Pénteken megyünk Csentőfára – ez lesz a hétvégi program. Ott is alszunk – bár erről még Sanyiék nem tudnak, de majd csak akad egy fekhely Csillának és nekem – hétfőn is lesz ott egy kis hivatalos meló, de azért majdnem úgy érzem magam, mintha a szabadságra mennék. Igényeltem egy kocsit – érdekes módon, még mindig nem jár… - ugyanis terveztem egy kisebb adományt vinni, egy mázsa cukor, só, liszt és fűszerek, sőt, még pár csomag átkerülés előtti pelenkát is sikerült szerezni Zsomborkának. Csillával lövettem be, hogy milyen kell – remélem eltalálja, mert eléggé húzta a száját az ellátmányos, ha még ki is cseréltetem, csúnyán fog rám nézni. No nem mintha különösebben ez meghatna, de azért én szeretek mindenkivel jóban lenni.

A választási előkészületek jól haladnak, hamarosan megkezdődik a kampány, hogy választások lesznek, az majd egy kicsit melósabb lesz majd. Persze a javán – ami rám tartozik – túl vagyok. Kaptam viszont néhány jelentést, ami… elgondolkodtatott, szóval úgy döntöttem, hogy belenyúlok Sanyi beosztásába, és elintézem, hogy ne is ajánlják fel neki, hogy visszamehet. Remélem nem haragszik meg – bár ezt nem fogja megtudni… Nem szólt, hogy kirendelték egy kovácshoz – ő nem az a fajta. Amikor meg megláttam a nevét a listán, részben már késő volt, részben meg tiszteltem a döntését annyira, hogy akkor nem nyúlok bele a dolgába.

Mostanában igencsak megnőtt az „elintézős-képességem”, és ahogy Csilla kicsit nyersen meg is jegyezte, kezdtem ettől elszállni. Például amikor leszállíttattam hozzám a Sanyiéknak szánt csomagot, kicsit hüledezett, hogy mások meg éheznek. Igazából ez a honoráriumom volt – most természetben kapjuk a fizetést, és hát ennyire nincs is szükségem, szükségünk, szóval nem éreztem ezt olyan súlyos, rossz dolognak, mint Csilla. Végül is – emlékeztettem- mennyi ideig ápolták, gyakorlatilag ingyen. Végül is ezzel sikerült leszerelnem.

A péntek nagy részét az MVB delegációval kellett töltenem, hivatalos meghallgatást kellet tartani néhány kezdeményezésről, meg aztán megszervezni a kért ellátmány átvételét, szállítás megoldását, meg aztán a „bombagyárról” is el kellett beszélgetnünk. Túl sok dolgom nem volt, legalább figyelhettem a csentőfai kollégákat – merthogy ez lett volna a dolgom.

Igazából végig arra vártam, hogy végre Sanyiéknál lehessek én is. Csillát reggel kirakattam ott, mert nekem még beköszönni sem volt időm – ugyanis az én kedves drága menyasszonyom reggel elaludt – én meg várhattam rá az autóban amíg el nem készül. Kellett nekem azt mondani, hogy majd én elhozom, ment volna érte az egyik ellátmányoskocsi – és akkor nem számít, ha elkésik. Az út első harmadában egy kellemeset veszekedtünk, de ez már csak ilyen műfaj.

A Susuki így megpakolva igencsak megszenvedett, mire felért a dombra, azt hiszem kicsit farnehéznek sikerült pakolnom a jószágot. Már vártak a vacsorával – ünnepivel – örültem is, mert a községházán nem volt valami nagy eresztés az ebéd – Vinitor kolléga talán túlságosan őszintén meg is jegyezte – azért, hogy lássuk, mi-mindenre van szükségük.

A vacsora megmutatta, hogy jól fog jönni az a csomag, ami egyelőre kint pihen a kocsiban. Eszter és anyukája remek szakácsnő, de a nincs nagy úr… A vacsora közben természetesen meghívtak magukhoz éjszakára, ami jó ürügyet adott arra meglepetésem első felét előadhassam – jutalmul a remek anyagokért az MVB úgy döntött, hogy Szondi Sándort megjutalmazza a saját házával, vagyis nem fogják többet kiadni senkinek. A katonák a héten már kiköltöztek belőle, szóval üres az egész ház. Ezt Csilla sem tudta – ő legalább annyira meglepődött, mint a család –, ez a terv bejött

Szeretem a nagy családot, meg jól is éreztük magunkat, sok sürgő-forgó lurkó, de azért nem tudtam nem észrevenni, hogy mindenki megkönnyebbült egy kicsit, hogy hamarosan kicsit szellősebben fognak lakni. Mivel már esteledett, kint pedig szinte nem lehetett látni, átadhattuk a másik ajándékot is – azt, ami a kocsi csomagtartójában volt. Igazából nem akartam a szomszédok előtt kellemetlen helyzetbe hozni e számomra oly fontos családot, meg az MVB-t se akartam rossz színben feltüntetni, ezért vártam a csomagok behordásával.

Persze szabadkoztak, hogy ezt nem, de örültem, hogy adhattam egy picit, és hogy visszaadhattam a töredékét annak, amit Csilláért és értünk tettek!

Szóba került az esküvő – Andi néni felvetette, hogy akár náluk is tarthatnánk az esküvőnket – ha már úgyis Sanyi lesz a tanúm , tarthatnánk Csentőfán is. Bevallom, kicsit számító módon vártam erre, ugyanis Albi azt akarta, hogy Esztergomban, kvázi politikai eseményként legyen az esküvőm – valszeg az övével együtt. Kicsit Nagy Sándorosnak tartottam ezt a dolgot, ráadásul Csillával egyetemben meghitt esküvőt szerettünk volna, szóval ez egy remek kibúvó volt. Azért a rend kedvéért hozzátettem az elfogadó nyilatkozatomhoz, hogy amennyiben Csilla is egyetért. Egyetértett.

Csodálom ezt a lányt – amilyen tartással viseli, hogy gyakorlatilag rajtam kívül nincs senkije… Persze ez nem igaz, mert valójában a családunkkal voltunk éppen.

Másnap megnéztük Sanyiék most már teljesen saját tulajdonú házukat. Gyakorlatilag ott töltöttük a nap jó részét, az asszonyok takarítottak, meg persze trécseltek, mi meg megnéztük, mi az, amit a tél után helyre kell hozni. Jó volt egy kicsit kétkezi munkát végezni, még ha egy picit ügyetlenül is ment.

A házikóhoz egy remek kis pince is tartozik, mindig is tetszett, olyan jó kis biztonságos hely volt. Szerencsére épp volt áram – így láttunk is odalent. A gyerekeknek adtam egy jutalomfeladatot, hogy ne legyenek útban, mert szerettem volna vele négyszemközt beszélni.

Pár kérdés után, hogy milyen volt a kovácsnál, rátértem a lényegre:

- Adnék egy tanácsot, ha megengeded. Jövő héten kell majd jelentkezned Piliscsabán. Ha felajánlanák –bár nem fogják- hogy visszamehetsz, ne fogadd el. Lehet, hogy lesz egy kis rumli hamarosan, amikor jobb ha a családjánál van az ember. Azt mondanám még, amit Oliver Cromwell: „Bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaporodat”...