(regényrészlet)

Átkerülés után 40 / Kr.e. 240 

- Imádom ezeket a képeket - mászott fel óvatosan a lehullott kövekkel tarkított meredek sziklahátra az emancipációsok hozzánk csapott tábori újságírója. - Egyre több készül már, ahogy elérjük az ezeréves határokat. Nekem ez már a negyedik sorozatom lesz.

A szeméhez emelte a fényképezőgépét, leengedte, állított rajta valamit, majd ellőtt három kockát. Rácz katonái szorgalmasan püfölték a határbálványt rögzítő ékeket, én a százados mellett állva bámultam a havasok kéklő tömbjét.

- Már megkötötték az előszerződést egy reprezentatív albumra, amit majd akkor adnak ki, mikor teljesen körbeérünk - fecsegett tovább az újságíró. - Már tuti, hogy lesz benne pár képem, de talán néhány részét is megírhatom. Akárki akármit mond, az igazi pénz az állami megrendelésekben van.

- Ha befejezte, jöjjön le onnan - mordult rá Rácz. - Még a végén kitöri a nyakát és a kövek alá kell elkapartatnom magát.

A fickó végre elhallgatott, némán készített még pár képet a határbálvány felállításáról, majd óvatosan, néha megcsúszva visszaereszkedett közénk.

- Csoportképet lehetne? - kérdezte óvatosan.

- Frászt - csattant fel Rácz, de arra sem méltatta, hogy ránézzen.

- Nem kiránduláson vagyunk - próbáltam ráébreszteni az emi firkászt. Ezt emésztette egy darabig, zavarában fényképezgetett erre-arra.

- Rögzítettük, százados úr! - lépett elénk az egyik katona, méregzöld ruháját kőpor fakította ki.

- Intézzék a névtáblát! - utasította Rácz, majd felém fordult. - Maga is aláírja, ugye?

Elmosolyodtam.

- Ki nem hagynám az ilyesmit,

A határbálványt az egyik ügyes kezű megtörő faragta ki az egyik útközben talált, alkalmasnak bizonyult fa törzséből. Nem művészi alkotásnak készült, elnagyolt, durva formáinak egy célja volt csak, hogy senki se mehessen el mellette úgy, hogy nem veszi észre. Egy turulfejű emberalak (az egyiptomiak imádnák), rikító színekre festve, mellmagasságában Ómagyarország elnagyolt címere és színei, alatta egy pár apró ábra, rézsablonok segítségével a helyszínen felmázolva, amik azt részletezték, hogy mi történik azzal, aki rossz szándékkal lép a bálvány határolta országba. Állítólag antik segítségével dolgozták ki az ábrákat, hogy egyértelműek legyenek. Az időjárástól védő lazúrréteg még  nem száradt meg rajta, a felállítás pora rendesen bele is ragadt, de annyira nem izgatták magukat miatta. Ezek a hirtelenjében felállított tákolmányok úgyis csak ideiglenes jelleggel kerülnek ki a határra, amint beindul a rendes szállítóforgalom, hoznak majd a helyére szépen faragott kőszobrot. De hogy azt nem puszta kézzel cipelik majd idáig, az is biztos.

A névtábla a bálvány hátára került, alkoholos filccel mindenki ráírta a nevét és a beosztását, majd lelazúroztuk és felszögeltük. Erről is készült fénykép. Most már benne vagyunk a történelemkönyvekben. A csoportkép is majdnem összejött, mert ahogy a tábla köré tömörültünk, a emi újságíró lekapott minket a bálvánnyal együtt.

- Az lesz a képaláírás, hogy "Édes Erdély, itt vagyunk" - vigyorgott. Nem kérdezte meg, hogy ő is felírhatja-e a nevét, valószínűleg tisztában volt a válasszal.

A turulfejű szobor szigorúan figyelte a szoros nehezen járható útját, tényleg volt benne valami tiszteletet parancsoló.

- Nyomás vissza! - csattant fel Rácz hangja. - Még nem tartunk sehol az állással. 
 

Az emancipációs hadtesttől kölcsönkért hadmérnökkel egyeztetve kissé előrébb jelölték ki a szorost védő állásrendszer helyét, mint ahol Pál vezérék félig lerombolt erődje állt. A szarmata támadásnak véget vető kőomlást valamennyire már eltakarították azóta, óvatosan már egy szekérrel is át lehetett hajtani rajta. Látszott azért, hogy nem a hadtest szélesebb társzekereire méretezték az utat. A hadmérnök fel is jegyezte, hogy egy századnyi erőnek megfelelő munkást ki kell rendelnie, hogy rendesen járhatóvá tegyék az utat. Akiket magunkkal hoztunk, nem értek rá ilyesmivel foglalkozni, mert Rácz két embere felügyelete alatt elkezdte kivágatni velük a fákat az állások környékén. Néhány nagyobb szikla se illett bele a képbe, ezeket nemes egyszerűséggel kirobbantották a helyükről pár dinamitrúd feláldozásával. Pál vezér idejében a szoros védelmét az egylövetű, sörétes mordályokra alapozták, amihez az kellett, hogy a támadókat közel engedhessék és viszonylag szűk helyre szoruljanak össze, ezért építették az erődöt is oda, ahova. A megtörők fegyverei jóval nagyobb lőtávolsággal és tűzgyorsasággal rendelkeztek, nekik az kellett, hogy a támadók ne találjanak sehol sem fedezéket - még az elesett társaik mögött sem, ha összetorlódnának. A kijelölt lősávokból így el kellett tüntetni minden fát, bokrot, nagyobb sziklát, a horpadásokat feltöltötték, a jellegzetes pontokra felfestették a lőállásoktól mért távolságot.

Rácz kidolgoztatta a belünket, ahogy magát sem kímélte, úgyhogy senki sem pihenhetett, a feladathoz erősen túlképzett főhadnagy létetemre én is együtt talicskáztam a szikladarabokat az antikkal és a megtörő bakákkal, mögöttünk pedig egy pillanatra sem szünetelt a két megerősített lőállás felől érkező kopácsolás. Hajnalban érkeztünk a helyszínre, egy rövid pihenő után egész nap dolgoztunk, de estére már nem csak a határbálvány állt és a terepet sikerült nagyjából megtisztítanunk, de a két lőállás is nagyjából elkészült. Persze még csak a falak álltak, amik mögé behúzódhattunk éjszakára, de Rácznak így is minden oka meglehetett az elégedettségre. Ha fele ennyivel végzünk csak, akkor se mondhatta volna senki, hogy nem használtuk ki az időnket.

A munkaszolgálatra kirendelt antikat vissza is küldte az emi hadmérnök kíséretével együtt, mondván, hogy innentől a megtörők dolga a szoros védelme. Egyedül csak az a négy anti maradt, aki a közelben felállított jelzőrendszer állomását felügyelték, ezt egyelőre működtettük, amíg ki nem épül a tábori telefonvonal. A mordályaik mellé kaptak két pisztolyt és egy jelzőrakétát, valamint egy parancsot, hogy akármi van, fogadják és továbbadják a jelzést, majd visszavonulnak a közelebbi állásba. Az A jelű lett Ráczé, a B az enyém, de hosszabb távon egyikünk se kívánt itt maradni a hegyek között. Csak amíg szükséges.

Nem akartam rákérdezni, hogy meddig érzi szükségesnek. Attól féltem, hogy engem szán végleges parancsnoknak ide.  

A szarmatákhoz gyorsan elérhetett a híre annak, hogy Kézdivásárhelynek új gazdája van, aki ráadásul az elzárt utat is kiszélesítette. Még csak negyedik napja csinosítgattuk az állásainkat, amikor ebédhez készülődve észrevettük a szomszédos jelzőállomás füstjét. Mindenki abbahagyta azt, amivel éppen foglalatoskodott és feszülten vártuk a jelzőrakéta robbanását.

- Semmi komoly - jegyezte meg végül Rácz százados, mikor a rakéta csak nem akart jönni. - Kár.

Két megtörőt azért lóra ültetett, hogy rádióval felszerelkezve nyargaljanak előre, viszont az antiknak nem engedte, hogy továbbadják a jelet. Azok az idők már elmúltak, hogy az egész medencének frászt kellett kapnia akkor, ha megjelent a füst a szorosban.

Az ebédet már a géppuskák mögött ülve csaptuk össze, gépiesen lapátoltam befelé a paprikás krumplit, folyton a legutóbbi összecsapás képei ugrottak a szemem elé.

A szarmata, ahogy hátulról  fejéhez szorítom a Parát és reménykedem, hogy a túloldalt senki sem kap a golyóból, akinek nem kellene...

A sebesült harcos, akit lecipeltem a hegyről és fel sem tűnt, hogy valahol útközben meghalt, a szagra is csak a kézdiek őrtüze mellett figyeltem fel.

- és utána még több napig éreztem, hiába fürödtem le és mostam ki minden ruhámat.

Az egyik megtörő egy kis könyvet olvasgatott a lőszeresrakasz előtt térdelve.

- Az mi - böktem felé paprikalétől piros késemmel.

- Népösszefoglaló - mutatta fel a kis füzetet. Korábbi kiadásaival már én is találkoztam, hasznosnak tűnő, de valójában nem sokat érő kiadvány. A megtörők amúgy sem arról híresek, hogy agyonra olvassák magukat. Viszont biztos van benne pár adat, amit az általam végrehajtott felderítések nyomán pontosítottak. Érdekes lenne összevetni egy régebbivel.

- És, mit ír? - kérdeztem.

- Azt, hogy a szarmatáknak nem is kellene még itt lenniük.

- Mire alapozza?

- Ö... azt nem írja.

- De írja. A bekezdés végén milyen kis kód van? Apróbetűs. Tör? Feld? Af?

- Ö... Tör.

- Akkor Átkerülés előtti történelemkönyvekre. Aminek Tör van a végén, azoknak nem kell bedőlni.

Lapozgatott párat előre-hátra.

- Kérdezhetek?

Kegyesen bólintottam. Láttam rajta, hogy örül, amiért megszólítottam, elég minimálisra fogtam a megtörőkkel való érintkezést. Szerencsére Rácz se volt az a nagy szociális igényű típus, arra meg még Brassóban rájött, hogy ivócimborának katasztrofális vagyok.

- A Feld az a felderítést jelenti?

Ismét bólintottam.

- És az Af?

- Anti forrás. Amit foglyoktól meg kereskedőktől, követektől szednek össze. Nyolcvan százaléka mese, a többi félrehallás.

Bizonytalanul rám mosolygott, majd zavartan a füzet felé fordult.

- Tegye el - utasítottam. - Bármikor kezdődhet a tánc. 

Negyed óra múlva felrecsegett a rádió.

- Szondi, itt Rácz!

- Itt Szondi.

A megtörőknél nem divat bármiféle kódnevekkel szórakozni, eddig még nem sok gondjuk akadt abból, hogy lehallgatták őket az antik.

- Egy kisebb csapat jön, azt mondják a fiúk, max. harmincan vannak. Átengedik őket, egyenesen elénk.

- Ellenséges szándékkal jönnek? - kérdeztem.

- Mi van? - recsegte vissza.

- Ellenséges szándékkal jönnek?

- Bassza meg, Szondi, mivel jönnének? Nem láttak náluk kiskosárkát ajándéksütivel. A négyes vonásig engedjük őket előre, akinek a tűzkörzetét először elérik, az nyit tüzet először. Onnantól kezdve a teljes megsemmisítésig lövünk. Az aknavetőse is eresszen közéjük egyet.

Láttam, hogy az ujjaim elfehérednek, ahogy a rádióra fonódnak. Mintha nem is az én kezem lett volna, nem éreztem a szorítást.

- Értem.

- Este moralizálhat, ha akar, Szondi.

- Értem.

- Csak akkor hívjon, ha fontos.

- Értem.

Letettem a rádiót, letöröltem a késemet és félretoltam magam elől a paprikás krumpli maradékát. Az állásban kuporgó megtörők kíváncsian néztek. Vártam még egy kicsit, majd továbbítottam a százados parancsát. Láttam rajtuk, hogy már előre élvezik a műsort. 

Nem voltak harmincan, ahogy távcsővel figyeltem őket, csak huszonhármat tudtam összeszámolni, de valaki mindig takarásban volt. Egyenes vonalban jönnek, semmi szétszóródás, legyezőalakzat, vagy hasonló. Erről nagyon hamar le fognak szokni. Bár nem ők.

- Kurva antik - simogatta meg a géppuskából kilógó hevedert a fiatal őrvezető, akinek ez volt az első igazi bevetése. Brassóban csatlakozott a századhoz, otthon valami rablási ügybe keveredett és választhatott a munkatábor és a megtörők közül. Remek választást hozott.

Szívesen fejbe rúgtam volna, de állítólag jó géppuskás volt.

Átadtam a távcsövet az egyik aknavetősnek, majd megragadtam a Dragunovot, ellenőriztem és felemeltem. A céltávcsőben jól látszottak a lovas harcosok, amint lassan, feszülten nézelődve léptetnek előre, láthatóan nem tudták mire vélni a kiirtott erdőt, a lecsupaszított szorost. A lehető legkedvezőbb terep egy lovas támadásra, lehet, hogy még örültek is neki. Az élen haladó kopját tartott a kezében, a fegyver végére kötött bojtok, szalagok ide-oda csapkodtak a ló lépéseinek ütemére. Az íjászok is felajzott fegyvert szorongattak. A legutóbbi támadás alapján biztos csodálkoztak, hogy egy kósza lövést sem sütöttek rájuk eddig.

- Ötös vonás - jegyezte meg az aknavetős. A könnyű aknavető számára kicsit fentebb, egy úgy-ahogy egyenesre faragott sziklaháton jelöltük ki a helyet, tegnap három lövedéket el is használt a belövéshez. Az egyik sötét folton léptettek át éppen a szarmaták.

- Tüzet visszatartani! - szóltam hátra. A Dragunov távcsövében az éllovas mellkasán fénylő stilizált madarat néztem, ami csatként fogta össze világos, nehéz köpenyét. Szinte minden pusztai nép tiszteli a ragadozómadarakat. Mire gondolhattak vajon a turulfejű határbálványunk láttán?

- Készülj!

A négyes vonás élénksárga jele már majdnem egy vonalba került az éllovassal.

- Kurva antik - ismételte meg a géppuskás, miközben az célgömbre hunyorított. - Most megkapjátok!

Vagy a Dragunov tusával is tarkón vághatnám. Aztán újra. Meg újra.

- Négyes vonás! - jelezte izgatottan az aknavetős.

- Tűz!

Felugatott a két géppuska, majd mikor az éllovason és a lován tucatnyi vörös folt robbant szét, eldördült fölöttünk az aknavető és a robbanás szétvetette a szarmata csapatot.

Rácz állása is lőni kezdett, a riadtan forgolódó szarmatákat elborították az acélmagvas lövedékek és a szanaszét záporozó, felvert kőszilánkok.

- Rohadékok! - hörögte a géppuskás.

Biztosítottam a Dragunovot és visszatámasztottam a mellvédhez. Semmi szükség rá. A tömött sorban érkező szarmata csapatot fél perc alatt lekaszabolták a géppuskák sorozatai és a Kalasnyikovokból szórványosan elengedett pár lövés. Mikor az utolsó ló is ledobta a lovasát, leállíttattam a tüzelést.

Titokban reméltem, hogy a káromkodó fiatal megtörő nem hallja meg elsőre és ráereszthetem a dühöm, de tényleg jó géppuskás volt.

- Szondi, itt Rácz! - recsegte a rádió.

- Itt Szondi - vettem fel a készüléket.

- Szép munka - hallottam a százados eltorzított hangját. - Kimegyünk. Szóljon az antiknak, hogy fogják be a megmaradt lovakat. Öt embert küldjön ki, a géppuskások fedeznek. A mieink jönnek vissza lovon, senki se lőjön rájuk!

- Értem. Én is kimehetek?

- Akkor négy embert vigyen. Kint találkozunk. 

Mi értünk oda hamarabb, Rácz a négy emberével kissé beragadt az induláskor. Nem tudom, hogy amúgy kijött-e volna, vagy csak miattam döntött így. Bár jobban meggondolva csodálkoztam volna, ha önként lemond a frissen ontott vér szagáról.

A jelzőállomás antijai vidáman kurjongattak, miközben lasszót lengetve próbálták befogni a halálra rémült szarmata lovakat.

Már amelyik megúszta.

Csőre rántottuk a karabélyainkat, mikor a vérükbe fagyott szarmaták közelébe értünk. Az egyik ló kétségbeesetten rugdalódzott az épen maradt lábaival, a mellső kettőt szétzúzta egy kissé alacsonyra sikerült sorozat. Intettem a jobbomon haladó megtörőnek. A ló mellé lépett és a fejéhez szorította a Kalasnyikov csövét.

Mikor elült a lövés visszhangja, zavaró csend támadt. Még az antik kurjongatása is abbamaradt.

- Hamar leszoknak majd erről a helyről - lépett mellénk Rácz elégedetten. - Az aknavetősnek szerencséje volt, vagy ennyire tud?

- Ennyire tud - jegyeztem meg halkan. Épp egy ló mellett álltunk, amit a robbanás szabályosan kibelezett, a jellegzetes szag bántotta az orrunkat.

Egyenként végigjártuk a lovasokat, bakancsunk orrával megböktük őket, miközben a társunk biztosított. Rácz mellé kerültem párnak.

- Azért még egy géppuskafészek kell majd - dünnyögte Rácz. - Ha többen jönnek és jobban szétszóródnak...

- Mondjuk oda - böktem a kézdiek jelzőállomása felé.

- Kicsit magasan van - vonta meg a vállát Rácz. - Vagy ki tudja.

Ekkor vettem csak észre, hogy az emi újságírót is magával hozta. Épp az aknavetősömnek panaszkodott, hogy majdnem az összes filmjét elhasználta, pedig milyen jó képeket tudna most is készíteni.

- Összehoztam pár interjút a kézdiekkel - magyarázta. - A legutóbbi betörésről. Akad pár meredek dolog. Nagyon jól passzol majd a végéhez ez az eset. A méltó jutalom, ugye. A fény is vacak.

- Vigyázz! - harsant fel hirtelen egy kiáltás. Mindenki a hang felé fordult. Rácz két embere egy szarmatát ráncigált elő a lelőtt lova alól. A fickó életben volt, próbált védekezni, de kapott egyet az arcába a gépkarabély nehéz tusával.

- Óvatosan! - kiáltott rájuk Rácz. - Hívjátok ide az antikat!

A szarmata rájött, hogy nincs értelme ellenállnia, megadóan tűrte, hogy lerángassák róla az övét, megmotozzák, majd egy gyorskötözővel hátrakötötték a kezét. A százados odaállt elé és némán méregette.

- Hol vannak már az antik? - kérdezte türelmetlenül.

A sürgetés ellenére kellett pár perc, mire az egyik kézdi odaért mellé, még meg sem állt a lova, már leugrott róla és jelentkezett Rácznál. Egy megtörő se jelentkezhetett volna szabályosabban, a kifejezéseket még Pál vezér fia verte a katonáiba.

- Beszél a nyelvén? - kérdezte tőle Rácz a dacos tekintetű szarmatára mutatva. Úgy tűnt, nem sérült meg komolyabban, bár zúzódásokat biztos összeszedett párat, de a lova felfogta a neki szánt golyókat. A puskatus csapása nyomán felszakadt a bőr a homlokán, lefolyó vére olyanná tette az arcát, mintha egy passió Krisztusa lett volna.

- Egy kicsit - felelte az anti.

- Akkor közölje vele, hogy ez a szoros mostantól kezdve Ómagyarországé!

Az anti kicsit gondolkozott, majd mondott valamit a szarmatának. A büszke harcosnak a szeme sem rebbent.

- Közölje vele, hogy aki ellenségként, fegyverrel akar ide jönni, az meghal.

Újabb nyökögős, bizonytalan tolmácsolás.

- Közölje vele, hogy a szorost a megtörők védik és ha még egyszer támadni mernek, megöljük őket, majd elmegyünk és porig égetjük a falvaikat.

A kézdi fickó kezdett belejönni a dologba, bizonyára tetszett neki, amit hallott. Az újságíró hosszas töprengés után megörökítette az eseményt, feláldozva rá utolsó filmkockáját.

- Remélem, hoznak párat majd a léghajóval - motyogta maga elé. - Brassóba is rendeltem, de persze nem küldtek.

A szarmata továbbra is büszkén nézett, orrát magasra emelte, olyan érzésem támadt, mintha lenézne a nála egy fejjel magasabb századosra.

- És közölje vele azt is, hogy ezt azért csinálom, hogy komolyan vegyék, amit mondok - fejezte be Rácz. Megvárta, hogy az anti befejezze a tolmácsolást, majd hirtelen megragadta a hátrakötözött kezű harcost, levitte a földre és a mellkasára térdelt. Az egyik katona a vállára lökte a Kalasnyikovját és a rugdalódzni próbáló szarmata lábára nehezedett, aki tehetetlenségében megpróbálta leköpni Ráczot, mire kapott egy akkora pofont, hogy az orrából kicsattanó vér majdnem a bakancsomig repült.

Mire visszanéztem rájuk, Rácz már előhúzta a kését, majd megragadta a lefogott férfi bal fülét és egy erőteljes mozdulattal levágta.

- Te jó ég! - szakadt ki az emiből, mire az aknavetősöm durván káromkodva elzavarta.

A szarmata összeszorította a száját, már nem Rácz ellen küzdött, hanem azért, hogy ne szégyenüljön meg azzal, hogy felordít. Egy újabb pofon átcsapta a fejét a másik oldalára. A másik fülét már nem sikerült egyből levágni, de ez sem tartott sokáig. Rácz még komótosan a szarmata ruhájába törölte a kését majd a kezét, majd felállt és belerúgott egy utolsót.

- Állítsátok lábra! - parancsolta.

A vér szinte teljesen elborította a harcos fejét, egy pillanatra úgy tűnt, hogy nem bír talpon maradni, az egyik megtörőnek kellett elkapnia, amikor megtántorodott.

- Hozzatok egy lovat és tegyétek rá!

Időközben a rádióval előrement két lovas is visszaért, Rácz nem hagyta sokat pihenni őket. Mikor a szarmatát felrakták az egyik elfogott lóra, odarendelte őket mellé.

- Kísérjétek ki a szorosból! - parancsolta nekik. - Bizonyosodjatok meg róla, hogy élve jut el az övéihez.

Furcsa hangok érkeztek hátulról. Amikor megfordultam, az emancipációs hadtest tábori újságíróját láttam, amint a négyes vonás fölé támaszkodva görcsösen öklendezik.

Az aknavetős állás fölött vidáman lobogott az ómagyar trikolór az enyhe szélben.