Kábé november 30. -8 fok, dél tájban. Enyhül az idő?

Elég furcsa napról napra vezetni egy naplót. Még akkor is, ha a leírtak régebbi élmények. Rájöttem, hogy ez az egész írás egész tűrhetően pótolja a szellemi társaságot. Úgy működik, mint valami feneketlen fiók: lepakolok mindent, ami fölöslegesen betölti az agyam, de bármikor elővehetem, ha épp fontos lesz valamiért. Mostanában a napok elég egyhangúak, rengeteg időm jut gondolkodni - és persze írni.

Tehát Desmond nem akart ott helyben megölni. Ennek örültem. Annak már kevésbé, hogy nem sok erőt éreztem magamban. Nem rég még háromszor felértem saját magammal, most meg örültem, hogy fel tudtam állni. Gyorsan tisztáztuk, hogy jól vagyunk, nem láttunk senkit és innen nagyon hamar el kell tűnnünk. Egyetlen aprócska probléma volt csupán: merre? Desmond sem ismerte jobban a környéket, mint én. Tájékozódni az ókorban ismeretlen helyen csak este lehet, csillagos ég alatt. Még dél sem volt. Azt tudtuk, hogy onnan futottunk el, ahova nem tanácsos visszamenni. Ki tudja, mit rádióznak össze a honvédeink…

Elindultunk előre, amerre a nyugati irányt sejtettük. Egyetlen szó vagy „szó” nem hangzott el, csak meneteltünk. Egyenesen előre, már amennyire ez egy erdőben lehetséges. A Discovery remek műsorainak hála, nem kanyarogtunk túl sokat, a fától fáig módszer remekül bevált. A hideg sem volt még annyira vészes, a hó itt nem volt túl vastag. Amikor pár óra múlva megéheztem, egyszerűen elővettem a maradék előre csomagolt göngyölt lepényt. Afféle húsos-túrós palacsinta volt. A felével megkínáltam Desmondot is, de nem kért. Lehet, hogy mert a baromi hideg miatt szinte teljesen fagyott volt és alig bírtam elfogyasztani. Van még mit tanulnom. Aztán esteledni kezdett. Desmond csak ment én meg elkezdtem aggódni… Mit csinálunk éjszaka? Mi lesz, ha jönnek a farkasok? Menedéket kéne építeni és tüzet kéne rakni. De ha követnek? Kezdtem kimerülni. Főleg szellemileg.

Ránk esteledett és az erdőből is kiértünk. Valami azt súgta, hogy ez már átkerült föld. A Hold bizonyára takarékossági okokból csak az udvarát világította be, nekünk csak pár felhőn átszűrt sugarat küldött. De a bokáig érő hó még így is szinte világított. Egyébként sehol semmi. Egy lélek sem. A levegő kezdett hűlni. A cipőm és a nadrágom pedig már nem ázott, hanem fagyott. Nem vagyok egy fázós fajta és a hideg sem zavar egy bizonyos határig, de ez kezdett sok lenni. Pár óra múlva már lépni is alig bírtam. Úgy tűnt, hogy Desmond sincs jobb bőrben, ez végleg lelombozott. A szívós barbár is feladja… A lófaszt! A legfontosabb mindig az akarat. Élni akartam. Ahhoz menni kell. Megnyújtottam a lépteimet és a lépések és a hó ropogásának ritmusára idióta mondókákat szavaltam magamban. Utána már elég volt csak ezekre figyelni. Most már én diktáltam az iramot, az elf vette át a vezetést. Egy idő után a mondókák sem tudták feledtetni, hogy térdtől lefelé alig érzem a lábam. Az ujjaim elkezdtek teljesen kihűlni, a fülemet már nem is éreztem, az orromban lassacskán kötni kezdett a takony, a légcsövemet égette a hideg és egész testemben remegtem. Egyedül a hetek óta borotválatlan képem nem fagyott – még - le. A felfogásom is újabb mélypontra esett. Egy idő után feltűnt, hogy a hó alatt kemény a talaj és egy picit emelkedik. Aztán valami megsúgta, hogy egy úton megyünk. Az utak előbb vagy utóbb településekre vezetnek. Először megörültem, a település házat és meleget jelent! Aztán rájöttem, hogy kelták vagyunk… A merengésből Desmond térített magamhoz.

- Gerrí! Nézd! – mutatott gyengén, remegő kézzel egy döglött farkasra. Egyébként cirka két méterre feküdt tőlem jobbra. Igen, lassú voltam. Megvizsgáltuk, egyetlen apró sebet találtunk a szügyében. Egyébként már kopogott, olyan keményre volt fagyva. A lábnyomai és az arasznyi, gyanúsan barnásfekete csíkok az ellenkező irányba mutattak. Apró seb… Golyó? „Hát nem is nyílvessző, te szobagyerek!” Kezdtem becsavarodni.

Követni kezdtük a nyomokat. Nemsokára újabb döglött farkast találtunk. A szétnyílt fejéből kifolyt vére és agya hozzáfagyott a hóhoz. Már undorodni is fáradt voltam. Ez is ugyanabba az irányba vitt tovább. Pár méter után egy sötét tömeg került elénk, akkora mint egy ház. Az is volt. Léptem kettőt: ropp, ropp. Léptem még egyet: ropp, katt. Katt?

- Állj, ki vagy? – a hirtelen kiáltástól összerezzentem. Egy érces férfihang volt.

- Jó barátok! – kiáltottam vissza zavartan és gyorsan. Az agyam morbidabbik felében a zsidós vicc folytatódott, de mi csak ketten voltunk.

- Aztán fegyveretek van-e?

- Van, de ha akarnánk se tudnánk használni! – lopva Desmond felé sandítottam, hátha készül valamire. Nem készült, hála a fagynak...

- Mitek van? Mert, hogy tudd éppen a szívedet célzom!

- Egyetlen pisztoly és két kard. Kérem, át vagyunk fagyva, alig állunk lábunkon! Csak egy szobát adjon éjszakára, más nem is kell!

- Tacskó vagy te még! A másik, az néma, he?

- Nem, csak ír. Nem ért magyarul. Egy büdös szót se!

- Aztán kik vagytok ti? – köszönöm szépen! Hajnalban elf druida, majd kelta harcos voltam, most egy hipotermiás félhulla. Talán a célratartottnak mondott fegyver ösztökélte az agyam kreatívabb felét, talán csak annyira ki voltam merülve, hogy az első eszem be jutott gondolatot vetettem oda, nem tudom.

- Katonák. Csata volt a Budai Hegyek alatt. Szétszórtak minket…

- Aztán egy ír mégis mi a jó fenéért állna be közénk, ha még magyarul se tud, he?

- NATO csereprogram…

- Ja, hogy a NATO… Hogy seggre ne essek! Na, befelé! Szar ám menetelni a hidegben, én már csak tudom!

Így ismerkedtünk meg Zilahy Pállal és hites feleségével Bözsével. (Született Szedressy Erzsébet) Az öregúr 1920-ban született, az asszony pedig 24-ben. Eredetileg székelyek, de aztán a második bécsi döntéssel inkább beljebb települtek. Pali bácsi alig volt idősebb mint én, amikor az oroszok áttörték az általa is őrzött vonalakat a Donnál… Jóformán gyalog jutott haza és azonnal dezertált. Bözsével - és első fiukkal Benedekkel - együtt költöztek ide. Pali bá’ az utászoknál szolgált, így hamar egy mindenre bebiztosított, egyszerű de kényelmes otthont teremtett. A házikó jó vastag vályogból épült, óriási cserépkályha fűtötte és ennivaló is akadt. A kinézetünk elég borzasztó volt, de az öregek rögtön intézkedtek. Pláne, hogy közöltem velük, hogy az ellenség ruháját kellett magunkra ölteni… Egy órán belül melegvizes fürdőt vettünk és  belénk tunkoltak némi székelykáposztát, tejföllel és házikenyérrel. Desmond egészen idáig nem jelentett problémát, de az evőeszközök használatánál kezdtem aggódni. Egy darabig megpróbálta villával és kenyérrel végül fogta a tányért és szürcsölni, szívni kezdte a jóféle vacsorát. Pali bá’ érdeklődve figyelte majd hangosan röhögve felkiáltott:

- Aztán, csak nehogy a csóré nyakadon kössön ki az egész, te... Mit is mondtál Gejza, hogy hívják?

- Desmond. Desmond Fitzpatrick. – Gejza a művésznevem volt. Kedveltük egymást a Zilahy házaspárral, de jobb a biztonság. Így lettem Aranyossy Géza, a ZMNE hallgatója, akit gyakorlatra vezényeltek ki Tatára…

- Fitzpatrick? Szent Patrik?

- Úgy van, majdnem Pali bá’.

- Aztán félitek-e az Istent? – ez hirtelen váltás volt. Lassabban reagáltam, mint szerettem volna, így a sarokban kötögető Bözse hamar a védelmünkre kelt:

- Haggyad azt már Pál! Nem való az ilyen, majdnem ott fagytak meg kint! Aztán, majdnem le is lőtted szerencsétleneket…

- Hallgass már el Bözse! – intett az öregek tipikus vitát lezáró kézmozdulatával. – Éppen azért fontos! Szóval?

- Hát – szarban vagyok, az az igazság, hogy olyannyira nem, hogy ateista vagyok. – Nem, nem félem!

- Úgy-e? – nézett a feleségére és egyszeriben kioktató hangnemre váltott. – Helyes! Az Istent nem félni kell, hanem bízni benne! Amikor jöttünk haza a muszkától, sorra fagytunk és haltunk éhen… Sokan egyre csak rimánkodtak, aztán legközelebb ők pusztultak el. De nem úgy én! Én tudtam, hogy az Isten megtart épen és egészségben, mert nekem dolgom van még…

- Köszönjük Erzsi néni, nagyon finom volt! – végeztem a káposztámmal, ahogyan Desmond is.

- Haggyad azt Gejza, van neki neve is! Bözse a szentem!

- Na elég lesz már Pál, biztos van parancsa a fiúknak! Meddig maradhattok Gejza?

- A parancs szerint vereség esetén a gyülekezőpont Szár lesz…

- Aztán meg mé’ pont Szár? Én mondom, még mindig a vörösök vezetik ezt nyomorult Honvédséget! Bezzeg, amikor még a Ludovikások parancsnokoltak! Tudod-e Gejza, mennyire van ide Szár?

- Nem vagyok ismerős a környéken…

- Azt már térképet se nézettek veled? El voltak ezek telve magukkal, az biztos! Rohadt vörösök! Üldöztek ezek engem éveken át!

- Haggyad már azt Pál! Ugye nem reggel akartok menni?

- De, amint lehet.

- Helyes! Akkor jobb is lesz, ha alszotok egy keveset! – zárta az estét Pali bá’.

Ennyiben maradtunk. Azt se tudtam, hová legyek. Alig tudom szavakba önteni, mit is éreztem akkor… Meleg, barátságos otthonra leltem a semmi közepén. Olyan ellátásban volt részem, mintha csak a nagyszüleimhez ugrottam volna át. Hiányoznak. Hiányzik a családom – legalábbis egy darabja. Még az is átfutott az agyamon, hogy megpróbálunk itt maradni. De hamar túladtam rajta. Nem kockáztathattam ártatlanok életét. Azt hiszem, sétálok egyet. Majd holnap befejezem.