A mellettem félig lefejezett emancipátor vére megtörő pályafutásom végéig a zubbonyomon maradt, idővel kifakult és akár egy nem túl hivatalos kétszínnyomásos álcaruhának is nézhették volna, de nem ezért hagytam meg. Sokkal könnyebb volt meghúzni a ravaszt úgy, hogy a távcsőben látott célt annak az antinak láttam, aki félig ellőtt karral, az ép kezében egy véres bárdot tartva rohan felém, az üvöltése megsüketít és csak a megmagyarázhatatlanul fehér fogsorát látom, ami mindent betölt, majd végül belerobban az emancipátortól elvett Para lövedéke és a meztelen, véres, bűzös test lendületből maga alá temet.

Egy részem ott is maradt a vérszagú, bélsártól mocskos földbe döngölve.

- Nincs itthon a doktor úr – nézett ránk riadtan pislogva a fiatal gyerek, tizenhat-tizenhét évesnek néztem, nyúlánk, anti fején erős szálú haj nőtt, amit torzonborz, rasztás varkocsokba font össze. A golyóálló mellény szíjait rosszul állítottam be, kényelmetlenül vágja a hónom alját, de nem maradt időnk ilyenekkel foglalkozni. Csehi észrevette, hogy le akarunk lépni és majdnem kiverte a balhét, még Bajótinak is nekiment, amikor az fölényeskedve el akarta hessegetni. Végül annyit ért csak el, hogy ránk parancsolta a mellényt és valahogy megúszta gutaütés nélkül. Furcsa volt látni, nem csak a dühkitörését, hanem a málhamellényt is, amit viselt, a félig teletömött tölténytáskáját, a combjára szíjazott pisztolyt. Sokszor jártam vele persze lövészetre, de így még nem láttam, bevetésre kiöltözve. Valahogy összekapcsolódott bennem az íróasztalával, mintha hozzánőtt volna.

- Hol van a doktor úr? - nyomta meg gúnyosan az utolsó két szót Imrédi.

- Ö... - A fiú ide-oda kapta a tekintetét, végigfuttatta rajtunk, majd az utca túloldalára leparkolt rendőrautóra nézett. A két egyenruhás járőr nem jött közelebb, a kocsi fémlemezzel burkolt fakarosszériájának támaszkodva figyelték a délutáni lanyha forgalmat. Azt nem láthatta a fiú, hogy a hátsó ülésen két AMD állt készenlétben, a szomszéd utcában pedig egy hirtelen összerántott felszámoló osztag. - Azt nem mondta.

- Házkutatási parancs – rángatott elő egy selejtezési űrlapot a hadnagy, majd meglengette a fiú előtt, mielőtt gondosan összehajtva visszatuszkolta volna a zsebébe. - Állj félre!

- De már nemrég...

- Új fejlemények – vonta meg a vállát Imrédi és félretolta a fiút. - Hányan tartózkodnak a házban?

- Csak én, meg a szakácsnő.

- Hívd ide a szakácsnőt!

Bajóti intett a két rendőrnek, azok komótosan elzárták a fegyverkazettába az AMD-ket majd egy bőrtáskával bejöttek ők is a házba.

A szakácsnő is anti volt, azon se csodálkoztam volna, ha kiderül, csak pár éve kaparta elő a gazdája az őserdőből. Az egyik rendőr pár kérdést tett fel neki, de a nevére vonatkozón kívül a többire csak a fiú segítségével tudott válaszolni. Annyira nem tűnt szépnek, a doktor úr vagy erre a típusra bukik, vagy tényleg tud főzni a nő.

- Lemegyünk a pincébe – közölte a gyerekkel Bajóti.

- Hozom a kulcsot – indult meg a gyerek. Kinyúltam és megragadtam a vállánál fogva.

- Csak lassan. Megyek veled.

A pincét múltkor is átnézték, és most se találtunk vérfoltokat meg alkoholban ázó kimetszett szerveket, viszonylag rendezett, spájznak használt helyiségnek tűnt a sokadik ránézésre is. Benéztünk a polcok mögé is, hátha találunk egy titkos ajtót, pár helyen megnyomogattuk a falat, de semmi. Imrédinél egy lista is volt, amin az előző házkutatás feljegyzései sorakoztak, ez alapján azt nézte végig, hogy mi változott azóta.

- Lukra futottunk már megint – mormolta, mikor az egyik szobával végeztünk. Időközben érkezett egy technikus is, aki nekiállt ujjlenyomatokat rögzíteni.

- Hol tartja a névjegyeit a doktor úr? - kérdeztem a fiút.

- Az irodájában.

- Legyen az a következő – vonta meg a vállát a hadnagy. Az elején még csillogott a szemében valami vadászláz, de mostanra már kelletlenül vonszolta magát egyik részfeladattól a másikig.

Az iroda egyik fele klasszikus dolgozószobának tűnt, még egy kanapé is állt a nehéz diófa íróasztal mellett. Hiába bukott ki anno a „doktor úr” a pszichológia szakról, pedig még egy anti alapítvány is tolta, mert abban az időben nagyon nyomták, hogy legyen minél több első generációs, elmagyarosodtt anti származású diplomás. De a házából ítélve nem járt rosszul a váltással.

A szoba másik felét egy kőlapokkal burkolt boltív választotta le, egy függönysínt is észrevettem, vastag, egyszínű anyaggal lehetett teljesen eltakarni a boltív mögötti részt.

- Doktor úr... - mormolta Imrédi a fejét csóválva. Komótos léptekkel odasétált a boltív mögött terjeszkedő oltárhoz, majd óvatosan megkocogtatta a rajta fekvő kosszarvas koponyát. A fiatal fiú arcán megrándultak az izmok.

- A kuncsaftokról van nyilvántartás? - kérdeztem. A fiú zavartan felém fordult, de nem neki szántam a kérdést.

- A mester fejében – morogta Imrédi, miközben rutinszerűen végigfuttatta az ujját a szertartási hely vastag tapétáján. - Nem találtunk semmi írott anyagot, még az előjegyzési naplóban sem.

- A Mester minden szóra emlékszik, amit valaha hallott – szólalt meg a fiú. Mintha kissé mutált volna a hangja, pedig ahhoz már idősnek tűnt. Valamiért nagyon irritált. Az íróasztalon egy lakkozott tartóban sorakoztak a névjegyek. Kivettem egyet és meghajlítottam az ujjaim között,

- Diktáltattunk le vele listát, de persze azt hagyott ki, akit nem szégyellt – vonta meg a vállát Imrédi, majd intett a fiúnak, hogy figyeljen rá. - Mikor jön haza a mestered?

- Nem tudom.

- Mikor szokott?

- Mindig máskor jön.

- És hova szokott menni?

- Mindig máshová.

- Például?

- Ez nem tartozik rám, nem is avat be.

- Minő szerencse – kommentálta Imrédi. - Idő van, mennünk kell.

A névjegy lassan összegyűrődött a kezemben, ahogy észrevettem valamit a falon.

- Hallja, főhadnagy? Mennünk kell. - A szemem sarkából láttam, hogy közelebb lép, majd óvatosan megérinti a karom. - Nincs itt semmi.

Lassú mozdulattal biccentettem egyet. A galacsinná gyűrt névjegyet az asztalra dobtam, az végiggurult a vastag üveglap alá simuló Ómagyarország térképen. A többi adat mellé gyorsan megjegyeztem, hogy meglehetősen aktuális térkép, piros ceruzával a legújabb emancipált területek is rajta vannak, még az Isztriai félszigetet is halványan átsatírozta, pedig a rómaiak még húzzák az időt a kiürítésével.

- Induljunk – sürgetett Imrédi. - Gael Béla számára hivatalos idézést hagyok itt. Tudsz írni?

- Persze – bólintott a fiú.

- Ha nem adod át neki rögtön, amint előkerül, akkor legközelebb érted jövünk. Itt írd alá!

- Pedig érzem, hogy van itt valami – mormolta Bajóti, amikor bejárati ajtó vastag tölgyfa tömbjénél csatlakozott hozzánk. A pincét pakoltatta át a szakácsnővel, amíg mi odafent csináltunk hülyét magunkból.

- Érzésre egyelőre nem építhetünk semmit – zárta rövidre Imrédi. - Ha nagyon akarjuk, ráverhetünk akármit, de attól a nő még nem lesz meg.

Az egyenruhás rendőrök kimasíroztak, a civil ruhás technikus is biccentett. Imrédi még egyszer a fiúra emelte figyelmeztetően az ujját.

- Amint találkozol vele, átadod az idézést. Holnap újra jövünk!

A gyerek buzgón bólogatott, láthatóan majd kicsattant az örömtől, hogy végre lelépünk. Bajóti morgott valamit, amit akár köszönésnek is lehetett volna értelmezni, majd gálánsan maga elé engedte a hadnagyot.

- Csak Ön után – ellenkeztem, mikor engem is ki akart tessékelni. - Érkezési sorrendben.

- Vagy halálozásiban – húzta gúnyos vigyorra a száját.

Mikor átlépte a küszöböt, megragadtam a vastag tölgyfaajtó és teljes erőből meglódítottam. Ahogy nagy dördüléssel a helyére csapódott, nekinyomtam a vállamat és ráfordítottam a kulcsot, majd az edzett acélból készült biztonsági hevedert is a helyére csúsztattam. Kintről valami tompa kiabálást hallottam, de nem érdekelt.

- Ez most... - akadt össze a tekintetem a fiatal fiúéval. A búcsúzkodásban túl közel került, még lépnem sem kellett, hogy elkapjam a lenvászon ingét, majd ugyanazzal a lendülettel le is fejeltem, a fehér felsőjére apró cseppekben vágódott az orrából kicsattanó vér. Idegesítően mutáló hangján visítani kezdett, de kapott egy akkora pofont, hogy jobbnak látta elhallgatni.

- Nyomás az irodába! - mordultam rá, majd megperdítettem és hátulról ragadtam meg a grabancát, mint valami kismacskáét. Jobbról lépteket hallottam, majd a szakácsnő kétségbeesetten felsikoltott, mikor egy Para csövével találta magát szemközt. A mellény egyre jobban vágta a hónom alját.

- Kuss! - üvöltöttem a nőre, bármilyen nyelven felfogta volna. Védelmet keresve a falhoz hátrált és az érdes felületbe kapaszkodva próbálta tartani magát. A legközelebbi ajtóra mutattam és intettem neki, hogy befelé. A nő félelemtől elkerekedett szemmel bámult a kezemben szorongatott fegyverre. Megráztam a fiút.

- Mondd neki! Befelé a szobába! Ha ki merészel jönni, agyonlövöm!

A fiú halálra váltan tolmácsolt, néha nagyot szipogott, ahogy betört orrából egyre bővebben ömlött a vér. A kövér nő megértette a teljesen ismeretlen anti karattyolást, egy pillanatra sem vette le a szemét rólam, úgy hátrált be a szobába. Miután becsukta maga mögött az ajtót, hallottam, hogy még a kulcsot is ráfordította.

A bejárati ajtón tompán dördült valami, mintha a nevemet kiáltozták volna odakint.

- Nyomás tovább! - löktem előre a gyereket. Amikor beértünk az irodába, hátulról a térdhajlatába rúgtam, hogy összeessen, majd behúztam az ajtót és ráfordítottam a kulcsot. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy elé húzom még a nehéz íróasztalt is, de azután elvetettem. Túl sok időt veszítenék vele, többet, mint amennyit nyernék.

Többet, mint amennyit veszíthetek.

Újra végigfuttattam a tekintetem az szemközti falon sorakozó, pácolt fakeretbe fogott fényképeken, amik környékbeli, jellegzetes formájú hegyeket ábrázoltak, kakukktojásként egy hólepte erdei utat egy mély bevágásban. Ki tudja, a képek alá csúsztatva meg talán ott vannak az élve felszabdalt nők áldozati oltárairól készült képek.

A padlón heverő fiúra fogtam a Parát.

- Hol van? - kérdeztem.

- Ö... kicsoda...?

Teljes erőből ágyékon rúgtam, a rúgás erejétől vinnyogva odébb csúszott a padlón, neki egy vaskos agyagcserépnek. A húsos levelű szobanövény megremegett a könnyeit nyeldeső gyerek fölött.

- Hol van? - ismételtem meg. - A következő lány, te rohadék! Akit fel akartok vágni valamelyik hegynek a másán! - A falhoz léptem, lekaptam annak a hegynek a képét, amiért Karolát feláldozták, majd a fiúhoz vágtam, a keret üvege nagy csörömpöléssel tört szét rajta, egy hossz vágást hagyva az anti arc kiemelkedő járomcsontján. - Ha ennyire tetszik, megmutatom rajtad, hogy nem csak nővel lehet ilyet csinálni!

Ahogy közelebb léptem, magzatpózba görnyedt, karjával próbálta védeni a fejét. Lenyúltam érte, az inge elszakadt a hirtelen mozdulattól, át kellett fognom az egyik vékony, inas karját, majd az oltárhoz húztam és durván nekilöktem. A kosszarvas koponya, az apró, jó illatú gyertyák, kis szobrok, talizmánok szanaszét repültek, az érdes kő felhorzsolta a gyerek védtelen bőrét. Kintről egy nagy dörrenést hallottam.

- HOL VAN? - üvöltöttem az oltárra feszített emberformájú alakra és az antit láttam, aki ragyogó fehér fogsorral, megtestesült üvöltésként rohan rám. A Parát a tokjába löktem és kipattintottam a tőröm pántját. Megvillantottam a pengét a fiú bevérzett szeme előtt. - BESZÉLJ, AMÍG VAN NYELVED!

Már az iroda ajtaján dörömböltek. Semeddig sem fog tartani, ha a bejárati ajtót ilyen hamar leküzdötték. Megragadtam a fiú fülét és felrántottam, egész közel hajoltam hozzá.

- A menyasszonyomat raboltátok el, felfogod?! Mondj egy okot, hogy miért ne vágjam le a füled!

És ekkor a gyerek énekelni kezdett.

Bugyogó, hörgő hangon, ahogy a vére a torkába folyt, a hangszálai is átvették a teste remegését, de énekelt, kántált, a szeme fennakadt és úgy éreztem, hiába vágnám belé a kést, nem érezne semmit.

Az ajtó kifordult a pántjaiból mögöttem.

- Azonnal hagyja abba! - ordította egy alig artikulált hang a hátam mögött. - Engedje el! Főhadnagy!

De nem ezért csúszott ki a kántáló, ki tudja hova merült, menekült fiú teste a kezemből. Rongybabaként csorgott le az oltárról és a bakancsomra nehezedett, úgy léptem hátra, mintha valami büdös dög lenne, amiből csak úgy árad a fertőzés.

- Tegye le a kést! Emelje fel a kezét!

Az egyik rendőr volt az, egy AMD remegett a kezében, társa pisztolyt szorongatva lesett ki mögüle, Imrédi egy tonfát tartott maga elé az ajtóban.

Engedelmeskedtem.

- A kurva életbe, mi folyik itt? - lépett közelebb Imrédi. - Azonnal hívjanak mentőt!

- Kulcsolja össze a kezét a tarkóján és térdeljen le! - idegeskedett a kalás rendőr. A társa óvatosan mellém lépett, odébb rúgta a tőrt és elvette a Parámat.

- Válaszoljon, főhadnagy! - hallottam Imrédi hangját messziről. - Mi a franc ütött magába!?

Odakint a szakácsnő visítozott, egy mély hang pedig az állat megtörőket emlegette.

- Nézze meg a képeket – szólaltam meg lassan. - Nézze meg a képeket a falon!

Valaki egy bilinccsel babrált mögöttem.

- Azt hagyja – szólt rá Imrédi. - Nézzék meg a fiút!

Lassan kezdett elborítani valami szürke köd, aminek a sűrűjéből egy rég ismerős, rég eltemetett érzés szurkált egyre szemtelenebbül. A páni félelem, amit akkor ismertem meg, amikor Adát már nem ismerhettem többé.

És a lapos kő, ami nem ágy volt, de nem is oltár.

- A francba – gomolygott felém Imrédi hangja. - A francba. Azonnal telefonáljanak a csoportomnak, mindenki jöjjön ide!

- Az erősítésen felül?

- Nem kérdez, telefonál!

- A fiú lélegzik, uram.

Ada a kövön, egymásba font virágok közt, egy vastag virágfonat keresztbe a hasán, a hasán, ami lassan de biztosan pumpálja ki belőle az életet, és a fák sötétek az éjszakában és a Mester kántálni kezd -

- Mi a fenének nem szólt inkább, főhadnagy? - hallom közelebbről Imrédi hangját. - A rohadt életbe, így szétverni az egyetlen használható tanút...

Elengedem a tarkómat és felállok.

- Vissza, vissza! Állj! - pattog egy AMD-t tartó ideges hang valahol.

- Idő van – mondom halkan. - Ki kell érnem a reptérre.

Valami elpattant és a gomolygás egy pillanat alatt felszívódott. Fájóan tiszta lett minden. A zubbonyom véres lett. A golyóálló mellényt be kell állítani, így nem mehetek bevetésre. A puskát még át kell venni és ellenőrizni. Nincs tőröm. Nincs pisztolyom.

Feladatom van. Idő van.

- Még mit nem! - Imrédi kifejezetten idegesnek tűnt, még nem hallottam így beszélni. - Maga teljesen megőrült! Emelje fel a kezét, meg kell bilincseljük!

Lassan megfordultam, ökölbe szorítva a kezem és bizonytalanul a hadnagy felé emelve, még nem teljesen eldöntve, hogy mivel is fejezem be a mozdulatot. A látóterem szélén hirtelen megmozdult egy széles vállú alak.

- Hagyja – nyomta le a kezem Bajóti, majd Imrédire nézett. - A főhadnagy tökéletes állapotban van egy bevetéshez. Jobban nem is lehetne.