Másnap gőzerővel láttunk munkához. Egy raj folyamatosan kint volt a terepen és járőrözött a köztünk és az erdő közötti részen, éjszaka kivitték az egyik hőkamerát is, egy négyfős team lovaskocsival járta a gyepű mögöttünk elterülő részét. Egy raj mindig őrszolgálatban volt, egy raj felelt az ellátásért és a higiéniáért, a többiek gyakorlatoztak vagy az erődöt építették vagy esetleg pihenhettek.
Járai mindenféle ötletekkel előállt, hogy tegyük bevehetetlenné Fort Sparta-t (sok 300 rajongó van a szakaszban...). Leástunk egy sor punji-karót a falaktól 30 és 40 méterre (előttük botlódróttal), a kapu elé a lehajtóra homokzsákokból és vashulladékból torlaszt emeltünk az útra. Ha valaki kocsival akart behajtani, annak le kellett lassítania, és oldalról bekanyarodni. Ez hivatott megelőzni, nehogy faltörő kos gyanánt nekitoljanak egy szekeret a kapunak. Több helyen is botlódrótos csapdákat tettünk ki a punji karók és a szögesdrót közé. Volt, amelyikhez világitó rakéta volt kötve, volt amihez csak kavicsokkal teli konzervdoboz. Ástunk egy fél méter mély és egy méter széles árkot a faltól két méterre, előtte egy lapos földhányással takarásnak, az alján pedig rengeteg karóval.
Felmértük a belőhető területet is. Az előző egység már fehérre meszelt kövekkel kijelölte az 50, 100, 200, 300, 400 méteres távolságokat, mi ezeket a jeleket újrafestettük. A délnyugati sarokban álló céges budikat két sorba rendeztük, pallókat fektettünk a tetejükre, és homokzsákokból egy lőállást alakítottunk ki. Ha szükséges, az egyik géppuskát ide is fel lehetett állítani, és erről a „bástyáról” jobban be lehetett lőni a terepet. Szóval volt mivel elfoglalni magunkat, amíg vártuk a vadakat.
Nos, igen. A vadak. The savages. Esetleg a bozótbuzik. A kelták az a nép voltak, amely az ókorban belakta egész Európát Törökországtól a Brit-szigetekig, és a maga nemében páratlan kultúrával rendelkezett. Akik ott lapultak a erdőben és meg akarták sütni a májunkat, az az ellenség volt, ezért hívtuk őket így. A rádión hallottuk először ezeket a titulusokat, és hamarosan már mi is átvettük. A Sacco éjszakája sokszor felderengett előttünk, szóval teljesen jogosnak találtuk.
A kémeket hamarosan kiszúrtuk. Az elsőt Josif, az üzbég srác vette észre, a másodikat Járai. Marha jó ösztöneik lehettek, mert nekünk hiába mutogatták, hogy ott vannak, nem láttunk semmit. Volt, hogy percekig bámultunk egy fát, de csak akkor vettük észre a velünk szemben az ágon csücsülő, háttal a törzsnek támaszkodó, besározott testű megfigyelőt, amikor megindultunk felé, ő  meg leugrott  és elpucolt. Ez azért elég sokat elárult a rejtőzködési képességeikről, na meg a mi tapasztalatunk hiányáról.
Az egység létszáma hamarosan bővült majdnem egy egész fővel. Csabiék az első őrjáratukról egy zubbonyba bugyolált, nyüszítő kis valamit hozott be. Ő volt Big Boy, egy remegő, reszkető, alig három kilós kis keverék kutyus. Bár fogalmunk sem volt, honnan jött, vagy miféle, egyből a szivünkbe zártuk. Amúgy helyes volt, a formája egy foxira, a színe egy rókára, a fülei meg egy denevérre hajaztak. Nem volt kérdés, hogy azonnali hatállyal állományba vettük, mint őrkutyát, bár erre a feladatra még sokat kellett gyúrnia, és még többet kellett ennie. Gondozását és etetését Raf és Dmitri vállalta magára. Tanulságos volt látni, hogy a szakasz két legnagyobb melákja milyen féltő gyengédséggel bánik ezzel a kis vakarccsal. Mindenki számára világos volt, hogy Big Boy a szent állatunk, és még véletlenül se nézze senki focilabdának.
Az őrjáratok amúgy egyhangúak voltak. Reggeli után ki a kapun, balra el, két és fél km séta a két felségterületet elválasztó határvonalig, dumcsi a másik helyőrség embereivel, irány jobbra az erdő vonaláig (200m távolságot tartottunk a fáktól), ismét jobbra, végig a határon öt kilométert, ismét jobbra, menet közben dumcsi a másik helyőrség tagjaival, irány a vár, ebédre otthon voltunk. Délután pihenő, vacsora, sötétedés után aztán megint ki. Éjszaka azért más volt, mindenki jobban figyelt és kevesebb volt a szövegelés. A kelták állítólag próbálkoztak a beszivárgással, nyolc-tíz fős csoportok próbáltak átszökni a védvonalon, valahol délebbre egy tanyán is rajtaütöttek és mindenkit megöltek. Az már nem volt vigasz, hogy visszafelé elkapták őket és kilyukasztották a bőrét az összesnek. Mi magunk is védtelennek éreztük magunkat, tudtuk, hogy a kevlár mellény csak a golyó ellen használ, a nyílvessző úgy megy át rajta, mint fos a libán. A túra útvonala is rövidebb volt, tartottuk a fél kilométeres távolságot az erdőtől. Reggelente pedig mindenki örült, amikor végre átadhattuk a szolgálatot.

(Tizedik nap a gyepűn)

Borús, de fülledt délelőttünk volt, amikor az erdővel párhuzamosan baktattunk az őrjáraton. Ez volt a második őrjáratom kint, és ugyanolyannak igérkezett ez a nap is, mint a korábbi kilenc. Chrissel éppen azon morogtunk, hogy már megint Csabi raja van beosztva konyhaszolgálatra. A vörös raj számos remek fickóból állt, akikre bármikor számítani lehetett, de a főzés tudománya úgy mindenestől kimaradt az életükből, vagy igen furcsa szokásaik voltak. Vegyünk csak egy példát. Legutóbb főtt krumplit akartak csinálni a sült hús mellé, és ezt a feladatot Dmitri kapta. Fogta az egész zsák krumplit, jól megrázta, hogy lepotyogjon a szemekről a föld nagy része, aztán az egészet belevágta a kondérba... Az, hogy Csabi jól átsütötte a húst, csak hab volt a tortán. Az, hogy egy rohadt kuktát nem tudtak adni a parancsnokságról, elég kiborító tudott lenni. Lassacskán kialakult, hogy kiket lennének alkalmasak erre a posztra, de ez egy lassú folyamat volt, sok kihívással.  Pedig most különösen jól alakultak a dolgok. Az ellátmánnyal érkezett egy nagy csomag sült húsokhoz való fűszerkeverék is, a tegnapelőtti őrjárat során pedig „harci cselekmény közben életét vesztette egy kétéves vaddisznó hím”. Ha ezt elszúrják, akkor nagy zűr lesz...
  - Tizedes, a hadnagy van a vonalban - veregette meg a rádiós a vállamat, és fancsali képpel nyomta kezembe a telefont. Nem csoda, hogy pofákat vágott, lévén rádiósunk csak egy volt szakaszonként, azok mindig tiplizhettek a kiküldött raj után, hátukon a dögnehéz ládával.
  - Hadnagy, itt Végvári, jelentkezem.
  - Tizedes, az erdei úton valami karaván jön lefelé. Öt kocsit számoltunk, pár lovast meg gyalogosokat. Vágjanak eléjük, aztán tartóztassák fel őket! Megy az erősítés.
Hurrá! Ötszáz méterre lehettünk az úttól, gyorsan eligazítottam a rajt, aztán futva indultunk meg előre. Közben nyílt az erőd kapuja, és az emberek sorjáztak ki rajta egymás után, meg két lovas. Úgy számoltak, hogy legalább tíz perc kell a gyalogosoknak, míg ideérnek, a lovasoknak talán öt.
Rohantunk előre, párhuzamosan az erdővel. Nem akartuk kitenni az oldalunkat egy váratlan támadásnak. Ha egy lovas nekirugaszkodik, tíz-tizenkét másodperc kell neki, hogy leküzdje a kétszáz méteres távolságot, szóval még van esély leszedni. Ezt az előnyt nem akartuk elvesztegetni.
 Elértük az úttal szemközti sávot és irányba fordultunk, már a karaván első szekerei is kiértek az erdőből. Ötven méterre lehettünk tőlük, amikor megálljt parancsoltam, és felvettük a védekező alakzatot. Kettes sorban, egymástól fél-egy méterre sorakoztunk fel, az első sor térdeplő helyzetben. (Ezzel persze felrúgtuk az összes kiképzésen tanult taktikát. Az ellenség az ókor szabályai szerint játszott, szóval nem akartam őket bátorítani, hogy egy csapat laza sorban álló csatázót lássanak bennünk és megpróbáljanak lerohanni minket.) Amikor a szekeresek is megálltak, magamhoz intettem a team-et, és a tűzzónát elkerülve, jobbról kerülve elindultunk feléjük.
Közben volt idő szemügyre venni őket. Öt szekér, megpakolva mindennel, körülöttük asszonyok és gyerekek, férfi alig, de azoknak fegyver a kezében. Három lovas a menet végét fedezi, kezükben lándzsával és pajzzsal, íjat sehol sem látni. Mindannyian mocskosak és szakadtak, mint a vadak általában. A menet élén ősz hajú öreg halad, botra támaszkodva, fiatal legény halad mellette, ő támogatja. A páros lassan elindult felénk, amikor öt méterre értünk, feltartott tenyérrel jeleztem nekik, hogy állj. Ezt megértették. Aztán az öreg magyarázni kezdett, amiből egy kukkot sem értettünk. Közben egyre többen jöttek előre, gyerekek, asszonyok, némelyik csecsemővel a karján, na meg a harcosok fegyverrel a kezükben. Ettől persze a vérnyomásom is az átlagos érték felé emelkedett.
Az öreg közben magyarázott, én meg előreintettem a rajt. A kettes team szemből vette fel a tüzelőpozíciót, a hármas balra oldalazott lövésre kész fegyverekkel. Úgy döntöttem, átveszem a kezdeményezést és rájuk üvöltöttem: „Put your weapons down! Down!”
Persze egy szót sem értettek belőle, de most már több nő is mondani kezdte a magáét, meg a kezüket nyújtogatták felénk, némelyik alig három méterre tőlünk.
- Why are you talking in English to them? - Kérdezte mellettem Chris.
- I don't have a clue! Shut up! - Aztán megint elbődültem, és a föld felő mutattam. - Get down!
Ez ment volna napestig, ha Keidzsiró (Ken), a teamem japán tagja nem találja meg a megoldást. Odalépett az öreghez és félfordulattal oldalba rúgta, aztán könyökkel orrbavágta a kölyköt is. Mind a ketten elterültek, az öreg a fájdalomtól meg kiáltani sem tudott. „Down everybody!” Vakkantotta Ken, ha jól értettük  azt a nyelvet, amit beszélt. Keltáéknak nem volt ezzel gondja, sorban borultak le előttünk. Nem úgy, ahogy az akciófilmekben szokás, hasra, tarkóra tett kézzel, hanem úgy, mintha a fáraó előtt borulnának le, letérdelve, leülve a sarkaikra, földhöz nyomva a homlokukat és előre nyújtott kezekkel. Kezdetnek ez is megtette.
Az egész sokaság így cselekedett a hátul maradt lovasok kivételével, de ők inkább az erdőt figyelték és nem minket. Volt pár pici gyerek, aki nem értette, mi folyik körülöttük. Miközben hátranéztem, hogy hol vannak a többiek, főleg a lovasok (Járait láttam köztük, reméltem, lesz ötlete, hogy mit csináljunk), egy hároméves forma kislány odatipegett hozzám. Kócos, mogyoróbarna haja és nagy, sírástól vörös szemei voltak, kezében seszínű rongybaba. Nyújtózkodott, hogy vegyem fel, amit reflexből bal karral meg is tettem. Megkapaszkodott a mellényem széléből, homlokát nekinyomta a mellkasomnak és pityeregni kezdett. Picsába! Pont ez kellett a felfokozott hangulatomhoz. Végül csak megembereltem magamat, és egyébként is csak a por ment a szemembe...
Közben beügetett Járai és Csabi, szóval a picit letettem és gyorsan odaléptem hozzájuk haditanácsot tartani.
 Uram, tudom, hogy mindenkit vissza kell fordítani, ha kell erőszakkal is, aki erre jön, de most mit csináljunk velük? Úgy néznek ki, mint valami kelta cigánykaraván...
- Mi nem csinálunk semmit, csak lefegyverezzük őket, és kialakítunk körülöttük egy védelmi zónát. Rácz Zoli már hívja a parancsnokságot, ők majd döntenek.
- Ha úgy döntenek, hogy ki kell hajítani az egész bandát, akkor mit csinálunk?
Pista, szerintem ezeknek nincs hova visszamenniük. Nézz rájuk!
Csabinak később igaza lett. A másik rajjal együtt nekiálltunk lefegyverezni a férfiakat, és mindenkit száz méterrel beljebb tereltünk a fáktól. Senkit sem hagytunk elkószálni, maradtak a szekerek tíz méteres körzetében. Szerencsére ellenállás nem volt, mindenki ellenkezés nélkül hagyta, hogy elvegyük a fegyvereit, és hogy a férfiakat felületesen megmotozzuk. Közben feltűntek a szinte mindenkin lévő zúzódások és bekötözött sebek is. A szekerekbe is bepillantottunk, volt, amelyiken komplett háztartást találtunk, konyhai felszerelésekkel, kerti szerszámokkal meg ágyneműként funkcionáló bőrökkel és takarókkal, minden egy rakásra hányva. Az egyik kocsiban egy fiatal fiú feküdt, mellkasán átvérzett kötéssel. Halott volt. Az öreggel megpróbáltunk szót váltani, de semmire sem mentünk. Végül egy középkorú harcos, a három lovas egyike jött oda hozzánk és pár szót mondott latinul (vagy görögül? Csak tanulni kéne!). A lényeget megértettük: dominii, asylum. Szóval van egy rakás menekültünk, akik „politikai menedékjogot” kérnek. 
Másfél óra múlva futott be a konvoj. Két teherautó és két dzsip érkezett. Az előbbiekről „farkasok” ugráltak le, az egyik dzsipből az őket irányító kisportolt százados szállt ki, a másikból nagy meglepetésünkre Baranyay. Egy mozdulattal elparancsolt bennünket a foglyok mellől.
A százados vakkantására a farkasok azonnal a keltákra vetették magukat, mindenkit a földre nyomkodtak és elkezdték megbilincselni őket. Aki ellenállt, vagy lassú volt, vagy csak nem volt szerencséje, azt egyből ütötték-rúgták. Két altisztnél viperát is láttam, amit rendesen munkába is állítottak. Ezen persze mindannyian felháborodtunk. Ezek az emberek lehet, hogy az ellenség közül jöttek, meg barbárok, de akkor is megadták magukat! Járai tudta, hogy mi jár a fejünkben, szóval kuss!-ra intett minket, mi meg a parancs értelmében lecsendesítettük az embereket. Egyetlen dolgot tettünk csak: gyűlölettel néztünk a farkasokra. A hadsereg és az Esztergomi Területvédelmi Dandár (értsd Albert dandi Shutzstaffel-je) között megalakulása óta ellenségeskedés folyt, ami azóta csak elmérgesedett. A Morvai-puccs után a farkasok töltötték be a katonai rendőrség szerepét, jó néhány túlkapás fűződött a nevükhöz, állítólag még statáriális kivégzések is. Ehhez jött a megkülönböztetett szerepük is, mindenben egyenlőbbek voltak, ha több ellátmányt kaptak és úgy egyébként is nekik járt mindenből a jobb. Ehhez képest ki se mozdultak Esztegrom körzetéből és csak Al Bundy-nak (félrehallás és angol humor) engedelmeskedtek. Szóval szerettük őket, nyárson inkább, mint nyersen...
Mindenkit megbilincseltek, és sorba állítottak, a lovaskocsikra a saját embereik közül ült egy-egy hajtó, aztán a menet elindult Tatabánya felé az autópályán. A farkasok megmutatták, mit gondolnak a keltákról, mert lépten-nyomon ütötték meg lökdösték őket. A századosuk éppen csak tisztelgett az alesnek, aztán már ment is. Beszállt a dzsipjébe és elhajtott. Mindenki más le volt szarva.

Hetekkel később kaptunk csak hírt róluk, de addigra már a hadihelyzet megváltozott. Azt azért megtudtuk, hogy ők nem akartak Brennus alatt hadba vonulni ellenünk. A nemzetség  részt vett a Sacco-ban és a legtöbb férfi nem tért haza. Mivel az ellenszegülés biztos rabszolgaságot vagy halált jelentett volna számukra, jobb megoldás lévén menekültek hozzánk. Majd idővel kiderül, hogy jó döntést hoztak-e...