ponton már tudományos igényességgel közelítik meg a kérdést. Egy kósza pillanatig még kedvet is kaptam hozzá, hogy felöltözzem és ezt a két idiótát hallgassam Párkányig meg vissza, de végül inkább otthagytam őket a folyósón, és visszamentem a kurvához. A fene se tudja, mi ütött belém; vagy nagyon hasonlított a csaj az asszonyra és azért, vagy egyáltalán nem és azért, de sehogyse akarózott útjára engedni. Nagyon kellemes darab volt.
Laciék egy kocsival mentek (hárommal jöttünk), de már akkor sejtettem, hogy ha a lányokat is viszik, akkor ebből nem lesz hazajövés. Ha fogadnom kellett volna, akkor arra tettem volna a pénzem, hogy kinyittatják az éjjeliőrrel a termálfürdőt, és ott köszönt rájuk a hajnal.
Rám, meglepetésre, annyi lehetséges helyszín közül épp az ágyban köszöntött. Örömmel állapítottam meg, hogy nem fáj a fejem – a szám viszont sajgott, az alsó ajkamat véresre harapdáltam, mert exeztünk is az este. (Hogy én ezt mennyire utálom! És hányszor megfogadtam, hogy ilyenkor rágózni fogok. Kurva amfetamin.)
Gonosz vigyor terült szét az arcomon, amikor megláttam, milyen korán van, ami azt jelentette, hogy minimum egy, de lehetőleg két másnapos Lacit is cefetül fel fogok baszni idegileg egy telefonhívással. De nem volt térerő, egy deka sem.
Mivel a csajnak is kellett volna egy taxit rendelnem, lementem Tibi alias Tyson irodájába, ahol a nagyfőnök már dolgozott – oh, a nyugodt falusi élet. Közölte, hogy a vezetékes is süket. Nem mulasztottam el lefutni az ilyenkor kötelező udvariassági köröket és barátilag megdicsérni, amiért egy ilyen nyavalyás, csoffadt, világtól elvágott, tehénszaros porfészekben sikerült letennie a székhelyét, ahol még egy kurva telefon elintézése is megoldhatatlan technikai kihívás. Tibi alias Tyson szélesen vigyorgott – ilyenkor egy kínai bulldogra hasonlított, akinek frizbi van a szájában.
Visszamentem a szobába, és próbáltam elaludni, ami persze az extől nem sikerült. Kaptam viszont a lánytól – csak úgy, önként – egy jóreggelt-pipát, ami tényleg jobbá tette a reggelemet, pontosabban a delemet. Kellemesen meglepődtem amúgy a csajon: nem pattogott a taxi miatt, nem vergődött, hogy neki ide vagy oda kell mennie és pénzt keresnie, sőt, úgy láttam, a barátnői miatt sem aggódik különösképpen. Ritka ám az ilyen stabil idegrendszerű kurva.
Azért, amikor beszélgetést próbált kezdeményezni, finoman helyre kellett tennem, mondván, egy ágyban fekvő férfinak, röviddel orgazmus után vajmi keveset akarhat mesélni. Mondtam neki, kapcsolja be nyugodtan a tévét. Hát bekapcsolta – volna. Na, ekkor lettem először ideges aznap. Mi van itt, bazmeg, ledobták az atomot?? Hogy a picsába lehet az, hogy minden egyszerre romlik el – telefon, mobil, tévé, áram?? Aztán beugrott, hogy az áram egyszer már éjszaka is elment, de hogy mi lett utána, már nem volt tiszta.
Tekertem egy cigit, és inkább kimentem a tóhoz. A parton legalább minden olyan volt, mint máskor. Jót is tett, hogy kicsit rendeztem a gondolataimat, mert másnap harmincöt milliót kellett behajtanom, ami ráadásul nem is mind az enyém volt, és ez nem tűnt egyszerűnek. Meghagytam a lánynak, hogy maradjon a szobában, és amikor Laciék visszaérnek, jöjjenek ki értem kocsival.
De nem ők, hanem Tibi alias Tyson jött utánam. Ekkora már bealkonyodott.
Pokolian feldúlt volt. Egy fuvarozó haverja volt nála, az újságolta, hogy a szlovákok felrobbantották a hidat. Állítólag ő látta is, mármint a roncsot. Meg azt is mondta, hogy eltűnt Párkány.
Néztem Tysonra:
– Mit akart azzal mondani, hogy eltűnt Párkány?
– Komolyan nem tudom. Gondolom, úgy értette, hogy nincs ott.
Ujjammal a halántékomat kocogtatva kérdő tekintettel néztem házigazdánkra, ismerőse beszámíthatóságát firtatva. Ő csak megrántotta a vállát.
– Fogalmam sincs, mit láthatott. De kurvára be van szarva, az látszott.
– Rádiót hallgattál? Mondtak valamit?
– Hát, áram még mindig nincs fent, de beültem a kocsiba... – egészen elhalkult a hangja, ahogy folytatta – Nincs egy adó sem...
Összeállt a kép. Ezek megtámadtak minket. Kiütöttek minden elektromosságot, azért nincs se áram, se mobil, se semmi. Ezt nem hiszem el, egy kibaszott futballmeccs alatti balhé miatt nekünk jönnek?! Meg nyolcvanvalahány éve történt sérelmek apropóján? Vagy mi mentünk nekik? Vagy... Várjunk csak! Megvan a megoldás.
- Szlovák adót is próbáltál? – kaptam fel a tekintetem.
- Persze. Semmi. Még a középhullám is üres.
Megint elakadtam. Ha ők kiütötték volna a mi infrastruktúránkat, attól még a szlovák adók bejönnének. Ez valami komolyabb lesz.
„Puska kellett volna ide, baszdmeg” – idéztem fel magamban Samuel L. Jackson és John Travolta párbeszédét, miközben sietős léptekkel a kocsik felé tartottunk, mert arra gondoltam, hogy a kesztyűtartóban csak a kedvenc SIG P226-osom lapul. Nincs is talán ennél kiválóbb 9mm-es automata a világon – én szerelmes vagyok belé, konkrétan –, de sajnos akkor is csak egy maroklőfegyver.
A parkolóban Laci Touaregje mellett csak az én S5-ösöm állt. Ahogy a másik Laci hiányzó kocsijának helyére pillantottam, most először fogott el igazán zsigeri, belső rossz érzés. Nem csoda, cimboráim tegnap éppen oda igyekeztek, ahol most északi szomszédunk, úgy néz ki, offenzívát indított.
Pár perccel később már nyugat felé robogtunk (na jó, azért óvatos robogás volt, épp elég bizonytalansági faktor volt az egyenletben), amikor újabb aggályaim támadtak, ezeket megosztottam útitársammal is. Ha a szlovákok átkeltek a Dunán, hogyhogy nem értek még el Búbánatvölgyig? Ha a hidat éjszaka robbantották fel, már rég itt kellene lenniük. Márpedig, ha nincsenek itt, akkor az azt jelenti, hogy nem keltek át – és nincs az a hülye hadvezetés, amelyik előbb robbant fel egy hidat, mielőtt átkelne rajta.
Hmm, megbukott volna a háborús teóriám? Lehet, hogy csak egy terrorcselekmény volt? Igen, és lehet, hogy a Lacik pont a túlparton ragadtak, és most kerülniük kell, telefonálni pedig ugyebár nem tudtak. Igen, ennek kell lennie a megoldásnak.
De az „eltűnt Párkány” alatt továbbra sem tudtuk, mit kell érteni...
És nem lettünk okosabbak jó negyedórával később sem. Álltunk Tysonnal a Duna partján és láncdohányoztunk. A vaksötét Esztergommal szemben csak egy éjfekete tömb látszott, olyan volt belebámulni, mintha menten kitépné a szemgolyómat. Látni ugyan alig lehetett a gyér holdfényben, de néha úgy véltem, ki tudom venni egy-egy háztető sziluettjét. Igen, az ott Párkány. Tudom, mert ott van. A híd viszont valóban leomlott, a Hold visszatükröződése a fodrokon kirajzolta a vízbe hajló torzót, mintha egy mitológiai óriás levágott végtagja lógna a Styx folyóba. Ha robbanóanyagot telepítettek rá, azt pontosan helyezték el, mert épp a középső hídszakasz felénél robbanhatott, aztán vízbe rogyott a tartószerkezet. Igaz, a túlsó pillért már nem láttam a sötétben, ami zavart is, így olyan volt, mintha a Szlovákia felőli másik két hídelem is leomlott volna.
Bárcsak még világosban értünk volna ide.
Esztergomban láttunk pár embert elemlámpával szaladgálni, kettővel beszéltünk is, de alig lehetett szót érteni velük – nincs víz, nincs áram, nincs fűtés, nincs telefon, ezek voltak a címszavas felsorolás lényegi elemei, a másik meg a családját kereste, és inkább ő kérdezett. Nem, papa, nem láttunk egy magas, rövidhajú nőt és két 4-6 éves gyereket.
A túlparton nem vettünk észre fényeket, elemlámpásokat sem. Apropó, túlpart. Ha Párkányban sincsen áram (sőt, a horizonton sehol sem láttuk város fényét), akkor nem a magyarországi hálózatban történt valami krach. Ebből levezetve sokkal valószínűbb, hogy az anomáliák okozója természeti jelenség, mintsem emberi eredetű. De mi? Egyszer olvastam, hogy majd pár millió év múlva felcserélődnek a mágneses pólusok, és az akkoriban a Földön élő különösen szerencsés populáció milyen fasza válogatott halálnemekben részesülhet – a repertoár az ezer kilométer per órás szélviharoktól a mikrohullámok általi azonnali szénné égésig terjedt. Szerintem ez is valamilyen globális mágneses izé lesz.
Ekkor jutott eszembe, hogy lehet, hogy egész Pesten sincs áram – Búbánatvölgy bezártságában ez nem tűnt elképzelhetőnek, de a körülöttünk levő mindent bekebelező feketeség átértékeltette velem a helyzetet. Ideje volt hazamenni.
Tibi alias Tyson elköszönt tőlem a panziónál, mert ő még beállt a saját kocsijával a fedett garázsba. Talán csak egy milliszekundummal lapogattuk tovább egymás vállát annál, mint amit még ne vettünk volna észre. De mindketten észrevettük. És kicsit komolyabb hangon mondtuk egymásnak, hogy vigyázz magadra. Azzal búcsúztam, hogy amint Pestre érek, hívom, amire ő először mélyet bólintott, majd csak később esett le neki, hogy szívatom.
Felszaladtam egy zseblámpával Laci szobájába, mert inkább a Touareggel akartam hazamenni – a történtek után nem nagyon tudtam, mire számíthatok a közutakon. Aztán becsörtettem a sajátomba is néhány cuccért, és majdnem szívrohamot kaptam. Az események sodrában teljesen elfelejtettem, hogy a szobában hagytam a csajt, aki a sötétben ült, majd, mikor ajtót nyitottam, felpattant az ágyról. Szeretném azt hazudni, hogy a felelőtlen lány élete egy centin múlt, mert kis híján ösztönösen bevittem neki egy halálos ütést, de a kegyetlen igazság az, hogy annyira máshol jártak a gondolataim, ennek következtében pedig annyira összefostam magam a hirtelen mozdulattól, hogy ebben a pillanatban akár egy csapat teletabi is könnyedén kenyérmorzsává zúzott volna.
Miután kifújtuk magunkat az ijedtségre, nagy vonalakban elmondtam neki a tapasztaltakat, bár nem volt kedvem beszélgetni – otthon akartam már lenni. A lány korábban dicsért nyugalma természetesen egy ilyen nap éjszakájára már sehol sem volt, elég masszívan zokogott. Pláne, hogy ő kora este végighallgatott egy előadást a helyi erdésztől, aki hallotta valakitől, aki látta valahol, hogy a megyét semmilyen irányban nem lehet elhagyni. Kérdezem, miért nem. Azt mondja, azt nem kérdezte meg... Ötös, bazmeg, leülhetsz.
De még nincs vége – azt kérdezi a csaj, hogy „akkor most magunkra maradtunk?” Nézek rá, mint egy hülyére (vagyis nem mint – pontosan egy hülyére néztem), „hogy micsoda? ki maradt kire, cica?” Válaszul megtörölte könnyáztatta szemét – átkozottul szép szemei vannak, közbevetőleg meg kell jegyezzem, szürkék, zöld cirmokkal – és azt mondta, ő szeretne inkább velem jönni, mert velem biztonságban érzi magát. Megnyugtattam, hogy itt is garantált a biztonsága, ráadásul a barátnői ide fognak visszajönni, tehát nem lenne célszerű elbóklásznia.
Épp kilépni készültem az ajtón, ekkor alkalmi partnerem felkelt az ágyról.
– Tudod... a Judy nem az igazi nevem ám...
A mennyezetre emeltem a tekintetem, és Laci barátomra gondoltam – akárhol is van ez a gyökér éppen, úgy néz ki, megtalálta nekem az egyetlen eszes kurvát Óbudán.
Judy-aki-nem-igazából-Judy a hallgatásomat biztatásnak vélte:
– Az igazi nevem Franciska.
Hosszú nap volt, na, fáradt voltam; egy pár másodpercet gondolkodnom kellett a megfelelő válaszon.
– A faszom se kérdezte a neved – feleltem, miközben becsuktam az ajtót.
Egy óra múlva otthon leszek.
Kommentek