Fingom sincs, milyen nap van. De most nem is érdekel.

Érdekes és meglehetősen bonyolult kérdés: kik, mik vagyunk mi egyáltalán emberek? Miben különbözünk annyira a világ többi részétől? Anno, szabad perceimben nekem is sikerült egy egész elfogadható magyarázatot találnom. Nem vagyok igazi filozófus, nem hiszek magasabb rendű entitásokban és nem vagyok az úgynevezett tudomány fanatikus híve sem. Descartes nyomán egyszerűen gondolkodom. A mi az ember című kérdést, két módon lehet megközelíteni. Van az egyszerű biológiai és a bonyolultabb, filozófikus mód. A bioszt mindenki megtanulja a suliban és teljesen nyilvánvaló. De a másik oldal tulajdonképpen önmagát magyarázza. Az állatoktól abban különbözünk, hogy képesek vagyunk teremteni. Olyan dolgokat tudunk létrehozni, amik azelőtt nem voltak és nem is kellettek senkinek. Aztán amikor kitaláltuk őket már nem is létezhettünk nélkülük, legyen szó vallásról, izmusról, plazmatévéről, szárnyasbetétről, lőporról vagy ekéről. Tök mindegy. Mindent az emberi agy hozott létre, minden ott dől el. Amit az agy képes befogadni és értelmezni, az létezik, az a valóság. Az agy sejtekből áll, illetve ezek meghatározott mintázatából. A sejtek elektromos impulzusokat hoznak létre, amit mi sarkítva gondolatnak hívunk. Bármit teszünk, érzünk, gondolunk, nem más mint meghatározott elektromos impulzusok sorozata. Az ember tehát tulajdonképpen az energia egy meghatározott mintázata. Elektronokból, meg nem semmisülő energiából álló, éteri lény, valóságos isten. De akkor miért fáj és kínoz ennyire a tulajdonképpen lényegtelen biológiai testem?!

Néha vannak józan pillanataim. Ezekben rendszerint azt kívánom, bár ne lennék magamnál. Halványlila fingom sincs, hol vagyok és mennyi ideje. Csak azt tudom, hogy kezem-lábam hozzá van kötve valamihez, durván függőleges helyzetben lógok, zsák van a fejemen és az egyetlen alsógatyámba és farmeromba rondítottam… Az arcom ég, a jobb szememről azt se tudom, megvan-e még, a törzsemen akad pár frissebb égés és a kezem minden egyes körme alatt érzek valami szálka féleséget. Még pár homályos emlékem is van Aixorról és bandájáról, arról, amikor azon tanakodtak, mi legyen a következő móka, amikor egyeseket már zavart a sikoltozásom… Szerencsére elég régóta nem ittam egy kortyot sem, így a kiszáradás tünetei sokat segítenek. Mit ne mondjak, elég csúnyán végeztem. Nem pont így képzeltem el a halálomat, de ez van. Talán sikerül Pinkhez hasonlóan eltompulnom a következő körre és nyugodtan lehelem ki a lelkem. Nem akartam híres lenni. Nem akartam elf lenni. Nem akartam én rosszat senkinek, mégis rábasztam. Pech. Talán el is mosolyodnék, ha nem akarnék taplót köpni és nem fájna ennyire bármilyen mozdulat. Azt hiszem, feladtam.

- …ezt meg hogy értsem?! –hohó, ez Aixor hangja. Na, vajon kivel beszélhet így?

- Ahogy mondtam! – aki most nem minden kelták kurvájára tippelt, tartozik nekem.

- Mégis mit akarsz tőle? – tőlem? Jó kérdés Aixor, remélem kihúzod belőle a választ is.

- Hát… - na nem! Ezt a hát-ot ismerem… Mi jöhet még?!

- Mije van, ami nekem nincs? Mi?!

- Tulajdonképpen semmije. Csak ő okosabb, ügyesebb… jobb, mint amilyen te bármikor is leszel!

- Nézz csak rá! Visít, mint egy lány, pedig alig értünk hozzá. Még hozzá se ért a vas, már össze is hugyozta magát! Nem férfi ez!

- Talán az a férfi, aki nyolcadmagával megy utána? Apám és a te apád minden tiltását megszegve?

- Ketten voltak… - ó, próbálkozik a fiú! Már előre sejtem az eredményt. Csak ne akarna kiszakadni a karom…

- És az egészet még rá is kented! Még hogy lelőtte az egyikőtöket! Gerrí a szúnyogot is csak azután csapná le, ha az már teleszívta magát a vérével!

- Látod, hogy nem igazi férfi! – komolyan érvelsz haver, igazán meggyőző, de tényleg.

- Csak rád kell nézzek és tudom…

- Mit?

- Tudod, mit látok a szemedben? Egy siránkozó kisfiút!

- És az övében? Mit láttál benne amikor megfarkaltattad magad? He?! Elmondom, én mit láttam a szemében: félelmet, rettegést. Egy állat halálfélelmét. Nem férfi, nem is ember! – milyen kár, hogy így végzem ezen a szent helyen. Szívesen megnéznélek fordított helyzetben…

- Látni akarom!

- Ha igazán…

- Látni akarom a saját szememmel!

- Legyen. – lépések közeledtek. Most lekerül a fejemről a zsák. Szuper.

- Csináld már! Vagy félsz tőle? Hát nem az öcséd kötözte ki? – meg azt a jó édes anyukádat Caitlyn. Tudhatnád, hogy Aixor miféle szerzet, ezt a gyomrost igazán megspórolhattad volna nekem. Bár igazából mindegy. Még egy-két nap és kínzás nélkül is megdöglök.

- Szánalmas vagy. – mondta nekem a Kis Kerras barátságosan.

- De te is. – osztotta tovább az észt a lány. Aixor mordult egyet és végre lekerült a fejemről a zsák.

A bal szemmel tökéletesen láttam. A jobb egyébként is rosszabb, de jelenleg inkább csak hittem, hogy legalább résnyire nyitva van. Valami aprócska sziklaüregben voltam, amiből egy szűk folyosó vezetett ki. Enyhén kanyarodott, beszűrődött némi napfény is. A két keltán kívül volt itt még egy parázsló tűzhely, egy vödör nádszálakkal, valami hegyes vas és egy tőr. Aixor zöld-piros, csíkos köpenyben, durva gatyában és csizmában feszített. Caitlyn szokásához híven testhezálló fehér köntöst viselt.

- Mit műveltetek vele?! – ennyire rosszul festenék?

- A másik szeme is megvan még, nézegesd csak nyugodtan.

Caitlyn közelebb jött. Valami falhoz támasztott padhoz voltam kikötve, nem fontos. A lényeg az, hogy alig ért a mellkasomig. Fürkésző pillantással vizslatott és a keze felfedezőútra indult az arcomtól lefelé. Csak azért nem rándult meg egyetlen izmom sem, mert tudtam, hogy az jobban fájna.

- Szegény, szegény Gerrím… - suttogta egész együttérzően. Aixor tüntetően röfögött. Hogy te mekkora papucs vagy!

- Csitt, ne beszélj most! Gondoskodom róla, hogy ne szenvedj tovább. – szóval takarodj helyett csak hörögtem. Jó tudni.

- Mit akarsz még ettől a rakás szerencsétlenségtől? Még utoljára összenyálazod?

- Ennyi jár neki! – ez most komoly? Aixor, szúrj le, légyszi!

- Mi az Gerrí? – nézett a szemembe meglepődve. – Hidd el, te így is izgatsz…

- Ne... Ne! – inkább volt valami artikulált hörgés, mint tiltakozás, de megteszi.

- Pedig ezt a világért sem hagynám ki!

- Te beteg vagy! – bölcsen szólottál antik kockáspapucs barátom, és most volnál szíves végre rendesen megölni?

- Ugyan! Látod, hogy nem akarja! Te akartad megkínozni, holott nem értesz hozzá! A testét talán megtörted, de lelkét nem… - ne simogass ott kislány, kissé dzsuvás a terület.

- De hát összeszarta magát!

- Na és? – omoljon ránk a barlang! Vagy hasonló. De ezt ne!

- Levágom neked, és a kezedbe adom! – komolyan nem tudom, melyik lenne a rosszabb.

- Mit akarsz levágni Aixor? – hehe, ezt már haluzom. Tuti. Vagy mégse?

- Apám! – hát mégse. Brennus teljes harci díszben csörtetett be. Szevasz, épp haldoklom.

- Brennus, én… - Aixor akkora pofont kapott, hogy nekiesett a falnak és úgy is maradt. Bár csak megrugdoshatnám! Csak egy kicsit! De most Cati következett. A végén még jókedvem lesz.

- Apám, én…

- Hallgas! És takarodj a szemem elől!

- Apám… - a mondatot egy igazi atyai pofon szakította félbe. Nem túl nagy, de tuti, érzékenyen érintette a kis ribi lelkét. Egy pillanatra lefagyott, majd könnyek között kisüvített.

- Jaj, Gerrí… Az én hibám. Hiba volt azt feltételeznem Kerrasról, hogy féken tudja tartani a fiát. Nem lesz bajod, meglásd. Férfi vagy. Felépülsz és magad vehetsz majd igazságot a bűnösökön egytől egyig. Ígérem.

Brennus jóformán gyengéden levagdosott a padról, megitatott… Épp csak a pelust nem cserélte ki. Pár percig csak ültem és próbáltam valami vérkeringést intézni a tagjaimba. Közben Brennus szó szerint felrugdosta Aixort, majd az előző műveletet folytatva eltávolította az ad hoc kínkamrából. Mire visszatért már a feltápászkodás ősi és titkolt szertartását gyakoroltam. Életemben nem voltam még ittas, nemhogy másnapos. De mivel utóbbit kiszáradás okozza... Mindegy, a fejem pokolian fájt és jelenleg nem lennék okosabb, mint egy ötödikes.

- Elfogadod a segítségemet? – de marha diplomatikusak vagyunk ma, hallja-e királyom?

- Igen.

Brennusra támaszkodva valahogy kimanővereztem a barlangból. Beteges, szórt fény vágott szemen. Az a fajta, amelyik a haragos szürke éggel szemben lévő tartományból szűrődik át. Természetellenesen éles kontrasztot ad és kifolyatja a szemet. A levegő párás volt, a talaj sáros. Libabőrös lettem a hidegtől, de az érzés valahogy nem jutott tovább. Mintha csak nyugtáztam volna, hogy hideg van. Brennus szokatlanul hallgatott. Mintha azon gondolkodna, hogy mikor, hogyan és mit mondjon. Vajon, hogy áll a kis háborúja? Miért jött haza? Egyáltalán mikor? Nem is figyeltem az utat, csak igyekeztem lépkedni és a bő fejjel alacsonyabb kelta királyra támaszkodni. Egyébként, talán boldogulnék egyedül is.

- Miért nem kérdezel Gerrí?

- Túl sok a kérdés…

- Van időnk, vegyük sorra mindet.

- Hogy festek?

- Rosszabbul mint a háború. Egy kicsit elakadtunk, a terved nem akart működni.

- Ezért jöttél vissza?

- Ezért. – kis hallgatás után – És hogy lássam, minden rendben van-e.

- Mióta aggódsz te értem?

- Fontos vagy Gerrí. Ezt mindenki tudja. Van, aki ezért tart tőled, van aki csodál érte. Tudod, mit kérdezett az első száz harcos?

- Mondd el.

- Hogy te is velük harcolsz-e? Hogy ott leszel-e velük az első sorokban, hogy győzelemre vezesd őket… - elmélázott egy kicsit, majd tovább vallott – Ez csak igazi vezéreknek kijáró kérdés.

- Én nem vagyok…

- Vezér. Mondtad. Pedig az vagy a magad módján. Fogadd el a helyed és élj aszerint! – előbb a lázadók, aztán a kormány. Mi ez, kalandregény?

- Ugyan kinek lennék én a vezére? Se szavam, se nevem, se földem…

- A kellékek könnyen beszerezhetők. – nézett rám komolyan – Légy a fiam Gerrí!

- Ehhez ugye nem kell lovat basznom?*

- Desmondéknál talán igen… Nálunk az efféle fajtalankodást minden józan ember megtagadná. Honnan tudsz te erről egyáltalán?

- Nem fontos.

- Ahhoz, hogy megvédhesselek, nem lehetnek titkaid előttem.

- Ahhoz, hogy megvédhess, előbb életben kell maradnom…

- Ez semmiség. Borzasztó fájdalmas, de igazán semmiség. Épp csak a felszínt karcolgatták meg. Úgy vélem, a dolog közben elbizonytalanodtak, hiszen még csak süvölvények… Nagyobb a szájuk, mint az elszántságuk.

- A vérüket akarom.

- Meg akarod ölni őket?

- Talán igen, talán nem… A dolog közben kiderül.

- Ha csak a szavakon múlna… Gerrí, figyelj rám! Így is többszörösen vétettem a hagyományok ellen, csak azért, hogy ott és úgy lakhass, ahogy. A barátaid épsége miatt szintén görbén néznek rám egyesek. És épp most készülök magam mellé emelni téged. Okos vagy. Férfi vagy. Lépj túl a sérelmeden és találj más módot az orvoslására.

- Azt ígérted…

- Kába voltál, különben felfogtad volna.

- Akkor harcolni akarok. Csatába viszem a bandát…

- Jól van. – mosolyodott el – Várj még azzal, amíg jobban leszel.

- Gyorsan javulok. – a mozgás önmagában is jó lenne, de akadnak sejtéseim is mellé…

- Mit gondolsz, a barátaid el tudnak látni?

- Kell, még legyen náluk kötszer és borogatás.

- Hagyd, láttam azt a ládát. Nem fából és nem fémből való és mindenféle tárgyakkal és vagyonokat érő üvegcsékkel van tele. Eddig te tanultad a mi nyelvünket. Ha majd a fiam leszel, illendő lesz nekem is tudnom a tiéden. Te megtanítasz szólni a magyarok nyelvén, én pedig megmutatom, hogyan légy a vezérük.

Több szó nemigen esett. A kedvenc ösvényemen botorkáltunk be az erődbe. Elég másképp festett. Állatok sehol, se egy asszony, se egy gyerek. Csak férfiak fegyverben. Nem túl sokan, jó ha ötvenen. Közeledne a front vagy mi? Északon masszív felhők uralták az eget, mintha csak egy isteni jel lenne, hogy ott, messze két kor szülöttei az egyetlen közös nyelv különböző dialektusain vitáznak. Ott nagyban zajlik és már javában zajlik a háború. Az enyém nem lesz ekkora és még el sem kezdődött. Még.

A kunyhóm padlóján ültem, fejem fölött a száradó alsógatyám és a nemrég bekötött infúzió lógott, én meg különféle grimaszokat vágtam vagy káromkodtam. Szabó és Évi jöttek át az elsősegélydobozzal. Először örültek. Aztán szörnyülködtek és ahogy az anyukájuk tanította őket, feszengve, kínos némasággal és gonddal kezeltek. (Még Szabó is.) Mint valami igazi nyomorékot, akit nem illik bámulni. Akadt pár érdekes momentum is. Ezek abból a tényből származtak, hogy történetesen képtelen vagyok magamnak ártani.

- Nem akarod inkább magadnak? – kérdezte Évi kezében az infúzió tűjével.

- Soha a büdös életben!

- A nádszálkákat bezzeg kibányásztad és még jól meg is nyomkodtad a helyüket…

- Az más. Azokat ki kellett szedni. – Van, ami megy, van, ami nem. De a kezelés folytatódott.

- Az égéseid nem túl vészesek. De nem mernék rá fogadni, hogy heg nélkül tűnnének el.

- Mindegy. A fejem?

- A szemed szerintem jól van, elég csúnya duzzanat van rajta. – mondta Évi, majd folytatta - Az arcodon van egy-egy vágás. Mintha valami rúna lenne. Jelentenek valamit?

- Mondjuk bal-fasz? – kérdezte Szabó. Kifejezetten nem sértésnek szánta. Ez érdekes.

- Akár. De hamarosan inkább vé-ged lesz a jelentése…

- Nofene!

- Geri, mire készülsz? – kérdezte Évi gyanakodva.

- Nem találjátok egy csöppet furcsának, hogy Brennus épp időben jött haza? Látványosan megment, fűt fát megígér, a fiává fogad – soroljam még? Az egészben az ő keze van, tudom. Mao is megirgyelhetné…

- Azt ígérte elkaphatod a bűnösöket. Árpi szerint nem kéne szarakodni… - gondolkodott hangosan szabó, de ki az az Árpi?

- Novákról van szó. – segített ki Évi.

- Gerely ügyét is le kéne zárni végre… - jegyezte meg Szabó komoran.

- Ki most a parancsnok?

- Tök mindegy. Itt már nem a seregről van szó.

- Bizony nem… - csatlakozott Évi is.

- Srácok, nekem már mindegy. Tuti benyaltam valami fincsi kis bacit… Szóval így is, úgyis végem…

- Te miről beszélsz? – lepődött meg Évi.

- Arról, hogy te most kihúzod az infúziót, itt hagysz egy adag adrenalint és távozol. Szabó ideadja a kardomat és a mellényt. Én visszaveszem a gatyámat, aztán ha minden kész, meglátogatom aput.

- Geri…

- Ez öngyilkosság. – fejezte be Szabó Évi mondatát.

- Úgy nézek én ki, mint aki túlélésre játszik? Van egy listám, és addig nem vagyok hajlandó megdögleni, amíg ki nem húztam rajta a neveket.

Évi csenden megtette, amire kértem és távozott. Szabó segített beöltözni. Ő se szólt semmit. De furcsamód mindent ellenőrzött, hogy takar-e, szorít-e vagy sem, az adrenalinos fecskendőt is megpöckölgette, mielőtt beadta az extra erőt, amire most szükségem volt. Aztán leporolt, végigmért és bólintott. Akár japán tengerészek is lehetnénk a Yamaton.

- Ezt se hagyd itt. – adta át a pisztolyomat. A jó ég tudja, hogyan került hozzá.

- Kösz.

- Ugye nem egyszemélyes a móka?

- Feel free to join in anytime. From now on, Operation Lehel is on!

- Operation Lehel? Találó. – jegyezte meg, majd egy tisztelgéssel búcsúzott.

Kiléptem az ajtón. Az egyik oldalamon kard, a másikon pisztoly. Geri ölni fog. Brennus lesz az első, mert egy szemét, ókori Mao. Ki tudja, talán miattam születik majd újjá huszadik században egy módos kínai paraszt fiaként. Nem érdekel. Aztán jön a lánya. Utána Kerras fiai és barátaik. Plusz az apró. Éreztem minden rám szegeződő pillantást, ahogy határozott léptekkel minden kelták királyának rezidenciája felé tartottam. A sár tocsogott, a szél fújt. Vihar lesz.

Beléptem a ház félhomályába, a pulzusom már száz körül járhatott. Izgatott voltam. Dühből, dacból akartam gyilkolni, mégis tervezgettem. Persze a ház nem volt üres. Öt vagy hat kockás köpenyes alak és Brennus rontották bent a levegőt. Egyelőre higgadtan mértek végig. Elindultam feléjük. Brennus intett, mire a társasága szétoszlott és sokatmondó pillantásokat szegezve rám kivonult. Figyelmeztettek.

- Mire készülsz Gerrí? – kérdezte önjelölt apám.

- Beszédem van veled.

- Úgy látom, már semmi bajod. Mondtam én, hogy igazi férfi vagy! – volt a hangjában valami… Mintha sejtette volna.

- Netán tartasz valamitől Brennus?

- Nem értem, minek hozol fegyvert a házamba.

- Csak nem akarod érteni…

- Gerrí, nincs esélyed. Semmi értelme nem lenne. Hallgass rám…

- Nem, tényleg nem lenne. De nem érdekel.

- A fiammá fogadtalak! Mindent megadhatok neked, amiről valaha is álmodtál! – lám még ő is képes megalázkodni és kétségbeesni.

- Nem akarok hatalmat. Elegem van a hatalom minden formájából! A drágalátos hatalmad miatt vagyok itt. A hatalmad miatt kínoztak meg!

- Nem igaz! – tényleg muszáj ezt?

- Ne akarj becsapni! Tudom, hogy te állsz mögötte! Persze érthető, meg akartál neveltetni… Leckét akartál adni politikából.

- Politika? – görög szó, hát ezt se tudod?

- Aztán leckét kértél magyarból. Itt az első! – a cél a bal térde volt. Talált. Brennus most már a földön vinnyogott.

- Ez a bal térded volt. – közelebb mentem, alig kétlépésnyire és újra lőttem – Ez pedig a jobb térded. Második lecke.

- Ne vinnyogj már ennyire, a végén még elhiszik, hogy megöllek! – érdekes volt látni, hogyan fetreng és kínlódik. Nem élveztem, egyszerűen csak néztem. Kíváncsi lettem volna a gondolataira, de túl sok időt töltöttem efféle sakkozással. Bármelyik pillanatban rám törhetnek, szóval sietnem kellett. A mellkasára léptem és féltérdről folytattam:

- Tudom, mit akarsz kérdezni. Miért? Mert elegem lett. Meguntam a sakkpartit, amibe kényszerítettél, amit sosem nyerhetek meg, így most inkább rád borítom az asztalt. Figyelj, ne haldokolj! Esztergomban talán még protézist is kaphatnál… De itt nincsenek orvosok, csak halottak. Itt mindenki halott, csak még nem tudnak róla. Nem én fogom megölni őket, hisz én is halott vagyok. De azt garantálom, hogy túlvilági szolgákban nem lesz hiányom. Szokd a magyart Brennus, mert ezt fogod hallgatni örök időkig! – azzal felálltam. Egy büdös szót sem értett, de kétségtelenül tudta, mi következik Rászegeztem a pisztolyt és durva plágiumot készültem elkövetni:

- Előttem jársz majd és a szolgám leszel! – majd az utolsó lövés véget vetett Brennus evilági szenvedéseinek. Egy pipálva, jöhet a többi.

Az ajtót érdekes módon nem akarták betörni. Talán a lövések hangja megtette a magáét. Elindultam kifelé, de alig voltam félúton, amikor Caitlyn betoppant két nagyobb darab harcos kíséretében. Az egyiket lelőttem, a másik egyszerűen elinalt. Caitlyn halálra váltan bámult rám.

- Gerrí… - még suttogni is alig tudott. Vajon felajánlkozik? Vagy csak fontolgatja?

- Caitlyn… - parodizáltam a tőlem telhető legtöbb szarkazmussal.

- Miért? – hogy miért? Ez a nő azonnal lecsapta a biztosítékot. Kétszer is rálőttem. Ő összeesett meghalni, én meg ordítozni kezdtem – Mert egy pszichopata ribanc vagy, azért!

Ezzel kettő megvan. Vajon hol vannak a többiek? Kiléptem a házból. A helyiek már gyülekeztek. Páran szemmel tartottak, megint páran futkostak. Megváltozott a szél iránya. A felhők már a nyakunkon vannak. Az új szelek új hangokat hoztak. Kalák ugattak fel, kiáltások harsantak. Jönnek a magyarok! Pár másodperc múlva feltűnt az alakzat. Feri az élen, mögötte Szabó trappolt vállán Angival, egyik kezében kala, a másikban pedig egy isten tudja, hogyan kreált magyar trikolór. Csak a címer hiányzott. Szabóékat Győző és Évi fogta közre, a sort pedig Novák zárta. Persze ez csak pillanatkép volt, a kelták minden irányból igyekeztek az összes vaskori módon véget vetni az ámokfutásnak. De a távolság túl kicsi volt, egymást pedig nem akarták lenyilazni vagy dárdával a földhöz szegezni. Ellenben a honvédeket csak ellenség vette körbe és a kalák sorra szórták a tessék-lássék célzott lövéseket.

- Jövünk Geri! Tarts ki! – üvöltött előre Feri. Mi ez a lelkesedés, épp öngyilkos mészárlást tartunk, vagy nem?

Közben örültem a szerencsémnek, hogy nem feledkeztem meg arról a tényről, hogy én viszont tökéletes célpontot kínálok. A kelták csak azt nem tudták, hogy merjenek-e dobni, mert a honvédek serényen lőtték őket, vagy hogy érdemes-e egyáltalán, hiszen az első kettő elől is félreugrottam. Na ja, kidobós játékokban az elugrás remekül ment. Mivel dobni nem tudtam túl jól, ezzel igyekeztem nyerni – életben maradni. Társaim hamar megérkeztek és egyenesen betoltak a házba. Kicsit kifújták magukat, ellenőrizték a fegyvereket, majd végre válaszoltak is.

- Miért?

- Amíg te a jó ég tudja, hol agonizáltál, dobira mentem és összefutottam Bazsírral. – kezdett bele Novák. Vagy ezentúl legyen inkább Árpi? – Azt mondta, hogy sereg tart ide. Eléggé töri a magyart, de sok emberről, sisakról, mellényről és kaláról beszélt! A srácok már úton vannak!

- Már csak ki kell tartanunk… Mi van, ha bedurrantanak a nagyok? – kérdeztem.

- Előbb célt kell jelölni. Brennus házikója elég jól látszik. Ezért készült a zászló. Kálmán fiam! Hopp! – csettintett Szabónak, aki felkapta a zászlót, átugrotta Brennust és eltűnt a toronyban.

- Én nem vagyok katona, de mi lesz ha megpróbálnak kifüstölni minket?

- Nem rég esett… - vetette közbe Angi. Vajon miért ül, vagy fekszik folyton?

- Láttam már modern pirotechnikát kelta kézben.

- Mit gondolsz, van nekik? – kérdezte Feri. Vállat vontam. Közben Szabó lehuppant a toronyból, amivel majdnem pofára esett Brennusban.

- Helyzet? – kérdezte Győző.

- Tetvesek minden irányból. Többen, mint amit a kincstár elbír.

- Szivacs.

- Gránát van? – vetettem közbe.

- 43M.

- Szivacs. – vettem tudomásul, hogy erről ennyit.

- Minek egyáltalán gránát? Van egy saját pszichopatánk! – csapott a vállamra Szabó. – Láttátok már, hogy végezte a góré?

- Leszarom. Feri, Győző kilátóba! – akkor most Novák Árpi lett a parancsnok. – Évi, Fiam, ti az ajtót lesitek!

- Igenis! Heil, Árpi! – majd Szabó is állást foglalt.

- Mióta terveztétek ezt?

- Amióta Kálmán fiam közölte, hogy kamikázét akarsz játszani. Illetve, a Bazsíros sztori miatt picit előbb. Akkor még egy mentőakció is szerepelt a listán, de ezt már Brennus kipipálta.

- Fasza. B terv is van?

- Van A Terv, ha nem jön be, még mindig megdögölhetünk. Nálad?

- Pár órája döntöttem el, hogy nincs terv.

- Hát? Simán meg akarsz dögleni? Huszonegynéhány évesen?

- A huszonegy már nem tűnik elérhető célnak, de hidd el, volt élményem elég az elmúlt fél évben… Ne akarj győzködni, nyakig ér a szar.

- Jönnek! Jönnek! – kiáltott fel valamelyik a toronyból és már ugattak is a kalák.

Aztán Éviék is tüzet nyitottak. Novák felugrott, majd egy másodperc tétovázás után az ajtót erősítette. Úgy látszott, valami nagyon meglepte, viszont ettől a lóbaszó bokorugrótól semmit sem láttam. Angi riadtan nézett rám. A hátát egy tartóoszlopnak vetette és idegesen babrált valamivel. Végül megunta és nekem dobta. Az mp3 lejátszó volt. Zsebre vágtam.

- Elég! – kiáltott fel Novák, mire Szabó és Évi abbahagyták a tüzelést. A kilátóban viszont csak egy pillanatra lett csönd, amíg két szekrénytár nem koppant Brennus mellett. Novák becsapta az ajtót, majd körülpillantott.

- Rohadt antik! Még egy kibaszott székük sincs az ajtóba!

- Mi történt? – kérdezte Angi.

- Szekereket vagy mi az istent tologatnak. Mobil fedezék, ez meg nem acélmagvas… - bökött a tárra. Angi már épp válaszolt volna, amikor fönt zavar támadt: Feri zuhant Brennus mellé átlőtt torokkal.

- Feri! – Győző elnyújtott kiáltása volt az utolsó szava. Ő a toronyban terült el. Én leblokkoltam és Évi is lassan kapcsolt. Angi mintha már máshol járt volna. Csak Novákéknál működött a kiképzés.

- Rendben. Geri, Évi! Kalát felkapni és irány a torony! – hangzott a parancs. – Ti fedezitek a menekülést. Tudjátok, mire kell figyelni…

- Fiam, te kapd fel Angibabát, majd irány a torony…

- Hagjyatok. – mondta Angi révetegen, de úgy, hogy még a hideg is kirázott tőle.

- Mi van? – képedt el Szabó.

- A béna karommal és a nullás egyensúlyommal ne akarjatok cipelni!

- Hogy mi? – Szabó nehezen akarja megérteni.

- Ti leléptek, én majd ritkítom őket, amíg lehet! Nem csak a nagyfiúk játszhatnak hősiesdit!

- Ahogy akarod. – bólintott Novák komolyan. – Geri, mi az anyámat állsz még itt?! Nyomás Évi után!

- Oké. – és mentem is. Felkaptam Feri kaláját és mászni kezdtem, miközben némi sablonos drámát hallgattam.

- Angi, ne csináld már! – Szabó titokban szerelmes lenne, vagy mi?

- Kussolsz fiam és mássz! – ez igazi parancs volt. Az a fajta, amiről tudod, hogy úgy kell tenned, mert nem enged más alternatívát látni. Kevés helyzetben lehet ennek is ellentmondani. Én például nem tökölnék, ha bármelyik pillanatban egy rakás kelta törhet rám egy kis sok vs. én bunyóra. Ellenben Szabó…

- Nem hagyom itt!

- De! – már majdnem felértem de hallottam, hogy szinte ölre mentek. Aztán Szabó trappolt felénk.

Évi már javában kereste a célt. Csatlakoztam hozzá. Körös-körül kelták voltak. Nem vagyok gyakorlott tüntető, így hasra se tudtam, hányan lehettek, annyi elég volt, hogy túl sokan. Ekkor döbbentem rá, hogy percek óta ismét racionális próbálok lenni. Talán az ígért erősítés miatt. Letérdeltem, a kalát a korlátra támasztottam és pásztázni kezdtem. Közben Szabó is felért, majd a létrából ítélve Novák is mászni kezdett. Ekkor ismét egy egész képsor sűrűsödött bele egyetlen pillanatba. Megláttam a kelták lövészét és felálltam, hogy leszedhessem. A kelták csatakiáltásban törtek ki, és elkezdtek benyomulni. Angi valami démoni sikoly kíséretében tüzet nyitott, erre Szabónál elszakadt a cérna és Novákkal mit sem törődve visszaugrott. Én és a lövész farkasszemet néztünk. Komoly hátrányban voltam, hiszen a szemem miatt balba kellett vennem a kalát, de - akárcsak egy-egy jobb CoD meccsen – most tudtam, hogy én húztam meg előbb a ravaszt. Részemről üresen kattant, mert Ferinek nem volt ideje megrántani a felhúzókart, én meg sose voltam katona, hogy ez automatikus legyen. Csak egy műkedvelő amatőr, akit most csúnyán eltaláltak egy 7,62-essel. A levegő kiszorult a tüdőmből és átbuktam a korláton. A nedves szalmatetőn még pattantam egyet, aztán a sárban kötöttem ki egy filmszakadás erejéig.

Az egész olyannyira elvont volt, mint egy jobbfajta renderelt FPS teaser. Csatazaj hallatszik, szürke ég, valaki liheg, látok egy kart, ami az enyém, a másik közelében egy pisztoly, a szintén hozzám tartozó láb mellett egy bekapcsolódott mp3 lejátszó meg egy kard és valaki fegyverrel a kezében közelít. Naná, hogy a főgonosz – ezúttal Aixor. Arcán elégedett vigyor, kezében az én kalám, amivel már ölt is. A kezem a pisztoly felé nyúl ő pedig csak ennyit mond:

- Itt a vége Gerrí. – a trailerek szabályai szerint most jön a drámai fordulat.

Amennyiben a kedves nézőt totális katarzisba akarják taszítani, hősünk valami deus ex machina körülményeit kihasználva diadalmaskodik. Vagy a gonosz meghúzza a ravaszt és elsötétül a kép. Ekkor pedig lehet találgatni, hogy mi a rák is volt ez. Igazából mindegy, hiszen így is, úgy is tűkön ülve fogják várni, mikor lehet már leszedni torrentről. Csak az volt a bibi, hogy én az élet nevű, törölhetetlen szarral játszottam. De úgy tűnik, én most egy katartikus trailerben szerepeltem. Hirtelen valami robajt hallottam és egy rövid de gyors légáramlatot is éreztem. Aixor összerándult. Én pedig beleürítettem a tárat. Katarzis a javából, ami azonnal átbillentette a mérleget a racionalitás és az elborult ösztönlény között. Tökéletesen automatizálódtam. Csőlátásom és –hallásom lett és vak indulat lett rajtam úrrá. Egy maréknyi sárral együtt felkaptam az mp3-at és felálltam. Vagy egy tucat kelta bámult döbbenten. Egyszerűen leblokkoltak, a halálból visszatérő magyar láttán. A kiürült pisztolyt eldobtam és megszabadultam a mellénytől is. Súlyosat csattant a sárban. A kelták még mindig várakozóállásban figyeltek, mint valami démoni jelenést. Aztán a kezemben lévő saras lejátszóra néztem. A Wolfmother egyik legjobb számán állt. Ismét a keltákra néztem, már mocorogtak. Tehát táncolni fogunk. A zene, a parkett és a partnerek adottak, hát mire várunk még? Danse Macabre a The Joker And The Thief-re? Stílszerűen kettős zárása lesz a dolgoknak, play!

A bevezetés szép lassan zajlott. Éreztem, ahogy a ritmusra kezdek járni. Túl lassan jöttek, a gitár hangja pedig sokkal hamarabb a hatalmába kerített. Simán rájuk rohantam. Kevés dologra emlékszem ebből a pár percből. Csak pillanatképek, érzések és pár sérülés maradtak belőle. Emlékszem a kelták arcára, amikor elindultam. Azt se tudták, hova legyenek ijedtükben. Emlékszem, hogyan csúsztam be a sáron kettőjük közé. Emlékszem, hogyan fordultam afelé, aki valahogyan megvágott a jobb vállamon. Tudom, hogy akkor nem éreztem, csak tudtam. A szabad balommal elkaptam a csuklóját és belerántottam a döfésembe. Emlékszem, hogyan éreztem meg, amint a pengém a gerincében akad el és hogyan rántottam ki belőle, hogy a vére sugárban spriccelt rám. Emlékszem, hogy az egyikük azzal mentette meg az életemet, hogy a földön fekve kirúgta a lábamat. Így döftem ágyékon a másikat, aki hátbaszúrt volna. Természetesen a megmentőm torkát is átvágtam, miközben ismét talpra ugrottam. Egyre kevesebben mertek jönni, de sosem adták fel. Én pedig egyre gyengültem. A szám sem tart örökké, csupán egy utolsó ötperces tombolást engedett. Vadat, igazit, amilyenre mindenki vágyik titokban, vagy nyíltan, néha vagy gyakran. Amikor már semmi se számít. Amikor átélheti az igazi, állati szabadságot. Én átéltem és imádtam. Most pedig félig ülve, félig térdelve vártam a folytatást Novákkal és Évivel az oldalamon. Hárman néztünk farkasszemet a halállal.

Vajon nekik mi járt a fejükben? Én röviden átgondoltam azt a nem egész huszonegy évet, ami nekem jutott. Az élet nem attól lesz jó, hogy soká tart. Sokkal fontosabb, hogy milyen életet élsz. Az úgynevezett boldogság célnak remek, hiszen sosem fogod elérni. A boldogság egy olyan állapot, ami jó és minden mást kiolt. De rossz nélkül nincs jó sem… legfeljebb elégedett lehetsz. És én most elégedett voltam. Nem vacakoltam azzal, hogy sorra vegyem, mit nem vittem véghez. Hogy mi lett volna, ha… Lényegtelen. Itt nincs senkim. Se apám, se anyám, hogy valami versből kölcsönözzek. Csak emlékek, az általam leképezett másolatok vannak velem. Vajon mit szólna most az anyám? Ha látná a legnagyobb kicsi fiát, ilyen véres-mocskosan, bozontosan? Nyugi anya, már nem kell kimosnod semmit. Igyekeztem vigyázni magamra, de nem sikerült. Hogy rosszul érezném magam? Nem mondanám. Kicsit csalódott vagyok, ez minden. Na és apa? Az igazi, csendes, minden konfliktust kerülő apám, aki nyomokban sem hasonlít a kihűlő Brennusra? Az eltévedt művészlélek, aki egy cég pénzügyeinek viharos tengerén gályázik, hogy eltartson minket? Rám már nem kell költeni. Sajnálom, hogy nem lehetek veled, talán még a bölcselkedéseid is hiányozni fognak. Hát a testvéreim? Igazából nem is tudom, mennyire hiányozhatok nekik. Nem voltam tökéletes példa, nem tapostam ki számukra minden ösvényt. Vajon mit szólnának most? A puhány nagytesó, mint a kelták réme… A barátaimnak mind lenne egy-egy tipikus megjegyzése: „Harcolsz, gyilkolsz, lakomázol, de még mindig nem piálsz?” aztán „Jóformán felküzdötted magad a csúcsra, szinte bálvány vagy, elérted azt, amiről csak álmodoztál. Most jobb?” az egy személyes bíróság, „Na és a kelta csajok? Hány volt meg?” a bulizós is felszólalt. A külföldieket kevéssé ismerem ehhez a játékhoz, bizonyára küldenek majd pár mailt, hogy hová is lettem msnről. Vajon mi történt odahaza? A nagyszüleim hogy fogadták a hírt, hogy a legokosabbnak tartott unokájuk egyszerűen eltűnt? Vajon a karácsony is gyászhangulatban telt el? Aggódtok értem? A szülinapomon már én sem veszek részt. Biztos vagyok abban is, hogy sok ismerősöm életéből nem hiányzom. Sose voltam feltűnő jelenség. Csendes, zárkózott srác, néha-néha valami emlékezetesebb megnyilvánulással. Vajon most észrevennének azok a lányok, akikről úgy gondoltam hátha megpróbálhatnánk együtt? Biztosan, hogy aztán undorodva forduljanak el ettől a riasztóan szakadt csövestől.

Kábultan lihegtem a sárban. Kevés friss sebem volt. Mellettem Novák vérzett fél lábon, valaki megpróbálta oldalba döfni. Árpi elszántnak tűnt. Ő most készült a halálra. Az elmúlt percekben megértettem, mi a jó abban, ha harc közben halunk meg. A válasz oly egyszerű: szabadon tesszük, mindenféle gátlástól, kétségtől mentesen. Árpi arra készült, hogy puszta kézzel, sebzett vadként is a lehető legtöbb keltát vigye magával. Évi viszont félt. Nem akart meghalni, de tudta, hogy így lesz. Tudta, mire készül a bajtársa. Tudta, hogy én már semmit sem fogok tenni. Rettenetesen félt, nem akart meghalni. Keserves haláltusája lesz, hiszen az utolsó leheletéig ragaszkodni fog az életéhez. Közben persze az utolsó leheletével is azon lesz, hogy a gyilkosai sose felejthessék el. Mosolyogva szemléltem a megmaradt kelták összeverődött csoportját. Talán ha tucatnyian lehettek. Szerencsétlenek egymást erősítették és hergelték. Már csak mi maradtunk. Velünk már elbírnak! A sebtében kreált trikolór büszkén csapkodott a megroggyant toronyra kötve. Apró, ritkás cseppekben szemerkélni kezdett az eső. A zászlót figyeltem. Különös, jóleső érzés fogott el. A lobogó megnyugtatott, megdicsért. Én megcselekedtem, amit megkövetelt a haza. Felé nincs már több tartozásom. Úgyhogy megfogtam Évi remegő kezét. Furcsa volt. A sáros, véres és püffedt ujjaim tisztán érezték, hogy egy nő finom kezét fogom, holott látványra egész hasonló volt az enyémhez. Árpi a kezét nyújtotta és felsegített. Az arca akár egy szoboré. Elszánt volt, se több, se kevesebb. Én persze nem bírtam magammal:

- „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar!...”

Óh, magyar… Ómagyar. Az emberi elme csodálatos, isteni erő. Vajon mi lesz vele még két versszak után, amikor ideérnek a félelemtől és bosszúvágytól felajzott kelták? Ez már nem derült ki. Hogy miért? Mert a történelem ismétli önmagát. Az élet remek író, minden eszközzel rendelkezik. Így nem csoda, ha gyakran ismétli önmagát. Alig indult meg felénk a kardokból, lándzsákból és kétségbeesett csatakiáltásból álló hústömeg, a felugató kalák és lelkes, erőtől harsogó csatakiáltások vágtak köztük véres rendet. Aki túlélte a sorozatot, az tussal, karddal kapta meg ami járt. Szedett vetett triónk mindezt valahogy a tulajdon keze alá bújva nézte végig. Nem érdekelt, hogyan kerültünk a földre. Az sem, hogy mi lesz ezután. Minden figyelmem egyetlen alakra összpontosult.

- Gerrí! – rohant felém a sárban Shanna a kaláját eldobva – Gerrí!

- Shanna! – tápászkodtam fel elég erőtlenül.

Majdnem ledöntött a remegő lábamról, ahogy futásból átölelt, de ugyanabban a pillanatban támaszommá is vált. Gondolkodás nélkül a nyakához fúrtam magam és mélyet szippantottam a haja illatából. Még így is éreztem. A fájdalom, a zsibbadtság egyszeriben eltűnt. Élni akartam. Shannát akartam. Ő pedig engem. Teljesítettük az eskünket.

* Az Ír-szigeten a királynak szertartásosan zoofiliát kellett elkövetnie egy ártatlan csikóval. Az istenek jóindulatának elnyerése és a bő termés érdekében, természetesen. 

<- Évre = évadra, természetesen