Gyulafehérvár már több éve elérte az egyes fokozatot, de úgy tűnt, ott meg is akadt. A szépen meszelt, magas tornyokkal ékesített házakból álló belvárost több gyűrű is övezte, az utolsó olyan földbe vált putrikból állt, hogy semelyik anti faluban nem keltettek volna feltűnést. Az egyetlen különbséget a kijelölt latrinák és a hellyel-közzel kiépített közlekedőutak jelentették, illetve néhol egy-egy nagyobb épület, ahova bevezették a vizet és az áramot, hogy a betelepült antiknak legyen egy helyük, ahol letudhatták az előírt heti fürdést. A város szélén fűrészüzemek gépei füstölögtek, egy jól elkerített és védett területen a Maroson érkező sószállítmányokat osztályozták és tárolták, mellette építették fel az extra őrtornyokkal és földsánccal védve a dél-Erdélyt ellátó üzemanyagdepót. A trikolórt is minden elképzelhető helyre felhúzták, de a hivatalos lobogókon kívül sok kunyhón és házon is megjelent vagy egy saját készítésű, úgy-ahogy piros-fehér-zöldre festett anyagdarab, vagy a három szín valamilyen formában. Még régebben olvastam egy tanulmányt erről, amikor emancipátort akartak belőlem faragni, a trikolór mint orientációs pont és mágikus jel, vagy valami hasonló címmel. Kiválóan megfelelt a közös pont szerepére, ami összefogja Ómagyarország évezredekkel és kulturális szakadékokkal szabdalt mindenféle népét.

Az üzemanyagdepóba már csak minimális személyzettel és alaposan átvizsgálva engedték be a konvojt, az utasként felszállt emikkel együtt minket is hamar leparancsoltak. Az egyik írnok aláíratott velünk egy papírt, majd sietve elköszönt és ment a dolgára. Innentől kezdve szinte szabadnak is érezhettük magunkat.

- Hajó? - nézett a Maros felé Anna. Nem esett túl sok eső mostanában és a nyár felé közeledve az első kavicspadok is felbukkantak a túloldalon. Nem igazán biztató jel.

- Majd kiderül - vontam meg a vállam, mintha semmiféle nehézség nem állna előttünk. - Lehet, hogy itt kell maradnunk pár napig. Bemegyünk a központba, leadom a papírjaimat meg elintézek pár telefont. Ha akarsz, te is küldhetsz haza táviratot.

Az ajkába harapott.

- Minek?

Felkapaszkodtunk a körjáratra, kis pöfögő vonatutánzat, ami kikövezett vájatokat használt sín helyett és a város nagy raktárait, átrakódóhelyeit kötötte össze, de a friss levegő színesítésének jegyében átpöfögött a központon is. A konvojt kísérő büdös kénszag itt is velünk maradt, a hátsó pőrekocsikra az általunk hozott, nem túl jól lezárt ládákat pakolták, rajtuk nagy, sárga K betűk. Ha ezeket a kikötőbe viszik, akkor talán még van lefelé hajóforgalom.

Nem volt.

Épp a hét elején akadt el az egyik üzemanyagszállító dereglye az alacsony vízállás miatt, így központilag elrendelték a hajóforgalom felfüggesztését. A Gyulafehérvári depót elég rendesen feltöltötték, így el tudja látni a emancipáció alá vont területeket, amire még rásegít az is, hogy szigorúbb felhasználási kvótákat szabtak. Magánhajók a Maroson még nem járhattak, így csak két lehetőségünk maradt: megvárunk egy léghajót és megpróbáljuk felimádkozni magunkat rá (ehhez egy kisebbfajta csoda is szükséges, főleg a nyár felé közeledve, amikor a csókosok kiveszik a szabadságukat), vagy pedig egy kalandos utazás Szegedig sószállító tutajon. Annyira nem veszélyes, mint amilyennek hangzik.

Benéztem a postaszolgálathoz is, de nem várt rá semmi, pedig titkon reménykedtem benne. Végül kiültünk egy halászcsárda teraszára és csüggedten bámultuk a folyót.

- Akkor? - kérdezte végül Anna, miközben a halászlére vártunk. - Mi lesz?

- Tudsz úszni? - kérdeztem vissza.

- Az is előfordulhat - mosolygott vissza.

- Tutajra szerintem bármikor feljutunk - biccentettem a folyó felé. A kikötőben egykedvűen sorakoztak az itt ragadt szállítódereglyék, a sodorvonalban egy könnyű járőrhajó siklott hangtalanul, géppuskái kezelő híján az égnek meredtek, hátrébb, a sóraktár szomszédságában most is szorgosan dolgoztak a tutajokon. A hegyekben növő szálfák iránt legalább akkora kereslet mutatkozott az Alföldön, mint az erdélyi só iránt egész Ómagyarországon, itt Gyulafehérváron (meg a Maros mentén végig) összekötötték a kettőt. Egyszer már volt szerencsém kipróbálni egy ilyen tutajt a folyó felső szakaszán, határozottan túlélhetőnek tűnt a dolog.

- Akkor tutaj - vonta meg a vállát Anna. - Izgalmasan hangzik. És még a fákhoz is közel leszek.

- Nehéz olyan helyet találni Ómagyarországon, ahol távol lennél tőlük - dünnyögtem.

Tényleg hamar találtunk egy bandát, ami elég szimpatikusnak tűnt ahhoz, hogy rájuk merjük bízni magunkat. Négy tutajjal ereszkednek majd le, egyelőre az utolsó simításokat végezték a folyó partján ászokfákra ültetett farönkökön. Sötét ponyvákkal fedve állandó őrség vigyázta mellettük a gondosan kimért és vízhatlan csomagolásba burkolt sótömböket meg még pár kisebb ládát, nem tudtam rájönni, hogy azokban mi lehet. Másnap reggelre tervezték az indulást, de még két engedélynek meg kellett érkeznie addig, a sóhivatal sem véglegesítette a szállítólevelüket, és az emancipátor parancsnokság is mérlegelt még, mert olyan hírek érkeztek, hogy egy anti rablóbanda rácsapott pár napja az egyik szállítmányra.

A katonai szállításra vonatkozó papírjaimat nem fogadták el, de végül sikerült megegyeznünk, annyi készpénz volt nálam, amennyit kértek, és a fegyveres kíséreten is spórolhattak miattam, ez utóbbi lett Anna útiköltsége. Éjszakára szállást kellett keresnünk.

- Nem azt mondtad, hogy ingyen utazhatsz az eltávos papíroddal? - kérdezte Anna, miközben a terméskövekkel kirakott úton sétáltunk visszafelé. Pár anti koldus méregetett minket a következő sarkon, de túlságosan gyanús lehetett nekik az egyenruhám, így jobbnak látták, ha békén hagynak minket. Fél szemmel figyeltem őket, kíváncsi voltam, milyen fogyatékosságuk van. Aki munkaképes és az utcán találják, azt kíméletlenül elviszik, akad szabad férőhely számos telephelyen bőven. Érdekes módon egyiknek sem hiányzott semmije.

Gyulafehérvár elég rendesen megrekedt az egyes szintnél.

- A katonai szállítóeszközökön - feleltem. - Ha van szabad helyük. De ezek a tutajosok szerződésesek, nincsenek állományban.

- Miért?

- Mit tudom én? - vontam meg a vállam. - Gondolom, ehhez már olyan szintnek kell megszállottnak lenni, amit a sereg már nem visel el. Nálatok nincsenek hasonlók?

- De, akadnak. A gőzgépünkhöz így úsztatják le a fát.

A emancipációs központ tiszti szállóján sikerült elcsípnünk egy szobát éjszakára, bár az ágy némileg bolhásnak tűnt. A túlélőkészletemből az egyik rovarriasztós flakont rááldoztuk, majd a szellőztetés idejére átmentünk a kantinba inni valamit. Figyeltem az arcokat, de nem tűnt senki sem ismerősnek. A mondás szerint itt még az állandó személyzet is csak átutazóban van.

Végül sikerült megszabadulnom egy időre Annától, kicsit elálmosodott a bortól, mondtam neki, hogy aludjon nyugodtan, úgyis el kell intéznem a korábban említett telefonokat.

A postaszolgálat kirendeltségén még mindig akkora volt a tömeg, mint amikor először benéztünk a levelek után érdeklődve. Szerencsém volt, mert a hátsó helyiségben az öt fafülke közül kettő szabad volt. A kezemben lapuló tantuszokra néztem, majd gyorsan végiggondoltam, hogyan osszam el őket, hogy mindenre legyen elég időm. Kezdjük a legfontosabbal!

- Honnan hívsz?

- Nyilvános állomás, Gyulafehérvár.

- Ó. Jó. Van valami újabb?

- Nincs. Kicsit lassabban megy, mert nincsenek hajók. Intéztem tutajt, de még vissza tudom mondani, ha akad más.

- Tutaj? Jó az neked.

- Persze, végül is miért nem megyek gyalog? Nem tudsz odahatni a léghajósokra?

- Esélytelen. Hónapokkal előre le van foglalva az összes hely és ha valakit kirakatok, akkor tuti, hogy akad valami fontos ember, aki rákérdez, hogy ezt most hogy is gondoltam.

- Felderítők nem járnak erre?

- Miért járnának? Szegedre futsz be, ugye?

- Ha nem akadok fel útközben vízihullaként valahol.

- Több optimizmust! Mire odaérsz, intézek valamit. Közvetlen járat onnan se lesz, de kis kerülővel megoldható.

- Két helyet intézz!

- Kettőt? Miért?

- Mert kettőt. Majd elmondom.

- Nocsak.

- Nincs időm bájcsevegni, mindjárt leesik a tantusz. A remetéről van valami?

- A legutóbbi hírek szerint jól van. A gyóntatópapot kiküldtük, szerintem már oda is ért. Nemsokára okosabbak leszünk.

- Szerintem árnyékra vetődtünk.

- Majd kiderül. Akkor Szeged. Vigyázz magadra. Meg a... nő, ugye?

- Majd elmondom.

- Vén kecske is megnyalja a sót, mi?

- Meg a képedet is beveri, ha sokat húzod az agyát. Útközben jelentkezem, ha tudok.

- Déváról mindenképp.

- Déva. Rendben.

Másodszori próbálkozásra sikerült elérnem Esztert is. Az otthoni számukon csak az üzenetrögzítő felelt, de a munkahelyén utolértem. Egy tantuszom maradt, így rövidre kellett fognom. Legfőképpen az érdekelte, hogy mikorra érek haza, amikor mondtam neki, hogy fogalmam sincs, de remélem, hogy két héten belül, akkor megnyugodott. Június tizedikére tették az esküvőt, sikerült megszervezni, hogy a nagy esemény a Bazilikában legyen. Ezen majdnem összevesztünk, mert kiderült, hogy a vőlegénye se katolikus, csak a pompa kedvéért gondoltak a főtemplomra. Én se vagyok az a bigott református, de azért az ilyesmi mellett nem megyek el csak úgy, főleg, ha a lányomról van szó.

- Ez már így lesz, apa - közölte velem Eszter. Rossz volt a vonal, nem tudtam eldönteni, hogy most nevet-e rajtam, amiért több hónapi távollét után ez a legnagyobb bajom, vagy esetleg kiakadt, hogy milyen apja van. Bár azt is el tudtam képzelni, hogy mindkettő bejátszik. Túl sok értékes évét hagytam ki, antikkal kergetődztem az őserdőkben, miközben otthon anyám szoknyája mellett felnőtt a lányom. Gyűlöltem magam érte, főleg olyankor, amikor úgy éreztem, idegenek vagyunk egymásnak. Hibák sora, amiket már sohasem hozhatunk helyre.

- Amúgy veled mi van? - kérdezte, hogy témát váltson.

- Semmi különös - hazudtam, majd éreztem, hogy valami végigfut a gerincemen. - Illetve...

- Illetve? - nógatott. Most már biztos voltam benne, hogy nevet a hangja.

- Megismerkedtem egy... egy nővel.

- Komolyan? Tök jó! Dupla esküvő lesz? Hol ismerkedtél meg vele?

- Ö... Majd ezt személyesen.

- De hozod magaddal?

- Igen.

- Hány éves? - sorozott tovább a kérdéseivel. Mindig is érdekelte a téma, hogy az apjának szerezzen valakit, mire megjött neki, már három kísérleten volt túl, általában valamelyik tanárnőjét szánta nekem. Biztos bántja egy kicsit a hiúságát, hogy mégse az ő választottja lesz az... Ha az lesz...

Nem tudtam megmondani neki, hogy egyidősek.