Annának már sokkal szabadabban mertem beszélni a lányomról. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy zavarja az életkor, lehet, hogy ez igazából csak az én szerencsétlenkedésem volt, semmi más. Nem kellett messzire menni, ha ennél meredekebb dolgokat akart hallani az ember, bár az, hogy mások hogy csinálják a dolgokat, különösebben sohasem érdekelt, ha a sajátjaimról volt szó. Láttam Annán, hogy arra számít, majd jó barátnők lesznek Eszterrel. Furcsa volt ezen gondolkodni.

A tutajút kellemesebbnek bizonyult a vártnál. Ellenséges antit egyet sem láttunk, másmilyent se nagyon, legalábbis ha nem számoljuk az Ómagyarországhoz csatlakozottakat. A Maros mentén már szinte minden alkalmas helyet megszálltunk, sokszor kereszteztük kompok útvonalait, a parti telepeknél úsztatásra előkészített rönkfák, kiakasztott halászhálók száradtak. A kikötőhelyeken régi ismerősként üdvözölték a csapatunkat. Összesen harmincan voltunk velünk együtt, négy tutajra elosztva, régi, összeszokott brigád, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy szükség lenne rám bármiben is. Persze én a személyzet olyan tagja voltam, akire ha nincs szükség, az csak jót jelent. A második nap már én is a tutaj közepén kifeszített ponyva alá akasztottam az AMD-t és csak a Parát tartottam magamnál.

- Gondoltál már arra, hogy folyton világok határain állunk? - kérdezte Anna, mikor az egyik délután kiültünk a tutaj szélére, pár méterre a hátul nyikorgó kormányevezőtől és a barnásszürke vízre bambultunk, amit megfestett a hordalék.

- Ezt hogy érted? - szórakoztam egy vízből kihalászott bottal, apró örvényeket kavartam vele, mélyre merítettem, hogy az áramlás elcsavarja a kezemből.

- Olyan kevés kell, hogy átlépjünk egyikből a másikba - csavargatta a haját elmélyülten. - Lehet, hogy pár óra járásra ettől a legutóbbi fűrészteleptől egy olyan anti falu lapul az erdőben, ahol még a vasat sem ismerik.

- Kétlem - húztam kintebb a botot a vízből, valami zöld szálas növény tapadt rá, a szélső rönkhöz vertem, hogy megszabadítsam tőle. - Túl közel lenne, veszélyes volna érintetlenül hagyni.

- Jó, csak egy példa volt - vonta meg a vállát. - Érted, mire akarok gondolni. Vagy itt van a víz, ebbe már te sem köthetsz bele. Itt fölötte egészen más világ van, mint alatta. Mások a szabályok, az életfeltételek, a hangok, minden. És itt vagyunk a határán.

- Egyre filozofikusabbak leszünk - állapítottam meg. A nap fénye csillogott a vízen, kicsit bántotta is a szemem. - Így ebéd után.

- Vagy te meg én - folytatta rendületlenül Anna. - Mondjuk hasonlítsuk össze a te édesanyádat és az enyémet. A tiéd a huszadik században született, az enyém a harmadikban, kre. - Úgy mondta, mintha krákogna, némelyik anti torokhangra emlékeztetett. - Miben hasonlított vajon a gyerekkoruk? Arról nem is beszélve, hogy maga az a fogalom, hogy gyerekkor egészen kezdetleges formában létezett csak anyám törzsében. A te anyád, gondolom, húsz évesen még egy fiatal nő volt, aki még csak kezdte kapisgálni, hogy mit is akar kezdeni az életben. Az enyém húsz évesen már szinte vénasszonynak számított, nem is élt sokkal tovább.

- Emlékszel rá? - kérdeztem óvatosan.

- Az arcára egyáltalán nem. Apám mutatott pár képet, onnan tudom, hogy nézett ki. Talán csak a szagára. Ahogy szoptatott. Érdekes, mert akárkit kérdeztem, senki sem emlékezett ilyesmire az anyjával kapcsolatban. Én talán azért, mert nekem csak ennyi jutott belőle.

Nem tudtam mit mondani.

- De mi magunk is olyanok vagyunk, mintha több világ határán egyensúlyoznánk - kezdte újra csavargatni a haját kis szünet után, amit csak a tutajosok kurjongatása szakított meg néha. - Te nem ebben a világban születtél, mégis ebben élsz. Emlékszel egyáltalán a régire?

- Nem jellemző.

- Bennem meg olyan gének keverednek, amiknek nem is lett volna szabad találkozniuk. Apám több mint kétezer évvel született anyám után.

- Ez csak az egyik elmélet - bökdöstem a vizet a bottal.

- Mármint mi?

- Hogy visszakerültünk az időben. Nem is a legelfogadottabb.

Elengedte a haját és felém fordult.

- Te miért piszkálódsz folyton? - fortyant fel. - Te is nagyon jól tudod, hogy egyáltalán nem lényeges az, amibe belekötsz!

Megvontam a vállam.

A következő pillanatban pedig ráfutottunk a víz alatt rejtőzködő tönkre.

Annyira nem lehetett nagy a baj, mert inkább vidámnak, mint idegesnek tűnt a tutajosok nevetése, mikor a két tákolmány hirtelen eltávolodott egymástól és nekem sikerült a vízbe lépnem. Hirtelen nem is tűnt olyan langyosnak, mint a tutaj széléről kézzel pacsálva, szúr fájdalom mart fel egészen a homlokomig, ahogy az orromba csapódott egy nagyobb hullám, a mentőmellény a hónaljamba vágott.

- Vigyázz, nehogy alákerüljön! - hallottam egy távoli kiáltást. Tehetetlenül rúgtam párat, ólomnehéznek éreztem a lábamat, ahogy a vastag katonai nadrág és a bakancsom egy pillanat alatt teleszívta magát vízzel. Napbarnította, erős karok nyúltak felém, nem túl méltóságteljesen, de annál gyorsabban felhúztak az ép tutaj fedélzetére.

- Megijesztettél - guggolt mellém Anna, de a szája szélén neki is mosoly bujkált.

- Bocsánat - köptem ki a lágy ízű vizet a számból. - Legközelebb szólok előtte.

Jól esett volna még egy darabig kiterítve feküdni a napon, de a félig szétnyílt tutajról nem csak a felesleges embereket, hanem a mozdítható szállítmányt is menteni kellett, így nem henyélhettem.

- Jól van? - kérdezte a főúsztató.

- Semmi bajom - ültem fel. Hirtelen nagyon hideg lett, ahogy az egyenruhám nyirkosan rám tapadt. - Mit tudok segíteni?

- Kapaszkodjon a kötélbe!

Két vastag kenderkötelet csomóztak a mentésre siető ép és az egyre jobban széthasadó tutaj gerendáira, majd a segítségükkel újra egymáshoz húzták a két járművet. A banda másik két tagja mögénk kormányozta magát, hogy ha leesik valami, megpróbálja kihalászni.

- Nem lesz ám jó - kiabált át az új főúsztatónk a réginek. - Túl sok lesz ez itt is. A végén mindkét rakomány elveszítjük!

- A kanyarban kikötünk! - mutatott előre a főnök. Széles homokpadok terültek szét a vízben, mintha valaki egy nagy ecsettel meg akarta volna festeni a kanyar körvonalát. - Addig tartsuk egybe ezt a rohadékot!

- Ne lazítsd! - fordult felénk türelmetlenül a főúsztatónk. A kötél égette a vizes tenyerem, de összeszorítottam a fogam és próbáltam tartani. Az előttem fújtató félmeztelen tutajosnak is rendesen kidagadtak az izmai, átrajzolva a hátára tetovált Nagymagyarország határait.

- A kisládákat és a fegyvereket még átadjuk! - döntött a főnök. Ekkor jutott eszembe, hogy az AMD-m is a régi tutaj ponyvája alatt maradt. Hirtelen meztelenebbnek éreztem magam nélküle, mintha a sodrás az összes ruhámat letépte volna.

A sérült tutajt felfuttatták az egyik szélesebb homokpadra, a másik hármat csáklyákkal rögzítették a közelében, bő tíz perc múlva már egy valóságos kis tábor alakult ki a kellemes, fürdésre csábító helyen. A főúsztatók alaposan átvizsgálták a széthasadt tutajt, majd nem győztek versenyt káromkodni, amikor rájöttek, hogy itt a folyó közepén nem fogják tudni megjavítani rendesen. Túl sok kötél hasadt szét, nem hoztak magukkal ennyi tartalékot, ráadásul a homokpadon sem célszerű sokáig időzni, a folyó esetleges áradása egy óra alatt eltüntetheti alólunk, és akkor nem csak a tutaj faanyagának, de a szerződött sószállítmány negyedének is lőttek. A térkép viszont egy kisebb halásztelepet jelzett pár kilométerrel lentebb a közelebbi oldalon, tényleg nem lehetett túl nagy, mert saját neve volt, nem pedig a Átkerülés előttről származó térképek legközelebbi településének nevét kapta. Próbálták rádión elérni, de a kis teljesítményű készüléken nem jött be semmi. Végül az egyik fiatal tutajost érte a szerencse, hogy kiússzon a partra és segítséget hozzon a telepről, majd az antiveszély miatt engem is megkértek, hogy kísérjem el. Túlságosan nem tetszett az ötlet, főleg az nem, hogy itt hagyjam Annát egy rakat vadidegen férfivel, de azt mondta, nem gond. Különben sem terveztük hosszúra a távollétet, egy-két óra alatt oda kell érnünk a telepre. Meg különben is már vizes voltam, jobban már nem leszek az.

Kelletlenül ellenőriztem az AMD-t, majd a biztonság kedvéért becsomagoltam a sótömbök báláiból kimaradt anyaggal, mindig is kényes voltam a fegyvereim tisztaságára, bár az AMD egészen más, mint mesterlövészkorom Dragunovja. A bakancsaimat is levetettem, összekötöttem a cipőfűzőiket és a nyakamba akasztottam őket, majd a fiatal gyereket követve belegázoltam a vízbe, a karabélyt a fejem fölé tartva. Reménykedtem benne, hogy végig leér a lábam és nem kell a mentőmellényre hagyatkoznom, miközben a fegyverrel egyensúlyozom, de nem volt szerencsém. Alig pár méterre a parttól egy mély csatorna futott, a víz felgyorsult benne, vagy tíz méteren keresztül el is sodort, alig bírtam kikapaszkodni belőle. Ráadásul az AMD is merült egyet. A tutajos gyerek sokkal ügyesebben megoldotta, mikor idegesen kifelé kászálódtam a folyóból, már a parton várt és a kezét nyújtotta, hogy segítsen.

- Inkább az erdőt figyeld! - mordultam rá. - Sose fordíts neki hátat!

De nem várt ránk senki és semmi, se ellenséges antik, se vérszomjas vadállatok. Egy keskeny csapást követve fél óra múlva elértük a következő kanyar mellé épült halásztelepet, egy óra múlva pedig a nagyobbik gőzcsónakjukon ülve pöfögtünk az árral szemben, szürkés füstöt köpve az ókori őserdő zöld masszája közé.

Mire a gőzcsónak segítségével mind a négy tutaj elérte a halásztelepet, a kikötő mellett már fél tucat lovas állt, a parancsnokuk jóval a kikötés előtt alaposan szemügyre vett mindent a távcsöve segítségével. A tutajosok főnöke közben hangosan vitatkozott az egyik halásszal a segítségükért felszámítandó százalékon. Anna a kezemet szorongatta, de ez sem segített. Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.

- Ma éjszakára biztos, hogy itt maradunk – jegyezte meg a mellettem álló tutajos, bagót rágcsált, néha egy nagy adag méregzöld nyálat köpött a vízbe. A gőzcsónak alacsony peremébe kapaszkodva a lovasokat néztem. Valahogy sugárzott róluk, hogy nem tartoznak a telephez. Sötétebb árnyalatú emancipátor egyenruhát viseltek, lovaikon megtömött nyeregtáskák, szíjakra rögzített tábori felszerelések lógtak. Amikor segítséget remélve a telepre értünk, még nyomuk sem volt.

- De azért össze tudják rakni a tutajt, nem? - kédeztem.

- Persze – nyugtatott meg a tutajos. - Csak attól függ, mit találunk a telepen. Legrosszabb esetben még egyet itt alszunk, azt jól van. Nem kell rohanni, több kört úgysem megyünk ebben a szezonban. Vagy maga nagyon siet?

- Annyira nem – vontam meg a vállam, Eszter jutott eszembe, meg a bazilikába tervezett esküvője.

- Ezek amúgy kik? - bökött Anna a lovasok felé.

- Emi járőrök – mormoltam. - A keményfiúk. Legalábbis emi viszonylatban. Olyan területekre engedik rá őket, amik a megtörők számára már nem jelentenének kihívást. Meg amiken nem kell kivasalni mindenkit.

- Tehát emancipátorok – foglalta össze a lényeget Anna.

- Azok – hagytam rá.

Mikor kikötöttünk, Anna gondjaira bíztam a csomagjainkat és beálltam segíteni a sóbálák kirakodásához, hogy véglegesen biztonságba helyezzük a sérült tutaj gőzcsónakra átpakolt rakományát. Az egyik bála szigetelése megsérült, rendesen meg is szívta magát vízzel. Ahogy a többiekkel együtt megragadtam, a tömény, zavaros sós lé a kenederkötéltől felmart tenyerembe mart.

-Elnézést, ö... főhadnagy – hallottam egy hangot a hátam mögül, mikor végre helyére tettük az utolsó bálát is, és a Maros partjára guggolhattam, hogy kiáztassam a sót a sebeimből. Mikor hátranéztem, az emi járőrök parancsnokát láttam fölém magasodni, ló nélkül, AMD-je a csípője mellett lógott speciális huszárszíjon. Néha mi is használtunk ilyet a felderítőknél.

- Igen? - dugtam vissza a kezem a vízbe. Most sokkal kellemesebbnek tűnt a hőmérséklete, mint amikor ruhástól beleestem. Az zubbonyom, nadrágom nyirkosan tapadt rám, nem volt még alkalmam megszabadulni tőlük.

- Ha jól látom, ön felderítőtiszt.

- Jól látja, őrmester. - Kérdőn néztem rá. - Ha igazoltatni akar, a csomagjaimnál vannak a papírjaim. Csak dögcédulával szolgálhatok.

- Nem, nem akarom igazoltatni – pislogott zavartan. - Rádión tájékoztattak, hogy bajba került egy tutaj és egy felderítőt is láttak velük.

- Eltávozáson vagyok, hazafelé utazom – világosítottam fel.

- A telep parancsnokától úgy értesültem, hogy a mai napot mindenképpen itt fogják tölteni.

- Nekem is ezt mondták. Miért? Mit akar?

- A segítségét szeretnénk kérni.

Kihúztam a kezem a vízből.

- Mégpedig? - kérdeztem gyanakodva.

- Az antik azt beszélik, hogy fent a hegyekben egy lezuhant léghajó roncsa fekszik.

- Arra? - biccentettem a párás időben kéken derengő csúcsok felé.

- Valahol arra, még nem találkoztunk az ígért kísérőinkkel. Arra kérnénk, hogy jöjjön el velünk.

- Nem látom át, hogy mi szükségük lenne rám errefelé.

Kicsit megigazította a csípőjénél lógó karabélyt, láttam rajta, hogy nem tudja hova rakni a kezét.

- Ellenőriztük a léghajók nyilvántartását. Se szállító, se katonai egység nem tűnt el soha errefelé. A felderítők hajóiról viszont nincsenek hozzáférhető adataink és a parancsnokságuk sem nyilatkozott még az ügyben.

A Felderítő Parancsnokság, húztam el a számat. Állam az államban, és akkor még csak finoman körülírtam a helyzetet.

- Nincs messze a helyszín – tért a lényegre az őrmester. - Holnap reggelre mindenképpen visszaérünk. Elintézem, hogy addig a tutajosokat ne engedjék útjukra. Szeretnénk, ha egy felderítő is ott lenne, ha megtaláljuk a roncsokat. Nem akarunk bajt abból, ha esetleg valami... kényes dolog is van a helyszínen. Számíthatunk Önre?

Éreztem, hogy újra lüktetni kezd a kezem. Bizonytalanul bólintottam.

- Egy feltétellel – mondtam.

- Mi lenne az? - kérdezte az emancipátor őrmester.

Megfordultam és Annát kerestem a tekintetemmel.