Kedves Naplóm!
Sokadjára fogok bele a naplóírásba, de ez idáig sosem jeleskedtem eme területen. Mindig hatalmas hévvel kezdtem bele a dologba, de aztán eleinte kimaradt egy-egy nap, aztán egy-egy hét, végül azon kaptam magamat, hogy már hónapok óta semmit sem írtam bele, s így aztán hagytam is a francba. Pedig milyen jó lenne most, ha meg lennének örökítve a kamaszkori gondolataim, az egyetemi őrült bulik és éjszakák…
Néhány hete a padláson megtaláltam az egyik naplókezdeményemet, és hihetetlen jókat mosolyogtam egykori énemen. Bár félek, hogy azok a történetek és gondolatok, amelyek leírására most törekszem, sosem fognak megmosolyogtatni.
Immáron majdnem három hónapja, hogy „átkerültünk”. Nem tudom, hogy ez e a megfelelő szó arra a jelenségre, ami történt velünk, de azóta mindenki csak így emlegeti a megmagyarázhatatlant. Épp ésszel szinte fel sem lehet fogni, pedig igaz, mert minden áldott nap, amikor kinyitom a szememet, és azt hiszem, hogy csak álmodtam az egészet, rá kell jönnöm, hogy nem álom volt, ez a valóság. Rémes egy valóság.
De most komolyan! Nem mondhatom, hogy egy teljesen fantáziátlan ember lennék, de ha nekem egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy jövőre ugyanilyenkor valójában 2289 évvel ezelőtt lesz, simán hülyének nézem. Vagy még inkább felhívom egykori pszichológus kedvesemet, hogy mi a teendő, ha az ember elmebajossal találkozik?
Pedig most ez a nagy büdös helyzet: időszámításunk előtt 280-at írunk és tulajdonképpen minden eltűnt ezzel együtt, ami számomra a mindennapokat jelentette. Nincs kávé, nincs cigi, és ami a legfontosabb és leginkább kétségbeejtő: nincs net! Újságíró vagyok, és a háló nélkül kvázi munkaképtelen lettem. Na, nem mintha az átkerülés előtti hetekben olyan nagyon sok munkám lett volna. Épp október elején hagytam ott a pécsi állásomat, hogy a párom után költözzek Esztergomba, aki ott kapott munkát informatikusként. Tettem mindezt úgy, hogy az új helyen még nem volt állásom, de nem tartottam tőle, hogy az én képzettségemmel ne tudnék egy-két hónap alatt elhelyezkedni. Mindenesetre ez a teher m
ost lekerült a vállamról…
Szóval most itt állunk ketten egy még be sem lakott házikóban, friss esztergomi lakosokként család és barátok nélkül, mindketten elveszítve mindazt, ami eddig az életünket jelentette. De érdekes módon mégsem vagyok teljesen kétségbe esve. Talán azért, mert a kihívásokat mindig is imádtam. Márpedig mi más lenne ez az élethelyzet, ha nem a kihívások kihívása? Egy magamfajta ember – még ha elkényelmesedett énje előtt nem is szereti bevallani -, nem is kívánhatna ennél jobbat: a nulláról kezdeni mindent, s mindezt úgy, hogy eltűnt körülünk a megszokott, robotizált, kényelmes világ. És ha mindehhez egy igazi MacGyver az ember párja, igazán nincs miért aggódnia!
Hála párom hatalmas fizikai-technikai tudásának, másokkal ellentétben nálunk már az első egy-két hétben volt áram, működtek az alapvető háztartási gépek, a szomszédok pedig hozzánk jártak át segítségért. Persze, amikor már a fél utca ott dörömbölt az ajtónkon, akkor jószomszédi iszony ide vagy oda, nemet kellett mondanunk nekik. Ekkor pattant ki a fejemből az a fenomenális ötlet, hogy ha nálunk meg tudta ezt oldani a Marci, akkor minden bizonnyal a legtöbb háztartásban megtalálhatóak azok a kütyük, amelyek segítségével máshol is össze lehet eszkabálni az alapvető kényelmi funkciókat. Az pedig egy dolog, hogy friss lakosokként a közvetlen szomszédokat az ember már csak a jó kapcsolat miatt is beengedi egy ilyen helyzetben a fürdőszobájába és a konyhájába, másokat már nem fog, viszont bizonyos ellenszolgáltatások fejében örömmel kiépíti nekik is a rendszert. És itt nem kell semmi pajzán dologra gondolni. Remekül megelégedtünk az éléskamrákban, szekrényekben megbújó kávé és cigaretta készletekkel, kevésbé romlandó ételekkel, kolbászrudakkal, konzervekkel és társaikkal. Hja, hogy ez nem szép dolog? Kérem. Melegvíz és áram vagy makacsul ragaszkodunk ahhoz a kartonka cigihez? Lehet választani!
Na, persze, ehhez szükség volt arra is, hogy a kertünk végében ott csordogált egy kis patak. Erre készített Marci egy kisebb duzzasztógátat, amire aztán kiépítette a saját bejáratú, mini magánerőművünket, és innen érkezett az áram a házba. A szomszédoknál pedig úgy alakította át az elosztószekrényeket, hogy egy kapcsoló segítségével át lehetett állni a hálózati áramról – ez az, ami az első hónapokban nem volt ugyebár – egy úgynevezett alternatív elektromos betáplálásra. (Nem, nem magamtól vagyok ilyen okos, ezt a kifejezést Marcitól tanultam.) Így az áramot már akkumulátorokról kapták. A lakosság által beszerezhető, illetve háztartásokban fellelhető kisebb teljesítményű akksikkal napi néhány órás, minimalizált használat mellett egy akkumulátor körülbelül egy napig látott el egy családot. Ezeket az akksikat viszont csak nálunk tudták feltölteni, értelemszerűen hálájuk jeleként egy-egy újabb „ajándékcsomag” kíséretében. Minél több akksit tudott egy család összeszedni, annál ritkábban kellett azokat feltölteni nálunk.
Tudom, ez így elsőre igen csak haszonlesőnek és szívtelennek tűnik, de azért a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon sok esetben nem kértünk a feltöltésekért semmit sem. Ahol tudtuk, hogy sokan élnek egy fedél alatt, idősebbek, kisgyerekek is vannak a családban, vagy épp köztudottan inkább éheztek, semmint hogy tele lett volna az éléskamrájuk, ott ingyen és bérmentve segítettünk. Leginkább akkor kértünk ellenszolgáltatást, ha tudtuk egy-egy családról, hogy hozzánk hasonlóan van mivel ügyeskedniük, és így az átlagnál jobban jöttek ki a helyzetből.
Mára már úgy ahogyan helyreállt a hálózati áramszolgáltatás, ugyanis némi életet leheltek a dorogi erőműbe, s így naponta néhány óráig központilag is el lettek látva a házak árammal. A harácsolásunk minden pozitív tulajdonsága ellenére mi is nagyon örülünk ennek, mert a kis házi erőművünkkel maximum napi húsz akksit tudtunk feltölteni egy nap, ennek negyedét mi is simán elhasználtuk egy nap alatt, és ahogy terjedt a híre a „szolgáltatásunknak”, úgy egyre kevésbé bírtuk kapacitással. Így most a feltöltendő akkumulátorok száma valamelyest visszaesett ugyan, de továbbra is sűrűn kopogtatnak be hozzánk a szomszédok, hiszen szükségük van arra a napi plusz pár óra kényelemre is a dorogi erőmű mellett. Ha másért nem is, hát akkor azért, hogy karácsonykor nem csak a mi ablakunkban lehetett látni, ahogyan a karácsonyfán villognak a színes izzók.
Legnagyobb szívfájdalmamra az internetet még az én MacGyverem sem tudta helyreállítani. Kedvesem azonban, hogy némi vigaszt nyújtson, az otthoni gépeinken azért megoldotta a helyi hálózatot, és néha esténként nosztalgiából azokon keresztül beszélgetünk. Olyan romantikus, nem?
Minden az átkerüléssel együtt járó trauma, a kelták által elkövetett borzalmak, Esztergom megtámadása, a rengeteg halott, a gyászoló családok ellenére már-már idilli állapotok uralkodtak körülöttünk. De minden jónak vége szakad egyszer…
Mikor már azt hittem, nincs több erőszak, nem kell többé attól rettegnem, hogy a mi utcánkban is megjelennek egy nap a kelták, hogy megölik a számomra legfontosabb embert, vagy hogy az én életemet veszik el, mikor végre hetek után először tudtam rettegés nélkül elaludni, nos, pontosan azon az éjjelen kellett egy hatalmas robbanásra felriadnom. Egyszerre ugrottunk ki az ágyból Marcival, kaptuk magunkra a kabátunkat és rohantunk ki az utcára megnézni, mi történt. Így utólag belegondolva ennél nagyobb hülyeséget tulajdonképpen nem is csinálhattunk volna. Tisztára mint a másodosztályú amerikai filmekben: Mit csinálsz, ha robbanást vagy lövést hallasz? Odamész és közelebbről is megnézed… Pfff…
De most az egyszer szerencsénk volt és az égi forgatókönyvíró nem úgy képzelte a sztori folytatását, hogy mint statisztákat kiírnak minket is a filmből. Pedig igazi tömeggyilkos jelenet lehetett volna belőle, ugyanis úgy tűnt, hogy az egész utca osztozott a hülyeségünkben. Halált megvető „bátorságunknak” azonban nem sok eredménye lett. Mindenki csak ijedten kérdezősködött, hogy mi történt, de senki sem tudott igazából semmit sem. Messzebbről mintha tüzet véltünk volna látni, és lövések zaja hallatszott a Bazilika felől, de azért mérget nem vettem volna rá, mivel a Saccot kivéve amúgy még életemben nem hallottam fegyverek hangját. Egy dolog volt biztos: már megint baj van és nem is kicsi.
Mivel biztos információhoz az utcán nem jutottunk hozzá, mások rémült fantáziájára pedig nem voltunk kíváncsiak, inkább bementünk a házba, és biztos, ami biztos alapon odatoltuk a kétajtós ruhásszekrényt is az ajtó elé. Visszafeküdtünk aludni, de nem igazán jött egyikünk szemére sem álom. Találgattuk, vajon mi történhetett. A keltákat mindketten kizártuk, hiszen az ő támadási módszerüket már ismertük, így ha ők jöttek volna vissza, akkor már az utcánkban is rég ott öldököltek volna. Az is megfordult a fejünkben, hogy talán valamit megpróbáltak beüzemelni és az robbanhatott fel. Ez azonban nem magyarázta meg a lövéseknek vélt zajokat, ráadásképpen miért pont éjszaka kísérleteztek volna ilyesmivel? Egyértelmű, hogy egy összetűzésnek voltunk fültanúi. De hogy kik keveredtek kikkel harcba, azt nem sikerült kilogikáznunk. Végül hajnaltájban sikerült elszenderednünk, remélve hogy a másnap nem fogad minket túlságosan rémséges dolgokkal. Sajnos, a remény sokszor igen kevésnek bizonyul.
Új szerzőnkről minden titok kiderül itt.
Kommentek