- Amikor hazamentem, én már fel voltam készülve arra, hogy megölnek.

Ladányi hadnagy elgondolkozva kopogtatta tintaceruzája hegyével a térképvázlatot.

- Akkor miért ment haza? - kérdezte a folyóőrtől.

- Ott volt az egész családom.

- Magát elengedték, nem? - bökött a ceruza tompa hegyével az ősz bajszú férfi felé. - Nem szóltak bele semmibe. Mehetett a körútjára, ahogy szokott. Miért nem kért segítséget? Miért nem próbált tenni valamit? Tudja, hogy gyilkosok vannak a házában és nem tesz semmit?

Odakint hosszasan tülkölt egy gőzhajó. Ladányi szigorúan nézte a folyóőrt, de nem látott rajta semmiféle megbánást. Álnokságot sem. Egyszerű ember, egyszerű gondolatokkal, még egyszerűbb indokokkal. Ha ebben a történetben valaki át akarja verni a hatóságokat, akkor az nem ő.

- Én befogadtam őket a házamba - felelte az egyszerű ember. - Adtam nekik az ételemből. Nem tettek semmi rosszat. Magamra haragítom a szellemeket, ha ártani akarok nekik, amíg a vendégeim.

- A szellemeket - bólintott szenvtelenül Ladányi.

- A folyó szellemei között élek - közölte a vízi kelta. - Jobb meghalnom a vendégeim kezétől, mint úgy élnem, hogy a szellemek haragszanak rám.

A hadnagy letette a ceruzát. Összenézett az emancipátor őrmesterrel, aki a nyomozásához rendelt naszádot irányította. Látta a fiatal tisztesen, hogy mélységesen egyet ért az öreg keltával.

Lassú mozdulatokkal kigumizta a mappáját és elővett három rajzot.

- Tehát ők voltak - tolta a fantomképeket a folyóőr elé.

- Ilyesmik - bólintott az öreg. A fővárosból idevonatoztatott rendőrségi rajzoló vért izzadt, mire kihúzta a három arcot a keltából. - Nem mertem sokáig az arcukba nézni.

- Mert attól félt, hogy megölik.

- Attól.

- De nem adtak rá okot.

- Nem.

Ladányit azzal bocsátotta útjára a főnöke, hogy végre csinálhat valami mást is a piti rablások és vérbosszúgyanús gyilkosságok helyett, valami igazi nyomozói munkát, közösen a katonai nyomozókkal. Katonai nyomozókat még nem látott, hacsak ez a kölyök naszádparancsnok nem volt az titokban, állítólag azok már kint voltak a terepen. Ez a vén bolond vízi kelta is maradhatott volna a mocsaras szigetén, hogy ő is terepnek számítson és a katonaikat boldogítsa. Újra a térképre nézett, majd egy szórakozott mozdulattal összekötötte az eltűnt naszád utolsó bejelentkezési helyét és az öreg szigetét. Nézte egy kicsit az elmosódott szélű vonalat, várta, hogy sűrűsödjön a csend, de az nem akart sűrűsödni. Az öreg egész életét azzal töltötte, hogy a vizet nézte. Pár perc csend ehhez képest...

Ladányi menekülésképpen a jegyzeteibe sandított.

- Miért érezte őket gyilkosoknak?

- Megérzi azt az ember - felelte egyből a vízi kelta. - Ismerek én mindenkit, aki a Tiszát járja. Ezek ekkor jártak ott először, mégis olyan egyenruhát viseltek, mint a kapitány.

A kapitány a kölyökképű őrmester lehetett.

- Először jártak a Tiszán?

- Először. Ez úgy igaz, mint hogy most itt ülök.

- De miért biztos ebben? Mondták?

- Láttam rajtuk.

- Honnan?

- Láttam rajtuk. Van szemem.

- Jó - adta meg magát Ladányi. - Lehettek újoncok is. Valamikor mindenkinek el kell kezdeni.

- Az újoncok nem régi hajósok ruháit viselik.

- Ez igaz - szúrta közbe az őrmester.

Ladányi újra a nemrég húzott vonalára nézett. Ez a jó, mindent láthatóvá tenni, utána meg lépni. Legyen munkahipotézis. Nem feladata megérteni ezt a bolond öreget meg a mérges szellemeit. Nyom, vagy nem nyom.

Legyen nyom.

- Vagyis arra gondolt, hogy megölték azokat, akiké a ruhák eredetileg voltak. A legénységet. A naszád eredeti legénységét.

- Arra - értett egyet a kelta.

- És ellopták a naszádot.

- El.

- Ezt - tolt Ladányi az öreg elé egy fényképet.

- Nem, nem ezt - hunyorgott az öreg. A hadnagy felkapcsolta az íróasztal fölött függő lámpát, hogy több legyen a fény. - Ennek más a száma.

Mégis nyom lesz?

- Igen? - Visszahúzta maga elé a képet, mintha csak véletlenül tolta volna ezt a harcsabajuszú kelta elé. - Akkor mi volt a száma?

- TS-310. Ez meg 308.

Mégis csak van ennek szeme a részletekre, gondolta Ladányi. A rajzolót vagy szívatta, vagy tényleg nem mert a vendégei arcába nézni.

- Tehát megölték egy Perbált naszád teljes legénységét - foglalta össze. A kelta és az őrmester szinte egyszerre bólintott. - Beöltöztek a ruháikba, elvezették a hajót, kezelték a felszereléseket, kiigazodtak a térképeiken, még magánál is kikötöttek utánpótlásért. Rendes katonai csekkel fizettek, ott aludtak a szigetén, az egyikük együtt horgászott az unokájával. Maga hajnalban otthagyta őket és elment a szokásos körútjára. Miközben tudta róluk, hogy nem azok, akiknek mutatják magukat és gyilkosok.

Újabb bólintás.

- És mint ilyenek, nyilván nem akarnak szemtanúkat hátrahagyni. Akik látták az arcukat - bökött a fantomképekre. - De nem tett semmit, mert nem akarta magára haragítani a szellemeket. Inkább meghalt volna a családjával együtt. Az unokáival együtt. Pár óra evezéssel elért volna egy rádiós őrponthoz.

- A szellemekkel haragban lenni rosszabb, mint meghalni - magyarázta a vízi kelta.

- Legyen - hagyta rá Ladányi. - De akkor miért mentek el csak úgy ezek a gyilkosok, miért nem tüntettek el minden nyomot és szemtanút maguk után?

- A vendégeim voltak - közölte egykedvűen a kelta. - Ők sem akarták magukra haragítani a szellemeket.

Ladányi sóhajtott egyet, majd az őrmesterhez fordult.

- Itt végeztünk. Mikor tudunk indulni?

- Fél órán belül.

Odakint újra tülkölni kezdett egy gőzhajó.

Az őrmester tartotta a szavát, fél óra múlva kihajóztak a szolnoki hadikikötőből. Egy darabig az áradás miatt szélesen szétterülő főágban haladtak hegymenetben, majd egy vízben álló facsoport előtt jobbra fordultak és hamarosan elnyelte őket a Tiszát övező zöld vadon. Ladányi kiült az orrba a géppuskás mellé és némán figyelte a tiszavidéket. A görbe oldalfolyásokkal, néha magukba visszatérni látszó kanyarokkal és hol lefűződő, hol visszacsatlakozó holtágakkal szabdalt folyómentét most egybefüggő tengerré változtatta a zöldár, hogy bő egy hónapig így is maradjon. Utána több tucat naszád vetheti magát az átázott vidékre, hogy újra feltérképezze a tájat.

- Veszélyben vagyunk? - bökött Ladányi a géppuska mellé készített hevederekre. A sorozott közlegény hátrafelé intett, ahol az őrmester állt a szűk felépítményben.

- Előírás. Ilyenkor nem ugrál errefelé a kutya sem.

Egy kutyát azért láttak később. Félig összedőlt, cölöpökre épített ház mellett haladtak el, a cölöpöket alultervezhették, mert most az alsó ablaksor is vízben állt. Az épület egyik oldala teljesen hiányzott, a moháktól súlyos gerendák mintha megégtek volna valamikor - az első emelet szélén pedig egy apró korcs vonyított kétségbeesetten a naszád felé. Ugrálni tényleg nem ugrált, talán már nem volt hozzá ereje. Egyszer mintha a Perbált felé akarta volna vetni magát, annyira kiment a romhalmaz szélére, de végül meggondolta magát. Panaszos hangját hamarosan elnyelte a zölden susogó nádas és a naszád motorjának egykedvű zúgása.

- Az öreg Varsadi palotája - mondta kicsit később a géppuskás. A kutyát senki sem hozta szóba. - Három éve lesz, hogy magára gyújtotta. Egész jól bírja a vizet.

- Magára gyújtotta? - nézett hátra Ladányi, persze már semmit sem látott a romból.

- Valami bérleti szerződése volt, amivel nagyon elszámította magát, amúgy is elég zavaros fickó volt. Az összes gyereke otthagyta, pedig volt neki vagy tíz, látta, mekkora házuk volt. Egy holtág mellé építkezett, azt minden áradás dugig rakta hallal, nem győzték feldolgozni. Már amíg ment a bolt. Aztán magára gyújtotta.

- Állítólag megátkozta egy szkíta táltos - szólt előre a másik közlegény is, aki épp pihenőben volt.

- A hadnagynak van más dolga is, mint hogy a hülyeségeiteket hallgassa - állította le a társalgást az őrmester.

Mindenki a víz felé fordult, Ladányinak pedig eszébe jutott az öreg vízi kelta a szellemeivel.

A lemenő nap vörösre festette a vizet, de a festői képet megzavarta az először csak édeskés, később már gyomorforgatóan átható bűz.

- A madarak - állapította meg az őrmester, majd a naszád orrába mászott. - Igen, a madarak. Vedd jobbra, a madarak felé!

A korábbi géppuskás most a kormányállásban állt, az őrmester volt pihenőben. Ladányi később vette észre a szagot, lent kuporgott a szűkös kabinban, amit a motorból áradó olajszag töltött be és a gyenge lámpa fényénél próbálta rendezni a jegyzeteit. Odakint a szél folyton belekapott a lapjaiba. Mire ő is feljött a fedélzetre, már nem csak a madarakat lehetett látni, hanem a bűz forrását is.

- Ott - mutatta az őrmester. - Kéri a távcsövet?

A sűrű ártéri erdő most vízben állt, mint minden egyéb a környéken, a fák között pedig alaktalan, nagy csomók akadtak fent. Némelyik mozogni látszott a rajta veszekedő madaraktól.

- Ez meg mi?

- A részvényesek marhái lesznek - szólt le a közlegény a kormányállásból. - Hallottam a rádióban, hogy tegnapelőtt átszakadt a telep körgátja és majdnem az összes állatot elvitte a víz. A sok jó hús így pocsékba megy...

Ladányi elővette a zsebkendőjét és eltakarta vele az orrát, de nem sokat segített a helyzetén. A fákon fennakadt felpüffedt tetemekről neki soha nem jutott volna eszébe az evés; de a vízi kelta is megmondta, a városi népek nem értik meg a tiszaiakat. Fél füllel ő is hallotta, hogy a Szolnoki Részvénytársaság eléggé megjárta az alulméretezett körgátjával, de nem voltak egyedül: ekkora árvízre nem számított senki.

- Jelöljük be a térképen - akasztotta vissza a távcsövet a nyakába az őrmester. - Aztán húzzunk el innen.

Éjszakára egy ligetben álltak meg, sikerült átvinni a naszádot a fák között és egy tisztásra érve kikötötték. A liget elég sűrűnek tűnt ahhoz, hogy a sötétben ne vigyen nekik semmi komolyabb dolgot a sodrás, ennél többre meg nem is volt szükségük. Ladányinak felajánlották a kabint - amúgy sem fért el benne kényelmesen egy embernél több, rendesen felpakolták a hajót -, az őr a kormányállásba ment egy rakétapisztollyal és egy gépkarabéllyal megerősítve, a többiek pedig a fedélzetre feküdtek ki. Ladányit odalent bántotta az olajszag és a bezártságérzet, de a fedélzetre se volt kedve felmenni - túl sok helye ott se lett volna és az alacsony perem miatt még ébren is mindig a frász kerülgette, hogy a vízbe esik. Akkor se járt jobban, mikor végre sikerült elaludnia - vízbe merült világba került, ahol úszni próbált, de valami egyre mélyebbre húzta, az esztergomi bazilikát is látta, a kupola legteteje állt csak ki a vízből és az anyja kutyája az anyja hangján könyörgött neki onnan, hogy mentse meg.

Mikor hajnalban felébresztették és beüzemelték a Perbált gépét, fáradtabb volt, mintha nem aludt volna semmit sem.

(folytatás holnap)

Kapcsolódó wikia szócikk még: Minimális jelenlét