Második rész
Édes Erdély, itt vagyunk


    Könyvtárainkban megtalálhatóak az Átkerülés előtti évezredek hódító birodalmainak sikerei, majd elkerülhetetlen bukásuk is. Nekünk pedig lehetőségünk nyílik arra, hogy tanuljunk az egyszer már lejátszott történelem hibáiból, hogy leszűrjük magunknak az erényeiket, és olyan civilizációs politikát alakítsunk ki, ami mind rövid- mind hosszútávon életképes és fenntartható lesz, ami csak a szükséges mértékű szenvedést hozza a meghódítandókra és amivel hódító és alávetett csak erősödik, gazdagodik. Birodalmat építünk, az általunk ismert jövő kötelez rá minket, hogy ezt jól tegyük. Ha így is kudarcot vallunk, akkor olyan világba kerültünk, ahol lehetetlen bármilyen nagy vállalkozás számra, hogy sikerrel járjon.

Vinitor M. (szerk.) Bevezetés az emancipáció művészetébe
Piliscsaba, Á.Ú. 24, Pázmány Péter Egyetemi Nyomda


A szép simára gyalult, diófapáccal kezelt ajtó elé léptem, majd határozottan bekopogtam.
- Lépjen be! - harsant fel odabent egy erőteljes hang. Egy utolsót simítottam még az egyenruhámon - pár gombot már fel kellene varrni rendesen -, majd engedelmeskedtem.
Varga ezredes vékony, szikár férfi volt, szinte mindenki meglepődött akkor, amikor először találkozott vele. A róla keringő mendemondák és a hírek alapján egy hatalmas termetű, nyers erőtől sugárzó alak rajzolódott ki az ember lelki szemei előtt, az íróasztal mögött ülő ezredesnek azonban csak a szeme ért fel a hírével. Égető, átható tekintetét nem lehetett sokáig állni.
- Szondi Zsombor főhadnagy? - fogadta a tisztelgésemet.
- Jelentkezem, ezredes úr!
- Pihenj. - Az falra szögezett hatalmas térkép felé intett, ami alatt pár összetolt faszék sorakozott. - Hozzon egyet és üljön ide. Kér valamit inni?

- Köszönöm, nem.
Megragadtam az egyik széket és helyet foglaltam az íróasztallal szemben. A szúnyoghálóval fedett ablakon megtörve áradt be a kinti napfény. Hamarosan május. Az év legszebb időszaka, főleg itt a hegyekben, az érintetlen erdők közepén.
Érintetlen...
- Elolvastam a jelentését - vette maga elé az apró betűimmel teleírt lapot, megfordította, mintha a hátoldalán is el kellett volna olvasnia valami fontosat. - Alapos munka. Szerémi törzsőrmester az állapotára hivatkozva halasztást kért még a jelentéstevés alól. Maga szerint ez indokolt?
Pár mondat, és máris azt akarja, hogy mószeroljam be a társamat. Hülye Kolos, mikor szabadulok már meg tőled?
- Teljes mértékben indokolt, uram - feleltem határozottan. - Az is kisebbfajta csodának tekinthető, hogy a bajtársam életben maradt.
Felvonta a szemöldökét.
- Az állapotfelmérése szerint írni minden további nélkül tudna - jegyezte meg. - Nem hiszek a csodákban, főhadnagy. A körülmények szerencsés közrejátszása történt, mindez párosítva az ön lélekjelenlétével. Ennyi történt, semmi több.
ha a lélek lehet sziklaszilárd, akkor a kősziklában is lehet lélek
- Ez csak egy szókép volt, uram - közöltem.
- Ja, vagy úgy. - Újra felemelte a jelentésemet, összeráncolta a homlokát, miközben elolvasott pár mondatot. - Sajnálom, hogy nem járt sikerrel a küldetése, főhadnagy. Bár a magam részéről felelőtlenségnek tartottam a Bodza-expedíció elindítását, és igazam is lett.
Ráhagytam. Óvatosan bólintottam egyet, annak veszi, aminek akarja.
- Semmiféle nyomára nem akadtak az eltűnt expedíciónak? - kérdezte.
- Ö... úgy emlékszem, leírtam a jelentésemben, uram.
- Olvastam a jelentését, mint már említettem, hadnagy - nézett rám neheztelően. - De tudom, hogy maga egy olyan ember, aki csak olyat ír le, amit alá tud támasztani. Olyan nyomokra nem akadtak, amit nem akart megemlíteni, mert annyira bizonytalannak, vagy légből kapottnak tűntek?
- Nem, uram.
- Kézdivásárhelyen sem hallott semmit az expedícióról?
- Nem említettek semmi olyat, amit összefüggésbe tudtam volna hozni vele, uram.
Sóhajtott egyet, majd hátradőlt a székében. Fűzfaágakból fonták a székét, karfája, támlája szépen ívelt, biztos nagyon kényelmes is.
- Magunk között vagyunk, főhadnagy - tolta az egyik papírhalom mellé az írásomat. - Elhagyhatná az állandó uramozást. Ráadásul úgy tudom, idősebb is nálam.
- Kicsivel több, mint egy évvel - bólintottam. - Még az Átkerülés előtt születtem. Nem sokkal.
- Bizonyos értelemben már én is éltem akkor - egyenesedett ki Varga. - Mit nehezebb tologatni, ezeket az aktahegyeket, vagy a terepkerékpárt egy hegyi ösvényen?
- A Neuzert - vigyorogtam rá.
- Hát ebben egyetértünk. Kérdezősködött az expedíció után?
- Nem.
- Miért nem?
- Úgy tudom, minősített információ az expedíció ténye. Azonkívül szinte bizonyos, hogy elmondták volna, ha tudnak valamit.
- Hacsak nem miattuk veszett nyoma a mieinknek.
- Kétlem.
- A jelentése alapján modern tűzfegyverekkel rendelkeznek. Jó taktikával, csapdaállítással...
- A fegyver egy dolog, a szándék meg egy másik. Kézdivásárhely már hosszú évek óta arra készül, hogy Ómagyarország része legyen. Miért támadnák meg az egyik expedíciónkat? Ráadásul a tervezett útvonal nem is érintette a kézdiek területét, maximum a vazallus falvaikét, de azokat pedig kerülték. Legalábbis kerülniük kellett.
Lecsavarta a kupakot a töltőtolláról és pár sort firkantott az asztalon fekvő nyitott füzetbe.
- Hajlok rá, hogy igazat adjak magának - mondta közben. - A segédtisztemtől megkapja majd az emancipációs osztag jelentésének meg akciótervének másolatát. Kézdivásárhellyel kapcsolatban. - Felnézett rám, visszacsavarta a kupakot a tollára. Kisujjára pár elmosódott tintafolt ragadt. - Olvassa át és véleményezze, beleírhat majd az anyagba. Esztergom azt akarja, hogy minél előbb csatoljuk be azt a területet, az eljárásrendet át is lépve, ha kell.
- Mire ez a sietség? - kérdeztem.
- Választási év van és félő, hogy a nemzetgyűlésben a lassítók kerülnek többségbe. Kész helyzet elé akarják állítani őket.
Nem is olyan rossz dolog kiszakadni egy időre a napi hírekből. A fenének kell folyton felrúgni az egyszer már kialakított ütemterveket és semmibe venni a korábban kötött megállapodásokat, kiegyezéseket.
- Ha nem túl hosszú az anyag, holnapra átnézem - ígértem. - De nem vagyok emancipátor.
- Pont ezért kérem. Maga másképp volt ott, olyan dolgokat is látott, amit az emancipátorok nem. A jelentése alapján maga egy nagyon gyakorlatias ember. Ráadásul látta a kézdivásárhelyieket harcolni is. Találkoznia kell majd a megtörők századosával is.
- Állomásoznak Brassóban megtörők? - kérdeztem csodálkozva.
- Egy század. Fel kell készülnünk minden eshetőségre.
Egy pillanatra felvillant bennem pár véres kép arról, hogyan trancsírozzák szét Dávid harcosait a rikító színekre festett ómagyar pusztítók. Majd Anna házát láttam, amint vöröses lángok emésztik el az erdő közepén.
- Semmi szükség nem lesz rájuk - mondtam, majd megborzongtam. Varga egyből kiszúrta.
- Gondolja?
- Biztos vagyok benne. Ha május közepén vonulnak be, szerintem még virágszőnyeget is kapnak.
Fáradtan megdörzsölte a halántékát.
- Jó lenne.  A jelentése alapján úgy tűnik, ez a Pál vezér nagy hatást tett Önre, kíváncsi le...
Újabb kopogás szakította félbe.
- Szabad! - szólt ki ingerülten. Egy papi gallért viselő, rövid, fekete hajú fiatal férfi lépett be, hosszú, fekete ruhája alatt jól látszott a kezdődő pókhasa.
- Dicsértessék! - nézett végig rajtunk.
- Egy órával ezelőttre kérettem ide! - nézett rá mérgesen Varga.
- Nem tudtam előbb szabadulni. Nem vagyok állományban, hogy minden otthagyhassak, ha kapok egy parancsot.
- Üljön le - bökött Varga a térkép felé. Felálltam.
- Kint várok - ajánlottam fel, a széket pedig a pap felé toltam. - Foglaljon helyet, atyám.
- Nem kell kimennie - állított meg Varga. - Üljön oda félre, mindjárt folytatjuk.
Bólintottam, majd helyet foglaltam a Száva alatt. Igyekeztem nem nézni a térképre, megvoltam az ottani emlékek nélkül is.
- Arról a tölgyemberről van szó - tért egyből a lényegre Varga.
- Aki fel akarja áldozni magát? - fészkelődött kelletlenül az atya a székén.
- Az.
- Nem normális. Be kell zárni az ilyet.
Varga sóhajtott egy nagyot, éreztem annyi feszültséget benne, mintha leordította volna az fiatal atya rövidre nyírt fejét.
- Itt most nem a véleményünk számít, atyám, hanem az, hogy az emancipációs alapelveknek megfelelően kell megoldanunk ezt a kínos helyzetet. Ebben kérném a segítségét.
- Az emancipációs alapelvek szerint nem egyházi személyként nem avatkozhatok bele a pogány törzsek vallási dolgaiba. Ez szerintem körülbelül olyan, mintha magának úgy kellene hódítania, hogy nem használhat fegyvert, de mivel köt az egyházfegyelem, az adott keretek közt mozgok, ezredes úr.
Varga eleresztette a füle mellett a kioktatásnak szánt okoskodást.
- A következőket tudtam meg - húzott elő egy papírt az egyik kupacból és a pap elő tette. - A születésekor a köldökzsinórját és a méhlepényt elásták a tölgyfa gyökereihez, ezáltal a fa meg az ember gyakorlatilag egynek számít és valami nagy szentséget is képviselnek, vagy ilyesmi, maga ehhez jobban ért.
- Az ilyen pogánysághoz nem én.
- Biztos jobban, mint én - nézett fel szigorúan a papírjából Varga. - Idén nagyon rossz volt a termés, ezért a törzs úgy döntött, hogy fel kell áldozni a tölgyet és a hamvaival új életet adni a földjüknek. A tölgy pedig az embert is jelenti, mert össze vannak kapcsolva.
A pap megigazította a fehér gallért a nyaka körül. Kint kellemes, tavaszi idő volt, úgy látszik, neki már ez is túl meleg. Vagy csak a csuháját szabták kissé vastagabbra a kelleténél.
- Ez közigazgatási probléma - jelentette ki, láttam, hogy Varga szeme sarkában megrándul egy izom. - Az emancipáció alá vett területeken szigorúan tilos az emberáldozat minden formája, az önkéntes is. Úgy tudom, még a szerződéses területeken is. Ki vannak dolgozva a büntetési tételek is.
Varga felállt a fonott székéről, de ahelyett, hogy az asztalon átnyúlva megragadta volna a papi gallért és a hozzá tartozó személyt, a szúnyoghálós ablakhoz sétált. Érdeklődve figyeltem a jelenetet, ő lenne a rettegett hírű Kőszikla Varga?
- Szeretném szebben megoldani a kérdést - mondta az ablaknak. Odakint valamit elkezdtek kikalapálni, a fémes csengés ide-oda pattogott a pár hónapja felhúzott barakkok között. - Ez a törzs önként behódolt nekünk, csak akkor nyúlok keményebb kényszerítő eszközökhöz, ha nincs más mód. Jelenleg pedig van. Azt is elmondom, micsoda.
- Kíváncsian várom - tette vissza a lapot az asztalra a pap.
- A vallásszabadságot egyedül csak a köztörvényes cselekedetek tilalma szabályozza - mormolta Varga. - Ami a legtöbb anti vallás esetében fából vaskarika, de ebben a keretben kell mozognunk. A tölgyet elégetik, szétszórják, legyenek boldogok. Úgyis rendesen megműveltetjük jövőre a földjeiket, még örülnek is majd, hogy bejött a hókuszpókusz. Arra gondoltam, hogy a tölgyembert kellene leválasztani a fáról. Én szívesen elmagyarázom neki, hogy attól, hogy a születései melléktermékeivel megtrágyázták a szent fájukat, még semmiféle kapocs nem alakult ki kettejük között, de tartok tőle, hogy nem értené meg. De ha maga kivenné belőle a fa lelkét, meg a fából is az övét, és ezt a kettőt belerakná mondjuk egy fonott bábuba, akkor mindenki megnyugodhatna.
- Hogy mit csinálnék? - húzta fel a szemöldökét a pap.
- Áldozathelyettesítő módszer - fordult vissza felé Varga. - Régi, kidolgozott emancipációs fogás. Maguknak nem tanítanak emancipációt?
- Nem arra szakosodtam - vonta meg a vállát a pap.
- Akkor meg miért helyezték egy ilyen hadtesthez? - sóhajtotta Varga, látszott rajta, hogy nem vár választ.
Biztos nem volt eléggé benne a pikszisben ahhoz, hogy valami civilizáltabb helyre küldjék, gondoltam. Vagy beleköpött valami fejes levesébe. A gunyoros képét elnézve az utóbbit is simán el tudtam képzelni a fiatal atyáról.
Varga visszaült az asztala mögé, a fonott szék recsegett egy kicsit a súlya alatt.
- Az a lényeg, hogy az emberáldozat szokásának nyomai egy csomó népszokásban megmaradtak, csak ott már valamivel helyettesítik, fával, szalmabábbal. Nem olvasott erről se? Nem hiszem el.
- Valamit olvastam - ismerte el az atya.
- Na, akkor meg is vagyunk. Kicsit felgyorsítjuk a folyamatot, tudják, hogy maga valami olyan ember, aki a hókuszpókuszos dolgokkal foglalkozik, holnap összedobjuk a bábut, kitalál valami kamuszertartást, és mindenki megnyugszik. Mondjuk holnap hajnalban, kint a tölgynél. Majd küldetek egy járőrt magáért.
- Várjon, várjon, lassítsunk csak egy kicsit - emelte fel a kezét a pap. - Azért ez nem így működik.
- Ez az egész hóbelevanc nem működik,  bár nem akarom megsérteni, atyám - nézett szigorúan rá Varga. - Ők hisznek benne, tudják, hogy maga is hisz valamiben, és mindebből kijön az, ami nekem jó. Ha megbocsát, a főhadnagy úrral fontos megbeszélésem van.
A pap rám nézett. Esetlenül bólintottam, mintha köszönnék, bár ez már megtörtént.
- Az emancipációs eljárásokat tényleg nem ismerem jó, mert nem ide készültem - fordult vissza Varga felé -, de nekünk is megvannak a magunk előírásai. Szigorúan tilos részt vennünk a pogány kultuszokban, hogy ne mossák össze semmivel az evangéliumunkat.
- Felőlem a miatyánkot is elmondhatja neki, a lényeg az, hogy magának kell valamit csinálnia, mert maga az ómagyar szent ember. Ezt már nagyon jól tudják.
- Akkor is azt a látszatot keltem, amit nem lenne szabad - ellenkezett a pap. - Különben is, miért csak én jövök szóba? Ott van a református pap is, szerintem neki simán belefér.
- Nincs itt a református pap - világosította fel Varga. - Egy felmérőcsoporttal járja végig az Olt völgyét.
A fiatal atya mormogott valamit az orra alatt, ami gyanúsan káromkodásnak tűnt.
- Oldja meg, atyám - állt fel Varga, majd elsétált mellette és kinyitotta az ajtót. - Imádkozhat azért is, hogy szabaduljanak meg a pogányságuktól, nekem mindegy. Ne akarja, hogy csúnya dolgokra kényszerüljek.
- Ez fenyegetés akart lenni? - kérdezte a pap, a dacos arckifejezése mögött azért jól látszott az aggodalom.
- Tudtam, hogy számíthatok a gyors helyzetfelismerésére - mosolygott rá kedvesen Varga, majd kitessékelte, egy jó hangos "Dicsértessékkel" útjára bocsátotta. A kint dolgozó irodisták is hasonlóképpen köszöntötték a fiatal atyát.
Varga határozott mozdulattal becsukta az ajtót, döngő léptekkel visszament az asztalához, és intett, hogy üljek a pap által üresen hagyott székre.
- Pál vezérnél hagytuk abba - vette fel újra a fonalat. - A jelentésében elég pozitívan nyilatkozik róla. Tudja, hogy ki ő valójában?
- Mire gondol? - kérdeztem.
- Az előéletére.
- Csak amit magáról mondott. Több társával együtt hagyta ott az Átkerült területeket, és megvalósította a tervét a Kárpátok lábainál.
- Igen - bólintott Varga. Újra kutatni kezdett az iratai között, de végül feladta. - A múlt heti járattal megérkezett a dossziéja, amit lekértem az illetékes szervektől. Ha a vádpontjait kellene összeállítanom, elég szép listát kapnánk az időszennyezésen kívül is. Dezertálás, gyilkosság, többrendbeli gyilkosság, több korrupciós ügyben felbujtó, orgazda, csalás...
- Gyilkosság? - kérdeztem, mikor végre egy kis szünetet tartott.
- Mikor leléptek a szolgálati helyükről, az egyik őr meg akarta őket állítani. Hasbalőtték, három napig haldoklott a tábori kórházban.
- Ezt nem mondta - néztem a döngölt földpadlóra.
- Nem csodálom.
- Lehet, hogy azt hitte, csak megsebesítették.
- Lehet. De a lényegen nem változtat.
Újra Vargára néztem.
- Az első vádpontok már elévültek, ha nem tévedek.
- Jogilag igen - értett egyet vele az ezredes. - De ha mint katona gondolok rá...
Ezért kell jogilag kezelni az ilyesmit, gondoltam magamban.
- A mérleg másik serpenyője persze egyértelműen pozitív - dőlt hátra Varga. - Gyakorlatilag egy második szintre emancipált területet kapunk, tökéletesen előkészítve, emberanyagban, infrastruktúrában. Egyetlen probléma van, és ez Nyírő Pál személye. Maga látta őket közelről, elég többféle helyzetben is. Mit gondol, mennyire ragaszkodnak ehhez a bűnözőhöz?
Valami rossz érzés futott végig rajtam.
- Úgy érti, mint a vezetőjükhöz?
- Mint a vezérükhöz, igen.
Lassan kioldódott a hideg a gerincemből.
- Eléggé centralizált a terület vezetése. Amennyire láttam, népes családja is van, és a különféle vezető tisztségeket is ők töltik be. Az egész családot kellene elmozdítani, ha teljesen új vezetést akarnának. Elnézést, megkérdezhetem, hogy miért akarnának?
- Megkérdezheti - vonta meg a vállát Varga ezredes. - Az emancipátorommal is sokat vitatkoztam már rajta, hivatalos állásfoglalást még nem kaptunk a feletteseinktől. Véleményem szerint veszélyes precedenst teremtünk azzal, ha elfogadunk egy időszennyezőt, az eredményeitől függetlenül.
- Úgy vélem, nem egy tipikus időszennyezőről van szó. Egyfajta önkéntes emancipátor inkább.
- Érdekes adalék - hagyta rám Varga ezredes. - De a lényegét tekintve nem változtat a dolgokon. Az antikkal kapcsolatos vállalkozások állami monopóliumnak számítanak, a kereskedelmi engedélytől kezdve a kutatóexpedíciókig.
- Vannak magánvállalkozások is - mutattam rá óvatosan.
- De csakis állami engedéllyel. Nem mondom, hogy tökéletes a rendszer, mert nem az, de ha mindenki rázúdulna az ókorra, annak beláthatatlan következményei lennének. Az önjelölt világmegváltók pedig felbátorodnának, hogy ha jól csinálják, Ómagyarország úgyis megbocsát.
- Eddig sem volt az a megbocsátó típus - jegyeztem meg.
- Remélem, hogy ezután sem lesz az - bólintott Varga. - Hivatalos állásfoglalást várunk, a tábori postával ígérték. Elismerem, hogy bonyolult a kérés, és sokkal többről van szó, mint egy személy vagy egy család sorsáról.
Nem tudtam mit mondani, jobb híján az asztalán tornyosuló papírhalmokat néztem.
- Rádión jelentettem Aradnak, hogy itt vannak - váltott témát pár perc hallgatás után az ezredes. - Ezzel a keresést hivatalosan is befejezettnek nyilvánították. Sajnálom, főhadnagy.
- Mindenki tudja, hogy ez is benne van a pakliban, aki ilyenre vállalkozik - sütöttem el egy üres bölcsességet.
- Gondolom, azt már tudja, hogy a társai jól vannak, csak a szél miatt nem tudták magukat tovább keresni.
- Ezért vagyunk felderítők - lőttem el még egy okosságot. Bár sokak szerint szimplán hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki önként vállalkozzon arra, hogy léghajóról kötélen leeresztik az őserdő közepén, jó eséllyel arra, hogy a feladatát elvégezve önerőből kell visszajutnia a civilizált területekre. Túlságosan értékes dolog egy léghajó, hogy egy-két emberért visszaküldjék úgy, hogy nem is biztos, hogy megtalálja őket.
- Kint az irodistáktól kérje el az áthelyezési parancsát - mutatott az ajtó felé. - Ideiglenes jelleggel a hadtestemhez rendelték, valószínűleg csak rövid időre. Adok magának pár nap pihenőt, de néhány emberem majd megkeresi, úgy tervezzen. Jól tudom, hogy volt megtörő is?
Milyen kérdés ez? Nyilván ott lapul valahol a személyi lapom az egyik papírkupacában.
- A Száva-áttörésben szolgáltam, utána kértem át magam.
- A felderítőkhöz.
- Igen.
- Nem választott könnyebb beosztást.
- Nem a nehézséggel volt gondom.
- Értem. - Felállt, éreztem, hogy ez a kihallgatás végét jelenti, így én is követtem a példáját. - Majd keresem, főhadnagy.
Tisztelegtem, hátraarcot csináltam és elindultam kifelé.
- Tudja, az jutott eszembe - hallottam a hangját a hátam mögül, tisztelettudóan megtorpantam -, hogy mindenki számára az lenne a legjobb, ha Nyírő Pál még a csatlakozás előtt meghalna. Maga látta közelről, van erre esély?
A hideg újult erővel robogott végig a gerincemen. Lassan az ezredes felé fordultam.
- Öreg ember már, uram. - Hirtelen annyira távolinak éreztem magamtól, hogy csak utólag vettem észre, hogy megint visszaálltam az uramozásra. - Jócskán túl van már a hatvanon. Ilyenkor már minden nap ajándék.
- Szerintem ennél jobban értette a kérdésem, főhadnagy - közölte hűvösen Varga.
- Jó egészségnek örvend, uram -  mondtam. - Csodálkoznék, ha azt hallanám, természetes halállal halt meg.
- Természetes halállal - ismételte meg a szavaimat az ezredes. - Én is ettől tartottam. Köszönöm, főhadnagy. Örülök, hogy egy időre itt van köztünk.
Tisztelegtem, majd megragadtam az ajtó gombját. De amit magam mögött szerettem volna hagyni, valahogy kicsúszott velem együtt a nyíláson.