Kicsit eldurvult az ünnepség – gondoltam, ahogy a puska csövét néztem szemből. Pár másodperce még az volt a tervem, hogy végre kiokádom a berkenyepálinkát meg azt a gyanús kelta kaját, amivel kísértem. Udvarias lépésnek tekinteném, ha ezt a tervemet nem húznák keresztül. Minden másra ráérünk azután.
* 6 órával korábban: *
Egy skótkockás fejkendős, láthatóan – sőt, szagolhatóan – spicces, oléolézó Téglás megjelenése hamar visszarántja az embert a valóságba, akármilyen mélyen eltemetett múltba (vagy jövőbe) is révedt korábban. Barátomban megvolt az a képesség, hogy bármekkora krízis közepette tudott olyat mondani vagy tenni, amitől az embernek röhögnie kellett. Ez nem tudatos volt – az olyat bohócnak hívják. Őt egyszerűen kedvelték az istenek, és nem verték meg túl sok aggodalommal, viszont felruházták szeretnivaló esetlenséggel. Ha Micimackó utálna dolgozni, világéletében csak seftelt volna, büszke lenne az izmaira, minden második gondolata a kúrás lenne, és a Százholdas Pagony bármelyik lakóját szemrebbenés nélkül lenyúlná, akkor majdnem pontosan olyan lenne, mint Téglás. De tényleg, majdnem pont olyan.
A közelgő léptekből azt gondoltam, ő jött vissza valamiért, de aztán a lépések hangjából megállapítottam, hogy az illető jóval alacsonyabb. És valóban, egy törékeny nő lépett be a fürdőbe.
– Kelta ruha – mondta furcsán töredezetten, és letette a kezében levő holmit az enyémek mellé.
A nő, bár magyarul beszélt, biztosan nem magyar volt, de nem hasonlított az eddig látott keltákhoz sem. Magas homloka és mélyen izzó nagy, barna szemei az értelem jeleit tükrözték, amit a bennszülötteken kevésbé fedeztem fel, és ápoltabbnak is tűnt, mint azok. Hosszú, hullámos barna haját hátul csattal fogta össze. Szépségnek távolról sem volt nevezhető, amiért elsősorban az arca látképét uraló orrot lehetett felelőssé tenni, de azért összehasonlíthatatlanul nőiesebb látványt nyújtott, mint a többi falubeli asszony.
És nem úgy tűnt, mintha zavarba hozná egy meztelen férfi látványa.
– Köszi, szépségem, de megfelelnek a saját gönceim is – válaszoltam.
A nő a fejét rázta: – Sajnálom, nem ért.
– Köszönöm, de saját ruha oké. Ezt érted?
Bólintott, hogy igen, de nem mozdult egy tapodtat sem.
– Kelta ruha tisztelet Cadifor, tisztelet Nandi. Csak ma este.
És tovább bámult. Sőt, mondhatnám, vizslatott.
Gondoltam, akkor járjunk végére a dolognak. Meg az is megfordult a fejemben, hátha welcome drink helyett küldték, a fene se ismeri a kelta szokásokat, de az egyszerűbb népeknél, úgy tudom, dívik az ilyen vendégfogadás.
Felkeltem a vízből és kinyújtottam a kezem a holmim irányába.
– Törülköző...
Vagy a szót vagy a mozdulatot megértette, és odaadta a textildarabot. És közben még kétszer végigmért. Reméltem, hogy jó benyomást tettem, mert azért elég hideg volt a víz is meg a fürdő levegője is.
– Apám házában csak gladiátorok olyan, mint te – bökte ki végül.
– Rómában? – tippeltem. Ennyi segítséggel már nem volt bonyolult a képlet: ez a nő nyilván a Szomodi által említett se-nem-kelta-se-nem-magyar. Nem hinném, hogy az ókori Rómán kívül máshol tömegesek lennének a gladiátorok. A „ház” meg nyilván inkább „haza” akart lenni.
A lány bólintott, majd hozzátette:
– Kell mennek. – És mielőtt válaszolhattam volna, kisietett a fürdőből.
Akkor mégsem welcome girl volt.
Miután felöltöztem – természetesen a saját ruháimba –, kis időre beültem a kocsiba. Rádión jelentettem Hunyadi századosnak a helyzetünket és a délelőtti eseményeket, és utánakérdeztem, mit kell tudni ezekről a Keresztesekről. Lényegesen nem lettem okosabb, a százados is elmondta, hogy a püspöki palota és az ott berendezett harcálláspont védelméért voltak felelősek, közvetlenül a püspök alá rendelve, és hogy a puccs után visszaolvasztották őket a reguláris erőkbe. Az itteni különítmény pedig egy decemberben megkötött egyezmény nyomán felügyeli a behódolt keltákat. És volt egy intermezzójuk Morvai egyik leszakadt egységével. Szomodiról nem tudtam meg semmit, Hunyadi nem ismerte.
Be lettem mutatva a berkenyepálinkának is – hát, az valami iszony! Egyébként sem rajongok a pálinkáért, inkább whisky- és vodka-párti vagyok, utóbbiból szemérmetlen mennyiséget tudok meginni anélkül, hogy kiütne. De a pálinka, az más tészta. A legalapvetőbb bajom az vele, hogy tökmindegy, mit iszik rá az ember, ha lenyelt akár egyetlen pohár páleszt is, akkor onnantól kezdve egész este azt böfögi felfelé. Ebből a szempontból csak egyetlen rosszabb pia létezik nála a földkerekén, az ouzo. Brrr. Ennek ellenére Téglás gyors ütemben belémdiktált két kört, amíg az asztaltársaságában található katonákat bemutatta. Mindegyikükről tudott mondani egy-két mondatot, Vári honvédet pedig rávette, hogy nekem is mutassa be, milyen élethűen tudja utánozni a Barkas hangját. Úgy nézett ki, Téglás hasznosan töltötte az időt, amíg én pancsoltam, és a fiatal srácok hamar befogadták. Pedig ők ekkor még nem ihattak töményet, Szomodi parancsnok megtiltotta nekik. A faluban még érezhető volt némi feszültség.
Mivel még volt egy kötelező programunk, Szomodi felkelt katonái mellől, és együtt elindultunk felkeresni a „kormányzót” (ezen még mindig röhögnöm kellett). Ahogy a gesztusaiból levettem, a mellettem ballagó tisztnek is hasonló véleménye lehetett róla – külön felhívta a figyelmemet az összetákolt deszkaajtóra erősített réz névtáblára.
A fickó valóban telitalálat volt; Konzel Károly, ahogy a táblán olvashattam. (Szemüvege és szinte teljes kopaszsága miatt magamban rögtön el is neveztem Károly bácsinak, már csak Irma néni hiányzott mellőle – bár volt egy olyan sejtésem, hogy ezt a Károly bácsit még az amúgy maximálisan lojális Frakk sem fogadta volna el falkavezérnek.) Egy X-lábú görbe asztal mögött ülve fogadott minket, körülvéve mérsékelten hasznos tárgyakkal, amelyeknek nyilván a korábbi életében meglevő magabiztosság felidézése volt az elsődleges feladatuk. Iratrendező, tűzőgép, stempliző. Stempliző, bazmeg. Egy ókori kelta faluban. Anakronisztikus-e vagy?
És ahogy beszélt! Öcsém, te hamarabb fogsz kipusztulni, mint annak idején a dinoszauruszok, gondoltam magamban.
– A törzszászlós úr jelentéséből már ismerem a reggeli incidens részleteit – és elmondhatom, egyetértettünk abban, hogy nagy gondban lettünk volna, ha Ön nem lép közbe, ezúton is köszönöm. De bizonyára megérti, hogy nekem részletes jelentést kell küldenem a területemen előforduló minden erőszakos cselekményről. Számíthatok az együttműködésére, hogy beavat minket, egészen konkrétan milyen természetű az Önök ittléte?
Milyen területeden, te macskajancsi? Ha jól mérem fel az erőviszonyokat, akkor neked annyi területed van, amennyit a székeden elfoglalsz.
– Sajnálom, kormányzó úr, de nem számíthat. Be kell érnie azzal, amit már mondtam: civilek vagyunk, és lám, lám, éppen erre sétáltunk. Szerencsés véletlen, nemde?
Károly bácsi elméje láthatóan csinált egy nullával való osztást, az ember teljesen lefagyott, még a feje ritmikus billegése is megakadt egy pillanatra.
És a kormányzó ettől látványos metamorfózison ment keresztül. Ha jól tippeltem meg a korát, akkor a szocializmus utolsó évtizedében kezdhette meg hivatali pályáját, ahol még volt ideje hozzászokni ahhoz, hogy a „jobb lesz, ha együttműködsz, különben” még a hathatós érvek közé számított. Csakhogy én bő tíz évvel később már kilóra vettem meg a hozzá hasonlókat – hol ezzel, hol azzal. Az aktakukacból mindenesetre előbújt a fenyegető Mr. Hyde.
– Nézze, Szűcs úr, ha nem működik együtt velem, akkor nem garantálhatom, hogy biztonságosan folytatni tudja az útját.
A szemem sarkából úgy láttam, hogy Szomodi a másik széken megfeszült ültében. Megértem; ha most az Akták Hercege ránk uszítja őket, akkor frissen kovácsolt partnerségünknek hamar csúnya vége lehet. És annak egyikünk sem örülne túlzottan. Önkéntelen mozdulattal közelebb szorítottam a csípőmhöz az ölemben tartott jobb kezem könyökét, hogy érezzem a tokjában levő SIG markolatát.
– Kormányzó úr, legyen kedves, majd akkor fenyegessen, ha úgy véli, okot adtam rá. Addig pedig elégedjen meg azzal, hogy nem muszáj mindenről tudnia. Nem eskü alatt vallok, ez csak egy baráti látogatás. Vagy tévedek?
– Én itt Magyarország államigazgatását képviselem – csattant fel a feketeöves bürokrata. – Magának pedig mint állampolgárnak kötelessége felelni, ha kérdezem!
Na, azért itt szerintem nálam is bejött a nullával való osztás, azért is nem röhögtem fel kapásból az előadást látva. De már kezdett körvonalazódni, hogy mit fogok tenni.
– Elnézést... minek nevezett? – kérdeztem, és a hangomat kimondottan nyájasra változtattam.
Szerintem Károly bácsinak valahol itt eshetett le, hogy nem a megfelelő lemezt tette fel. Zavartan lenézett a kezében tartott ceruzára, majd az oldalt heverő irattömbre tette.
– A törvény az átkerült területeken kívül is törvény. Én pedig ezért a területért vagyok felelős, ezért úgy vélem, jogom van tudni, mit keresnek itt.
– Természetesen – mondtam tagoltan és halkan, itt már konkrétan mosolyogva. – Joga van. De akkor most én kérem a megértését, ugyanis ez bizalmas katonai információ. Megkérhetjük a törzszászlós urat, hogy várjon kint, amíg mi befejezzük a beszélgetést...?
Károly bácsi mintha elsápadt volna egy kicsit, és egy „ugye nem?”-pillantást küldött Szomodi felé, de ellenvetésre nem volt alkalma, mert a katona szinte azonnal felállt a székből. Bár előre nem tudtam volna megtippelni a reakcióját, úgy tűnt, ő sem megy a szomszédba egy kis huncutságért. Barna szemei cinkosan megcsillantak, ahogy megszólalt:
– Az épület előtt várok, csak beszéljék meg nyugodtan, amit kell.
A kormányzó felegyenesedett a kartámlás irodaszékben – a személyes holmijaival együtt Ómagyarországról importált bútordarab épp olyan groteszkül festett az agyaggal és szalmával burkolt kelta házban, mint amilyen groteszk maga Konzel Károly figurája volt. Feszülten hátradőlt a székében.
De nem eléggé hátra.
Szinte fel sem kellett állnom, csak átnyúltam az asztal fölött, és a fejét egy lendülettel belehúztam az asztallapba. A rajta levő tárgyak, a tűzőgép, a stempliző, egy digitális óra, egy faragott gyertyatartó és egy arany tollkészlet nagyot ugrottak, ahogy a kormányzó búrája visszapattant a kemény lapról. A férfi a székkel együtt ellökte magát az asztaltól, és két karját keresztben védekezően a feje fölé emelte.
Visszaültem a székbe, kinyújtottam a lábaimat és megszólítottam:
– Van még kérdése, kormányzó?
Vendéglátóm nem válaszolt, figyelmét lekötötte, hogy jobb kezével befogja a jobb orrlyukát, amelyből szivárgni kezdett a vér, míg ballal a szemüvege szárát igazgatta, amely leugrott a füléről, de nem tört el.
– Tudja, én nem akartam bántani – folytattam békítő hangon –, és esküszöm magának, hogy már most meg is bántam az egészet. Természetesen, ha szükséges lenne, tudnánk igazolni magunkat, és azt is elárulom, igazat mondtam az előbb, amikor bizalmas katonai akciót említettem. Ezért is nem javaslom, hogy tovább kutakodjon ebben a témában. Zárjuk le ezt az ügyet addig, amíg barátok vagyunk.
Felálltam és az ajtó felé indultam.
– És kérem, ne nevezzen még egyszer állampolgárnak.
Az első métereken szótlanul haladtunk Szomodival vissza a falu központja felé, ahol időközben karneválivá vált a hangulat; Téglás a tábortűz mellé parkolt a Touareggel, amelynek hangszóróiból – miért is nem lepett meg – épp Pataki Attila hangja büntette az erdő összes olyan balszerencsés állatát, amelyik hallótávolságon belül tartózkodott.
– Na mi volt? – kérdezte végül a parancsnok, enyhe mosollyal a hangjában.
– Hát, beavattam... a titkunkba.
– Hallottam egy puffanást is...
– Ja? Képzeld, annyira meglepődött, hogy véletlenül elesett – válaszoltam nevetve.
– De hülye vagy! Tényleg megütötted? – hangja inkább hitetlenkedő volt, de semmiképp sem felháborodott. – Azt hittem, csak kicsit ráijesztesz. És ha balhét csinál belőle?
– Nem a feljebbvalód, igaz?
– Nem hát.
– Akkor mi balhét tudna csinálni? – mivel nem válaszolt, folytattam: – Barátként váltunk el, ne aggódj.
A parancsnok gondolataiba merülve lépdelt tovább mellettem. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy már önmagát marcangolja, amiért kiment a szobából. Pedig ő is nyilvánvalóan utálta a kormányzót, ez tisztán látszott.
A sült elkészültére még várnunk kellett, úgyhogy addig jobb híján vedelni kezdtünk – vagyishogy én kezdtem, Téglás meg folytatta. A hangulatra már nem lehetett panasz, Cadifor is megjelent körünkben és előszeretettel emelgette a mézsörös kancsót – a kelták, úgy láttam, nem itták a töményet. Téglást közös erővel sikeresen lehoztuk az Eddáról, most valami külföldi rock válogatás szólt, szintén nem az én gyűjteményemből. Azt figyeltem meg, hogy a keltáknál még az ünneplésnek is komoly hierarchiája van, mert a mi asztalunknál Cadiforon kívül csak négy harcos jelenhetett meg, a többiek a tábortűznél maradtak. Viszont amint Téglás vagy én eltávolodtunk az asztaltól, rendre körénk gyűlt néhány helyi arc, elsősorban alig serdült fiatal lányok, akiket aztán rendre elzavart néhány alig serdült fiatal férfi. Ők utána azzal próbálkoztak, hogy elkunyizzanak bármilyen rajtunk lógó tárgyat, ami nem volt minimum csavarokkal hozzánk rögzítve, legyen az nyakba akasztott napszemüveg, karkötő, nyaklánc vagy pisztolytáska, miközben buzgón ajánlgatták saját ékszereiket.
Az egyik bennszülött végül kapott ajándékot. Épp a kocsinál voltunk, hogy magunkhoz vegyünk egy kis zöldet, természetesen minden mozdulatunkat árgus szemek kísérték. Aztán az egyik harcos rámutatott a cigire, ami épp az én kezemben volt. Téglás azonnal felnyerített a röhögéstől, én is szélesen elvigyorodtam, aztán bólintottam. Felemeltem a mutatóujjamat a srácnak, hogy jól figyeljen, teleszívtam a tüdőmet, miközben a csigát a szám elé tartottam, majd fújtam egyet, és közben intettem az ujjammal, hogy na, ezt ne. Újra teleszívtam a tüdőmet, és most mindkét kezemmel jeleztem, hogy épp bent tartom a levegőt. Az ifjú kelta csillogó szemekkel bólogatott, így átadtam neki a cigit. Ledöbbentem, annyi ideig szívta a füstöt, mintha a Sportkórházban lenne VO2max-mérésen, aztán elkerekedtek a szemei és kezembe nyomta a cuccot, hátralépett, de a füstöt nem fújta ki. Téglás épp behúgyozni készült és vinnyogva kapkodta a levegőt, és nekem is eszembe jutott a klasszikus vicc, a „béka, bazdmeg, fújd ki, hallod, fújd ki”, aztán a srác még egyet lépett hátra, rá egy kőre, ettől hátraesett, és végül a seggre érkezéstől robbant ki belőle a füstfelhő. Ettől teljesen bepánikolt, felpattant, megfordult és futásnak eredt, de burleszkeket megszégyenítő mértékben cikkcakkban futott. Végül vállal levette az egyik viskó oldalát, ami mellett el akart futni, és elterült. Gyorsan felugrott és futott tovább. Még a könnyünk is folyt, annyira röhögtünk, de a körülöttünk álló kelták is.
Az elkészült kaja embertelenül szar volt, ám a farkaséhség nagy úr, pláne kanabisszal súlyosbítva, úgyhogy még a kihűlt húsra is rájártam az éjszaka folyamán. Mint kiderült, nem kecske, de nem is bárány, hanem vaddisznó került az asztalunkra, gyanús állagú kásafélével kísérve. Az erjesztett kecsketej viszont ambivalens érzéseket ébresztett bennem: elsőre kapásból vissza akartam köpni, de érdekes módon az utóíze mégis kellemes volt. Ez a kettősség az egész este folyamán megmaradt – az első másodpercekben összeszorított fogak, utána elégedett csettintés.
Vacsora közben Cadifor hosszan dicsérte a Touareget, és megvontuk a párhuzamot, hogy az ómagyar férfianak is épp olyan fontos és ugyanolyan komoly büszkeség forrása a lova, azaz a kocsija, mint a keltáknak a saját igazi lovaik. A vezér megkérdezte, hogy szerintem ő meg tudná-e ülni a lovamat, mire megmondtam, hogy az kizárt, mert ezt a mi fiaink is iskolában tanulják, szinte biztos, hogy őt ledobná, de ha akarja, én elviszem egy körre. Beleegyezett, mire harcosai éljenezni kezdték a bátorságát.
Kiválasztottam három falubeli viskót, amelyek távolabb estek a többitől, közvetlenül a belső fal cölöpsora mellett – ez lett a szlalompálya. Először lassú tempóban elkanyarogtunk a házak között, hogy megtudjam, mennyire vagyok részeg, aztán az utolsó ház után széles ívű kanyart vettem, hogy szinte merőlegesen forduljak rá a legelsőre. Itt felgyorsítottam körülbelül hatvanig, így robogtunk nyílegyenesen a sánc felé, majd az utolsó pillanatban berántottam a kéziféket, és jobbról körbedrifteltük a kunyhót, miközben utasom arccal az oldalüvegre tapadt. Aztán ezt megcsináltuk még kétszer kicsivel gyorsabban, egészen addig, amíg az utolsó féktávnál Cadifor tele nem hányta az anyósülés előtti lábteret.
Persze, hogy ettől én is elmértem a fékezési pontot, kicsit hamarabb szúrtam neki oda a kart, és a Touareg eleje egy darabon lebontotta az agyagépület hátsó falát. Maradjunk annyiban, hogy nem ez volt a legtökéletesebb bemutatóautózásom életemben.
A kocsiból kiemelt halványzöld Cadifor persze biztosított róla, hogy semmi baj nincs – a kocsinak valóban semmi baja nem lett, de a ház... –, és hogy köszöni, és látja, hogy kiváló lovas vagyok. Aztán hamar odacsettintett néhány kelta lányt, valamint a fürdőben megismert, a vacsora alatt háttérbe húzódó Júlia is megjelent, és közösen nekiálltak kitakarítani a kocsit.
Mivel Cadifor elment átöltözni, Szomodit sehol sem találtam az asztalnál, Téglás pedig kissé feszülten bejelentette, hogy elmegy brunyálni, egyedül maradtam a tarisznyás bölcsésszel, aki az imént még látható rosszulléttel küszködve fordította a félig emésztett kecsketejben és vaddisznódarabokban úszó elöljáró szavait. Azóta ő is bevert egy berkenyét, így látszólag már semmi gondja sem volt. Elég baj volt ez nekem – már korábban egyértelműen kiderült, hogy ezzel a nővel beszélgetni fájdalmasabb élmény, mint pengével végigvagdosni a saját nyelvemet, és utána denaturált szesszel a számban elgargalizálni a vánderful vánderful lájfot.
Azzal semmi baj nincs, ha valaki okosnak hiszi magát – nyilván okos is, ha ennyi idő alatt elfogadható szinten megtanult keltául. Még azzal sincs baj, ha valaki ezzel párhuzamosan engem meg gyöphülyének néz – sőt, ez egyenesen része a kommunikációs stratégiámnak, hiszen minden külső jegyemmel még rá is erősítek erre a képre, így a velem szemben helyet foglalók általában sokkal elővigyázatlanabbak lesznek. Minden szempontból kifizetődőbb az elején, ha alábecsülik az embert, és csak nagyon ritkán szoktam kényszert érezni arra, hogy szellemileg megalázzam a másikat. Most éreztem ugyan ezt a kényszert, de ellenálltam neki, mert ismertem ezt a nőtípust: ha ezt porig alázom, még belém is szeret.
De ami igazán ki tudja verni nálam a biztosítékot, az a büszkeséggel párosuló hülyeség. Amikor valaki önérzetesen és rendíthetetlen magabiztossággal szajkóz nettó baromságokat – ez az Oázis néven bemutatkozó néprajzos lány is ilyen volt. (És egyáltalán: miféle istenverte elbaszott hülye becenév az, hogy Oázis?)
Még valamikor az este korábbi részében Téglás egyik csajozós megjegyzésére levágott egy olyan feminista védőbeszédet, hogy csak lestünk kifelé a fejünkből – amúgy ezt sem értettem, hogy miért Téglást basztatja, amikor vörös neonnal ki volt írva a homlokára, hogy „vágjá’ má’ gerincre!”. Aztán meg később, már meg nem mondom, hogyan került szóba a női ejakuláció, és a csaj seperc alatt rövidre zárta a témát, kijelentette, hogy olyan nincs. Nézek rá meredten, mi bajod van, kérdem tőle, hiszen elég egyértelműen bizonyított, hogy a jelenség létezik. Akkor elkezdte maszatolni a dolgokat, hogy vizelési inger meg Bartholin-mirigyek így meg úgy, elmagyaráztam, hogy az két teljesen különböző dolog, mire ő: ő már több cikket (cikket, bazmeg, érted? cikket!) elolvasott, és innen tudja, hogy ilyen nincs. Nem, nem is így mondta: neki senki be nem bizonyítja, hogy ilyen van! Jaaa, mondom, babám, ha senki be nem bizonyítja, az más. Ha senki be nem bizonyítja, akkor nyugodj meg szépen, a Föld banánalakú, birkavesével meg lehet előzni a földrengést, te meg olvasgass tovább sok okos kis cikket bazmeg. – Na, ekkor vonultunk el Téglással tépni, nem mintha az asztalnál nem tehettük volna, csak az elvonulás volt a lényeg. Persze Oázis is csatlakozott volna hozzánk, úgyhogy itt már ráüvöltöttem, hogy NEM! Mégis mit mondtam volna neki ezek után? Hogy nekem személyesen több csajom is volt abból a fajtából, amelyik még egy matracot is képes átáztatni (na jó, nem azt állítom, hogy minden alkalommal, de jól felizgatva és aztán jó alaposan megdugva simán, gond nélkül), és az egyikkel több mint tíz évig még együtt is éltem, nem pedig cikkekből szereztem az információimat? Egy ennyire öntudatosan ostoba ember világképét aligha lehet ilyesmivel megingatni, úgyhogy hagytam a francba.
Téglás persze csak vihogott rajtam, hogy így felhúzott.
– Valld be, tesó, hogy neked is tetszik! Igazán helyes a bajsza, nem? Gondold el, milyen lehet alul...
– Tégla, én már régóta sejtem, hogy te nem kispályás perverz vagy. Mindenesetre kérlek, sőt könyörgök, hogy ennek nagyon gyorsan tegyél valamit a szájába, mert ha újra beszélni kezd, garantálom, hogy holnapra kiszáradt oázis lesz belőle... És egyáltalán! Miféle istenverte elbaszott hülye név az, hogy Oázis???
– Szerintem én rájöttem: ha megkúrod, oáz is!
Téglás, a babaarcú gyilkos – kis híján megfullasztott a dög.
Na, tehát ilyen előzmények után egyetlen porcikám, de még a már elhalt hámsejtjeim sem kívánták a nővel való társalgást; szerencsére Téglás és Szomodi egyszerre tértek vissza, úgyhogy amíg előbbi leárnyékolta a nő agyát, addig én az utóbbival próbáltam fecserészni. Nem igazán, sőt egyáltalán nem sikerült. Úgy tűnt, a parancsnok komolyan kikattant valamin, feltűnően máshol járt fejben, aztán percekkel később legorombította a még jelen levő három katonáját, akik szerinte már túl sokat ittak, és elzavarta őket jelentkezni Csikóshoz. Na, haver, gondoltam magamban, akkor te sem leszel az én társaságom ma estére – pedig társaság, az kellett, mert már nagyon is éreztem magamban a berkenyét, és ha így aludnék most el, akkor cefetül ébrednék másnap.
És ekkor tipegett el az asztalunk mögött Júlia, a fürdős csaj. Jippiájé, mégis meg van mentve a buli, az alvás még várhat. Megbocsátasz egy pillanatra? – folyattam vissza a tekintetemet Szomodira, amíg feltápászkodtam az asztal mellől, majd kissé bizonytalan koordinációval elindultam Róma távolba szakadt leánya után.
Kommentek