Varga ezredes barakkjában pár gyertya égett csak, irodája ajtaja nyitva állt, bentről édeskés dohányfüst szaga érződött.

Az őrt álló emi tisztelgett, amikor a közelébe értünk.

- Pihenj! - viszonozta hanyagul Rácz. - Ne engedjen be senkit.

- Értettem, uram.

A százados levette a sapkáját és belépett a barakkba. Követtem, az őrszem becsukta mögöttünk az ajtót. A gyertyák fénye furcsa, meghitt hangulatot árasztott, mintha nem is egy legendásan kemény emancipátor ezredes munkahelyén jártunk volna. Az asztalokon rendezett halmokban álló papírlapok és dossziék várták a holnap munkába álló irodistákat, a belső szobából halk beszélgetés duruzsolása hallatszott.

Rácz bekopogott az ajtófélfán.

- Kerüljenek beljebb!

Varga ezredes egy nagydarab, hosszú, őszülő loboncot viselő férfi társaságában várt minket odabent, valahonnan ismerős volt az új ember arca, de nem tudtam rájönni, hogy honnan. Túl sok emberrel találkoztam az utóbbi időben, a léghajósok nem igazán maradnak sokáig egy helyen.

- Rácz százados a száznégyes megtörő századtól, Szondi főhadnagy a léghajós felderítőktől - mutatott be minket az őszülő hajó férfinek az ezredes. - Jelenleg ideiglenesen alánk rendelték.

Sután tisztelgésre emeltem a kezem, de az idegen kézfogásban utazott. Ráczot is megzavarta egy kicsit.

- Bellász Tibor - mutatkozott be. Mély, öblös hangjából csak úgy áradt a szívélyes magabiztosság, a gyér fényben is látszott, hogy pár foga hiányzik. Közelről jó ötven évesnek saccoltam.

Hamarosan már én is ilyen öreg ember leszek.

Vállapja nem volt, sötét színű zubbonyára az Emancipációs Minisztérium címerét hímezték. Polgári emancipátor. A kollégái azok, akik átveszik a meghódított vagy becsatlakozott anti területeket a hadsereg kötelékébe tartozó emancipációs hadtestektől, miután már nincs szükség fegyveres közigazgatásra, és eljött az igazi építkezés ideje. A második szintű emancipáció.

Varga jó házigazda módjára hellyel kínált minket, az asztalon bor, pálinka, konyak állt, szépen lakkozott fadobozban illatos dohány.

- Pipázik? - kérdezte tőlem.

- Nem, uram - ráztam a fejem.

- Most ne uramozzon! - nézett rám szigorúan az ezredes. - Ez egy baráti beszélgetés. Semmi több.

Kezdett rossz érzésem támadni.

Üldögéltünk, ittunk, egyik pipáról a másikra gyújtottak, közben sokféle dologról esett szó. Kiderült, hogy Bellász vezeti majd Kézdivásárhely emancipációját, a léghajóval érkezett és pár napon belül összeállítják a menetoszlopot, hogy a lehető leggyorsabban nekivághasson a bő hatvan kilométeres útnak. Dicsérte a kézdieket és Varga emancipátorait, akik a terület felmérését elvégezték, nagyon meg volt elégedve az anyaggal. Pár dolgot tőlem is kérdezett, főleg a kórházzal és a katonáikkal kapcsolatban. Úgy tűnt, ezért hívtak meg, én rendelkeztem első kézből ezekkel az információkkal. A bor jó volt, a pálinkából is muszáj volt egy kicsit innom, pedig utáltam az ennyire tömény italokat. Egy óvatlan pillanatban a megmaradt fél kupicát a borospoharamba öntöttem, így már a bor se volt jó, de legalább nem lett hányingerem a torkomat égető szesztől.

Az első két borosüveg kiürülése után kezdtünk el politizálni. Nem szeretem az ilyen beszélgetéseket, mert az utóbbi időben annyira kiélesedtek az ellentétek, hogy ha valaki más oldalon állt, akkor lehetetlen volt vele normálisan beszélgetni a dologról, ha meg azonos nézeteket vallottunk, akkor minek verjük magunkat a semmiért. Itt hamar kiderült, hogy mindenki egy oldalon áll.

- Ezek a barom egalisták! - csóválta meg a fejét Rácz a legújabb híreket hallva. Az Egalista Pártot elég nagy utálat övezte a fegyveres erők körében, különösen azoknál az egységeknél, akik közvetlen kapcsolatban álltak az antikkal, de az Átkerült területeken, főleg az utóbbi években látványos fejlődésnek indult Esztergom Vármegye környékén nagyon népszerűek voltak. Leporolták az Átkerülés előtt eszméket a demokráciáról, a szabadságról, egyenlőségről és testvériségről, ügyes kapcsolással szinte elválaszthatatlanná tették a huszonegyedik század iránti hamis nosztalgiától, az akkori filmek, történetek előadásai, gyakorlatilag az egész retrokultúra a politikájuk gátlástalan reklámjává vált. Meghódíthatjuk akár egész Európát is, a választások még nagyon sokáig Esztergomban fognak eldőlni, és ott az egalistáknak állt az zászló.

- Nem szabad lebecsülnünk őket - vette ki a pipát a szájából Varga, majd elgondolkozva pöfékelt egy kicsit. - De túlmisztifikálnunk se. Olvastam egy érdekes cikket a Dunakanyarban, már nem tudom, kitől, de az egalisták holdudvarához tartozik állítólag. Azt fejtegette, hogy az egalizmus igazi bázisai mostanában azok a családok, amik a központban élve már elveszítették az igazi kapcsolatot az ókorral és az emancipációs hadjáratok számukra sokkal nagyobb fenyegetést jelentenek, mint az antik. Az újabb generációknak már nincsenek személyes tapasztalataik sem a nélkülözésről, sem az antik támadásairól és nem értik, miért kell a gyermekeiknek katonai szolgálatot teljesíteniük és az életüket veszélyeztetniük távoli és barbár területeken. És ez veszélyes.

- Persze, hogy veszélyes - ragadta meg a pálinkásüveget Rácz. - Ha az ilyen életképtelen széplelkeken múlna, már rég eltűntünk volna a süllyesztőben!

- A cikk szerint az egalitarizmus ügyére veszélyes - mosolygott rá a pipája mögül Varga. Az arcán játszó gyertyafényben most olyan volt, mint valami jóságos, öreg nagyapó. - Kielemezte, hogy a választójogot kapó anti szavazók körében, akiket potenciális egalistáknak vélne az ember, milyenek a pártpreferenciák, ezt pedig összevetette a propagandaanyagok és a pártiskolák ideológiáival. Arra jutott, hogy egyáltalán nem meggyőző az egalistákra szavazó antik aránya, ráadásul ezt is úgy érik el, hogy gyakorlatilag kiherélik a programjukat és meglehetősen demagóg szólamokat nyomnak le az állítólagos másodrendű polgárok torkán. Ezt pedig nem tartja jónak, mert ha ilyen áron nyernek, akkor elveszítik azt, amik ők valójában.

- Egyszerű hatalmi harc ez az egész - szólalt meg Bellász. - Szerintem teljesen mindegy nekik, milyen programmal vagy ideológiával nyernek, az a lényeg, hogy ők nyerjenek.

- És jó esélyük van rá, hogy meg is csinálják. De ha le is csúsznak róla, akkor is megkerülhetetlen erővé fognak válni.

- Ha hagyjuk - vetette közbe Rácz.

Varga szolidan felnevetett.

- Ugyan mit tehetnénk ellene innen? Hódítsunk meg még több területet? Ha nagyon akarjuk, a mostani lendülettel pár év alatt elérnénk mindenhol az ezeréves határokat. De az emancipált területek tartásához, fejlesztéséhez még több ember kell, és ezek az emberek nem csak a második vagy harmadik fokozaton álló antik közül lennének behívva, hanem az "igazi" ómagyarok közül is. Ezzel pedig tovább erősítenénk az egalisták táborát, ki az, aki szívesen jön a barbárok közé, feladva a kényelmét, a biztonságát, éveket az életéből?

Hallgattunk egy kicsit.

- Azért van, aki szívesen jön, mert még nem halt ki belőle a kötelességtudat - jegyezte meg Rácz.

- Van - bólintott Varga. - A többsége a maga századában köt ki, attól tartok.

A rövid idő alatt is felismertem pár rendesen elborult alakot a megtörők közül, ezeket nem is nagyon engedték az antik közé, a keményebb pontokat és a szorost védték, ahol előbb lehetett lőni, kérdezni meg egyáltalán nem kellett. Önkéntelenül is elmosolyodtam Varga megjegyzésére. Rácz csak lassabban vette a lapot.

- Amit tehetünk - szólalt meg kicsit később az emancipátor -, az az, hogy kész helyzet elé állítjuk az új nemzetgyűlést, legyen bármilyen is az összetétele. A szélsőségesektől eltekintve senki sem adna fel egyszer már meghódított vagy becsatlakoztatott területet, sok egalistát ismerek, néhány olyat is, aki magas tisztséget tölt be, fel sem merül náluk sem az ilyesmi. Ha meg egyszer már elértük az ezeréves határokat, felőlem akár kétharmados többséget is szerezhetnek, az a véleményem, hogy nem mondanak hülyeséget, csak még túl korán kezdtek bele. Legyenek természetes, könnyen védhető határaink, elegendő nyersanyagunk, területünk, önellátó gazdaságunk és megfelelő számú népességünk. Ez mind megoldható a kijelölt terjeszkedési határokon belül. Apartheid rendszert pedig még a királypártiak sem akarnak, annyira azért ismerik ők is a történelmet.

- A királypártiak nagyon jól ismerik a történelmet - jegyezte meg Rácz. Varga csak mosolygott de nem mondott semmit. Nocsak, a százados egy hithű rojalista lenne? Ki tudja, lehet, hogy ott egy I. Albert metszet a szobája falán. Vagy a hátára tetoválva.

- Nem kétlem - hagyta rá Bellász. - Ha már elértük az ezeréves határokat, legyen mindenki szabad, egyenlő meg testvér, és ne kelljen annyit katonáskodni, háborúzni. Ez teljesen korrekt vágy. És szerintem reális is. Az unokáink idejében. - Vártalanul felém fordult. - Magának vannak gyerekei, százados?

Zavaromban majdnem elejtettem a poharat.

- Ö... egy lányom van. Húsz éves - feleltem kis késéssel.

- Olyan nagy? Nem várt sokáig vele.

Hamiskás félmosolyok a lobogó gyertyafényben.

- Tizenkilenc évesen házasodtam meg.

- És csak egy gyereke van?

Ó, te bunkó, faragatlan barom!

- A feleségemet... elvesztettem a lányom születése után.

Idétlenül lehervadó képmutató arcok.

- Sajnálom, főhadnagy. Nem akartam megbántani.

- Semmi gond.

- A francba - tette le a poharát az emancipátor és a homlokát ráncolva újra meggyújtotta a pipáját, nem is figyelve arra, hogy Rácz képébe fújja a füstöt. - Annyira tud bosszantani az ilyesmi.

Nem mondtam rá semmit, ő meg nem fejtette ki, hogy mire gondol, ami bosszantja. Volt egy sejtésem, hogy nem az, amikor otrombán beletenyerel valami, amibe nem kellene.

- Térjünk a lényegre - javasolta Varga.

A hangulat mintegy varázsütésre megváltozott a füstös, félhomályos, alkoholszagtól terhes irodában. Éreztem, hogy kellemetlenül gyorsan kijózanodom, az eddig illatosnak tűnő pipafüst marni kezdte az orromat.

- Maga találkozott Nyírő Pállal, amikor Kézdivásárhelyre került - fordult újra felém az emancipátor. Nem kérdésnek szánta.

- Találkoztam vele - bólintottam.

- A jelentése alapján pozitív benyomást tett önre.

- Így van - bólintottam ismét. - Teljes mértékben pozitívat. Minden szavamat vállalom, amit a jelentésben írtam.

Összenéztek Vargával. Rácz egykedvűen bambult kifelé az ablakon, amin túl az emberei láthatatlan, de annál jobban őrzött kört vontak a barakk köré, hogy még véletlenül se kerüljön senki hallótávolságba. Tehetséges megtörő századosként a miértek érdekelhették a legkevésbé. Nem csoda, hogy a keményvonalas egalisták egyik első intézkedése az lenne hatalomra kerülésük esetén, hogy a megtörő egységeket feloszlassák és a viselt dolgaiknak kicsit utánanézzek. Csak éppen arra nem gondolnak, hogy hány ilyen egység térne vissza a határvidéki őserdőkből, hogy önként a hurokba dugja a fejét?

- Mire céloz ezzel? - kérdezte végül Bellász.

- Mivel mire célzok? - dobtam vissza a labdát. Beszéljen nyíltan, ha akar valamit.

- Úgy éreztem, mintha mentegetődzne azért, hogy pozitív véleménnyel van Nyírő Pállal kapcsolatban.

- Mentegetődznöm kellene? - húztam fel a szemöldököm.

Nyájasan rám mosolygott.

- Ugyan, miért kellene? A mai világban értékes kincs, ha valaki pozitívan viszonyul az embertársához. Őrizze meg, főhadnagy!

- Igyekszem - mondtam hűvösen.

- Remélem, azért nem bánja, ha kicsit árnyalom a képet ezzel a Pál vezérrel kapcsolatban.

Megvontam a vállam.

- Az ezredes úr már megtette.

- Beszélt a régi dolgairól?

- Említett párat.

- És, mi a véleménye?

Jobb híján megmarkoltam a poharat és belekortyoltam a pálinkával kibélelt borba. Igyekeztem nem túl észrevehetően fintorogni.

- Nem hiszem, hogy én lennék az, akinek pálcát kellene törnie Nyírő Pál fölött.

- Nem is kérte senki, hogy törjön pálcát felette - nézte elgondolkozva a pipáját az emancipátor. - De valamiféle véleménye csak van. Morális, vagy erkölcsi... A személyi lapján úgy láttam, hogy Ön vallásos nevelést kapott, főhadnagy.

A személyi lapom? Tényleg lenyomozott.

Kezdtem sejteni, hogy mit akarnak.

- Kálvinista családban nőttem fel, ha erre céloz - néztem a szemébe. - Bár nem tudom, hogy ez hogy jön ide.

- Sehogy, csak... - Tétován intett egyet a pipával. - Mindegy. Vegye úgy, hogy nem is említettem. Tehát, úgy veszem ki a szavaiból, nem ítéli el, hogy ez a Pál vezér egy időszennyező, egy dezertőr, a bajtársa gyilkosa, számos szövevényes korrupciós ügy résztvevője...

Varga ezredes mormogott valamit az orra alatt, mire az emancipátor elhallgatott.

- Mérlegre teszem a dolgokat - feleltem. - Ez az egyik serpenyő. A másik pedig az, amit felépített. Nem tudom, ki lehet-e számolni, hogy mennyi életet mentett meg. De azt hiszem, azt maga is ki tudja számolni, hogy nekünk mennyi munkát spórolt meg azzal, hogy gyakorlatilag felhozott második szintre egy értékes területet, a szárnya alá gyűjtött egy rakat antit és gyakorlatilag ómagyarokká tette őket, most pedig mindezt tálcán felkínálja nekünk. Szembe is szállhatna velünk.

Rácz felhorkant.

- Azt merészelné!

Szinte sugárzott róla az öröm, hogy ő is hozzá tud szólni, eddig jobb híján a pálinkásüveggel foglalta le magát.

- Nem lesz gond, százados - szólt rá atyáskodva Varga.

Egy darabig csendben ültünk, Varga a körmét piszkálgatta az asztalon álló gyertya fényében, Bellász elgondolkozva pöfékelt a plafon felé fújva a füstöt, Rácznak pedig egyre üvegesebbé vált a tekintete.

- A tálcával van a gond, főhadnagy - jegyezte meg végül az emancipátor. Nem értettem, mire céloz, de nem adtam meg neki azt az örömet, hogy mohón rákérdezzek. Megvártam, amíg magától folytatja.

Nem siette el, pöfékelt még párat, egyszer Vargával is összenézett. Az ezredes mintha alig észrevehetően bólintott volna.

- Szóval a tálcával van a gond - ismételte meg. - Ezt maga nem láthatta át, nem hibáztatom, nem is kellett, hogy foglalkozzon vele. Segítettek maguknak, szívesen fogadták, úgy tudom, kellemes ismeretségek is köttettek...

Valami miatt úgy éreztem, hogy szívesen a pap fehér gallérja alá nyúlnék, hogy egy kicsit megszorongassam a nyakát.

Nem mondtam semmit.

- Nagyon ravaszul előkészítette ezt az egészet az öreg. Volt rá ideje. Egyes forrásaim szerint a társai nem teljesen ezt az utat akarták követni, így róluk is gondoskodott.

Én húzom a legtovább... De már megvan az én helyem is.

Nem tudtam, hogy elhgiggyem-e, azt meg főleg nem, hogy akarom-e, hogy igazából érdekeljen.

- A lényeg az, főhadnagy - folytatta az emancipátor -, hogy Pál vezér azon dolgozik már egy ideje, hogy átmentse a hatalmát Ómagyarország védőszárnyai alá. Nem csupán a felelősségrevonást akarja elkerülni, hanem a pozíciója megőrzése mellett még tovább is erősödne.

- Ha hagyjuk - szúrta közbe Varga.

- Ha hagyjuk - értett egyet Bellász.

- Nem látom át, ez hogy lehetséges - jegyeztem meg. - Nekem végig arról beszélt, hogy átadja a hatalmat és így lekerülnek a válláról a terhek, és úgy tudom, az emancipációs eljárás is egy kvázi helytartó kinevezésével kezdődik. Gondolom, Önt is ezért küldték ide.

Bellászra néztem, ő pedig egyetértően bólintott.

- Pontosan. Magának vannak emancipációs ismeretei, főhadnagy, ritkaság ez egy megtörőnél.

- Már nem vagyok megtörő - pontosítottam.

Az emancipátor Rácz holdvilágos képére nézett majd egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Nekem úgy tűnik, hogy jelenleg az.

Erre nem válaszoltam.

- Az emancipációs alapelvek szerint érintetlenül hagyunk minden olyan törzsi és helyi vezetési struktúrát, amivel képesek vagyunk együtt dolgozni - magyarázta felém fordulva Varga -, átformáljuk őket egy Ómagyarországhoz hű réteggé, visszacsípjük a túlkapásaikat, ha voltak, cserébe ellátjuk őket bizonyos ártalmatlan előjogokkal és luxuscikkekkel. Helyi viszonylatban, persze.

- Tisztában vagyok az eljárásokkal - emlékeztettem rá.

- Ezt vesse össze Pál vezér helyzetével - kérte az emancipátor.

- Semmi olyat nem látok benne, ami akadályozná azt, hogy együtt tudjon vele dolgozni egy emancipátor. Hacsak a múltbeli dolgait nem nézzük, de úgy tudom, azok elévültek.

- Jog szerint igen.

- Vagyis elévültek - ismételtem meg. - Ez a véleményem. Ha kérdezik. De számomra akadnak fontosabb dolgok is, mint egy készre emancipált terület sorsa fölött töprengeni.

Varga és Bellász sokatmondóan egymásra néztek. Az már nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy Rácz csak a gyertyát tartja ezen az összeröffenésen, de őt annyira nem is zavarta a dolog, mint ahogy az sem, hogy azok táborát erősíti, akik nem tudják, miért vannak itt és miről is szól ez az egész.

A tábor másik képviselőjét kezdte kifejezetten bosszantani.

Bellász kivett egy mappát az agyag gyertyatartó alól, az Emancipációs Parancsnokság színes címere csillant meg rajta a lobogó fényben.

- Ez az egyik rendszeresített cseklistünk, a második fokozat megállapításához való. Ennek a kivonatos formáját használta az az emancipátor küldöttség, ami nem sokkal az Ön odaérkezése előtt felmérte Kézdivásárhelyet és környékét, az adataik és az Ön jelentése alapján kitöltöttem a teljeset is. Tudja, hogy mi ez, ugye?

- Tudom.

Szőrszálhasogató részletezéssel minden, amit egy emancipált területnek tudnia kell ahhoz, hogy második szintűvé nyílvánítsák és ezzel számos új jogkört kaphasson, új pályázati forrásokat, polgári közigazgatást és ezer más apró, de fontos dolgot. A hármas szint gyakorlatilag már az emancipáció befejeződését jelenti, a z ötös követelményeinek pedig csak az eredetileg Átkerült területek felelnek meg, de arra nem is szokott hajtani senki. A kettes gyakorlatilag már elég mindenre, ha az ember hajlandó pár olyan apróságról lemondani, mint a központi szennyvízhálózat vagy a vezeték nélküli lakossági telefonos rendszer, illetve nem zavarja, ha kicsit gyakrabban lát járőröző katonákat és néha elő kell szednie az anti szókincsét.

Brassó egyelőre még a nulladik szintet sem abszolválta, hivatalosan még mindig megszállt területnek számított, dacára a kemény munkával eltöltött hónapoknak.

- Úgy tűnik, Pál vezérnek is van egy hasonlója - mutatta fel a mappát, majd nagy csattanással visszaejtette az asztalra. A váratlan hangra Rácz megrezzent egy kicsit, de gyorsan lekezelte magát egy kis szíverősítővel. - Mintha tudatosan úgy fejlesztette volna a birodalmát, hogy a második szinthez szükséges pontokat teljesítse.

- Úgy tudom, a követelményrendszer nyilvános. Bárki hozzáférhet, még az olvasni tudó antik is.

- Ez így van, főhadnagy - bólintott elégedetten az emancipátor. - Viszont egyáltalán nem olyanok ezek a pontok, amiket egy természetesen fejlődő közösség ilyen hamar elér, akkor sem, ha időszennyezők. Sok mindenen erőszakot kellett tenni, hogy elérje ezt a szintet. Márpedig úgy néz ki, elérte, nem tudok belekötni, pedig Isten rá a tanúm, megpróbáltam.

Varga diszkréten felkuncogott.

- Nyilván a csatlakozás miatt - jegyeztem meg.

- Ugyanilyen örömmel fogadtuk volna egyes szinten is, és akkor a népét is megkímélte volna sok áldozattól. Pál vezérnek viszont valami miatt nagyon fontos volt a kettes szint. Maga szerint miért?

- Nem tudom - sóhajtottam. - Nézzék el nekem, de nem értem, miért beszélünk most erről. Nagyon nehéz volt az elmúlt pár nap.

A tölgyember megfeketedett csontjai jutottak eszembe, amiket gondosan összegyűjtöttünk a hamuból és az egyik szántóföld melletti kis ligetbe temettük el egy fiatal fa gyökerei közé. A megégett kezű megtörő jutott eszembe, ahogy fekszik a tábori kórház priccsén és válogatott káromkodásokkal szidja az antik jó kurva anyját, miközben az orvos győzködi, hogy fogadja el a leszázalékolását és ne akarjon bizonytalan bőrpótló műtétet. Rácz százados ordítozása jutott eszembe, a szájában remegő nyálhíd, miközben próbálok neki úgy jelentést tenni, hogy megőrzöm a nyugalmamat.

És Pál vezér jutott eszembe, amint ott ül a társai sírja mellett és fölötte csendben susognak a lombok.

- A választás miatt, főhadnagy - dobta be az adu ászt az emancipátor.

- A választás miatt? - ráncoltam a homlokomat. Nem tudtam összerakni, hogy miért kell újra belekezdeni az egalisták baromságai körül futott körökbe.

- A választás miatt - bólintott Bellász. - A második szint elérésekor a területen önkormányzati választást kell tartani, a lakosság megválaszthatja a saját vezetőit, az általánosan érvényes szabályozásnak megfelelően. Vagyis az én mandátumom igen hamar lejár: gyakorlatilag csak addig leszek Kézdivásárhely kijelölt emancipátora, amíg meg nem állapítom a második szintet. Az időt se nagyon tudom húzni, mert úgy tűnik, Pál vezérnek akad néhány jó kapcsolata a Esztergomban is. Mondanom sem kell, hogy egalistákkal. Pár aktivista és egy neves ügyvéd is már úton van Kézdivásárhely felé, hogy úgymond független megfigyelőként felügyeljék a terület csatlakoztatását. Ott van a levegőben, hogy valami nagy polgárjogi balhét akarnak csinálni belőle, ha nem az lesz, ami nekik tetszik.

Kelletlenül szorongattam a poharamat a kezemben.

- A választáson természetesen Nyírő Pál lesz az egyik jelölt, a másik pedig valami ismeretlen, akit mi állítunk - mondta Varga. - Ha állítunk egyáltalán. Mert esélye semmi se lenne. A végén pedig lesz egy időszennyezőnk, aki Ómagyarország törvényesen megválasztott, magas rangú tisztviselője, ráadásul az egalisták holdudvarába tartozik.

Megvontam a vállam.

- Ha az eredményeit nézzük - kezdtem bele óvatosan -, akkor nem köthetünk bele. Megfelelő ember a megfelelő helyen.

Bellász dühösen felhorkant.

- Itt nem Pál vezérről vagy Kézdivásárhelyről van szó - felelte az ezredes. - Sokkal többről. A mostani választások sorsdöntőek lehetnek, és ha még egy teljes mértékben anti gyökerű, ráadásul időszennyezésben fogant terület is rásegít a propagandájukra... Mindaz, amit eddig építettünk, az egész Ómagyarország Fejlesztési Terv, amire annyian feltették az életüket... Mindez félresiklik. És még nem vagyunk annyira erősek, hogy megengedhetnénk magunknak az egalisták agyszüleményeinek luxusát. Ha valamelyik mediterrán hatalom felemelkedik, legyen akár Róma vagy valami másik, vagy ha keletről, északról újabb népvándorlás indul... Semmit sem tudhatunk biztosra, már most úgy belekavartunk a történelem menetébe, hogy bármi lehet. Pál vezér fényes karrierjén felbuzdulnak az időszennyezők, az egalisták egyik terve alaposan visszanyesni a időszennyezési törvényben meghatározott monopóliumokat, az összemberiség javára, természetesen... Milyen világban élnek majd az unokáink, ha a saját tudásunkat fordíthatják majd az antik ellenünk?

- Ha lesznek egyáltalán unokáink - dünnyögte Bellász.

Rácz nagy koppanással letette az asztalra a poharát.

- Szét kell csapni köztük, amíg nem késő - közölte részeg határozottsággal. Vargára néztem, hogy mit szól ehhez a kitöréshez, de úgy tűnt, nincs ellenére. Összenézett Bellásszal, majd felém fordult.

- Ezért vagyunk most itt, főhadnagy - halkította le a hangját. - Ezért hívtuk ide magát. A léghajó holnap indul vissza. Az éjszaka leple alatt tesz egy kis kitérőt és magát leteszi Kézdivásárhely szomszédságában. Az emancipációs különítmény két nap múlva indul. Mire odaér, Pál vezér már nem lehet az élők sorában.

Kint egykedvűen zubogott egy gőzgép, de hiába pörgette a generátort, továbbra is csak a gyertyák sápadt fényébe burkolództunk.