A tárgyalás rövid volt, semmi sem emlékeztetett a régi magyar bírósági eljárásra, amelyeken sokszor volt szerencsém részt venni mindenféle ügyek miatt. Az egész cirkuszhoz a kormányzó ragaszkodott, aki a becsületén esett csorbát igyekezett így kiköszörülni és hagytam kiélni vágyait. Éppen elég nehéz volt lebeszélnem arról, hogy Kapitány ellen is valami hasonló eljárást kíséreljen meg elindítani, de végül belátta, hogy ehhez itt finoman szólva sincsenek meg az eszközeink. Belőlem ráadásul az akarat is hiányzott ehhez az akcióhoz – nem akartam újra megkísérteni a sorsomat.

Így hát előhoztuk Holzot, akit az embereivel tulajdonképpen fogságban tartottunk, bár ez a fogvatartás elég lazára sikeredett. A bíráskodás terhét Konzel vette a nyakába, rám a vád szerepét akarta osztani, de sikerült kibújnom a felelősség alól. Így a vádat végül a megölt lány családja képviselte, pontosabban a tolmácslány – Oázis, ahogy magát nevezte –, aki mérhetetlen arroganciájával sokat tett azért, hogy Holz végül nevetségesen olcsón megúszta a vádakat. A védelmet Holz egyik fiatal katonájára bíztuk, aki a boldog békeidőben jogi tanulmányokat folytatott valami egyetemen és volt kis affinitása a dologhoz. Nem is volt rossz a szerepében, bár én az ügyvédeket elvből utáltam.

A kelták eleinte semmit sem értettek a dolgokból, noha elmagyaráztam Cadifornak, hogy nálunk ez így szokás. A druida megölése után a faluban kicsit megfagyott a levegő, bár a pappal már korántsem voltak annyira elfogultak, mint az érkezésünk előtt. A támadásban résztvevő férfiak családjai még az ünnep estéje előtt jajveszékelve könyörögtek Cadifor előtt kegyelemért, aki négy fegyverhordozója társaságában a főtéren teljes harci díszben, némán állt előttük. Győztes hadvezérnek tűnt, pedig nem őrajta múlt, hogy most élünk. Mégis kihasználta a helyzetet és ezért nem tudtam megvetni – neki ez volt az érdeke és most nekem is szükségem volt egy erőskezű és hozzánk hű vezetőre. A családok nagy árat fizettek. Az elsőszülött fiúkat elvették az anyjuktól és Cadifor házába vitték őket. A házaikat és jószágaikat Cadifor kíméletlenül elvette és szétosztotta a hozzá hű katonák között, a így földönfutóvá lett szerencsétleneket pedig az uradalom távolabbi falvaiba száműzték, ahol új uraik alatt lényegében rabszolgák lesznek. Nem ismertek könyörületet, de később megtudtam, hogy az érkezésünk előtt egy ilyen ügy miatt temérdek vért ontottak volna ki.

Holz csendben tűrte a megaláztatást, ahogy egy senki kis hivatalnok, egy barbár kelta család és egy suhanc jogászpalánta dönt a sorsáról. Konzel végül bűnösnek mondta ki elöljárói intézkedés elmulasztásában és – tekintettel a háborús helyzetre – 2 év szabadságvesztésre ítélte. Belegondoltam, hogy ezt a nevetséges tényállást én vajon hányszor merítettem ki mostanában és nem tudtam Holz szemébe nézni, aki látszólag egykedvűen fogadta az ítéletet. Nem kívánt fellebbezni és szólni sem. A kelták eleinte nem értették, hogy mi ebben a büntetés, ők nem ismerték a személyes szabadság fogalmát és nem voltak börtöneik sem. Náluk egyszerű volt a bűnös sorsa – fejvesztés. Elmagyaráztuk Cadifornak, hogy mit jelent egy börtön és őszinte rémületet láttam a szemében, amikor kicsit túlzóan azt ecseteltük neki, hogy az elítélt hosszú évekig nem jöhet ki a cellájából és nem érintkezhet senkivel. Ez szerinte kegyetlenség volt. De legalább úgy érezték, hogy Holz igazán kemény büntetést kapott. A lány apjának egyetlen különös kérése volt a bíróság felé: szerette volna, ha a legkisebb fiát a „magyarrík” nevelnék fel és ezzel a bíróság elé tuszkolt egy villogó kék szemű, szőke, fonott hajú, szurtos képű, hat-hét évesforma fiúcskát, aki a jobb kezében helyes kis fakardot fogott. Konzel gyorsan közölte, hogy erre nincs jogköre, de leintettem.

- Kormányzó úr – igyekeztem, hogy ne legyen a kelleténél gunyorosabb a megszólítás. – Tekintsük ezt a kérést úgy, hogy az már a tárgyalás után hangzott el és nem Önnek címezték. Majd én megtárgyalom a kérdést a családfővel.

Konzel megkönnyebbülten bólintott és ezzel a tárgyalás véget is ért.

Holzot szótlanul kísértem vissza a telephelyre.

- Figyelj rám, Tibor – szóltam végül neki a ház ajtajában. – Nézz a szemembe.

Kelletlenül rám emelte a tekintetét, amiben keserű szégyent láttam. A főtörzs megtört öregemberhez hasonlított, nyoma sem volt a keménykezű parancsnoknak, akivel alig két hete találkoztam először.

- Hallgatlak, parancsnok – a megszólítást nem gúnyból mondta.

- Holnap a futárral Esztergomba mész. A futárnál lesz az ítélet és az én jelentésem is az esetről. A hivatalos jelentésem. De lesz még egy jelentés, amit csak a tábornok fog elolvasni, legalábbis remélem.

- Rendben – vonta meg a vállát. – De ezt miért kell nekem tudnom?

- Mert a másik jelentésemben leírtam azt is, hogy véleményem szerint nem a te hibád, hogy a helyzet idáig fajult – hitetlenkedve meredt rám. – Nektek itt semmi keresnivalótok nem lett volna. Sem a kormányzónak. Gondolom, sejted, hogy miért küldtek éppen titeket ide.

Határozatlanul bólintott, de azért az orra alá dörgöltem a véleményemet.

- A pápista kereszteseket kellett volna szemmel tartanotok. Albert nem bízik bennünk és a papokban sem. Leírtam a véleményemet a tábornoknak, aminek nem fog örülni, de nem érdekel. Vagy tudomásul veszi, hogy itt csak a mi módszereinkkel lehet eredményt elérni, vagy feláldozza a kelták szövetségét a hatalma érdekében és eldózerolja ezt az egész területet.

Nagyot fújtattam, ahogy az indulat elszállt belőlem. Holz csendben nézett és várt még tőlem valamit.

- Biztos vagyok benne, hogy a rád kimondott ítéletet odahaza lazán megsemmisítik – mondtam végül neki. – Amit őszintén remélek. Neked máshol kellene harcolnod, nem itt és nem ellenünk.

***

Amikor Hunyadi abbahagyta az ordítást a rádióban, letetettem a katonáimmal a fegyvereket. Szemtől szemben álltam Kapitánnyal, aki tenyérbe mászó vigyorral az arcán, lazán ácsorogott előttem.

- Szóval zsernyák vagy – krákogott és a lábam elé köpött. – Utálom a fajtádat. Azt hittem, hogy mind megpusztultatok már.

- Nem érdekel, mit hiszel – hideg volt az este, de én verejtékeztem, mint egy meghajszolt ló. – Holnap reggel eltűntök innen.

- És addig mi lesz? – kérdezte és a lába előtt heverő fegyverére meredt. – Felvehetem, parancsnok úr? Vagy itt fogunk ácsorogni felette és társalkodunk hajnalig?

- Nagyon óvatosan felveszed és mi nagyon óvatosan elkísérünk a házig. Téglás már vár rád, jól mondom a spannod nevét, Kapitány?

- Leszarom, hogy mondod, parancsnok úr – nyilvánvalóan provokálni akart, és én próbáltam nem felülni neki. Nagyon nehezen ment. Ezt a fajta köcsögösködést tűrtem a legnehezebben odahaza is. Tudja, hogy nagyon hamar vége lenne a dalnak, ha összeugranánk, de nem érdekelte a kockázat. Annyira dolgozott benne a gyűlölet, hogy nem számított neki jóformán semmi. Én még nem akartam meghalni, ezért fogtam vissza minden igyekezetemmel az indulataimat.

- Jól van, Kapitány. Indulj a házatok felé. Egy rossz mozdulat és véged – oldalt léptem, hogy ne legyek az útjába. – Reggel hatkor kijöttök, fél óra alatt menetkészek vagytok és hétkor eltűntök a Hegy felé. Értetted?

Bólintott és lassan elindult előttünk. A négy fegyveres előremeredő fegyvercsővel közvetlenül mögötte menetelt, mögöttük Téglás lóbálta a lámpát, jól előre világított, hátul én zártam a sort. Szótlanul ballagtunk a házig.

- Ja, és kösz, hogy megmentettél minket – szóltam oda Kapitánynak, aki erre már a félig nyitott ajtóból fordult vissza. Pengevékony vigyorra húzódott a szája.

- Nem nekem kell megköszönnöd, pajtás – ingatta a fejét gúnyosan. – Ha ez a hülye Téglás nem lobbizik az érdekedben, akkor le nem veszem a kocsitokról az irányzékot. Kár, hogy hallgattam rá.

- Takarodj a házba! – nem kiabáltam, mert nem tudtam. Erre azért nem számítottam. Ennek a szarházinak a kegyelméből élek. Pontosabban a másik szarházinak a kegyelméből, aki rávette ezt, hogy inkább a keltákat nyírja ki és ne a saját fajtáját.

A házunkban Júlia csendes sírdogálása fogadott. Halkan sírt, mintha egy kisegér cincogott volna, de azonnal abbahagyta, amint észrevett az ajtóban.

- Domine, domine… - szinte térden csúszva jött elém és a kezem után kapott. Nem is tudom, mikor szólított utoljára így. A kézfejemen peregtek le könnyei. Megfogtam a csuklójánál és felemeltem, majd átöleltem.

- Sssss… Nincs semmi baj. Nincs baj – Júlia felemelte a fejét és elhúzódott tőlem.

- Paterfamilias* te vagy, Domine – fogalmam sem volt, mit akart ezzel mondani. – Én szégyenség téged. Bűnös én. Büntetés.

- Mondom, hogy nincs baj – kicsit ingerült voltam már, kezdtem besokallni a mai éjszakától. – Gyere, üljünk le.

Az asztalhoz tereltem, a kancsóban álló jófajta sóskúti lőréből jó nagy adagot löttyintettem a két agyagkupába és az egyiket felé nyújtottam. Tudtam, hogy nem iszik alkoholt, a római lányok nem ihattak bort, még vizezve sem. Most mégis a pohár után nyúlt és tétován a szájához emelte, majd egy kortyot a szájába vett a borból. Szinte ijedten nyelte le, és azonnal felköhögött. Majd könnytől fátyolos szemmel rám nézett.

- Nem vagyok jó asszony neked, Domine. Nem értem te, nem értem élet te, csak baj csinál. – lehajtott fejjel mormogott maga elé. – El kell megyek ittől. Haza.

Erre nem tudtam mit mondani. Nekem minden nap ezerszer, milliószor megfordult a fejemben, hogy haza kellene menni. Haza, ami innen alig húsz kilométerre van – lesz –, de csak kétezerkétszáz év múlva. Nem tudtam, hogy kinek fáj jobban az elveszett élete, de őszintén úgy éreztem, hogy nekem kellene. És mégis azt is éreztem, hogy Júliának mélyebb a fájdalma. Neki volt elméleti esélye arra, hogy visszajusson Rómába. Mert tudta, hogy az ő világa ott valahol, a vadonon túl, nagyon messze, ezer kilométerekre innen, de létezik, és még sincs reális esélye, hogy visszataláljon oda. Nekem ez a tudat nem adatott meg. Helyette becsukott szemhéjam mögött számtalanszor újra és újra láttam még a Tatán, vagy talán Bicskén az első napokban mutatott légi felvételeket a Dunáról és Budapest hűlt helyéről. Az akkori fájdalomnak már csak az emléke fájt, tompán és folyamatosan sajgott, de nem volt meg az az ereje, amivel akkor pörölyként lecsapott rám. Leírt veszteség volt, amit számon tart ugyan az ember, de tudja, hogy soha nem kap érte kárpótlást.

- Jól van – próbáltam magamhoz ölelni és nagy nehezen engedett akaratomnak. – Jól van, hazaviszlek. Megígérem.

- De mondtad, hogy nem lehet – értetlenül nézett fel rám. – Azt mondtad, hogy nem tud még Róma megyni.

- Még nem. De amint lehet, megyünk – valóban beszélgettünk erről párszor, általában szeretkezés után, félálomban, félig egymás karjába és lábába fonódva és félig sem komolyan. Akkor olyan távolinak tűnt egy római vakáció, hogy szívesen álmodoztam én is róla. Milyen lehet a város? Milyenek a hús-vér rómaiak? Fejemben diffúz képek kavarogtak, és sajnáltam, hogy a történelmet felesleges tantárgynak véltem és erősen hanyagoltam a tanulását. A gondolataimban ezért Róma az amerikai filmekben látottakhoz hasonlított, bár tudtam persze, hogy azoknak a fele sem igaz. Ha a kelta valóság ennyire más, mint azt a róluk szóló könyvekben olvastam, akkor Róma még jobban elüthet az általam tudni vélttől.

- Ne mondani, Nandi – Júlia komolyan nézett rám. – Csak mondod, hogy ne szomorú lenni én.

- Nem, Júlia – ráztam a fejem. Már megfogant bennem az elhatározás, ahogy lehet, el fogok menni innen. Vagy katonaként és parancsra, vagy dezertőrként, de elegem volt. Már nem voltam kíváncsi az Albert-féle új rendre, hányingerem volt a gondolattól, hogy Kapitánnyal egy urat szolgálok, pontosabban azt gyűlöltem, hogy a maradék Magyarországon látszólag ugyanúgy mentek a dolgok, mint azelőtt. Ezek a kelták is az áldozatainkká válnak, vagy már váltak is, rajtuk sem segíthetek és ártani sem akartam nekik többet. Majd más megteszi helyettem, ebben biztos voltam.

- Meg kell kérnem a kezedet apádtól, úgyhogy Rómába kell mennünk – próbáltam viccel elütni a rossz hangulatunkat, de éreztem, hogy ez a próbálkozás most itt kevés. Júlia nem szólt, csak sóhajtott.

- Aludni, Nandi – megfogta a kezem és maga után húzott az ágy felé. – Fáradtság. Nagy fáradtság.

***

Hajnalban az órám csipogására ébredtem, még csak derengő világosság volt a házban. Fájt a fejem és ősöregnek éreztem magam. Júlia az oldalán fekve, háttal nekem az ágy másik szélén aludt, vagy úgy tett, mintha aludna. Sóhajtva bújtam bele a surranóba és két perc múlva már kint álltam a ház előtt, ahol Csikós várt rám.

- Készülnek, főnök – intett Kapitányék felé, akik a telep szélén szótlanul, de viszonylag szaporán pakolták a málhát a kocsijukba. – Még van 10 percük. Az őrhelyeken figyeljük őket.

Csak bólintottam és nyúzott arcomon szótlanul dörzsölgettem a borostát, ami idegesítően sercegett. A kocsi a telep másik végében állt, körülötte két alak szorgoskodott, pakoltak és rámoltak. Kapitány és Téglás – a két sittes. Albert két érinthetetlen zsoldosa, akiknek szabad elvonulást kellett biztosítani, hozzá ellátmányt, fegyvert, lőszert, üzemanyagot. A Hunyadi századossal történt rövid, ám velős rádióbeszélgetésem után Kapitány nyílt ellenségességgel és kaján vigyorral vette tudomásul, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Hunyadi egészen közönségesen baszott le a rádióban – jobb kifejezést nem tudok arra az eligazításra mondani, amit tőle az előző éjszaka kaptam. Albertre hivatkozott folyamatosan, nem tudtam mit mondani az utasításokra, csak annyit, hogy értettem. Nyilvánvaló volt, hogy Kapitány olyan küldetést hajtott végre, ami a tábornok számára életfontosságú, és aminek védelme érdekében az én kis indiántáborom bármikor felszámolható.

Lassan teltek a percek, de végül befejezték a pakolást és beszálltak a kocsiba, Kapitány vezetett. A telep kapujához sétáltam, megálltam az őr mellett és figyeltem a közeledő kocsit. Alapjáraton duruzsolt a motor, a nagy batár fenyegetően közeledett felénk. Reméltem, hogy Kapitány nem csinál semmi ostobaságot, bíztam benne, van olyan nagypályás, hogy tudja, a meccsünknek egyelőre vége van. Mellénk ért és megállt, az ablak az elektromotor halk zümmögésétől kísérve leereszkedett és Kapitány határozottan nézett rám.

- Kösz a vendéglátást – nem is volt annyira gúnyos a hangja, mint vártam. – Legközelebb viszonozzuk.

Nem várt választ, gázt adott, a kocsi meglódult és pár pillanat múlva eltűnt a hegyi út kanyarulatában. Szótlanul néztem még utána, majd elindultam a „kormányzói palotához”, ahogy Csikós nevezte Konzel kunyhóját.

A délelőtt folyamán elszórakoztunk Holz tárgyalásával, aztán kelták összegyűltek a temetődombon és eltemették a halottaikat, a száműzötteket kivezették a faluból és futárokat küldtek délre, hogy ott várják a foglyokat. A mi halottainkat csak holnap fogjuk eltemetni, ha Esztergomból megadják erre az engedélyt – ezt a morbid eljárást nem tudom melyik okostojás találta ki otthon. Csendes nap volt, túl csendes, és majdnem tavasz. Felhő szinte nem volt az égen, a napfény kicsit jobb kedvre serkentett mindenkit, a fák között megszólaltak a cinegék és mintha az erdő talajából a tavasz illata kúszott volna ki közénk. Teljes leltárt tartottunk, felmértük a készleteinket és szomorúan olvastuk ki a végeredményből, hogy az otthoni élelmiszerektől lassan búcsút vehetünk. Vészesen leapadtak a készleteink, ha nem kapunk utánpótlást, akkor két hét múlva egy koszton leszünk a keltákkal. Márpedig utánpótlást nem kaptunk, csak fegyverzetből. A ruházatunk is kezdett lerongyolódni, egyre-másra kezdték hordani az emberek a kelta szövőszékekről kikerült, ormótlan vászonruhákat és a szép, ám rettenetesen büdös, rosszul kikészített bőrökből készült sapkákat, lábszárvédőket és mellényeket. A kelták könyörtelen világa lassan, de biztosan lekoptatta a civilizáció vékony mázát rólunk. Néhány emberem nyíltan szeretőt tartott a faluban, amit nem is akartam megakadályozni, ráadásul a viszonyokat az érintett kelta családok kitörő örömmel és büszkeséggel fogadták, ami teljesen meglepett. Pár emberem már szinte sokkal jobban beszélte a helyi nyelvet, mint az ide vezényelt tolmács és pár kelta is meglepően jól gagyogott magyarul. A legnagyobb megdöbbenést mégis az okozta nekem, amikor valamelyik reggel Cadifor házához igyekezve a fából ácsolt bejárati kapu előtt egy oszlopon a magyar trikolort lengette a fejem felett a szél. A táborunkban is volt egy ilyen zászló, nyilván azt utánozták le. A zászló vastag vászna hangosan csattogott az erős szélben, harsányan festett színei szinte leugrottak az anyagról. Cadifor látta a megdöbbenésemet, mire büszkén bólogatott és veregette a mellét, miközben azt mondogatta: maggyarr, maggyarr. A magyar kelták vezére nagyon elégedett volt a sorsával. Csak egy gondja volt, a druida hiányában ki fogja levágni a holnapi tavaszünnepen a két hófehér bikát, amelyek békésen kérődztek a háza melletti karámban. Erre nekem sem volt semmi ötletem, viszont bíztam benne, hogy a bikák így túlélik a tavaszi napéjegyenlőséget.

Késő délután kilovagoltam Csikóssal a déli határ felé, felkaptattunk egy magas, kopár mészkődombra és messzelátóval kémleltük a látóhatárt dél felé. Messze délen, a mélykék ég alatt – csak tavasszal tud ilyen kék lenni az ég – a kristálytiszta levegőben talán a Velencei-hegység hullámos gerincét láttam, előtte végtelen erdők és széles mocsaras lápok terpeszkedtek. A fejünk felett pár vércse rikoltozott, ahogy körözve vadásztak az óvatlanul előmerészkedő pockokra. A nyugati horizont arany fényben izzott, a lemenő nap szinte már égette az arcomat – visszavonhatatlanul vége volt a télnek, aminek őszintén örültem. Keleten már gyűltek a közelgő este árnyai, de a Duna ezüst csíkja még mindig szemfájdítóan csillogott. Mögötte a Pesti-síkság, vagyis a Barbaricum végtelen, lapos térségei ásítoztak, amiről a keltáknak is csak zavaros történeteik voltak. A történeteik szerint ott olyan emberek élnek, akik lóhúst esznek, lótejet isznak, hatalmas halmokon tüzet gyújtanak, és a holdat imádják, amelynek tiszteletére fiatal szüzeket áldoznak, és a legnagyobb harcosaik nők, magas, szőke és főképp fedetlen mellű nők, lóháton vágtatnak és kíméletlenül lenyilaznak mindenkit, akik arra a földre lépnek. Szkíták, rémlett fel valahonnan a név, szkíták és az emlékeim között egy aranyveret képe sejlett fel, egy űzött vadként rohanó, lábait maga alá rántó szarvas képe, amelynek agancsa lángnyelvként lobog felvetett feje felett. Szarmaták, gepidák, hunok, avarok, magyarok – ezek a nevek sorjáztak gondolataimban és hirtelen vágyat éreztem, hogy felkerekedjek megkeresni őseimet. Julianus barát – erre a gondolatszikrára felröhögtem, Csikós értetlenül nézett rám. Nem kezdtem neki magyarázni, nem volt kedvem hozzá. Lassan baktattunk visszafelé, a kitaposott út komótosan kanyargott a dombok között, a lovak némán bólogattak, a kopár mészkövön fémesen csattogott frissen kovácsolt patkójuk, nekem pedig már nem is fájt annyira a lovaglás, mint pár hónappal ezelőtt – Csentőfa után. Erre megborzongtam és igyekeztem másra gondolni. Csikós előttem poroszkált, apró ember egy hatalmas, széleshátú kelta lovon, úgy ülte a lovat, mintha egész életében ezt csinálta volna, noha csak itt, a keltáknál ült életében először lóra. Egy kis erdőben haladtunk, előttünk már ritkultak a fák, hamarosan egy kis patakhoz érünk, onnan csak pár kilométer a falu. Kiléptettünk az erdőből és megláttam, hogy a patak partján két, hosszú köpenyes kelta férfi ácsorog és beszélget, kezükben valami lapátfélét tartanak. Láttunkra megszakadt a társalgásuk és a lapátot a vállukhoz emelték. Fémes csattanások sorozata csapott le légkalapácsként dobhártyámra. A lovam őrült módon felágaskodott és vadul nyerítve rángatta magát. Arcomba valami meleg folyadék csapódott, majd a következő pillanatban tehetetlen rongybabaként kirepültem a nyeregből és nagyot nyekkenve értem földet. Félig eszméletlenül kaptam kézbe a hátamon keresztbe vetett AMD-t és féltérdre emelkedtem. A lovam pár méterre előttem hörgött és nyerített, kínjában mind a négy lába katatónikusan kapálta a levegőt, fejét fel-felemelte, vére széles csíkban ömlött a száraz homokra. Csikóst és a két keltát sehol sem láttam. A vérem a dobhártyámon iszonyatos heavy metal dobszólót vert, szinte süketen odakúsztam a ló mögé, ami néhány pillanat alatt elcsendesedett. Megint felemelkedtem, bár kezem-lábam iszonyatosan fájt, de senkit sem láttam. Pár másodperc múlva nyögve felálltam és bicegve megkerültem a lovat. A patak túlpartján megláttam Csikóst, aki egy korhadt farönk mögül lesett felém. Amikor meglátott, valamit kiáltott felém és vadul integetett, de nem hallottam semmit, a dobos a fülemben még nem végzett a szólóval. Aztán egy kígyó belemart az oldalamba, harapásának erejétől összerándultam és lerogytam a földre, kezemből kiesett a fegyver. A maráshoz kaptam, meleget éreztem a kezemen, és megszédültem, biztos hatni kezdett a méreg. A kezemet a szemem elé emeltem és láttam, hogy ragacsos, sűrű lé csöpög róla. Mekkora kígyó lehetett, hogy ennyi méreg van benne, talán anakonda, bár az mintha nem is lenne mérges. Nem pánikoltam, sőt a fájdalom is enyhült, ahogy gyorsan besötétedett és lehűlt a levegő. Leültem, majd lefeküdtem. Jó lesz aludni egy kicsit, hosszú volt a nap, talán elmúlik a marás is, elvégre már nem is fáj. Egyáltalán nem fáj, sőt a kezem és a lábam se fáj már. És jó ez a csend, puha, ölelő csend, bár kicsit hideg volt. Olyan rég szerettem volna egy igazán jót aludni. Éreztem, hogy ez most sikerülni fog és elégedetten elmosolyodtam. Jó éjszakát, Anya. Szeretlek.