Még teljesen sötét volt, amikor elindultunk, valami miatt a régi disznóvágásos reggelek jutottak eszembe róla.

Apósomék háza közel feküdt a régi leányvári úthoz, a műutat nem erre vezették, mert túl nagy lett volna a szintkülönbség, de az autók elterjedése előtt mindenki errefelé ment, akinek akár Esztergomban, akár Budapesten akadt dolga. A háború után a fél falu abból élt, hogy a bányából csurranó-cseppenő szénnel a batyuikban felültek a vonatra Leányváron, majd Pesten elcserélték erre-arra. Most már nincs bánya, nincs szén, nincs Budapest, viszont leányvári gyalogút akad, sőt, állítólag vonat is jár. Igazából ezért botorkáltam én is az álmos emberekkel együtt a napfelkelte előtt legnagyobb hidegben. Valaki egy házilag barkácsolt fáklyát nyomott a kezembe, valami büdös dolog folyt róla a kezemre, apósomtól örökölt katonai gyakorlóm oldalát ütemesen verdeste az alaposan kifent szurony, mellettem pedig az egyik vadász sétált lövésre kész puskával a kezében. (Bár amióta teleszórtuk méreggel a falu környékét, már nem üvöltöztek éjszakánként a kertek alatt a farkasok, de azért sose lehet tudni.) Nem beszélgettünk, valószínűnek tartottam, hogy nem a hideg vagy korai időpont miatt.

A sebek még messze voltak a behegedéstől, még a frissen hantolt sírokról sem szedte le senki az illegálisan, bár teljesen nyíltan kihelyezett mécseseket, amikor üzenet érkezett a Táton felállított statáriális bíróságtól. Állítólag az a rendőr, akinek egy társát le is lőtték akkor, amikor az események elszabadultával beleállt a kocsijával Pfeifer bácsi régi házába, elfogta az egyik támadót valahol a Gete alatt - viszont, bár a körülmények ellene vallottak, mégis fennakadt valahogy az őt bedarálni igyekvő gépezet torkán. Gondolom, valami ügyvéd is lehetett a testületben, akiben még működtek a régi reflexek. Lényeg a lényeg, üzentek Csentőfára, hogy aki látta a túszejtőket, az jelenjen meg a testület előtt és azonosítsa a fickót, majd bűnösség esetén megtekintheti az ítéletvégrehajtást.

Bár a falu újabban napközben is egy kísértetjárta, elhagyatott helyre emlékeztetett, mindenki a házába húzódott és gyanakova kémlelte a környéket, most nagyon sok embernek támadt mehetnéke. Előzetes szűrést kellett tartani, a helyi (új) VB kihallgatta a jelentkezőket, majd méltányossági alapon is elengedett pár falubelit. Ezek közé kerültem én is - az orvlövész leszedéséért és azért a tagért, akibe valahogy beleállt a szuronyom, ma sem emlékszem rá, hogyan -, meg a mellettem sétáló vadász is, aki pedig menekülés közben kapta szét az egyik rohadék fejét. Jött még pár hozzátartozó is, aki a szerettei holttestén kívül nem látott ugyan semmit, de még az atya is azt mondta, hogy joguk van látni az ítéletvégrehajtást. Aki ember vérét ontja...

Engem igazából a vonat érdekelt. Csilla jött egyik nap azzal, hogy gőzmozdonyt látott az erkélyről a Pilis alatt elpöfögni. Ráhagytuk, mondott már ennél meredekebbeket is. Másnap Eszter hallott vonatfüttyöt, mint a filmekben. Persze. De mikor apósom is látott valamit (bár a látása már nem a régi, de mégiscsak férfiember), kezdtem elfogadni, hogy tényleg. Aztán a útiterv: gyalog Leányvárra, onnan meg vonat. Tudtam, hogy ezt látnom kell.

Az állomásra érve nagy kupac szenet láttunk felhalmozva a váróteremben (koszosabb nem lett), komoly fegyveres őrség vigyázott az épületre, egy kis cetlin meg érkezési és indulási időpontok voltak feltüntetve. Elég összevisszák, de láttunk ilyet az Átkerülés előtt is, sokszor még sztrájk sem kellett hozzá. Az állomásfőnöktől megtudtuk, hogy ez nem menetrend, hanem csak azt jegyzik fel, melyik nap hogy sikerült beérnie a vonatnak ( a "Kicsikének"), igazából úgy megy, ahogy elkészül. Piliscsabán kezd, elpöfög Esztergomig, onnan le Tát irányában Almásfüzitőig (nem sokon múlt, hogy az a váltó Átkerült), majd onnan Tatabánya, utána kezdi elölről az egészet. A szervízállomását Nyergesújfalun rendezték be. Igazából ez a mozdony egy múzeumi darab, a szentendrei gyűjtemény büszkesége volt, most pedig az Átkerült terület egyik ütőerévé avanzsált a maga bő húsz tonnájával. Egy Átkerült uszályra pakolták fel annyi szerszámmal és egyéb kellékkel együtt, amennyit csak találtak, majd felvontatták egészen Nyergesújfaluig, ahol a sín egy szakaszon majdnem a Dunáig ér, s ott kirakták. Azóta rója a kilométereket, egyre több hódolója van, új megállókat is létesítettek, szénlerakatokat, folyamatos vágányőrzést, maga a szerelvény is kapott két rögzített géppuskát, vegyes személy-és teherszállító, tiszta vadnyugat. (Amúgy a "régi" dízelek, köztük jó pár Desiro is feltöltve, védett helyen várakoznak, de azokat csak akkor aktiválják, ha nagyon nagy szükség van, nem a megmarad készletekre méretezték a fogyasztásukat - mint ezt az egyik vonatra váró vasutas kifejtette.)

Végül felbukkant a vonat. Mondták, hogy kicsi, de nem gondoltam volna, hogy ennyire... Egy kopott kék személykocsit és két magasított falu teherkocsit húzott, nagyon aprónak tűnt hozzájuk képest, pedig állítólag a kétszeresével is elbírna, de nem akarják túlterhelni. A személykocsi magas tetejére két lőállást hegesztettek, a fémlapok mögött kuporgó lövészek alaposan beöltöztek, de még így is jól jött a forró kávé és tea, amivel rögtön felmásztak hozzájuk, amint lassan megállt a szerelvény. A kirendelt munkások buzgón pakolni kezdtek, mi pedig felzsúfolódtunk a személykocsira, régi egyetemista élményeim jutottak eszembe, ahogy már csak a félúton beszoruló ajtó mellett jutott hely. Nem baj, vonatozom, sose gondoltam volna, hogy ez ilyen élmény lehet.

Hát az volt. Főleg, amikor a mozdony sűrű füstjét lenyomta a szél és utat talált magának a záródásra képtelen ajtón. Esztergomba érve már elkezdtek Obamának hívni (nekem is eláll a fülem és a bőröm kilométerről-kilométerre sötétebb), de mikor az irányváltás után újra átpöfögtünk Esztergom-Kertváros állomáson, már Fekete Pákó lettem, bár itt már tényleg kezdett kinyílni a szurony a tokjában, mert nem sikerült semmiféle kapcsolópontra bukkannom. Ennek ellenére nem voltam hajlandó feladni a helyemet, kinézetre már úgyis mindegy, viszont innen legalább láttam valamit. Hát, érdekes volt. Mintha egy másik bolygón jártam volna.

Végül Tát. Az állomáson már vártak minket, a nap is bágyadtan kisütött, mire odaértünk. A helyi (és körzeti hatáskörrel is rendelkező) VB a nagy CBA környékén rendezkedett be, az áruház kitűnő volt raktárnak, ott volt a benzinkút is, amit amúgy is meg kellett erősíteni, a környéken meg találtak (vagy csináltak?) pár üres házat a tagoknak és alszerveknek. Köztük a statáriális bíróságnak.

A szembesítés elég gázra sikerült, túl nagy feneket nem is akartak szerintem keríteni a dolognak. A CBA előtti parkolóba vittek minket, ami eléggé átment erődbe azóta, hogy legutóbb itt vásároltam (pár jó 399 ft-os könyvet is beszereztem itt). Körbe homokzsák, szögesdrót, pár géppuskafészek, belül egy BTR és jó pár ilyen-olyan teherautó, a CBA oldalában egy nagy fűtött sátor. Ide hoztak minket, kaptunk sült halat reggelire, híg, ízetlen teát, de legalább meleg volt és aki kért, még egy kis pálinkát is csöpögtethetett bele. Ezúttal kihagytam. Először az elfogott fickó cuccait nézhettük meg, egy tábori asztalra rakták ki, terepszínű, szakadt ruha, sapka, egy Kalasnyikov, mellette a tár, amit elég rendesen ki is ürített az elfogása előtt, öngyújtó, cigaretta, pár személyes apróság, irat semmi. (Azt mondják, nem is volt.) Az egyik anyuka felismerni vélte a Kalasnyikovot, ezzel lőtték meg a kisfiát. (Sörét találta el a karját amúgy, de nem szóltam, a táti megbízott se vette komolyan.) Majd leültettek minket a sátor egyik végébe, két katona odaállt egy képzeletbeli vonal két végére előttünk, és behozták a vádlottat.

Soha életemben nem láttam, de persze én a leszúrt fickón kívül senkit sem láttam, viszont sokan felpattantak, rikácsolni, ordítozni kezdtek, a két katona majdnem kevésnek is bizonyult a visszatartásukra. Intettem a Miklósnak, a vadásznak, hogy ne lépjünk-e oda, de láttam rajta, hogy nincs kedve a kiakadt falubeliekkel birkózni. Végül érkezett némi erősítés és mindenkit visszaültettek. Aki látta a túszejtőket golyózáporban, eltakart arccal átrohannia téren és elsuhanni egy kocsiban, mint azt mondta, hogy igen, ez is köztük volt. Az egyik VB tag, aki felkötött keze és agyrázkódása ellenére is vállalta az utat azt mondta, hogy nem emlékszik rá, pedig ő a többiekkel ellentétben bent volt végig. Jegyzőkönyvezték, de ellátták azzal a megjegyzéssel, hogy az agyrázkódás és a sokk miatt nem emlékszik tisztán a dolgokra. A vád tehát tisztázódott, a vonat visszatértéig még rengeteg időnk volt, így örömmel (mármint a többség) értesültünk arról, hogy itt tudunk maradni az akasztásra is - némi papírmunkát még el kellett végezni addig.

- Szerintem bárkire rámondták volna, hogy ő az - morogtam Miklósnak, mikor dolgunkat jól végezve meghívtak minket egy kis kávéra és luxusfejadagos CBA-s puszedlire. - Ez a tag gyalog volt, és a környékén nem is láttak keréknyomot, láttam a jegyzőkönyvben. És mindent tagad.

- Én is mindent tagadnék - vont vállat a vadász. - Amúgy meg tökmindegy. Mit mászkál kint meg lövöldözik egy kalával?

Nem tudom, miért, de nem pattogtam tovább. Szinte biztos voltam benne, hogy ez a bamba tekintetű alak ártatlan - legalábbis a mi ügyünkben. Mégsem éreztem annyira fontosnak a dolgot, hogy kiverjem miatta a balhét. Úgyse mennék vele semmire. És legalább a falu is le tudja zárni valamennyire a dolgot. Túlságosan távolra kerültünk már attól, amik egykor voltunk.

Akasztófával nem vesződtek - a CBA pléhdoboz szerkezetében pont volt egy dizájnrúd a homlokzaton, átvetettek rajta egy erős kötelet, kész is volt. A faluban körbejárt egy hangszórós lovas, kihirdette, hogy az előzetes híreknek megfelelően délután háromkor ítéletvégrehajtás lesz a csentőfai túszejtő ügyében. A környező két utca meg is telt, sok gyereket is láttam - mi a fenét keresnek itt? Egyedül mi lehettünk csak a homokzsákerődön belül, a tátiak részvététől kísérve. Már dél körül megkaptuk az első csomagot tőlük, az akasztásra már úgy felpakoltak minket a saját fejadagjaikból, otthoni készleteikből megvont dolgokkal, hogy alig bírtuk el. Jó szóból, együttérző vagy épp együtt átkozódó beszélgetésből sem volt hiány. Egy bácsi egy Lugert hozott, állítólag még a háborúban rejtette el, egy tár lőszer volt csak hozzá. Mindenáron rám akarta tukmálni, neki már úgyis mindegy, és nekem még jól jöhet, gondoljak a családomra. Végül Miklós szólt rám, hogy fogadjam már el, majd lejelenti ő a VB-nél. Át is nézte a fegyvert, biztosította, kivette a tárat és elcsomagolta. Furcsa szituáció volt.

Majd három óra. Halálpontos kezdés. A kézi hangszóróba felolvasták az ügyet dióhéjban, pár körülményt, majd az ítéletet. Utolsó szó joga nem volt, amúgy is úgy fel volt dagadva a tag szája, hogy szerintem nem is tudott már beszélni. Egy bevásárlókocsira rátettek egy raklapot, ráállították a fickót, a hóhér ráigazította a kötelet a nyakára, megszorította, majd kirúgta alóla a kocsit. Az elítélt teste alázuhant, görcsös ívbe feszült, rángatódzott egy darabig, majd elernyedt. Rosszul csak akkor kezdtem lenni, amikor valaki nekiállt tapsolni és majdnem mindenki átvette - láttam pár gyereket is, sapka, sál, kipirult arc, kesztyű levéve, és vidáman tapsoltak. Ez már sok volt.

A vonat elég sokára ért csak vissza, de most már több hely volt. A négeresítő helyet átengedtem másnak, leültem bent a tiszta, de mégis mocskosnak tűnő kocsiba és nem szóltam senkihez egy szót sem hazafelé.

A mozdonyról szóló információért ezúton is köszönet Hamsternek!