Búcsú a fegyverektől 

      A kavicsos úton végiglépkedő férfi szemmel láthatóan hajlott kora ellenére is felszegett fejjel haladt. Ráérősen, öregesen, de meg nem állva, tekintetét egy távoli pontra szegezve. Szórakozottan kisöpört egy rá hulló gesztenyevirágot a hajából, mosolyogva nyugtázta a természet erőre kapását. Háta mögül egyre kevesebb zaj ért el hozzá, ahogy a ligetes domboldalon ment felfelé. A múlt képei, a múlt nevei sorjáztak a szeme előtt, de ő találkozóra készült, különleges találkozóra. Nagyot sóhajtva állt meg, tétován babrálva a kezében szorongatott virágcsokrot.

- Szia, Kedvesem! Rég találkoztunk. – Beszéd közben egyenesen előre nézett, barna szemei csillogtak, vagy csak a nap sütött pont szemből? – Sok mesélnivalóm van, de igyekszem majd, hogy ne untassalak. A gyerekek jól vannak, az unokák pedig olyanok, mint az unokák. Hangosak, elevenek. Mesélek róluk is. A kis Nikolett, kis, hát persze, már tizenhét éves lesz a nyáron, szóval szakasztott olyan, mint Te voltál az ő korában. Vagyis gondolom ilyen lehettél tizenhét évesen. Persze könnyű dolgom van, ha megpróbállak elképzelni, mennyi is voltál, mikor találkoztunk, húsz, huszonegy éves? Sosem örültem még jobban orvosi kezelésnek. Hejj, a régi szép idők. Persze akkoriban nem éreztünk benne semmi szépet. Én sem nyújthattam túlságosan különleges látványt a leperzselt hajammal, sárosan véres vállal, a szagomat már meg sem említem, de az is szörnyű lehetett. Aztán jött egy angyal, Te, én pedig olyan mélyen merültem a morfium bódulatába, hogy úgy éreztem, sose jövök el onnan, csak téged láthassalak. Hányszor kérted, hogy meséljem el, hányszor. De mi megegyeztünk akkor a fiúkkal. Ha ezt túléljük, ha ezek után nem lesz nagyobb baj, végleg búcsút intünk a fegyvereknek. A halállal néztünk akkor farkasszemet, és majdnem a biztos halál volt. Elmesélem, hogy tudjad.

Az egyik egomi fejes a faluban tartotta az esküvőjét, és előtte, még a szervezés során járt itt párszor. Voltak barátai itt már akkor is. Hamar elindult a szóbeszéd, hogy valami készül. Valami nagy dolog, amire jó lesz figyelni. Hát lett is. Te is hallottad a híreket, a gyepűn ezerszámra mészárolták le a ránk törő antikat. Mészárlás volt az, nem harc, de ők is ugyanezt tették volna velünk. A gond azokkal volt, akik átjutottak. Keltáéknál persze nem kommandósnak hívták őket, meg mélységi felderítőknek. A taktikájukat sem úgy nevezték, hogy gerilla harcmodor. De azok voltak. Bejutottak közénk, és pusztítani kezdtek. Nem sokan, de nem is képzett katonák kerültek szembe velük. Magunkfajták, egyszerű falusiak, dolgozó emberek, meg pár képzett honvéd, főleg tartalékosok. A határban felhangzó ködkürt jele döbbent bénultsággal járt. Pár másodpercig. Két kocsi azonnal elindult, a rádiós folyamatosan mondta nekünk a végrehajtási terveket. Bezárkózás, polgárőröket minden utcasarokra, kutyákat elengedni az udvarokban. A fegyvereseknek irány a falu széle, távcsővel kémlelni a többi oldalt, hátha csak elterelés. Ahol gyors barikád lett készítve, azonnal felállítani. És vegyük elő a gránátokat, hátha nagy vihar készül.

Képzelheted, milyen gyomorgörcsben szenvedtünk. Szerencsére nem sokkal előtte csináltunk egy ilyen szimulációt, a falu percek alatt elcsendesedett, be sem kellett mondani a hangosba, hogy ez nem gyakorlat. Mert nem az volt. Az erdőből törtek a háztáji kertekben ügyködőkre. Talán kéttucatnyian. Szerencsére odakint csupa erős, fiatal legény dolgozott, az ágyások felásása nem nőknek való munka. Az életükért rohantak, mind épségben meg is úszták. Az egyiket majdnem elütötte a terepjáró, de az is villámgyorsan megállt, a katonák csak leugrottak róla és már tüzeltek is. Nem akadt más választás. Nem tudtuk, jönnek-e még, hányan jönnek. Utóbb hálát adtunk minden létező szentnek, istenségnek, jószerencsének, hogy csak annyian voltak. Mondjuk sikerült megizzasztaniuk rendesen. A kala-különítmény hatékonyan dolgozott, sokan az első sortűz után már nem álltak fel. A többi az erdőbe menekült. A falu felé. A rádiós persze egyből szólt, vadászok, irány az erdő, nem juthatnak el a környékről élve. Magunkra kaptunk egy hámot, a „töltényövet” a gránátokkal, hozzá a vihargyújtókat, istenem, a mai napig emlékszem, milyen nehezek voltak, aztán szaladtunk, amerre mondták. Régi harcostársammal, a tűzkeresztségen velem együtt túleső Sándorral egymás mellett lihegve jutottunk az első fák közé. Rajtunk kívül még két páros volt, nagyjából húsz-húszméternyire egymástól, laza csatárláncban haladtunk. Csatárláncban. Hatan. Az élet csupa kihívás volt már akkoriban is. Ha az antik nem vették be magukat a sűrűbe, márpedig ha menekülnek, miért tették volna, ismeretlen terepen, akkor pont szembe jönnek velünk. Hogy jobb kedvünk legyen, az ég is megdördült. Később ezt gondoltuk a legnagyobb szerencsénknek. Nem szaporítom a szót, már biztos kíváncsi vagy.

A kelták szembe jöttek. Megláttuk egymást, de mielőtt lőhettünk volna, elbújtak a susnyásban. Vízmosás is van arrafelé, meg is tudtak volna lépni. Hallgatóztunk, mintha megálltak volna. Előkaptuk a kis gömböcöket, közelebb óvakodtunk, amikor meghallottuk az esőcseppeket. Közvetlenül utána megdördült az ég, az egyik közeli bokor – huszonöt méter, vagy harminc, már nem tudom – mögül kiáltás harsant, soha olyan gyorsan nem gyújtottunk még tüzet, és már rohantak is felénk. Egy, kettő, három golyóbis lobbant fel, odahajítottuk, és a földre vetettük magunkat, én sajnos nem elég rendesen.. A többit már Te is tudod. Amelyik megúszta viszonylag kevés repesszel, annak csontig lemarta a húsát a lángoló napalm. Bár még így is élt még egy utána, amelyiknek meg kellett adni a kegyelemlövést. A feltámadó szél felénk fújta a tüzet, ha nem szakad le szinte azonnal a tavaszi eső, talán a fél erdő leégett volna. Aztán beszállítottak a rendelőbe, ahol egy angyal elfújta a fájdalmamat, csak egy tűszúrásnyi maradt. Pár napra rá pedig megegyeztünk, hogy ez így nem mehet tovább. Nem katonák vagyunk, a mi kezünkbe nem gyilkos szerszám való. Hát így búcsúztunk el a fegyverektől, most már Te is tudod. 

A férfi nagyot sóhajtott, az emlékek néha nem pont úgy jöttek elő, ahogy megtörténtek, de ez előfordul, az ő korában már gyakran. Felemelte a fejét, tovább beszélt. – Említettem, hogy a gyerekek jól vannak, igaz? Már meséltem Neked, hogy a Péter Kassa közelében megkapta a bányászkolónia irányítását? Persze, hogy meséltem. Télen feltártak egy új tárnát, rengeteg ezüst van benne, azt írja, hogy a kormánytól személyesen neki küldtek levelet, kitüntetést. Azt hiszem, neki köszönhető, hogy az északi végvárrendszert áthatolhatatlanná tudják bővíteni. Van rá pénz. Munkásokra, mérnökökre, anyagra. A mi fiunk. A mi fiunk csinálta. A Melindából meg az egyik legjobb vegyész lett, saját botanikuscsoportot vezet, az Ómagyar Állami Gyógyszeripari Vállalatnál igazgatói állása van, a növényi medicinák mindig is fontosak voltak, és most ő felel értük. És megfelel a feladatra, nagyon is. Gáborból meg polgármester lett, itt, nálunk. Ki hitte volna. Büszke lennél rá, tudom. Én is az vagyok. – A ráncos arcon legördülő könnycsepp a földre hullt. A kavicsos út egyből felitta, mintha sosem létezett volna, a tavaszi szél megfújta a gesztenyefák lombját, fehér virágesővel borítva be a sír előtt álló öregembert. Nehezen hajolva a kővázába tette a csokrot, majd hátrébb lépett. – Azt hiszem, utoljára látok virágzást, nemsokára találkozunk. Nagyon hiányzol, Kedvesem!