- Úgy csinálsz, mintha nem tisztáztam volna le! Mintha nem tisztáztuk volna le! - Jonatán szeme szinte villámlott. - Világosan megmondtam, hogy mit tudok ígérni és te azt mondtad, hogy így is akarod. Hogy fontos neked, hogy meglegyen az a...

Tünde dacosan összeszorította a száját. Jonatán megakadt egy pillanatra és inkább lenyelte, amit mondani akart, nem mintha nem lebegett volna így is ott a ki nem mondott szó köztük.

Egy hosszú pillanatig bámulták egymást.

- Igazad van – szólalt meg végül Tünde. - De úgy érzem, hogy nem lenne lehetetlen kicsit többet...

- Kicsit többet MIT? - csattant fel Jonatán. - Nem költözhetünk össze! A kormányzó fia vagyok, a védelmi iroda megbízott vezetője, az egész életem a rohadt nyilvánosság előtt zajlik. Ennyi erővel a házassági levelünket is kitűzhetném apám ajtajára.

- Nem az egész életed – jegyezte meg halkan Tünde.

- Te se tudod, mit akarsz! - zárta le a férje a vitát. - Ó, hogy... A legjobb lesz, ha most járok egyet!

Mire Tünde bármit is mondhatott volna, Jonatán már be is csukta maga mögött az ajtót, még rá is zárta.

Tünde egyedül maradt a félhomályos szobában a könnyeivel. Nem ezt akarta. Isten a tanú rá, ahogy a házasságukra is, hogy örömmel várta ezt a délutáni órát, mikor vége a munkaidőnek, Jonatán elszabadul a mostanában megszaporodott értekezletek újabb fordulójáról és külön utakon, lopva, titokban, mint valami tolvajok ide érkeznek ebbe a bérelt kis lukba és itt azok lehetnek, amik valójában. Amiknek valójában lenniük kellene. Már nem is emlékszik, mit mondott, mi volt az a szikra, ami ezt az egész veszekedést elindította. Biztos nem akart rosszat mondani. Biztos csak Jonatán értett bele olyat, ami ott sem volt. Most meg olyan nőnek állítja be, aki folyton csak követelődzik, szívja a férje vérét, hisztizik és semmi se jó neki.

A könnycseppek végigfolytak az arcán. A keskeny ablakhoz ment, amiből csak a szomszéd ház kőfalát lehetett látni és egy kiszáradófélben lévő fát. Zsebkendőt vett elő a táskájából és megpróbálta összeszedni magát. Hiába olyan ez az egész, mintha csak a szeretője lennék, emlékeztette magát. Nem a szeretője vagyok, hanem a felesége. A törvényes felesége. Ha csak arra kellenék neki, hogy lefeküdjön velem, ahhoz nem kellett volna belemennie a szertartásba. Az ő ötlete volt a házasság, nekem eszembe se jutott, hogy lehet így titokban is, a katonai lelkészségen keresztül kikerülve a fiumei hivatalokat. Ha csak a testem kellene neki, akkor nem rendezte volna el ezt az egészet. Már előtte is megkapott.

Lehet, hogy nem kellett volna odaadnom magam olyan könnyen, gondolta. A zsebkendőbe ivódott könnyfoltokat nézte sokáig. Megtagadhattam volna magam tőle azok után, amik történtek velem Szegedtől Fiuméig? Hogy meglátott és felemelt maga mellé? Anya biztos azt mondaná, hogy igenis váratnom kellett volna. Bár ha azt nézem, ő hogy van apával, sokat nem érhetnek a tanácsai.

Meglátta odalent Jonatánt. Zsebre tett kézzel sétált, még a sapkát se tette a fejére, ami elrejtette volna valamennyire az arcát. A délutáni szél összekócolta a fürtjeit, az arca inkább törődöttnek, szomorúnak tűnt, nem mérgesnek. Ha nem ismerném, mit gondolnék a feleségéről, ha tudnám, hogy házas? Megvetném, amiért nem tudja boldoggá tenni a férjét?

Újra a zsebkendőért nyúlt, mert érezte, hogy újabb könnycseppek találnak maguknak utat az arcán. Legszívesebben kinyitotta volna az ablakot, hogy lekiáltson Jonatánnak, felhívja magához, megölelje és érezze, ahogy mohón belé hatol. Mit gondolna róla? Épeszűnek tartaná, hogy ennyire szélsőséges?

Kényszerítette magát, hogy elszakadjon az ablaktól. A főzőfülkéhez ment, felkapcsolta a villanyt és felszította a tüzet a magas, vékony sparheltben. Egy vízzel teli edényt húzott a tetejére, majd teát keresett a polcon. Azt mondják, az átkerülés előtt egy messzi földről hozott növényt neveztek teának, amiben semmi különleges nem volt. Most meg szárított gyümölcsökből és növényekből főzik, de mégsem főzetnek nevezik, hanem teának. Más lesz attól valami, ha másképp hívjuk? Ők mások lettek attól, hogy már házasnak nevezik magukat?

Mire felforrt a víz, kattant a zár és Jonatán visszajött a lakásba. Nem mondott semmit csak leült a kopott székre az ablak mellett és némán figyelte a feleségét, amint az leforrázza a szűrőbe tett szárított leveleket, gyümölcsdarabokat, majd citromot facsar és mézet csurgat az edénybe.

- Kérsz? - nézett Tünde óvatosan a férjére. Jonatán bólintott. Mikor odavitte neki a teát – nem voltak szép csészéik, csak ezek az egyszerű, hétköznapi mázas agyag bóvlik -, leült a férfi melletti székbe és lassan kortyolgatták a forró italt. Jonatán végzett vele előbb.

- Mindkettőnknek igaza van – szólalt meg végül. - És egyikünknek sincs.

- Azt hiszem – hagyta rá Tünde.

- Én azt akarom kihozni a helyzetből, amit reálisnak tartok. Te meg másképp nézed. Az ideálisat akarod. Valahol jogod van hozzá, de...

- Értelek – biztosította róla Tünde. - És sajnálom. Nem akarom... Nem akarom, hogy így legyünk. Még csak most házasodtunk össze.

Jonatán mormogott valamit. Tünde óvatosan a férje térdére tette e kezét, majd feljebb futtatta az ujjait. A várt hatás nem is maradt el, de Jonatánnak kellett még pár perc, mire túl tudott lépni a veszekedésükön és ő is átölelte a feleségét.

A sparhelt árasztotta a meleget, a lakás is kicsi volt és kint se volt hideg, de a szobát elöntő hőség kifejezetten jól esett a meztelen bőrüknek. Jonatán le is lökte magáról azt a vékony, kissé szúrós pokrócot, amit magukra húztak a végén.

- Nemsokára vissza kell mennem – közölte Tündével. - Estére is össze kellett hívnom egy megbeszélést.

- Estére – dünnyögte Tünde. Nem esett neki jól a hír, azt hitte, hogy egész reggelig (kora hajnalig, mert Jonatánnak a saját házából kellett munkába mennie) együtt maradhatnak. Remélte, hogy a rosszallása nem érződött ki a hangjából.

- Igen – ült fel a heverőn a férje. - Pár távolabbi parancsnokságból kellett behívnom törzstiszteket, estére fognak megérkezni. Sürgős lehet a dolog, nem várhatunk reggelig.

Tündének eszébe jutottak a megszaporodott interurbán telefonok, a védelmi hivatal folyosóin felbukkanó új és új egyenruhás arcok, a férjéből áradó feszültség.

- Valami gond van – állapította meg.

- Gond – ismételte meg a szót Jonatán. - Inkább helyzetnek mondanám.

- A görögök miatt?

- Milyen görögök miatt? - fortyant fel a férfi.

- Azt hallottam, hogy valami háború készül a görögöknél.

Jonatán megrázta a fejét.

- Nem akarok erről beszélni – közölte. - Főzöl egy kávét? Lassan készülődnöm kell.

- Nincs kávé – emlékeztette Tünde. - Az én fejadagom már elfogyott, te meg nem szereztél.

- Majd iszom bent – vont vállat Jonatán. - Majd készíts magadnak is reggel, amikor nekem hozod.

A gondoskodó férj, állapította meg Tünde és legszívesebben újra sírva fakadt volna.

Ő sem maradt a komor szobában. Jonatán lelépése után egy órával ő is hazament az erdősori lakásába, amit a saját fizetéséből bérelt és amiben szintén nem volt egy szem kávé sem. A város furcsának tűnt, némának, mintha visszafojtaná a lélegzetét. Tündének félúton az az érzése támadt, hogy a sötét és világos ablakok mind őt, őket lesik, hogy kikutassák a titkukat és utána világgá kürtöljék, hogy a kormányzó fia elvett egy senkit, egy cafkát, akiben egy csepp igazi átkerült vér sincsen és mindezért cserébe még boldogságot sem kapott. Egyszer meg is kellett állnia, egy ház kőfalának dőlt és kivette a táskájából a zsebkendőjét, hogy kifújja az orrát. Ágakat is kell szednem, emlékeztette magát. Lassan ott tartok, hogy ha lenne is kávém, akkor se tudnám megfőzni.

Hazaérve mégsem volt kedve kimenni a sötétbe a fák közé. Bebújt az ágyába, magára húzta a nehéz takarót és sokáig lebegett az álom és ébrenlét határán. Talán egész reggelig.

Hiába kelt fel a nap, a város ugyanolyan komor maradt. Tünde Jonatánnal álmondott, veszekedtek, szerették egymást majd újra veszekedtek, akárhogy is, együtt voltak. Mikor annyira magához tért, hogy rájött, egyedül fekszik a keskeny ágyban, legszívesebben visszaaludt volna. Az óra csörgése rázta csak helyre a lelkivilágát valamennyire.

Elrágcsált egy száraz kenyérdarabot majd felöltözött. Kellemes nyár végi idő ígérkezett, így a rövidebb szoknyáját vette fel, ami nem sokkal ment le a térde alá, rövidebb ujjú blúzt és a festett csontokból fűzött nyakláncát, amit nem sokkal a megismerkedésük után kapott Jonatántól. A táskája kellemesen könnyűnek tűnt a pisztolya nélkül. Talált még egy félbevágott, megbarnult almát is a kredencben, az iroda felé menet azt is elrágcsálta.

A főtéren épp cserélték a Fiumei Hírek közpéldányait a tárlókban, vagy lehet, hogy az északi újságokat rakták ki, amiket a reggeli vonat hozott. A kikötővárosban többször próbálkoztak helyi lapot indítani, de túl kevesen érdeklődtek a hírek iránt annyira, hogy újságot járassanak vagy pénzt adjanak érte. Így a pár példányban legépelt Híreket a főbb hivatalokba szállították csak ki, meg a főtér tárlóiba tűzték, aki akarta, elolvasta. Pár éve az országos terjesztésű északi lapok is odakerültek melléjük. Úgy tűnt, ma reggel sok embert érdekeltek a legújabb fejlemények. Tünde nem volt köztük, kikerülte az útjába kerülő léhűtőket. Neki elég volt annyi a nagyvilág híreiből, amennyit Jonatán elmondott neki, ami a férjének nem volt fontos, az neki sem az. Már ha elmondja, jutott eszébe a tegnap este. Azután megütötte a fülét az apósa neve.

- Mi történt? - húzódott közelebb az emberekhez.

- Le akarják tartóztatni a kormányzót – felelte neki egy fejkendős asszony, egy répával teli kosarat szorongatott. - Esztergomiak le akarják tartóztatni a kormányzót.

- Terrorelhárítókat küldenek Fiumébe érte! - kiáltotta valaki.

- Már itt is vannak, csak álruhában!

- Micsoda? - Tünde kicsit megszédült, de annyira képtelennek tűnt a dolog, hogy nem tudta igazán komolyan venni. Egy kormányzót nem lehet csak úgy letartóztatni, jutott eszébe. Ugyanolyan mentelmi joga van, mint az országgyűlési képviselőknek. Egy rendőr se nyúlhat hozzá.

Úgy hallotta, hogy a tárló körül is ezen megy a vita. Ránézésre a zöld fabódé körül tolongók többsége olvasni sem tudott, de véleménye annál inkább volt, meg szája is hozzá. Tünde elbambult, mire észrevette magát, már bekerült a tömeg sűrűjébe, mindenhonnan testek feszültek neki, egy kéz mintha a fenekébe markolt volna. Ő is lökdösődni kezdett, angolnaként tekeregni, mire valahogy kijutott a sűrűjéből. Egy ház hideg kőfalának vetette a hátát és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon.