Konzel Károly elnöki főtanácsos (pár hónap és nyugalmazott elnöki főtanácsos) a teraszán ülve élvezte a kellemesen meleg, csillagfényes estét. Csipkebogyóteája már kezdett kihűlni, de úgy döntött, nem megy be a konyhába felmelegíteni, a felesége meg már aludt. Végül előhúzta a pad alól a pálinkásüveget, hogy kibélelje egy kicsit az italt.
Belekortyolt, majd hátradőlt a nyugágyon. Hamarosan minden napja így fog telni. Se megbeszélések, se fontoskodások, még az unokaöccse viselt dolgait is másképp kezelheti, ha akarja kezelni őket egyáltalán. Szeretett politizálni, nem volt azzal semmi gondja, nem kis része volt abban, hogy az ókorba szakadt területből országot (birodalmat, Károly, birodalmat!) építettek. De elég volt. Kicsit foglalkozhat magával is. A családdal, másképp, mint eddig. Vehetne egy házat valahol vidéken, valami átkerülés előttit, azt felújíttatná... Vagy építtethetne egy teljesen újat valahol a kinti területeken, az őserdő közepén. Valami biztonságos helyen, persze. Ha nyugalom lesz körülötte, megírhatná a memoárját is. Ha pedig a gyomra kicsit rendbe jönne, utazgathatna is, a világ tele van érdekesebbnél érdekesebb területekkel. Még Fiumében sem járt. Megnézhetné mondjuk Rómát. Vagy Athént. Vagy Masszíliát. Alexandriát. A legfelső szintekkel áll napi kapcsolatban, biztos tudna szerezni engedélyt ezekhez az utazásokhoz. Még tíz éve biztos van, ha vigyáz magára, akár több is. Ha nem lesz az az állandó feszültség, idegeskedés, a felellőségérzet... Ha ki tudja vonni magát. Akkor talán a gyomra is...
Hirtelen valami ismerős, jóleső melegség öntötte el, talán nem is a melegség a legjobb szó rá, először a pálinkára gyanakodott, de az a pár csepp igazán semmiség, ráadásul ez az egész is jóval összetettebb, mélyebb, már-már émelyítően szentimentális, mintha...
Valahol messze -
Mint mikor a felesége szerzett valahonnan abból a parfümből, amit az átkerülés előtt használt és a harmincötödik házassági évfordulójukon azt fújta magára és ez az egyetlen illat úgy elvarázsolta, mintha sose kerültek volna át, mintha most is fiatalok lennének és szerelmesek és -
Mint mikor Albert elnök úr meglepte egy üveg Teleki vörössel, olyannal, amit akkor ittak, mikor először találkoztak, az már az ókorba szakadás után volt, de még minden a régi volt körülöttük, a régi világ utolsó rúgásai, és a bor íze, szaga visszavitte azokba az izgalmas napokba, amikor még semmit sem tudtak, mi lesz velük, csak azt, hogy bármi lehet -
Valahol messze, a magasban egy repülőgép zúgott.
A jóleső melegség egy pillanat alatt átváltott ideges, hideg feszültségbe. A faasztalra lökte a mázas agyagbögréjét, nem foglalkozott azzal, hogy a pálinkaszagú teája kiborul, majd kínnal felállt és kilépett a terasz teteje alól.
Repülőgép, teljesen tiszta a hang, nem a képzelete játszik vele, az a pár csepp pálinka meg...
Sugárhajtású. Sugárhajtású repülőgép, nem azok a primitív kávédarálók, amiket mostanában kezdenek összekókányolni.
Nem is léghajó.
Kiszaladt a vér a fejéből a hirtelen mozdulatra, jobb híján a szárítókötelet tartó hántolt farúdba kapaszkodott, trikói és felesége méretes bugyijai lengedezni kezdtek a lökéstől. Egy pillanatra minden elsötétült előtte, mérgesen próbálta kipislogni a homályt a szeméből, látnia kell, ha tényleg az, aminek hallatszik, akkor látnia kell, hogy azok a színes fénypontok méltóságteljesen elúsznak a csillagos háttér előtt.
Sok évig lakott egy légifolyosó alatt, egy barátjánál is sokszor vendégeskedett, aki fölött a budapesti repteret közelítették meg az utasszállítók, szinte állandóan, már fel sem tűnt neki sem a zúgásuk pár óra után. Ez volt annyira ismerős, mint a parfüm, vagy a Teleki vörös.
De az átkerülés óta nem emelkedett a levegőbe sugárhajtású gép, belátható időn belül nem is fog, amik meg átjöttek, pár órán belül lepotyogtak, néha még ma is találnak egy-egy roncsot, meg még többről beszélnek különféle anti legendák, ha csak a tizede takar valódi roncsot, az is sok.
Meglátta a fénypontokat. Színes, szabályos időközönként ismétlődő villanások, tisztán, fényesen, egyértelműen. Becsukta a szemét, újra kinyitotta, ott voltak. A zúgás lassan elhalkult, a fénypontok pedig beúsztak egy felhő sötét tömege mögé.
És vége.
Konzel Károly (hamarosan nyugalmazott) elnöki tanácsos ott állt a kertjében, a szárítókötél rúdjába kapaszkodva és tátott szájjal bámulta az eget. Az aznapi újság „Érdekességek” rovatában egy olyan házaspár szerepelt, akik már mindketten az átkerülés után születtek és a napokban tudták meg, hogy ikreket várnak.
A tücsökciripelés nyomasztóan hangosnak tűnt. A tanácsos első gondolata az volt, hogy meg kellene húznia a pálinkásüveget, de végül mégiscsak a telefon felé indult.
A fekete autó reggel hétkor állt meg a háza előtt. Konzelné nem ismerte a két kiszálló fiatalembert, de az igazolványukat látva beengedte őket az előszobába.
- Még alszik a férjem – közölte velük, igyekezve némi rosszallást is vinni a hangjába, elvégre szombat reggel ne zavarjanak fontos állami ügyekkel egy nyugalmazás előtt álló, élemedett korú elnöki tanácsost. - De szólok neki, ha fontos.
- Fontos – bólintott egyszerre a két fiatal férfi.
- A szakácsnőnk még nem érkezett meg, nem tudom megkínálni önöket semmivel.
- Szükségtelen, asszonyom.
Bár Konzel nem aludt sokat, mégis úgy pattant ki az ágyból, mintha legalább húsz évvel fiatalabb lenne. Csak az ízületek recsegése árulkodott arról, hogy a mutatványt nem kellene túl sűrűn megismételnie.
- Hol a köntösöm? - nézett a feleségére.
- Inkább öltözz fel – javasolta az asszony.
- Eh! - legyintett a tanácsos. - Na. Szólj Panninak, hogy csináljon kamillateát.
- Még nincs itt, csak hét óra van.
- Akkor főzz te!
- Te meg fésülködj meg, mielőtt mész fontoskodni. Meg öltözz fel.
- Hagyjál – mordult hátra Konzel, majd ahogy volt, köntösben, mezítláb, kevés megmaradt haját kócosan hagyva kicsoszogott a hálószobából.
A magasabbik férfi gondosan becsukta a dolgozószoba ajtaját, majd közelebb hajolt hozzá, mintha hallgatózna.
- Jól szigetel – biztosította Konzel. - Nyugodtan beszélhetünk.
Leült az íróasztala mögé, két vendége kisebb, de kényelmes székeken foglalhatott helyet vele szemben. Sok fontos döntést beszéltek már át ebben a szobában, sokszor úgy, hogy Albert elnök úr ült Konzel székében, a tanácsos pedig az egyik vendégszékről próbált belekötni mindenbe, amibe csak tudott. Inkább egy Konzel zavarjon be, mint az Élet, ahogy Albert szokta mondani.
- Az éjszakai telefonjairól van szó – tért egyből a lényegre az alacsonyabbik. Be se mutatkoztak, szaladt át a tanácsos fején, csak az igazolványukat húzták el a szeme előtt. Pont mint azokban a régi filmekben a rendőrök, pedig ezek nem rendőrök és a régi filmekből sem láthattak túl sokat. A nevüket persze nem tudta elolvasni, főleg szemüveg nélkül nem.
- Igen – bólintott Konzel.
- A VIP kódját használva több testületi támaszpontot, ügyeleti helyet felhívott.
- Igen.
- Nem volt rá felhatalmazása.
- Azért van VIP kódom, mert nincs szükségem felhatalmazásra minden apró-cseprő ügyhöz.
- Egy fegyveres szolgálatot ellátó őrhely zavarása ön számára apró-cseprő ügy, tanácsos úr?
- Nem zavartam őket. Információkat kértem, fontos.. állami fontosságú dologgal kapcsolatban. Nem ez az első eset, hogy információkat kérek fegyveres szervektől. Az önöké is készségesen segített nekem mindig, már akkor is, amikor maguk még csak olvasni tanultak.
A magasabbik egy papírt vett elő, rajta tucatnyi névvel.
- Őket hívta fel éjfél és hajnali egy között. Laktanya, gátőr, repülőtéri szolgálat, még a Vár kommunikációs központját is a rejtett számukon. Mégis, mi alapján választotta ki ezeket az objektumokat? Felütötte a noteszét és amire rábökött?
Konzel érezte, hogy valami csomóba ugrik a gyomra mélyén erre a hangnemre, pedig megfogadta, hogy nem idegeskedik, nem akarja hátralevő nyugdíjas éveit egy szánalmas gyomorfekélyes roncsként leélni. De ez a pimasz senki tacskó, még hogy...
Igyekezett minél méltóságteljesebbnek, megingathatatlannak tűnni, bár az összképet rontotta az öltözéke és a füle fölött szanaszét meredező hajszál-antennaerdő.
- Egy bizonyos vektoron fekvő posztokat hívtam fel. - Íróasztalán egy üveglap alatt Ómagyarország térképe feküdt, bütykös ujjával húzott is egy vonalat durván Esztergom alól a Gellérthegy felé. - Ezen.
- Mi oka volt erre?
- Hallottam valamit, ami fontos lehet, ellenőrizni akartam.
- Mit hallott?
Konzel egy darabig méregette a két fontoskodó tacskót, de végül az igazolványuk döntött. Ha ő sem tiszteli azt az intézményi struktúrát, aminek a kialakításában részt vett, akkor ki tenné? Sóhajtott egyet. Jól jött volna a kamillateája.
- Egy sugárhajtású repülőgépet – közölte.
A két alaknak a szeme se rezzent.
- Egy sugárhajtású repülőgépet?
- Ahogy mondom. Maguk maximum csak képen vagy filmen láthattak ilyet, de én annak idején sokkal találkoztam. Felismerem.
- És a telefonok?
Konzel újra a térképre bökött.
- Itt vagyunk mi. Egy rövid ideig láttam a gép fényeit is, nagyjából erre ment, ami logikus is, mert ez volt az a folyosó, ami...
- Tehát látta is?
- Most mondtam, hogy láttam a fényeit.
- Először azt mondta, hogy hallott valamit.
Konzel nem felelt rögtön, hagyta, hadd sűrűsödjön a csend, a tárgyalásain is mindig ezt alkalmazta, amikor a rosszallását akarta kifejezni. Az a nyugtalanító érzése támadt azonban, hogy erre a két ügynökre ez nem hat.
- Először csak hallottam, utána láttam is – közölte mereven.
- Éjszaka? Éjfél környékén?
- Ezeken a gépeken mindig villognak fények.
- A léghajókon is.
- Uram, én láttam már léghajót is, sugárhajtásút is, mindkettőből jóval többet, mint maga valaha is fog. Higgye el, felismerem a különbséget. A hajtóműzúgásról nem is beszélve. És mielőtt megosztaná velem azt a felfedezést, hogy a léghajónak is van hajtóműve, ne tegye.
A két férfi a papírjaiba merült egy kis időre.
- A telefonjaiban nem beszélt a felfedezéséről – nézett fel végül a magasabbik. A másik a körmét piszkálgatta.
- Nyilván tudják, hogy nem. Nyilván nem azért vagyok elnöki tanácsos, mert felelőtlenül fecsegek össze-vissza.
- Egész pontosan mit mondott a telefonba?
- Nyilván tudják ezt is.
- Tanácsos, nem rögzítünk minden beszélgetést, csak azt tudjuk, amit az ügyeletesek elmondtak. Maga mit állít, mit mondott?
Konzel eljátszott a gondolattal, hogy kizavarja őket a fenébe. Végül nem tette, öltözéke nem tűnt a legalkalmasabbnak egy ilyen jelenethez, ha meg esetleg alaposan túllépve a hatáskörüket erőszakot alkalmaznának vele szemben, még rosszabbul sülne el az egész. Még csak az hiányzik, hogy pályája végén kócosan, pizsamában hurcolják el bilincsbe verve, az ébredező villanegyed szeme láttára. Ezt még az sem tenné jóvá, ha utána Albert elnök úr elevenen megnyúzatná ezt a két tahót. Mert megtenné, afelől semmi kétség.
- Csak annyit kérdeztem, hogy észleltek-e szokatlan légitevékenységet, hangot vagy látványt.
- Mit szóltak a kérdéshez?
- Előírásszerűen nyugtázták az információkérést és továbbították az őrszemekhez.
- De nem észleltek semmit.
- A hívás idején nem. Kértem, hogy ha valamelyik őrszem észlelt volna valamit, akkor a részletekkel hívjanak vissza.
- Visszahívták?
Konzel kezdte érezni, hogy mennyire hiányzik az a pár óra alvás az éjszakájából. Vagy ha lenne kávéjuk... Vagy csak valami igazi tea...
- Vártam egy darabig, de nem.
A magasabbik férfi bólintott.
- Mert nem észleltek semmit, tanácsos.
- Akkor miért vannak itt? - fortyant fel Konzel.
- A szokatlan telefonjai miatt. Nyilván mindenkivel előfordulhat az, hogy a képzelete furcsa játékot játszik vele, nincs is ezzel semmi gond, de... Megkérdezhetjük, hogy mit csinált, amikor úgy vélte, egy sugárhajtású repülőgépet hall?
A tanácsos kezdett elbizonytalanodni. Eszébe jutott a felesége parfümje, Albert Teleki vöröse, az a nosztalgikus hangulat, az átkerülés és a nyugdíjas éveinek tervezgetése. Sugárhajtású gép? Beleillene a sorba. Elvégre utazást tervezett. Ugyan mivel ment volna az átkerülés előtt Alexandriába, ha nem egy ilyen géppel? Természetesen Malévvel, támogatni kell az állami vállalatokat. Ez a két taknyos azt se tudja, mi az a Malév.
- Iszogattam a teraszomon – felelte. - Ott jöttek be mellette.
- Iszogatott?
- Csipkebogyóteát.
- Csipkebogyóteát?
- Azt szoktam. Teszek bele pár csöpp pálinkát, a gyomrom miatt.
A két férfi összenézett.
- Értjük, tanácsos.
Konzel tudta, mire gondolnak. Természetesen nincs igazuk, de... Kinek van igaza? Ugyan hogy lenne igaza egy ilyen vénembernek, mint ő, amint pálinkaszagúan telefonálgat egy agyában zúgó lökhajtásost kerestetve olyan kiskatonákkal, akik lehet, hogy eredetileg keltának születtek?
- Nem akarjuk, hogy önnek bármiféle kellemetlensége származzon ebből az... a sajnálatos esetből – törte meg a csöndet az alacsonyabbik. - A telefonjait fogadó ügyeleteseket diszkrécióra kértük, nyilván öntől sem fog kiszivárogni semmi. Vegyük úgy, mintha semmi sem történt volna.
Konzel még nem ért a fejében kavargó gondolatok végére; csak némán bólintott.
A magasabbik eltette a papírját majd Konzelre nézett.
- A VIP kódját viszont visszavonták, tanácsos – közölte vele. Régen „víájpí”-nek mondták, futott át Konzel fején, de tudta, hogy ez csak a méreg előszele, ami mindjárt elönti. Már érzi, hogy remeg az az átkozott vacak a gyomrában. - Erre a kis időre úgyse lesz rá szüksége.
- Mi az, hogy visszavonták? - találta meg végre a hangját. Öregesen remegett, szinte már szánalmasan. - Ha ezt Albert elnök úr megtud...
- Albert elnök úr hagyta jóvá – vitte be orvul a végső ütést az alacsonyabbik.
Méltó búcsúztatást szerveztek neki, többször látta bővülni a meghívottak listáját, gyakorlatilag mindenki eljön, aki számít, tisztelegni Konzel Károly elnöki tanácsos pályája előtt. Beszédek, méltatások, kitüntetés, majd egy szűkebb körű fogadás a parlament éttermében – utána pedig a várva vár nyugdíjasévek. A jeles nap alkalmára a gyomra is összeszedte magát, persze a gyógyszereit azért bevette. Még a felesége is ügyelt arra, hogy ne idegesítse fel a végehosszanincs készülődésével. Jó asszony, újra elvenné.
Albert elnök úr behívta az irodájába a kezdés előtt, hogy pár szót válthassanak nemhivatalosan is, mint a régi szép időkben. A semmitmondó csevegés helyett azonban egy páncélkazettát vett elő a tölgyfa íróasztalából, gondosan kinyitotta, majd intett Konzelnek, hogy nézze meg, mi van benne.
Egy újság volt, nem túl jó állapotban. A széle mintha megégett volna, vagy sárba merült, vagy mindkettő.
- Ez most mi? - nézett értetlenül Albertre.
Ómagyarország első embere – jelenleg épp államelnök beosztásban – intett neki, hogy próbálja meg szemüveggel. Konzel feltette a szemüvegét.
- Egy régi Népszabi – állapította meg. - Nekem is van pár újságom otthon, néha nosztalgiázok. Mondjuk ezen látszik, hogy kazettában tartod, az enyémek sokkal sárgábbak.
- Nézd meg a dátumot – kérte Albert.
Konzel megnézte, majd gyorsan le kellett ülnie.
- Ez valami vicc? - kérdezte.
- Olyannak ismersz? Főleg a mai szent napon? Nem. - Albert is leült, kicsit nézegette a nyitott páncélkazettát, majd lecsukta, de nem zárta be. - Ezzel még tartoztam neked. A repülődön találtuk.
Az a rohadt csomó csak megvan még, szaladt át Konzelen.
- A repülőmön?
- Ami nem létezik, ugyebár. Sajnálom, de nagyon kényes helyzet volt, szerintem hálás is vagy, hogy nem keveredtél bele jobban.
- De...
- És nem is fogsz jobban belekeveredni – szögezte le Albert ellentmondást nem tűrően. - De mondom, tartoztam neked ezzel. Azt pedig nem kell mondanom, hogy ez már nem a te ügyed. Amikor kilépsz az ajtón, elfelejted. Radnai a folyosó végén vár, a helyedhez kísér majd és mindenben a segítségedre lesz, ha kell valami. De most még feltehetsz öt kérdést, amikre röviden válaszolok, ha tudok. Érted? Elfogadod így?
Konzel gondolkodás nélkül bólintott. Ismerte az elnököt, ismerte a hangjait is. Ez a mostani az a hang volt, amin kijelenteni szokta a dolgokat, azokkal nem lehet vitatkozni, csak elfogadni. A másik opció sem kevésbé radikális, de cserébe maximálisan kellemetlen.
Öt kérdés? Mint valami mesében, ahol kifogják az aranyhalat. Bár érdekes lenne végigvinni, most ki a hal és ki a horgász.
- A repülőgép is... átkerült? - kérdezte végül. Érezte, hogy kiszáradt a szája. Azt a Radnai gyereket majd elküldi valami frissítőért, hogy ne krákogja végig a saját beszédét.
Albert némán bólintott.
- Azt hittem, ez egyértelmű – mondta kicsit később. - Ezt nem is számítom be kérdésnek.
- És az az újság – bökött a páncélkazettára Konzel. - Onnan van?
- Ne kérdezz egyértelmű dolgokat – korholta Albert, majd megkocogtatta a karóráját. - Az időt is figyeld. Mindjárt mennünk kell. És mielőtt megkérdezed: igen, a repülő az átkerülés utáni jövőből jött. Az ottaniból. Utánunkból.
- Tehát több átkerülés volt – mormolta a nyugalmazott főtanácsos.
- Reménytelen vagy – közölte vele Albert. - Ezt beszámíthatnám a harmadik kérdésnek. De ha választ akarsz, akkor fogalmunk sincs. Lehet, hogy valami utóműködés. Mint a földrengéseknél. Hány kérdésed van még? Legyen három.
- Négy – keményített be Konzel.
Albert újra megkocogtatta az óráját.
- Én vettem észre a repülőt? Úgy értem, először? Így figyeltetek fel rá?
- Természetesen nem – ingatta a fejét Albert. - Nincs radarunk, de másnak is van szeme. Meg füle.
- Lezuhant?
- Szerinted?
- Hol?
- Szerinted megmondom? - Albert az íróasztala fiókjába csúsztatta a kazettát, kulcsra zárta a fiókot, majd nagyot sóhajtva felállt. - Öt kérdés. Indulnunk kell.
- Nem – toppantott egyet Konzel. - Nem válaszoltál mindre. Ö... túlélők?
Albert az irodája ablakához lépett.
- Akadtak – mondta.
- És sok... sok mindent tudtatok meg a... jövőről?
- Pár napilap meg a kihallgatások. Nem olyan sokat, mint szeretnénk. Semmi különös, amúgy.
- És mit szóltak a mi... átkerülésünkhöz?
Albert megfordult, az ajtó felé intett.
- Indulnod kell. Radnai odakint vár. Amikor átléped a küszöböt, elfelejted. Ugye tudod, hogy ha...
- Tudom – bólintott hidegen Konzel, de nem mozdult. - Mit szóltak az átkerülésünkhöz?
Albert az idős férfi mellé lépett és szelíden, de határozottan felsegítette a székből. Egy hosszú pillanatra egymásnak feszült a tekintetük.
- Semmi jelét nem találtuk annak, hogy tudnának róla, Károly – közölte halkan Konzellel. - Ahonnan ők jöttek, ott nem volt átkerülés.
A nyugalmazott főtanácsos legszívesebben visszarogyott volna a székbe, de az elnök erős karja nem engedte.
- És akkor ez mit jelent? - kérdezte úgy, mintha egy utolsó kötélbe kapaszkodna a zuhanás előtt.
- Fogalmam sincs – ismerte be Albert. - De talán már érted, miért tartjuk ezt az egészet titokban.
- Meddig? - Konzel fejében évek számai keringtek, megélheti még, ha talán, esetleg, legálisan, csak úgy, vagy szívességből, szánalomból...
- Meddig, meddig – korholta Albert. Már az ajtónál álltak. - Itt a küszöb, tanácsos úr. És most, érdemeinek elismerése mellett...
Lenyomta a kilincset, a vastag, párnázott ajtószárny kitárult. A folyosón egy aggódó képet vágó, magas, középkorú férfi várakozott.
- Valami gond van? - kérdezte.
- Semmi, semmi – mosolygott rá Albert elnök úr, majd barátságosan megölelte a nyugalmazott főtanácsos. - Kérem kísérje be a díszterembe Konzel urat. Ott találkozunk.
Az ilyen búcsúztatások kicsit el is temetik az embert, gondolta Konzel Károly és a nyelve hegyén valami miatt egy régi vörösbor emléke bizsergett fel. Milyen jó lesz még öregebbnek lenni, amikor már nem érzi az ízeket...
Kommentek