Az igazoló bizottság négy katonája leplezetlen undorral nézett körbe a kelta falun. Arcukon a megvetés, a hitetlenkedés és egy csipetnyi félelem vonásai jártak vitustáncot, amikor átkísértem őket a táborhelyünkről Cadifor udvarházához. Szerintem nem hitték el, hogy mi itt önként szolgálunk, sőt, amikor a kihallgatott katonáim azt mondták, hogy szeretnek itt lenni, hitetlenkedve néztek rám. Megértettem őket. Ahogy végignéztem az embereimen, azon sem csodálkoztam volna, ha erővel leszerelnek, és gúzsba kötve visznek el minket valami jól őrzött helyre.

A katonai felszerelésünk pár sajátos eszközzel és ruhadarabbal bővült, mióta itt laktunk a kelták között. Az embereim a szolgálati esővédő kabátnál praktikusabbnak találták a kelták báránybőr felöltőjét, amiről a víz valóban maradék nélkül lepergett és ráadásul a befelé fordított prém még melegített is, úgyhogy viselése az utóbbi pár esős napban teljesen megszokott lett. Majdnem mindegyikük beszerzett egy-két kis tőrt, ami szép kézműves hüvelyekben ott fityegett az öveiken, mások vadkanagyarakat erősítettek a sisakjukra. Elég vegyes volt az összkép, de nem tiltottam meg az egyéniesedést, mert egyszerűen nem láttam értelmét. A katonai külsőségeknél a csapatot sokkal erősebben összetartotta az egymásra utaltság érzete, a tudat, hogy valahol a kelta őserdőben elszigetelten csak magunkra számíthatunk. Ezt az érzet a sebesült honvéd által elmondottak csak tovább erősítették, majd elmélyítették. És ha ez nem lett volna elég, a torlasznál történt mészárlás után a bűntudat – elvégre ott a honfitársainkat kellett megölni, megöletni – széttéphetetlennek tűnő köteléket font a katonák közé. Bajtársak voltak, a szó lehető legszorosabb értelmében. Néhányukat a menetoszlop lekaszabolása lelkileg összetörte, őket Csikós okosan kivonta a fegyveres szolgálatból és megkérte a papokat, hogy „masszírozzák meg kisfiús lelküket”.

Amikor Pilu végül úgy-ahogy összefüggően elmondta azt, amit az otthoni helyzetről tudni vélt – fenntartásokkal kezeltem az ő beszámolóját is –, egyértelmű volt, hogy az alakulatunk eredeti rendeltetését és célját az események felülírták. Az is kétséges volt, egyáltalán létezik-e még a püspöki magánhadsereg, aminek a tagjai voltunk. Ha Albert valóban győzött – márpedig a rádió folyamatos győzelmi jelentései ezt harsogták –, akkor nem sok esélye van annak, hogy egy puccskísérlet után továbbra is megtűrjön egy párhuzamos sereget és hatalmat a magáé mellett. A puccskísérlet valószínűleg a Hegylakó-doktrínát erősítette meg benne – csak egy maradhat. És az az egy nyilván ő akart lenni. A „Főparancsnokság” – így nevezték a főnökséget – Esztergomban, a prímási palotában állomásozott, amit a puccs után Albert emberei vettek birtokba. Nem tudtam, hogy a másik három keresztes szakasszal mi lehet, de nem voltak illúzióim. Miután a püspök lebénult, valószínűnek tartottam, hogy egyszerűen beolvasztották őket a hadseregbe. A püspök nélkül súlytalanná váltunk a mindenható Alberttel szemben.

A rádió tele volt Alberttel és hős katonáival, minden híradás Alberttel kezdődött és vele végződött. Az általános hozsannázásba csak egyszer vegyült egy disszonáns hang. Valami fiatal riporternő jelentkezett egyszer és tett fel a magának és a hallgatóknak kellemetlen kérdéseket a hatalomgyakorlás módjával kapcsolatban. Nem kérdőjelezte meg Albert hősiességét, de kérdéseket tett fel a demokráciáról, a választásokról és úgy általában a polgári jogokról, amelyeket az elmúlt kaotikus időszakban nagyon erősen lekorlátoztak. És valóban, amíg valaki el nem mondta, hogy miféle jogaink voltak még abban az ezerszer elátkozott magyar demokráciában, ami valószínűleg örökre eltűnt, fel sem tűnt, hogy mit vesztettünk. Mert belefásultunk az átkerülés utáni állandó élethalál harcba. Ez a fiatal riporternő pedig őszinte hittől remegő, meglepően mély és kellemesen zengő hangon felsorolta a hiátusokat, én pedig az adást a kemencepadkán ülve ökölbe szorult kézzel és sűrűn bólogatva hallgattam, és a végén úgy szorítottam Júlia kezét, hogy a végén felszisszent a fájdalomtól és elrántotta a kezét.

A papok orvoslásánál a kelták egy dolgot sokkal nagyobbra értékeltek – a fegyvereinket. Amikor az első harmincfős csapatnak fegyvert adtunk a kezébe és megtanítottuk őket lőni, a falu férfilakosságának addigi távolságtartó magatartása egy csapásra megváltozott. Mindegyik kereste a lehetőséget, hogy a katonánk vagy a barátunk legyen. Ez pár esetben komikus, vagy éppen dühítő jelenteket okozott. Volt, aki a család egyetlen tehenét vezette elém, hogy cserébe azt ajánlja fel a kiképzésért, más a lányával tette ugyanezt… Cadifornak minden tekintélyét be kellett vetnie, nehogy az emberei teljesen elkurvuljanak és hajlandóak legyenek a kelta fegyvereket is kézbe venni, és ne ácsorogjanak egész nap a telephely bejáratánál, leskelődve, hogy mit csinál a harminc szerencsés nálunk.

A torlaszoknál végrehajtott mészárlásunk után a keltákat nem fegyvereztem le, mert nem tudtam, mi jöhet még az erdőből. Sőt, a zsákmányolt fegyverzettel a terveim szerint fel kívántam szerelni az összes hadra fogható harcost. Még aznap négy felderítő lovast küldtünk a Hegyre, akik este visszaértek, és nem mondtak semmi jót. Az oppidumot a lázadók a földdel tették egyenlővé, a házakat szétdúlták és felgyújtották, az élelmiszerkészleteket leöntötték gázolajjal, és akit értek megöltek. Élőt nem találtak a romok között, csak halott keltákat és néhány magyart – katonákat és pár civilt. Keserű szájízzel gondoltam a nyelvészekre, akiket a hegyen hagytunk, bármennyire is feleslegesnek éreztem a munkájukat, nem ezt a sorsot érdemelték. Nem a kelták végeztek velük, hanem saját fajtájuk. Skostokos holttestét nem találták meg és nem volt nyoma Cadifor fiának sem – ez volt a harcos egyetlen vigasza.

Az EDR-rádión keresztül folyamatos kapcsolatban voltam Esztergommal, ahonnan azt az utasítást kaptam, hogy maradjunk veszteg, amíg nem érkezik hozzánk az igazoló bizottság. Bár kezdetben azt sem tudták, hogy hol vagyunk egyáltalán. A századosunk a püspök elleni merényletet követő lövöldözésben elesett, a kancellár egyszerűen eltűnt, valószínűleg meghalt a robbanásban, ami a püspököt is megnyomorította. Más nem tudott arról, hogy mi a célja a kitelepülésünknek, a Hegyről is úgy indultunk el Cadiforhoz, hogy az úti célunkat is csak a püspöknek írt, kódolt dokumentumban említettem meg, amit egy futár vitt Esztergomba. Sose tudtam meg, eljutott-e hozzá az üzenetem, de valószínűleg nem, mert eleinte nem akarták elhinni, hogy hol is tartózkodunk. A másik futár, aki a sóskúti ösvényen szokott jönni az eseti ellátmányunkkal, no meg a csempészett borral, már egy hete nem jelentkezett.

A bizottság a rádiókapcsolat felvétele után négy nappal érkezett meg, pontosabban akkor találkoztam velük az előre megbeszélt helyen. Stílszerűen az M1 autópálya végét jelöltem meg nekik, azt a helyet, ahol az én átkerülésem elkezdődött. Onnan vezetett az uradalomhoz a futárunk által is használt ösvény. Megállapodtam velük, hogy csak a minimális biztosítással jönnek, konkrétan egy dzsippel és maximum négyen lehetnek. Nem pontos időt, hanem időintervallumot adtam meg nekik, mert nem akartam semmit sem kockáztatni. Gyanakvó voltam, ezért kelta felderítőket küldtem előre. Menetkész voltam, és amikor a felderítők jelentették, hogy a küldöttség a megbeszéltek szerint megérkezett, lóháton elindultam. A teherkocsit és a két Transitot Júliával és a papokkal együtt pár emberemmel Csikós irányítása alatt elküldtem a torlaszon túlra, ha menekülni kell, akkor a Hegy felé menjenek, arra járható a szekérút kocsival is. A nőket és a gyerekeket Cadifor napokkal korábban elindította a távolabbi villagazdaságok felé, a faluban csak a férfiak maradtak, akik behúzódtak a sánc mögé. Néhány kiképzett keltámat az erdei út mentén lesállásokba ültettem, észrevétlenül szemmel tudták tartani az ösvényt és meghagytam nekik, hogy ha lövést hallanak, akkor lőjenek mindenkire, aki az úton mozog. Ebből legalább Csikós is megtudhatja, hogy menekülniük kell, másra nem lesz idő.

Szerencsére ilyesmire nem került sor. Az ösvény vége előtt jó 200 méterrel lekászálódtam a lovamról, kikötöttem egy kis fához és gyalog indultam az erdő széle felé. A téli erdő halott, hideg csendjében a talpam alatt recsegő hó és a fagyott ágak roppanása idegesítően hangosnak tűnt. A szívem kiszáradt torkomban kalapált, remegő kezemet a kabátom zsebébe mélyesztettem, csak egy pisztoly fityegett az övemen, más fegyvert nem hoztam magammal. Meghallottam egy dízelmotor kerepelését, és a ritkuló fák között mintha láttam is volna a kocsit. Éppen azon gondolkoztam, hogyan fogom tudatni velük, hogy itt vagyok –, azt letárgyaltam velük, hogy rádiózni nem vagyok hajlandó, mert nem akartam, hogy pontosan tudják, mikor érkezek – amikor aggódásom feleslegessé vált. Egy zárkeret fémes csattanását hallottam és mielőtt bármit tehettem volna lapockáim közé egy tompa végű tárgyat döftek.

- Ne mozdulj! – halk felszólítás volt, aminek elég nyomatékot adott a hátam közepét támasztó puskacső. – Neved?

Felszólítás volt, nem kérdés. A szívem kihagyott, majd súlyosan döccenve indult újra, sípolva vettem levegőt, az ijedtség forró hullámai a térdeimnél jártak és úgy éreztem, hogy összecsuklok.

- Szomodi… - szerintem csak lihegtem, cserepessé száradt ajkaim nem nagyon engedelmeskedtek lassan helyrerázódó akaratomnak. – Szomodi zászlós, Keresztes század, Első Expedíciós Szakasz.

- A kezedet lassan vedd ki a zsebedből és emeld fel! – a nagyobb hatás kedvéért még jobban a hátamba nyomta a csövet, én pedig engedelmesen feltartottam a kezem. - Indulj!

A puskacső a hátamat csiklandozta, ahogy lassan meneteltem az erdő széle felé. Elfogytak a fák és egy hevenyészett drótkerítésnél találtam magam, ami mögött egy gyakorlóruhát viselő és gondtalanul cigarettát pöfékelő, testes, idősebb katona nézett velem farkasszemet.

- Ave, Salvator – nem gúnyolódott, inkább kíváncsian várta a reakciómat. – Maga egy szerencsés ember.

Csak a fejével biccentett, mire éreztem, hogy a fegyver csövét elveszik a hátamról. A katona, aki eddig sakkban tartott, elém lépett és az arcomba bámult. Fehér hóálca volt rajta, a fegyverét is valami fehér felmosórongyszerűségbe csavarta.

- Bocsi, tesó – vigyorgott végül rám és a kerítés felé lendítette a kezét. – Erre, zászlós úr.

A kerítésen egy lyuk tátongott, azon másztunk ki, az öreg katona a kezét nyújtva segített átbucskáznom a dróton. A kezemet nem engedte el.

- Várnagy alezredes vagyok – szürke szeme mozdulatlanul meredt rám. – Esztergomból jöttem, hogy igazoljam a ténykedésének törvényességét és jelentsem a megbízhatóságát a Főparancsnokságra.

Ha meglátja a kelta katonákat, meg a századnyi honvéd tömegsírját, szerintem nem ezt fogja jelenteni. Azt hiszem, elkezdhetek felkészülni a statáriális tárgyalásra, bár annak kimenetele sem lehet kétséges. Már nem remegett a térdem, úgy éreztem, a sorsom bevégeztetett és az út végére értem. Hűvös nyugalom áradt el bennem.

Közben a dzsiphez vezettek, aminek motorháztetején egy sötétbarna irattáska hevert félig nyitottan. Az öreg egy köteg papírt húzott elő belőle, kicsit átlapozgatta, majd felém fordította a paksamétát.

- Na, Salvator – egy tollat nyújtott felém, majd a papírokra bökött. – Akkor itt és itt és itt írja alá.

„Esküokmány”, „Az Ideiglenes Kormány Honvédelmi Főparancsnokságának”, „Megbízás” – ezek a fejlécek voltak a papírokon, amiket elém tolt az öreg. Értetlenül néztem fel rá.

- Na, írja már alá, fiam. Kurva hideg van ahhoz, hogy itt mélázzak magával – noszogatott. – Aztán induljunk megnézni a kelta seregét.

Önkéntelenül felhorkantam. Honnan a francból tudja az otthoni gúnynevemet, honnan tud a keltákról, mi a szar történik itt?

„Én, Szomodi Nándor törzszászlós esküszöm, hogy az Ideiglenes Kormány összes parancsát megtartom…” – olvastam az első lapon. Az Albert-féle eskü volt, azzal a különbséggel, hogy már nem a védelmi bizottságra kellett felesküdni. Ezt az esküt mi, keresztesek soha nem írtuk alá. Ha aláírom, akkor vége a keresztes pályafutásomnak.

- Mi van, ha nem… - kezdtem a kérdést, de az öreg a szavamba vágott.

- Salvator, maga nem az a hülyegyerek-típus. Tudja nagyon jól a választ – sóhajtott fel lemondóan és ránézett a hóálcás katonára, aki keskeny vigyorra húzta el a száját.

Szóval még tárgyalás sem lenne… Aláírtam az esküt. A következő lapon Albert dandártábornok kinevezett az 1. Expedíciós Ezred 1. Vegyes Felderítő Százada parancsnokának és előléptetett törzszászlósnak. Ezt is aláírtam. A pályám látszólag üstökösként ívelt felfelé, valójában egy egyre vékonyabb kötélen egyensúlyoztam egy egyre mélyebb szakadék felett.

A megbízásban Albert elrendelte az eraviszkok teljes felfegyverzését és kiképzését. Rövid határidőt adott, de ezzel nem volt gond. Cadifor összes épkézláb embere megkapta már az alapkiképzést. Aláírtam ezt a papírt is.

- Gratulálok, fiam – nyújtotta a kezét az öreg. – Ez az ösvény vezet a birodalmába? Gondolom, kocsival nem jutunk messzire.

- Gyalog vagy lóval egyszerűbb. Alezredes úr… - néztem rá. – Honnan vannak az információik?

- Nem mindenki pusztult el a Hegyen. Néhány mázlista eljutott a budakeszi határzárig. Közöttük volt pár kelta is – válaszolta merengve. – Volt közöttük egy fiatal fiú is, olyan 10 éves forma kelta kölyök. Az egyfolytában azt ismételgette, hogy „kadifornandi, kadifornandi”.

- Az egyik etimókus, vagy milyen mókus azt mondta, hogy a gyerek valami főnökféle, Cadifor vagy kinek a fia, aki a királynál volt elszállásolva, mint valami hűségzálog. A nandi meg ugye maga volt, Nándi – rám kacsintott. – Innen már nem volt egy húszmilliós kérdés kitalálni, hogy kinél lehetnek maguk. Csak a helyet nem tudtuk. Ebben a nagy büdös erdőben kereshettük volna magukat.

Bólintottam. Ezt megértettem, de a kinevezésemet és a különös kegyet ez nem magyarázta meg.

- Miért én kellek maguknak? – tettem fel a kérdést.

- Óh, fiam, maga nagyon fiatal – az öreg majdnem hangosan röhögött. – Mondjuk azt, hogy serséláfám. Tudja, keresd a nőt. Na, ne nézzem már ilyen ostobán.

- A dandártábornok roppant szerelmes egy nőbe és nagyon hálás azoknak a bakáknak, akik megmentették az életét – széles mozdulattal lőtte el a csikket az erdő felé. – A spanjának, a Kovácsnak nem voltak ilyen hülye kérdései. Az a gyerek tud élni.

Ezek szerint Helga volt a védőangyalom, de Pilut nem tudtam elképzelni kis pihés szárnyacskákkal. Hangosan és jóízűen felnevettem, hónapok óta nem tettem ilyet.