Negyedik rész

Ember embernek

54. § (1) Ómagyarország minden polgárának veleszületett vagy emancipáció útján szerzett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. (...)

55. § (1) Ómagyarország minden polgárának joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. (...)

56. § Ómagyarországon minden olyan ember jogképes, aki legalább második szintű terület polgára vagy ennek megfelelő személyi minősítéssel rendelkezik. (…)

74. § Ómagyarország fővárosa Esztergom.

75. § Ómagyarország himnusza az Átkerülés előtti Magyar Köztársaságéval egyező, Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.

76. § Ómagyarország zászlaja három, egyenlő szélességű piros, fehér és zöld színű vízszintes sávból áll. (...)

(Részletek Ómagyarország alkotmányából)

Huszonnyolcadik

Azt hiszem, tényleg öregszem, mert még sohasem tört rám olyan erővel az az érzés, hogy soha többé nem megyek ki a végekre, mint megérkezésünk másnapján. A félig behúzott függönyön keresztül bekandikált a vidám, májusi napsütés, a társasház előtti fákon madarak csiripeltek, Anna pedig az egyik XXL-es pólómban szuszogott mellettem az ágyban.

Sohasem szerettem a korai kelést, de a katonaságnál muszáj volt hozzászoknom. Most aludhattam volna, ameddig csak akarok, a legközelebbi programunk a vacsora Eszternél, mégis a nappal együtt keltem. Nem akarta felébreszteni Annát, igyekeztem keveset forgolódni, élvezni a semmittevést, de már elszoktam tőle. Végül nem bírtam tovább és fél nyolckor minden felderítői képzettségemet igénybe véve kiloptam magam az ágyból és kiosontam a konyhába.

Eszter szépen feltöltötte a készleteket, rendes, hogy a nagy esküvőszervezésben csavargó apjára is szakított némi időt. Becsuktam az ajtót és a villanyrezsóra felraktam egy literes lábasban vizet kávénak. Nem éreztem magam fáradtnak, csak az íze miatt. Meg azért, mert megtehetem.

Az előszoba beépített szekrényei segítségével átvedlettem civillé, a dugipénzt is megtaláltam a páraelszívóba rejtve. Hagytam egy rövid üzenetet Annának, majd kiosontam a lépcsőházba. Valami zavart, de nem tudtam rájönni, hogy micsoda.

A szembeszomszéd névtábláján egy ismeretlen nevet láttam, rang sem állt mellette. Eszter mondott valamit, hogy több szolgálati lakást is eladtak mostanában, ahogy a felderítők költségvetését megkurtították az emancipátorok javára. A határokat már elértük, nincs már mit felderíteni, ugyebár...

Feltűrtem az ingem ujját, mert melegebb volt kint, mint amire számítottam, elég lett volna egy póló is. Amikor átvágtam az úton, észrevettem egy rendőrautót és egyből leesett, hogy mi zavart.

Nem hoztam magammal fegyvert.

Még egy bicska sem volt nálam.

Hirtelen majdnem visszafordultam. Az AMD-t sem vették el tőlem, amikor kikötöttünk Budán, de szétszedették, lepecsételték a gondosan külön csomagolt lőszert és a biztosítóját is. Holnap le is jár a határidő, amikor le kell adnom a fegyvert a Felderítő Parancsnokságon. Tisztként a Parát bárhol magamnál tarthattam, de elő kellene keresni hozzá a civil tokot a szekrényből, hirtelen fogalmam se volt, hova tehettem.

Vannak dolgok, amik nagyon nehezen oldódnak ki az emberből. Több hónap kint az antik között, minden pillanatban készen arra, hogy biztosítsak és lőjek – odanő az emberhez a fegyver. Egom közepén semmi szükségem rá. Ideje lesz visszaszokni erre.

Átvágtam az úton, el a kis fatornyú kápolna mellett. Egy lovaskocsi csattogott vidáman a kórház felől, a kocsis mögött két hordót láttam, de nem tudtam kivenni, mit mázoltak rájuk. A Trafó Kávéháznál egy pillanatra elfogott a kísértés, hogy beüljek egy pofa sörre, ha Anna nem fekszik az ágyamban, meg is tettem volna. Majd együtt.

Végül csak a főtérhez közeli újságoshoz mentem, vettem egy Ómagyar Nemzetet és egy Zöld Sávot. Az újságos is egy új srác volt, ránézésre inkább anti, mint ómagyar, de nem kérdeztem rá. Újabban az ilyesmit még csak szóba hozni sem ildomos.

Mire visszaértem, Anna már a konyhában ült és egy csésze kávét kavargatott ő is.

- Csak leugrottam újságért – tettem az apró asztalra a két lapot. - Jól aludtál.

- Elég jól – nézett rám álmos szemekkel. - Csak összeálmodtam egy csomó hülyeséget.

- Igen? - ültem le mellé. - Cukor nélkül iszod?

- Nem találtam cukrot.

A Nemzetet gyorsan átlapoztam, a címlapon egy több napja húzódó bányaszerencsétlenségről volt szó, vagy harminc bányász ragadt lent egy járat beomlása miatt az egyik csolnoki bányában, de állítólag még életben vannak. Egy másik, kisebb cikk azt boncolgatta, hogy az a rész eleve veszélyes volt, és a lentrekedtek között sincs egy ómagyar bányász se, csak anti munkás, akik egyes vagy nullás szintű területekről érkeztek a magasabb besorolás és jobb megélhetés reményében. Az egalisták is kiadtak egy közleményt, amiben elítélték a foglalkoztatás körében tapasztalható alig rejtett rasszizmust, amit hatalomra kerülésük esetén kíméletlenül fel fognak számolni.

És gondolom az aktivistáikat küldik azokra a munkahelyekre, amik az ómagyaroknak túl büdösek, de valakinek azt is meg kell csinálnia.

- Ez hát Esztergom – jegyezte meg Anna, ahogy a kávéja fölött kinézett az ablakon. Két fát és a szemközti társasházat láthatta.

- Ez még semmi – közöltem vele. - Majd ha elkészültünk, ebéd előtt felsétálunk a Bazilkához, na ott majd látod, hogy mi Esztergom.

- Alig várom – mosolygott rám. Csupasz lábai kikandikáltak a régi, olajzöld pólóm alól, úgy tűnt, hogy még mindig nincs rajta bugyi. Amióta hazaértünk, szinte állandóan kanos voltam, sokkal inkább, mint útközben. Észrevehette, hogy nézem, mert az egyik lábát feljebb húzta és a szék alsó peremének feszítette. Tényleg nem volt rajta bugyi. - Vagy vannak egyéb terveid is ebéd előtt?

Letettem az újságot, úgyis csak felidegesített.

- Vannak – ismertem el.

A délelőtti sétából nem lett semmi. Mikor magamhoz tértem, már fél tizenkettőt mutatott az óra és Anna épp elhúzta a függönyt az ablak elől. Teljesen meztelen volt.

- Egy kis ingyen műsor a szomszédoknak? - kérdeztem.

- Hogy kell ezt kinyitni? - nézte tanácstalanul az ablakot.

- Azt a fényes kilincset kell elfordítani – húztam magamra a takarót. - Nem reteszes, mi?

- Átkerült huncutság – vonta meg a vállát. Kicsit szenvedett vele, amíg rájött, melyik irányba kell kinyitni, amúgy is szorult már, rég megérett az összes nyílászáró a cserére. Telente elég kriminális szokott lenni a helyzet. Visszahúzta a függönyt, majd bebújt mellém a takaró alá.

- Van itthon étel? - kérdezte.

- Szerintem nincs – ismertem be. - Talán valamennyi tészta, de maximum cukrot tehetünk rá.

- Vagy kávét – piszkálgatta a szőrszálakat a mellkasomon. - Kávés tészta. Kipróbáljuk?

- Inkább ne. - Kicsit helyezkedtem, hogy elérjem az arcát, majd gyengéden végigsimítottam. A rászáradt izzadtságtól kicsit érdesnek tűnt a bőre. - Elviszlek ebédelni. Étterembe.

- Kifőzdébe?

- Étterembe. - Az ujjam köré csavartam az egyik rakoncátlan fürtjét. - Érezni fogod a különbséget.

- Izgalmasan hangzik. Csak nincs rendes ruhám hozzá. Ezekben az anti göncökben kinéznek engem.

- Fenét néznek ki.

- De – húzta vissza a kezét rólam. - Tegnap is éreztem. Már a vonaton is, meg amíg az állomáson vártunk a lányodékra.

- Nem vettem észre semmi ilyesmit.

- Mert nem téged néztek.

Sóhajtottam egyet. Ezek a nők.

- Veszünk pár ruhát is neked. A Bástya tetején volt egy jó bolt, viszonylag normális árakkal. Már amennyire itt Egomban lehet normális árakról beszélni.

- Majd én fizetem – mondta.

- Egy frászt fizeted – torkoltam le.

- Este azon gondolkoztam, hogy a lányodtól kérek pár dolgot kölcsönbe. – A hátára feküdt és a plafonra meredt. - Kicsit magasabb, mint én, de hátha van neki olyan, ami rám is jó.

- Már mondtam, hogy veszek neked ruhát – ismételtem meg. - Saját lesz, pont a te méreted, és te hordod először.

- Ez utóbbi nem értem, miért fontos.

- Ez is Átkerült huncutság – világosítottam fel, majd mindketten elmosolyodtunk.

Nem akartam túlságosan ismerős helyeken mutatkozni egyelőre, mert Annára szerettem volna koncentrálni és nem mindenféle régi ismerősre, de az időzavar miatt végül a Múzeumkert Étteremben kötöttünk ki. Ez az étterem az utca másik túloldalán terpeszkedő Felderítő Parancsnokság dolgozóinak kedvelt helyének számított, így egy félreeső, nádszövettel elválasztott bokszba ültünk be, feláldozva a Bazilikára nyíló kilátást.

Anna érdeklődve nézegette az étlapot, igazgatta egy kicsit a legújabb divat szerinti laza egyberuháját, majd lencsefőzeléket rendelt fasírttal.

- Várjon – állítottam le a pincért, mielőtt felírta volna a rendelést. Neheztelve néztem Annára. - Ne szórakozz már, nem egy kifőzdében vagyunk. Rendelj valami normálisabbat.

- De én nagyon szeretem a lencsét – ellenkezett Anna. - Meg nagyon egészséges is. Teljes értékű fehérje van benne, tudtad? Már régen ettem. Lencsét kérek.

A pincér fapofával fordult felém.

- Akkor mi legyen, főhadnagy úr?

Ennyit a civil álcámról.

- Két lencse – sóhajtottam megadóan.

- Fasírttal – tette hozzá Anna.

- Fasírttal – bólintottam.

Amúgy tényleg nem bizonyult rossznak a főzelék, pillanatok alatt ki is hozták. Napi menünél illik is gyorsnak lenni. Fájdalomdíjul jó drága neszmélyi bort rendeltem hozzá, nem érdekelt, hogy mennyire illik össze az ilyen csóró étellel. Azért reméltem, hogy Eszter valami rendes vacsorával vár minket.

- Aranyos a lányod – szólalt meg Anna, elgondolkozva tört egy kis kenyeret a fasírtja mellé. - Hasonlít is rád.

- Neki is eláll a füle – bólintottam. - Kamaszkorában hallgathattam is eleget. Pedig az anyja sem panaszkodhatott ezen a téren, de csak én voltam ott, másra nem tudta fogni.

- Nekem is eláll – közölte Anna. - De sohasem éreztem magam rosszul miatta. Az csúnyának számít errefelé?

- Egy fenét. Én se tudom, miért szenvednek miatta.

A főzeléket kavargatta, éreztem, hogy valami fajsúlyosabbat akar mondani. A biztonság kedvéért kortyoltam egy nagyot a boromból, ártani nem árthat.

- Miért nem mondtad el neki, hogy hány éves vagyok? - csapott be végül a kérdés.

- Honnan veszed, hogy nem mondtam el?

- Esztertől. - Hiába tanítottak meg profin hazudni, családi ügyekben mindig hamar pofára esek. Nem értettem, miért van ez. - Amikor beültünk a vőlegénye kocsijába, akkor kérdezett rá.

- Hát, ö... - Leküldtem még egy kis bort. - És, ki volt akadva?

- Tehát azért nem mondtad el neki, mert attól féltél, hogy kiakad?

- Most ki volt akadva, vagy sem?

Kuncogni kezdett, én meg egyre idegesebb lettem.

- Hát ez nem semmi – állapította meg végül. - Az őserdőben te vagy a nagy szuperkatona, itthon meg lapítasz, annyira félsz a lányodtól.

- Nem vagyok szuperkatona, és nem félek a lányomtól – szögeztem le. - Csak valahogy ez kimaradt. Nem tudtunk valami sokat beszélni.

Anna visszatért a lencséjéhez.

- Jól van, ne erőltessük tovább, mert egyre tragikusabb lesz – csóválta meg a fejét. - Amúgy nem volt kiakadva. Felnőtt emberek vagyunk. Épp ezért értékelném, ha az édesanyád nem tőlem tudná meg, hogy az unokája is lehetnék.

- Persze – vágtam rá rögtön.

Felmentő seregként megszólalt a csipogóm. A számot jól ismertem – az utca túlsó oldaláról hívtak. Még sohasem örültem ennyire annak, ha a pihenőnapomon zavartak valami sürgős dologgal.

- Hol vagy?

- Ha kinézel az ablakon, láthatsz is.

- Fent turbékolsz a Bazilikánál?

- Majdnem. A Múzemukert előtti fülke. Mi történt?

- Ha már úgyis itt vagy, be kellene jönnöd. Helyzet van.

- Sürgős?

- Sürgős.

- Csak mert épp szabadságon vagyok.

- Leszarom és utána körberöhöglek. A szokásos tárgyaló. Tíz perc. A nőt ne hozd!

Az első ötletem az volt, hogy Annát odacsapom valamelyik turistacsoporthoz, de nem tetszett neki az elgondolás. Inkább azt akarta, hogy a várost rajtam keresztül ismerje meg, meg különben is a hosszú utazástól még mindig fáradtnak érezte magát. Inkább elkérte a kulcsot, hogy visszamehessen a szolgálati lakásba. Sehogy sem fért bele a már így is jócskán megfogyatkozott tíz percbe az, hogy elkísérjem, bár Csehit minden szívbaj nélkül megvárakoztathattam volna, Anna nem engedte.

- Nem hívnak be ok nélkül – vette át a kulcsot, majd az újonnan vett táskájába mélyesztette, a szintén frissen beszerzett csomag papír zsebkendő és gázspray mellé. Ez utóbbihoz én ragaszkodtam, bár már a táskát magát is nehezen tudta megemészteni.

- Már Egerben sem értettem, hogy miért jó, ha ilyennel mászkál egy nő.

- Hogy beletehesse a dolgait – mutattam rá.

- Mire való a tarsoly?

Megadóan széttártam a karomat, de a kedvemért belement, hogy vegyek neki egy táskát. Azért szívbajos sem volt, egy szkíta mintás szarvasbőr retikült akasztott le magának, amit majdnem négyszer drágábban adtak, mint az átlagos vállravalókat. Ez van, magamnak kerestem a bajt.

Miközben a Felderítő Parancsnokság főbejárata felé siettem, a gázspray járt az eszemben. Kint élt az erdő közepén, egyedül járt olyan vadonokban, ahova mi általában csak kettesével, állig felfegyverkezve dobunk le embereket, semmi okom az aggodalomra. Egom különben is Ómagyarország egyik legbiztonságosabb helye – csak éppen a veszélyek errefelé más jellegűek. Nem árt az, ha ott van. Ha visszaérek, a gyakorlatban is megmutatom neki, hogy kell használni.

A Parát leadtam az őrségnek, a rend kedvéért az irataimat is elkérték, bár megismertek. Civilben nem nagyon fordultam elő errefelé, de azért nem ez volt az első eset. Nyakamba akasztottam a belépőkártyát és átvágtam a szépen gondozott parkon. A hosszú várakozásban bemattult bőrcipő kényelmetlenül könnyűnek tűnt az elmúlt hónapok állandó bakancsviselése után.

A tartótisztem a kiugrott tábori lelkész évek óta üresen álló irodájában várt.

- Tíz perc – kocogtatta meg az óráját, amikor beléptem. Félrehajtottam a poros lepedőt az egyik bőrfotelről és leültem.

- Tudod mire elég tíz perc – sóhajtottam.

- Tudnám sorolni, de most megkímélnélek. Jól nézel ki.

- Kösz. A pirosság a lépcsőtől van.

- Na meg a fiatal menyecske...

Hátradőltem a fotelben és rosszallóan végigmértem.

- Térjünk a tárgyra – kértem.

Csehi Árpád, hivatalosan a Felderítő Parancsnokság beosztott koordinátora, nem hivatalosan az Időszennyezés Elleni Alosztály tartótisztje, civilben pedig gyerekkori barátom egy papírgalacsint húzott elő a zsebéből és átdobta nekem. Kibontottam az A4-es lapot, vagy tíz oldalnyi szöveget préseltek rá, megfájdult a szemem, ahogy a félhomályban megpróbáltam kisilabizálni, miről van szó.

- A leendő apósodat letartóztatták tegnap – közölte a Csehi. - A civil csatornákon valamikor délután fut majd be a hír, mi kicsit előbb hozzájutottunk, mert megcsapoltuk az emi forrásainkat. Az ügy súlyosságára való tekintettel nem is tartják helyben, hanem elindították Egom felé, léghajón.

Újult erővel vetettem magam a gyűrött papírlapra.

- Szép listát szedtek össze neki – állapítottam meg. - A választást megnyerte, ugye?

- Lealázta Bellászt. Nagyon durván.

- Ez pedig a válasz rá.

- Meglep?

- Nem. Mondtam neki, hogy ez lesz. Minket ez mennyiben érint?

Megvonta a vállát.

- Egyelőre fogalmunk sincs. Vagy semennyire, vagy nagyon. Ezek a hülye emik rendesen bevédték, mert tartanak az egalistáktól, hogy illegális úton próbálkoznak majd, ha legálisan nem megy.

Próbáltam kicsit kisimítani a papírt, hogy a hangyányi betűket legalább a törésvonalak ne torzítsák el még jobban.

- Dezerálás, gyilkosság – olvastam. - Ezek már elévültek.

- A mostani katonai törvények szerint nem.

- De ezek nem vonatkoznak rá. Amikor lelépett, akkor még az Átkerülés előtti dolgok voltak érvényben.

- Az az időszak jogi szempontból egy vicc – legyintett. - Ha az ügyészség elég tökös, simán ráhúzza. Önkéntesként arra a dokumentumra esküdött fel, amiből a mostani jogrend kinőtt.

- Ez a beszerzési lista is elég izmos – folytattam. - De a cuccokat az emiktől nyúlta le, a saját fejükre borítják rá a bilit ezzel.

- Nem egészen – ingatta a fejét Csehi. - Csupa olyan emancipátor parancsnokkal üzletelt, akik az egalistákat támogatják. Úgy tűnik, valaki nagyon jó fülest kapott a választások kimeneteléről, vagy a jósok is beszálltak a buliba, mert az emik, meg gondolom a megtörők is, ezzel odadobták a kesztyűt az ellenségeik képébe. Leszámolnak a saját belső ellenzékükkel is, ha már belekezdtek.

- Polgárháború? - kérdeztem óvatosan.

- Nem, csak házon belüli pofozkodás. Az emberek többsége nem lát annyira bele a dolgokba, hogy benne legyen egy komolyabb ellenségeskedésben. Vagy a fene tudja. Mindenesetre a Felderítő Parancsnokság minden olyan egységét visszarendelte, amik nem létfontosságú küldetésben járnak. Nem árt, ha nekünk is kéznél van valami ütőerő.

- A francba – mormoltam.

- Oda bizony. De minket ugye nem ez érdekel – halkította le a hangját. - Mi magasabb szinten mozgunk. Találkoztál vele. Beszéltél vele. Dugod a lányát. Szerinted ő az?

Megráztam a fejem.

- Pedig mindene megvan hozzá, hogy ő legyen.

- Egyszerűen csak... - Tétován gyűrögettem a karfára tolt poros lepedőt. - Nem tudom. Nem áll össze a kép. Ha ő lenne az, nem érdekelné ennyire a politika. Lett volna annyi ereje, hogy egy időre, akár pár évre is otthagyja a városát. Nem ő az.

Hallgattunk egy darabig. A befüggönyözött, fehér bútorszellemekkel telezsúfolt irodában mintha leragadt volna az idő.

- A letartóztatás után Bellász exhumáltatta Nyírő társait abban a sírkertben, amit berendezett nekik. Jártál ott, nem?

- Ja, jártam – bólintottam. - Mi a fenének ásott ki egy rakat hullát? Nem normális az a fickó.

- Nagyon is az – ellenkezett Csehi. - Valahonnan fülest kaphatott, vagy csak simán mázlija volt, de érdekes dolgokat talált. Az állítólagos három társából csak kettő feküdt a sírjában, a harmadik pedig egy meggyilkolt anti. Fejbe lőtték, nem is olyan régen. Pár éve.

- Egy anti? - Sehogy sem tudtam hova tenni a dolgot. A három szépen gondozott sírt láttam magam előtt, a fölöttük őrködő torz, naiv tekintetű Máriaszobrot, Pál vezér ellágyuló tekintetét, ahogy végignéz rajtuk...

- Egy anti – ismételte meg Csehi. - Méghozzá minden kétséget kizáróan egy druida. Nem a legszertartásosabban eltemetve, de egy csomó olyan dologgal együtt, amiből egyértelmű, hogy druida. Egy kelta druida, messze keleten, egy dákokból alakult időszennyező kiskirályság alapító atyáinak sírkertjében.

Éreztem, hogy hideg futkározik a gerincemen.

- Ez már kicsit más megvilágításba helyezi a dolgot, nem? - kérdezte Csehi.

- De – ismertem el. Érzetem, hogy kiszáradt a szájpadlásom. - És akkor hova tűnt a harmadik?

- Nem ez az igazi kérdés. Hanem az, hogy az mit jelent, hogy a másik kettőt is ugyanazzal a pisztollyal gyilkolták meg, mint a druidánkat.

Egyre jobban fáztam, pedig odakint még meg is izzadtam a lenvászon ingemben.